Pesti Napló, 1850. június (1. évfolyam, 68-91. szám)
1850-06-10 / 75. szám
A jegyzői rendszabály ezen ép olly czélszerű, mint üdvös, sőt szerintünk múlhatlanul életbeléptetendő rendeletétől, mint láttuk, eltérés tapasztalható a miniszteri előterjesztményben. Mi indokolhatja ennek e pontját? nem tudjuk , de azt bátran merjük állítni, miszerint, ha minden egyéb hivatalt vagy keresetmódot a jegyzőséggel összeférhetőnek tekinthetnénk is, van egy, mellyet azzal egybekapcsolhatónak nem hiszünk. S ez egy — az ügyvédség! Hogy a jegyző egyszersmind ügyvéd is legyen, és megfordítva — mi egyre megyen — ha ellenkezőnek nem tartjuk is a jegyzőség fő czéljával, mindenesetre ollyannak tekintjük , mi — az emberiség gyarlóságait vevén szemügyre — ezer meg ezer visszaélésekre nyithat, és fog kétségkívül nyitni, zártéres kaput! Tudtunkkal sem Francziaországban, sem a Lombardvelenczei koronaországban, hol a jegyzőség máig fenáll, sem másutt nincs megengedve, hogy azon egyén, ki fel van hatalmazva hiteles okiratok készítésére, megbizathassék egyszersmind azzal is, hogy az azokból származható perekben ügyvédkedhessék. E dolgot, mi legalább, olly tisztának látjuk, hogy további támogatásától ebbeli nézetünknek bízvást elállhatunk. Egy szó, egy beszédjel, egy kétes kitétel, mit a jegyző — nem akarjuk mondani: bűnös előlátásból, de csupán emberi gyarlóságból—az okiratban feledhetne, milly be avatást volna képes nyújtani az ügyvédnek! Illy lehetőségnek, szeretnék, ha a jegyzői rendszabály végképen útját szegné. Önként elismerjük, hogy, kivált nálunk kisebb városokban és falukon, bizony sovány kereset lesz, főleg eleinte, a jegyzőség; elismerjük, hogy ezen tekintet sokat nyomhat a t. miniszter úrnál, kinek emberiségi nemes hajlamát ép olly nagyra tudjuk becsülni, mint jogtani széles ismereteit; de mindezen tekintet nem bír ránk nézve, olly nagy nyomatékkal , hogy miatta az összeférhetlenség elvét annyira megszorítva jónak, üdvösnek tekinthessük. Nem szólunk az alkuszi munkásságról, melly, ha a jegyzőknek meg fogna engedtetni, e becses, díszes és fontos hivatási kört képes volna maholnap annyira lealjasítni, hogy ahoz kevés kedve jöne minden becsületes jogásznak. ____ . Fest, junius 8-án. TISZTELT SZERKESZTŐ ÚR! A PESTI NAPLÓ 70-dik számában A magyar tudományos nyelvről megjelent czikk új bizonyságát adá annak, miszerint e lap, programmjához híven, a magyar nemzetiség fölött híven őrködik. Engedje ön, hogy e tárgyban én is elmondhassam igénytelen nézetimet. Olly nemzetről, mellynek irodalma a tudományok minden ágában olly gyümölcsözőleg fejlett ki — minden ágában, mondom , mert nem létezik egy sem , mellyre nézve a magyar irodalom, nemcsak most, hanem már régebben is nem bírna fölmutatni szakavatottsággal s czélszerű elnevezésekkel irt munkákat — olly nemzetről azt állitni, hogy nyelve nem képes arra, hogy azon a tudományok tanítassanak és műveltessenek, valóságos ráfogás, és, hogy gyöngéden fejezzem ki magamat, nyelvünkkeli teljes járatlanságot vagy az iránti nem legjobb akaratot árul el. Bátran ki merem mondani, miszerint nyelvünk tudományos kifejlődése aránylag minden európai művelt nemzetek nyelvének kifejlődése fölött áll, azon egyszerű okból, mivel keleti eredetű s az európai nyelvekkel semmi nyelvészeti rokonságban nem álló nyelvünk, nem alkothatott magának tudományos nyelvet a többi európai nemzetek példájára, sem azt a hellén és latin nyelvből vett származtatásokra nem állapitható, mert a nyelvünkbeni ragok a hellen vagy latin származású műszókra bigyesztve ugyancsak furcsán néznének ki. Még sérelenesbnek s nem a legjobb akaratból eredetinek nyilváníthatjuk, tudományos nyelvünk elleneinek azon állítását , miszerint ha nyelvünk a tudományos kiművelődés legfőbb fokára vergődnék is, ennek következménye nem lenne egyéb, mint a magyar tudományosságnak az európai tudós világtóli tökéletes elszigetelése. Sajnálandó, igaz, hogy mi még mindeddig, tudományos kiképzésünket gyarapítandók, idegen nyelven itt munkákra szorulunk. Ennek oka azonban nem nyelvünk képtelenségében , hanem nemzetünk történeti kifejlődése eredményében rejtezik. Nemrég kezdtük nyelvünket tudományosan művelni, s máris mennyi szép eredmény, mit csak rosszakaróink, s a latinismus iskolai porából kivergődni nem képes literatusok ignorálhatnak. És kérem, mi akadályoztathat egy eredeti, tiszta épségében megmaradt, idegen műszakra annálfogva nem szoruló nemzetet abban, hogy tudományos műszavait ne saját nyelve kiapadhatlan forrásából vehesse ? Vagy talán az által gondolják tudományos egyesülésünket eszközleni a többi tudományos nemzetekkel, ha nyelvünknek már hangzatától is elütő műszókat veendőnk föl ? Ez volna aztán a szép tudományos nyelv, valóságos gúnyirat nemzeti nyelvünknek ellenei által is elismert, sőt annyira dicsért szép hangzatára. Némellyek purismussal szeretnek vádolni, mint ezt egy épen e sorok írása alatt velem értekezett tisztelt úr mondotta. Mi e purismuson — mellyet azonban koránsem tartunk olly kárhoztatandónak, mint e szép szó fölfedezői — úgy segítünk, hogy a magyar műszó mellé, az illetők kedvéért, az idegen műszót is mellékeljük. Mi tudományos művelődésünk által jelenen nem akarunk a külföld tudományos világával kokettírozni, hanem csupán saját édes honunkban a tudományos műveltség szellemi s anyagi fejlődése gyümölcseit élvezni. Majd eljöend az idő, midőn tudományos nyelvünket, vagy inkább a tudományokban élőhaladásunkat, a külföld is részrehajlatlanul elismervén, szívesen fogand kezet a nyelve saját ereje által a tudományosság magas fokára vergődött nemzettel. A kétkedők számára jövő czikkünkben, röviden elsorolandjuk azon tudományos munkákat, mellyek bebizonyitandják, miszerint fölvirágzásnak indult tudományos irodalmunk — mellynek a jelen nyomasztó körülmények közt, minél több munkás honfit a haza szent érdekében, szivünkből óhajtunk — alkalmas voltának csalhatlan jeleit adandja. B. Békésből, junius 3. 1850. cs A zajos megyei gyűlések kora elmúlt. Sokan bánatos sóhajjal tekintenek e korra vissza, mellyben, ha az ember némi felületes politikai ismeretekkel s hozzá kissé gördülékeny nyelvvel bírt, olly könnyű volt olcsó dicsőségre szert tenni! Részemről, megvallom, ez intézménynek sohasem voltam vak bálványozója, s noha a municipális rendszernek az alkotmány fenmaradására nézve gyakorlott kedvező hatását kétségbe nem vonom , de annak árnyékoldalai előtt sem hunyhattam be szemeimet. S valóban ha kissé elfogulatlanul visszatekintünk a nemrég múlt időkre, meg kell vallanunk, hogy a megyei gyűléseken gyakran a legfontosb közigazgatási tárgyak a politikai viták tengerébe merültek, s a pártok heves tusái közt nem egyszer háttérbe tolattak. Most a dolgok egészen más fordulatot venek. A közigazgatási kérdések nem többé zajos gyülekezetekben, hanem a tisztviselők csendes hivatalszobáiban tárgyaltatnak , s noha a közélet élénksége, a tárgyalások nyilvánossága hiányzik , ezért elegendő kárpótlást nyújt a kivitel gyorsasága , s az eredményeknek különben is nyilvánosságra kell—vén jutniok, a közvéleménynek a sajtó utján gyakorlandó ellenőrködése a köztisztviselők irányában fenmarad. E nézeteket előrebocsátva, teendők némelly közléseket megyei életünk köréből. Megyénk területén a közigazgatás czélszerűbb gyakorolhatása tekintetéből folyó évi tavaszán némi módosítás létetett, t. i. Tót-Komlós helysége f. év mart. 12-kén Csanád megyébe kebleztetett; ellenben Dévaványa mezővárosa, Ecseg, Cséfa, Kétsziget puszták, mellyek eddig Heves megyéhez tartoztak, f. évi april 29-dikén megyénkhez csatoltattak. Bánréve, eddig békésmegyei puszta, viszont Hevesbe kebleztetett. Az egészségi állapot az egész megyében kedvező, minek világos tanúsága az, hogy a lelkek száma a megyében a legközelebb múlt évben 1095-el szaporodott. A marhák közt semmi ragály nem uralkodik, mi annál megnyugtatóbb, mivel szomszéd Bihar megyéből az ott uralkodó marhavész iránt folyvást nyugtalanító hírek érkeznek; minek folytában megyénknek ezen oldala szorgosan el van zárva az onnan hajtandó marhák előtt. Megyei pénztárunk állapota elég kedvezőnek mondathatik, mit a következő kimutatás tanúsít: A f. 18%-dik katonai év második évnegyede végével volt a bevétel 26,928 fr. 163%0 kr. kiadás 10,522 fr. 1310 kr. pénztári maradvány f. év ápril végével 16,406 fr. 3% kr.p.p. E kedvező eredmény tanúsítja , mikint Békésmegye lakosai azon dicséretesen ismert tulajdonukat, miszerint adósok lerovásában eddig is a gyorsabbak közé számíttattak, a jelen nyomasztó körülmények közt sem tagadják meg. Folyó év május végnapjaiban a nagyváradi katonai kerületi parancsnokság rendeletéből üldözés intéztetett a Körös és Berettyó vizei közt elhatalmazott rablók irányában, mellyben a megyében szállásoló cs. kir. katonaság is részt vesz. Az eredményről még egyebet nem tudok, mint hogy Orosházán ennek folytában több rablással vádolt gonosztevők befogattak s várják méltó büntetésöket. A néphangulatot az egész megyében nyugodtnak lehet mondani; s ha emelkednek is egyes sóhajok a megsemmisített bankjegyek után, s ha egykét élénkebb képzelődésünek agyában fordulnak is meg némi kalandosabb gondolatok , s a nagy rész sokkal praktikusabb és sokkal inkább igénybe van véve napi rendes foglalkozásai által, sem hogy hiú ábrándok után kapkodjon, s a tettleges helyzetbe magát bele ne találja. Az utak és hidak a tisztviselői hivatalos jelentések szerint jó karban vannak. Ez utóbbit nem hozom kétségbe; mi azonban az utak jó karban létét illeti, ezt csak viszonylag helybeli fogalmaink szerint kell érteni; amennyiben t. i. a sárból készült utak jók lehetnek, s hogy ezt általánosan elmondhassuk, mindenesetre be kell várnunk azon boldogabb kört, midőn a közteherviselésnek a mostaninál szélesebb alapon létre leendő jöttével Köröseink csapongó árjai megzaboláztatnak, s utaink szilárdabb anyagból építtetnek. Butyin, május 30. Miután butyini polgártársunk Pedurianu úr hivatva érezte magát Arad megye vidékének állásáról, és az itt nyilatkozó hangulatról saját egyéni nézetének előterjesztésével a P. Napló 49. 53. és 58-dik számú hasábjain akkint értekezni, hogy értekezletének fonala leginkább a nép hangulatán, s némelly tisztviselők helytelen bánásmódjukon vergődött keresztül: mi is bátorságot veszünk magunknak a tárgyat, mellynek színezésével P. úr izzadott, minden önérdektől tisztára mosott kézzel, a valóság napja felé fordítani. P. úr értekezlete első cyclusában kinyilatkoztatja „hazafiul az udvar kapuját állták el, melly előtt a falu népének kiváncsi és néma csoportja gyülekezett. Ez alatt a báró Bélától s a tiszttartótól kisérve a terembe ment, hol, zsebpisztolyait az asztalra rakván, egy karosszékben foglalt helyt. — Hol van Klárika , az együgyís kis galamb ? kérdé gányos kaczagással; hát sír-e sokat a kedves gyermek, hogy báróné nem lehetett ? Istenemre ! nevetnem kell, ha e bárgyú lélekre gondolok; hát még e nagyságos compossessor! Lelkemre, eredeti egy gondolat volt ez emberevőtől a Tardi-ház törzsfájába oltani akarni a báró-ágat. Ha , ha ! ha. Hej, fiúk, merre jártok? hát mégsem leltétek meg e sóvesztegetőt, ki egyik lábszáramból légméret csinált, hogy vele megérezzem az idő változását! Ezzel a kandalló felé közelített s kivont kardjával, szilaj kaczagás közt, végig hasította a felette csüngő törzsfát, melly hoszszú foszlányokban hullt alá ! Az elszörnyedett tiszttartó ösztönszerüleg hajlott e foszlányok után, hogy a család e drága kincsét megmentse, de a báró, kardja hegyével riaszta vissza a hű cselédet. E pillanatban a kert felöl éles sikoltás hatott a terembe. Béla elhalványult s hévvel ragadta meg a báró karját s kérte, hogy tekintélyével sietne megvédeni a durva katonák bántalmaitól Klárikát, ki egykor az első szerelem meleg hevével ragaszkodott hozzá. — Tehát Klárika honn van, csak elbújt előlem ? Lám , lám, mond sátáni mosolylyal; pedig, mint ön mondja, egykor szeretett , és most nem szeretne ? Menjünk a kertbe, barátim. Ó én még mindig jogot tartok e falusi szívhez. A báró kardját hüvelyébe dugván, sebes léptekkel sietett a kertbe, hol Klárika és Dezső segélykiáltásai már elhaltak. Béla,az asztalon hagyott pisztolyokat öltönye alá rejtve, szinte a kertbe futott. Klárika egy fa alatt kimerülten feküdt egy durva férfi karjai közt, ki gyönyörködni látszott a hajadon erejének lankadásában, míg egyik térdével a testvérét védeni kívánó Dezsőre nehezedett. A báró és Béla közeledtére elereszté a durva kar gyenge martalékát, s átharapott ujjának csurgó vérét szárítva fel, iszonyú káromlással a ház felé tartott, mellynek udvaráról zajos lárma emelkedett fel. — Így kell önnel találkozom kis galamb ? szólitá meg a magához térő leányt Tivadar; miért röpült el előlem? Félt a sas körmétől sem majdnem a vércse martaléka lett. — Az ég hozta önt Tivadar, szólt hálás tekintettel a reszkető leány. Ó védje meg házunkat e néptől, ó védjen meg kérem, Tivadar ! — Mitől tart ön,epedő galambom? mond a báró, sóvár tekintetével a leány déli alakján függve. Ez osztálynak néhány nap óta én parancsolok. Ne féljen, ön oltalmam alatt áll; önt ezentúl csak e karoknak lesz szabad átölelni. Ördög és pokol! ön eltaszít magától? Ha, ha, ha! hát nincs e hatalmamban megmenthetlenül? Kövessen! Klárika ijedve tekintett fel e romlott ifjúra, kinek szemében szilaj láng égett s esdve emelé hozzá kezeit. Béla közelebb vonult a leányhoz. — Irgalom, Tivadar! irgalom, zokogá az elrémült hajadon. Ha ön engem valaha szeretett, ő siessen házunk megmentésére. Nagy isten ! nem látja-e a füstöt, az emelkedő lángot? Mindnyájan a ház felé forditok tekintetöket. A Tardicsi ház felett sötét füst gomolyodott az ég felé; apró lángok törtek ki a fedél ablakain s számtalan nyílásain, mellyek néhány pillanat alatt egymásba olvadva, magasan csapkodó szárnyakkal ölelék körül az egész épületet. A báró a káröröm undok mosolyával néz, egy pillanatig az emelkedő lángot s mintha ez ereiben is fellobogna, hévvel közeledett a szerencsétlen leányhoz, ki Béla karjára támaszkodva szemlélte kényes szemekkel az atyai ház romlását. — Ha szeretem-e önt gyermekem ? — szólt kezén ragadva Klárikát; hát nem mondtam-e ezt önnek százszor, ezerszer ? hát nem vagyok-e e szerelem mártira? E szerelem hatalmánál fogva ön most velem jön; követni fog engem a táborba, mellynek örömei között hamar elfelejtendi e rongyos édent. — Vissza, alávaló gazember ! — mennydörgő nemes haraggal Béla, s erős karával mellén fujta a leányt átölelni készülő kéjenczet. Tivadar hátra tántorgott, szemei egy pillanatra elsötétedtek , halványuló arczán az indulat villáma rángott át, de a jövő pillanatban már vér bobta el a halvány vonásokat s dühös ordítással és kivont karddal rohant Bélára, ki ez alatt Klárikát és Dezsőt a fa mögé küldé s felvont pisztolylyal fogadta a fertelem emberét. — Hah, pimasz paraszt ! kiáltá magán kívül s visszaszökkenve, pisztolyaimmal véded hitvány bőrödet? Hej, legények! erre, ide jöjjetek, orditá embereire, kik sebes futással iramodtak a ház udvaráról a kert kerítéséhez. De a legények nem haltak a báró segélykiáltását, nem teljesiték parancsát, hanem egymást űzve törtettek a kerítés alacsonyabb oldalához s rendkívüli ügyességgel szöktek azon át, nem gondolva elhullatott fegyvereikkel, s ruháiknak a kerítés tövis-körmei közt maradó emlék rongyaival. — A huszárok, a huszárok! harsogott a ház udvaráról. A báró kezéből kihullt az emelt kard, vad ijedséggel tekintett maga körül, rést keresve a menekülésre. De Béla már karon ragadta a félelmében reszketett lábát a földön heverő kardra fektetve, mellének szegzett pisztolylyal parancsold neki, hogy meg ne moccsanjon. Néhány percz múlva a tiszttartótól vezetve s a nép élénk örömrivalgása közt négy felszalagozott és kendőzött délezeg huszár léptetett büszkén a kertbe. Béla kézszoritással üdvözlő egyenkint a kedves vendégeket s átadá nekik foglyul a szélszárnyakon eltűnt vitézek parancsnokát. Ez alatt a dúló láng eget veresitő árja leapadt. Sötét üszkökben hevert a tető szarufája, az omló gerendák beszakiták a háznak boltjait. Kormosult falával pusztán állott a ház, mellynek romja közöl az esti szél némellykor egykét lángot csalt ki, és az ablakjának senyvedő darabján vékony vonalakban czikázott a szikra. Folytatjuk.