Pesti Napló, 1850. június (1. évfolyam, 68-91. szám)

1850-06-10 / 75. szám

A jegyzői rendszabály ezen ép olly czélszerű, mint üdvös, sőt szerintünk múlhatlanul életbeléptetendő ren­deletétől, mint láttuk, eltérés tapasztalható a miniszteri előterjesztményben. Mi indokolhatja ennek e pontját? nem tudjuk , de azt bátran merjük állítni, miszerint, ha minden egyéb hivatalt vagy keresetmódot a jegyző­­séggel összeférhetőnek tekinthetnénk is, van egy, mellyet azzal egybekapcsolhatónak nem hiszünk. S ez egy — az ügyvédség! Hogy a jegyző egyszersmind ügyvéd is legyen, és megfordítva — mi egyre megyen — ha ellenkezőnek nem tartjuk is a jegyzőség fő czéljával, mindenesetre ollyannak tekintjük , mi — az emberiség gyarlóságait vevén szemügyre — ezer meg ezer visszaélésekre nyithat, és fog kétségkívül nyitni, zártéres kaput! Tudtunkkal sem Francziaországban, sem a Lombard­­velenczei koronaországban, hol a jegyzőség m­áig fen­­áll, sem másutt nincs megengedve, hogy azon egyén, ki fel van hatalmazva hiteles okiratok készítésére, meg­­bizathassék egyszersmind azzal is, hogy az azokból származható perekben ügyvédkedhessék. E dolgot, mi legalább, olly tisztának látjuk, hogy további támoga­tásától ebbeli nézetünknek bízvást elállhatunk. Egy szó, egy beszédjel, egy kétes kitétel, mit a jegyző — nem akarjuk mondani: bűnös előlátásból, de csupán emberi gyarlóságból­—az okiratban feledhetne, milly be ava­tást volna képes nyújtani az ügyvédnek! Illy lehetőségnek, szeretnék, ha a jegyzői rend­szabály végképen útját szegné. Önként elismerjük, hogy, kivált nálunk kisebb váro­sokban és falukon­, bizony sovány kereset lesz, főleg eleinte, a jegyzőség; elismerjük, hogy ezen tekintet sokat nyomhat a t. miniszter úrnál, kinek emberiségi nemes hajlamát ép olly nagyra tudjuk becsülni, mint jogtani széles ismereteit; de mindezen tekintet nem bír ránk nézve, olly nagy nyomatékkal , hogy miatta az összeférhetlenség elvét annyira megszorítva jónak, üd­vösnek tekinthessük. Nem szólunk az alkuszi munkásságról, melly, ha a jegyzőknek meg fogna engedtetni, e becses, díszes és fontos hivatási kört képes volna maholnap annyira le­­aljasítni, hogy ahoz kevés kedve jöne minden becsü­letes jogásznak. ____ . Fest, junius 8-án. TISZTELT SZERKESZTŐ ÚR! A PESTI NAPLÓ 70-dik számában A magyar tudományos nyelvről megjelent czikk új bizonyságát adá annak, miszerint e lap, programmjához híven, a magyar nemzetiség fölött híven őrködik. Engedje ön, hogy e tárgyban én is elmondhassam igény­telen nézetimet. Olly nemzetről, mellynek irodalma a tudo­mányok minden ágában olly gyümölcsözőleg fejlett ki — min­den ágában, mondom , mert nem létezik egy sem , mellyre nézve a magyar irodalom, nemcsak most, hanem már ré­gebben is nem bírna fölmutatni szakavatottsággal s czélszerű elnevezésekkel irt munkákat — olly nemzetről azt állitni, hogy nyelve nem képes arra, hogy azon a tudományok tanítassanak és műveltessenek, valóságos ráfogás, és, hogy gyöngéden fejezzem ki magamat, nyelvünkkeli teljes járatlanságot vagy az iránti nem legjobb akaratot árul el. Bátran ki merem mondani, miszerint nyelvünk tudományos kifejlődése aránylag minden európai művelt nemzetek nyel­vének kifejlődése fölött áll, azon egyszerű okból, mivel ke­leti eredetű s az európai nyelvekkel semmi nyelvészeti rokon­ságban nem álló nyelvünk, nem alkothatott magának tudo­mányos nyelvet a többi európai nemzetek példájára, sem azt a hellén és latin nyelvből vett származtatásokra nem állapit­­ható, mert a nyelvünkbeni ragok a hellen vagy latin szárma­zású műszókra bigyesztve ugyancsak furcsán néznének ki. Még sérelenesbnek s nem a legjobb akaratból eredetinek nyilváníthatjuk, tudományos nyelvünk elleneinek azon állí­tását , miszerint ha nyelvünk a tudományos kiművelődés leg­főbb fokára vergődnék is, ennek következménye nem lenne egyéb, mint a magyar tudományosságnak az európai tudós világtóli tökéletes elszigetelése. Sajnálandó, igaz, hogy mi még mindeddig, tudományos kiképzésünket gyarapítandók, idegen nyelven itt munkákra szorulunk. Ennek oka azonban nem nyelvünk képtelenségé­ben , hanem nemzetünk történeti kifejlődése eredményében rejtezik. Nemrég kezdtük nyelvünket tudományosan művelni, s már­is mennyi szép eredmény, mit csak rosszakaróink, s a latinismus iskolai porából kivergődni nem képes literatusok ignorálhatnak. És kérem, mi akadályoztathat egy eredeti, tiszta épségé­ben megmaradt, idegen műszakra annálfogva nem szoruló nemzetet abban, hogy tudományos műszavait ne saját nyelve kiapadhatlan forrásából vehesse ? Vagy talán az által gondol­ják tudományos egyesülésünket eszközleni a többi tudomá­nyos nemzetekkel, ha nyelvünknek már hangzatától is elütő műszókat veendőnk föl ? Ez volna aztán a szép tudományos nyelv, valóságos gúnyirat nemzeti nyelvünknek ellenei által is elismert, sőt annyira dicsért szép hangzatára. Ném­ellyek purismussal szeretnek vádolni, mint ezt egy épen e sorok írása alatt velem értekezett tisztelt úr mondotta. Mi e purismuson — mellyet azonban koránsem tartunk olly kár­­hoztatandónak, mint e szép szó fölfedezői — úgy segítünk, hogy a magyar műszó mellé, az illetők kedvéért, az idegen műszót is mellékeljük. Mi tudományos művelődésünk által jelenen nem akarunk a külföld tudományos világával kokettírozni, hanem csupán sa­ját édes honunkban a tudományos műveltség szellemi s anya­gi fejlődése gyümölcseit élvezni. Majd eljöend az idő, midőn tudományos nyelvünket, vagy inkább a tudományokban­ élő­­haladásunkat, a külföld is részrehajlatlanul elismervén, szíve­sen fogand kezet a nyelve saját ereje által a tudományosság magas­ fokára vergődött nemzettel. A kétkedők számára jövő czikkünkben, röviden elsoroland­­juk azon tudományos munkákat, m­ellyek bebizonyitandják, mi­szerint fölvirágzásnak indult tudományos irodalmunk — melly­nek a jelen nyomasztó körülmények közt, minél több munkás honfit a haza szent érdekében, szivünkből óhajtunk — alkal­mas voltának csalhatlan jeleit adandja. B. Békésből, junius 3. 1850. cs A zajos megyei gyűlések kora elmúlt. Sokan bánatos sóhajjal tekintenek e korra vissza, mellyben, ha az ember némi felületes politikai ismeretekkel s hozzá kissé gördülékeny nyelvvel bírt, olly könnyű volt olcsó dicsőségre szert tenni! Részemről, megvallom, ez intézménynek sohasem voltam vak bálványozója, s noha a municipális rendszernek az alkotmány fenmaradására nézve gyakorlott kedvező hatását kétségbe nem vonom , de annak árnyékoldalai előtt sem hunyhattam be sze­meimet. S valóban ha kissé elfogulatlanul visszatekintünk a nemrég múlt időkre, meg kell vallanunk, hogy a megyei gyűléseken gyakran a legfontosb közigazgatási tárgyak a politikai viták tengerébe merültek, s a pártok heves tusái közt nem egyszer háttérbe tolattak. Most a dolgok egészen más fordulatot ve­nek. A közigazgatási kérdések nem többé zajos gyülekeze­tekben, hanem a tisztviselők csendes hivatalszobáiban tárgyal­tatnak , s noha a közélet élénksége, a tárgyalások nyilvános­sága hiányzik , ezért elegendő kárpótlást nyújt a kivitel gyor­sasága , s az eredményeknek különben is nyilvánosságra kell—­vén jutniok, a közvéleménynek a sajtó utján gyakorlandó el­­lenőrködése a köztisztviselők irányában fenmarad. E nézete­ket előrebocsátva, teendők némelly közléseket megyei életünk köréből. Megyénk területén a közigazgatás czélszerűbb gyakorol­­hatása tekintetéből folyó évi tavaszán némi módosítás létetett, t. i. Tót-Komlós helysége f. év mart. 12-kén Csanád megyébe kebleztetett; ellenben Dévaványa mezővárosa, Ecseg, Cséfa, Kétsziget puszták, mellyek eddig Heves megyéhez tartoztak, f. évi april 29-dikén megyénkhez csatoltattak. Bánréve, ed­dig békésmegyei puszta, viszont Hevesbe kebleztetett. Az egészségi állapot az egész megyében kedvező, minek világos tanúsága az, hogy a lelkek száma a megyében a leg­közelebb múlt évben 1095-el szaporodott. A marhák közt semmi ragály nem uralkodik, mi annál megnyugtatóbb, mivel szomszéd Bihar megyéből az ott uralkodó marhavész iránt foly­vást nyugtalanító hírek érkeznek; minek folytában megyénk­nek ezen oldala szorgosan el van zárva az onnan hajtandó marhák előtt. Megyei pénztárunk állapota elég kedvezőnek mondathatik, mit a következő kimutatás tanúsít: A f. 18%-dik katonai év második évnegyede végével volt a bevétel 26,928 fr. 163%0 kr. kiadás 10,522 fr. 13­10 kr. pénztári maradvány f. év ápril végével 16,406 fr. 3% kr.p.p. E kedvező eredmény tanúsítja , mikint Békésmegye lakosai azon dicséretesen ismert tulajdonukat, miszerint adósok lero­vásában eddig is a gyorsabbak közé számíttattak, a jelen nyo­masztó körülmények közt sem tagadják meg. Folyó év május végnapjaiban a nagyváradi katonai kerületi parancsnokság rendeletéből üldözés intéztetett a Körös és Be­rettyó vizei közt elhatalmazott rablók irányában, mellyben a megyében szállásoló cs. kir. katonaság is részt vesz. Az ered­ményről még egyebet nem tudok, mint hogy Orosházán ennek folytában több rablással vádolt gonosztevők befogattak s vár­ják méltó büntetésöket. A néphangulatot az egész megyében nyugodtnak lehet mondani; s ha emelkednek is egyes sóhajok a megsemmisí­tett bankjegyek után, s ha egykét élénkebb képzelődésünek agyában fordulnak is meg némi kalandosabb gondolatok , s a nagy rész sokkal praktikusabb és sokkal inkább igénybe van véve napi rendes foglalkozásai által, sem hogy hiú ábrándok után kapkodjon, s a tettleges helyzetbe magát bele ne találja. Az utak és hidak a tisztviselői hivatalos jelentések szerint jó karban vannak. Ez utóbbit nem hozom kétségbe; mi azon­ban az utak jó karban létét illeti, ezt csak viszonylag helybeli fogalmaink szerint kell érteni; a­mennyiben t. i. a sárból ké­szült utak jók lehetnek, s hogy ezt általánosan elmondhassuk, mindenesetre be kell várnunk azon boldogabb kört, midőn a közteherviselésnek a mostaninál szélesebb alapon létre leendő jöttével Köröseink csapongó árjai megzaboláztatnak, s utaink szilárdabb anyagból építtetnek. Butyin, május 30. Miután butyini polgártársunk Pedurianu úr hivatva érezte magát Arad megye vidékének állásáról, és az itt nyilatkozó hangulatról saját egyéni nézetének előterjesztésével a P. Napló 49. 53. és 58-dik számú hasábjain akkint értekezni, hogy ér­tekezletének fonala leginkább a nép hangulatán, s némelly tiszt­viselők helytelen bánásmódjukon vergődött keresztül: mi is bátorságot veszünk magunknak a tárgyat, mellynek színezé­sével P. úr izzadott, minden önérdektől tisztára mosott kéz­zel, a valóság napja felé fordítani. P. úr értekezlete első cyclusában kinyilatkoztatja „hazafiul az udvar kapuját állták el, melly előtt a falu népének kiván­csi és néma csoportja gyülekezett. Ez alatt a báró Bélától s a tiszttartótól kisérve a terembe ment, hol, zsebpisztolyait az asztalra rakván, egy karos­székben foglalt helyt. — Hol van Klárika , az együgyís kis galamb ? kérdé gányos kaczagással; hát sír-e sokat a kedves gyermek, hogy báróné nem lehetett ? Istenemre ! nevetnem kell, ha e bárgyú lé­lekre gondolok; hát még e nagyságos compossessor! Lel­­kemre, eredeti egy gondolat volt ez emberevőtől a Tardi-ház törzsfájába oltani akarni a báró-ágat. Ha , ha ! ha. Hej, fiúk, merre jártok? hát még­sem leltétek meg e sóvesztegetőt, ki egyik lábszáramból légm­éret csinált, hogy vele megérezzem az idő változását! Ezzel a kandalló felé közelített s kivont kardjával, szilaj kaczagás közt, végig hasította a felette csüngő törzsfát, melly hoszszú foszlányokban hullt alá ! Az elszörnyedett tiszttartó ösztönszerüleg hajlott e foszlányok u­tán, hogy a család e drága kincsét megmentse, de a báró, kardja hegyé­vel riaszta vissza a hű cselédet. E pillanatban a kert felöl éles sikoltás hatott a terembe. Béla elhalványult s hévvel ragadta meg a báró karját s kérte, hogy tekintélyével sietne megvédeni a durva katonák bántalmaitól Klárikát, ki egykor az első szerelem meleg hevével ragasz­kodott hozzá. — Tehát Klárika honn van, csak elbújt előlem ? Lám , lám, mond sátáni mosolylyal; pedig, mint ön mondja, egykor sze­retett , és most nem szeretne ? Menjünk a kertbe, barátim. Ó én még mindig jogot tartok e falusi szívhez. A báró kardját hüvelyébe dugván, sebes léptekkel sietett a kertbe, hol Klárika és Dezső segélykiáltásai már elhaltak. Béla,az asztalon hagyott pisztolyokat öltönye alá rejtve, szinte a kertbe futott. Klárika egy fa alatt kimerülten feküdt egy durva férfi karjai közt, ki gyönyörködni látszott a hajadon erejének lankadásában, míg egyik térdével a testvérét védeni kívánó Dezsőre nehezedett. A báró és Béla közeledtére elereszté a durva kar gyenge martalékát, s átharapott ujjának csurgó vérét szárítva fel, iszonyú káromlással a ház felé tartott, mellynek udvaráról zajos lárma emelkedett fel. — Így kell önnel találkozom kis galamb ? szólitá meg a magához térő leányt Tivadar; miért röpült el előlem? Félt a sas körmétől s­em majdnem a vércse martaléka lett. — Az ég hozta önt Tivadar, szólt hálás tekintettel a resz­kető leány. Ó védje meg házunkat e néptől, ó védjen meg kérem, Tivadar ! — Mitől tart ön,epedő galambom? mond a báró, sóvár te­kintetével a leány déli alakján függve. Ez osztálynak néhány nap óta én parancsolok. Ne féljen, ön oltalmam alatt áll; önt ezentúl csak e karoknak lesz szabad átölelni. Ördög és pokol! ön eltaszít magától? Ha, ha, ha! hát nincs e hatalmamban meg­­menthetlenül? Kövessen! Klárika ijedve tekintett fel e romlott ifjúra, kinek szemében szilaj láng égett s esdve emelé hozzá kezeit. Béla közelebb vonult a leányhoz. — Irgalom, Tivadar! irgalom, zokogá az elrémült hajadon. Ha ön engem valaha szeretett, ő siessen házunk megmenté­sére. Nagy isten ! nem látja-e a füstöt, az emelkedő lángot? Mindnyájan a ház felé forditok tekintetöket. A Tardicsi ház felett sötét füst gomolyodott az ég felé; apró lángok törtek ki a fedél ablakain s számtalan nyílásain, mellyek néhány pillanat alatt egymásba olvadva, magasan csapkodó szárnyakkal ölelék körül az egész épületet. A báró a káröröm undok mosolyával néz, egy pillanatig az emelkedő lángot s mintha ez ereiben is fellobogna, hévvel közeledett a szerencsétlen leányhoz, ki Béla karjára támasz­kodva szemlélte kényes szemekkel az atyai ház romlását. — Ha szeretem-e önt gyermekem ? — szólt kezén ragadva Klárikát; hát nem m­ondtam-e ezt önnek százszor, ezerszer ? hát nem vagyok-e e szerelem mártira? E szerelem hatalmánál fogva ön most velem jön; követni fog engem a táborba, melly­nek örömei között hamar elfelejtendi e rongyos édent. — Vissza, alávaló gazember ! — mennydörgő nemes ha­raggal Béla, s erős karával mellén fujta a leányt átölelni ké­szülő kéjenczet. Tivadar hátra tántorgott, szemei egy pillanatra elsötéted­tek , halványuló arczán az indulat villáma rángott át, de a jö­vő pillanatban már vér bob­ta el a halvány vonásokat s dühös ordítással és kivont karddal rohant Bélára, ki ez alatt Klári­kát és Dezsőt a fa mögé küldé s felvont pisztolylyal fogadta a fertelem emberét. — Hah, pimasz paraszt ! kiáltá magán kívül s visszaszök­kenve, pisztolyaimmal véded hitvány bőrödet? Hej, legények! erre, ide jöjjetek, orditá embereire, kik sebes futással ira­modtak a ház udvaráról a kert kerítéséhez. De a legények nem haltak a báró segély­kiáltását, nem tel­­jesiték parancsát, hanem egymást űzve törtettek a kerítés alacsonyabb oldalához s rendkívüli ügyességgel szöktek azon át, nem gondolva elhullatott fegyvereikkel, s ruháiknak a ke­rítés tövis-körmei közt maradó emlék­ rongyaival. — A huszárok, a huszárok! harsogott a ház udvaráról. A báró kezéből kihullt az emelt kard, vad ijedséggel te­kintett maga körül, rést keresve a menekülésre. De Béla már karon ragadta a félelmében reszketet­t lábát a földön heverő kardra fektetve, mellének szegzett pisztolylyal parancsold ne­ki, hogy meg ne moccsanjon. Néhány percz múlva a tiszttartótól vezetve s a nép élénk örömrivalgása közt négy felszalagozott és kendőzött délezeg huszár léptetett büszkén a kertbe. Béla kézszoritással üdvöz­lő egyenkint a kedves vendégeket s átadá nekik foglyul a szélszárnyakon eltűnt vitézek parancsnokát. Ez alatt a dúló láng eget veresitő árja leapadt. Sötét üsz­­kökben hevert a tető szarufája, az omló gerendák beszakiták a háznak boltjait. Kormosult falával pusztán állott a ház, mellynek romja közöl az esti szél némellykor egykét lángot csalt ki, és az ablakjának senyvedő darabján vékony vonalak­ban czikázott a szikra. Folytatjuk.

Next