Pesti Napló, 1852. május (3. évfolyam, 644–667. szám)

1852-05-04 / 646. szám

1852 harmadik évi folyam. 646 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Pesten Évnegyedre 5 f. — k. p. Egy hónapra 1 ft 30 kr p. Kelevre 10 — „ „ | Évnegyedre 4 „ — „ „ A havi előfizetés, mint a : „ _ számon kinti eladás is * 11 ” ” megszűnt. | **éyes szám 4 ,, »»PESTI MPLO. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyalé pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utéza Lab­ért ház 8. Szerkesztési iroda: Uri-uicza 8. sz. A havonkinti előfizetés (helyben) mindig a hónap elsejétől számittatik. Minden bérmentetlen levél visszautasittatik. Kedd, máj. s-en. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy ha­sábos petit-sora 4 p. sm­jával szám­ittatik. A be­­igtatási s 10 p. kvnyi külön bélyegdíj , előre lefizetendő a Ma­gánviták négy­hasábos sora 5 pengő krajcárjával számítta­­tik. A fölvételi díj szin­te mindenkor előre le­teendő a PESTI NAPLÓ szerkeztő-hivatalában Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Előfizetési fölhívás május és junius hónapokra. Az előfizetés elfogadtatik vidékre postán küldve 3 ft 20 krjával. — Budapesten házhoz küldve 2 ft 40 kr pengőben. TARTALOM: Telegrafi tudósítások. London. (Az aranyműves-társulat lakomája. Az arany­­fölfedezések. Olcsó kenyér. Az Orleans-család pere. Rosas). Lapszemle. Fővárosi élet. Vidéki élet. (Szombathely. Vegyesek). Ausztria. (Vegyes tudósítások.) Külföld. (Francziaország. Nagybritannia. Németország. Dánia. Németalföld- Olaszország. Spanyolország. Egyiptom. Amerika). Leguj­abb. (Páris). Vegyesek. (A görög betűk kiejtése ügyében.—Nem­zeti színház. — Börze. — Dunavízállás.) M­u t­á­r. (A vard­oniták. Eredeti novella Jókai Mór­tól). Budapest, máj. 4-én TELEGRÁFI TUDÓSÍTÁSOK London, máj. 1.­­• A mai alsóházi ülésben d’Is­­raeli miniszter a britt pénzügyekről tett előterjeszté­séhez azon nyilatkozatot csatolta, hogy ő a parlia­­mentnek az utóbbi évek alatt követett politikájában nem találhat okot a beviteli vámok visszaállítására. Az ő javaslata a jövedelem és vagyon­adónak egy évi időközres megújítását czélozza. Wood , Slume, Baring, Gladstone, Bright és Labouchere parl­amenti tagok a kormányindítvány mellett, Libthorp pedig ellene, nyilatkoznak. A kormány indítványa végre elfogadtatik. Turin, apr. 29. — A „Campana“ megc­áfolja azon hírt, hogy a székeskáptalan Pinellinek a ha­lotti szentségben részesítése végett tanácskozást tar­tott volna. Zara, apr. 27. — Omer basa, a seraskier, máj. 5-kére váratik Trebignebe. A niksichi és korniki ra­­ják fegyvereiket át akarják szolgáltatni. Athen, apr. 29. — A,.Trieszt. Ztg.“szerint Tha­mis Karatassos, a király adjutánsa, a complett­ hirek terjesztőivel­ egyetértés miatt rögtön elbocsáttatott. Burgas, apr. 19. Egy rablóbanda húsvétvasárna­­pon Carnabat város imádkozó zsidógyülekezetébe nyomult, s a jelenlevőket ékszereiktől 60 egész 70 ezer piaszter értékig megfosztó. Azután az erdőkbe vonták magukat a rablók , ott újabb gazságokat el­­követendők. London, april. 29. 2­2 A london-city kellő közepén, a világhírű posta­­hivatalnak épen háta mögött emelkedik egy nagyszerű barna épület, melynek minden londoni „cockney“ vagy­is járdataposó előtt ismeretes neve: Goldsmidtshall. Ezen dúsgazdag csarnokban a londoni aranyművesek legtiszteletreméltóbb társulata — the most respectable Company — minap pompás lakomát rendezett a ma­gas tory-minisztérium­, és félő arisztokratia tiszte­letére. A londoni aranyművesek társulatát széltében azért nevezik „legtiszteletreméltóbbnak“, mert egy ritka tüneményű tulajdonnal bir, t. i. mert dúsgazdag; önök pedig tisztelt hazámfiai jól tudják, miszerint Angolhonban mindenkinek tiszteletreméltósága ugyan­azon arányban csap fel, minő arányban pénztára öregbül, a sovereing-telen tehát, vagy­is aránytalan erszényű ember életszerepe itt épenséggel nem a leg­­vigabbak közé tartozik. Jellemző volt e lakoma azért, mivel minden sher­­rytoll pezsgő toaszt, mely mondatott, az auri sacra fames-féle ihlettségből meríttetett. A kegyes királynő­nek első minisztere a többi közt mondá: ,,a forradal­mak közt, melyeknek nemrég szemtanúi valánk, egynek sem volt oly hatása reánk , s egyikök sem le­pett meg annyira minket, mint a földgömb némely részében nagy mennyiségben fölfedezése azon érez­nek, mely kormányzatunk s világhatalmunknak egyik sine qua non conditio-ja, s melyen épen e legtiszte­­letreméltóbb társulat gyakorolja híres iparát. Ezen nemes érez néhány évvel ezelőtt még oly ritka tüne­mény, mainap mintegy isten intésére a földgömb több pontjain nagyban mutatkozik — ez, uraim, merem áll­m­i, gyökeres reformok elébe vezetendi a státusok oeconomiáját. És valóban az Ural-, Kalifornia-, s Ausztráliából Angolhonba nagymennyiségbeni beszivárgása az aranynak, Angolhonban a kamatlábnak oly neveze­tes csökkentését eszközli, hogy szükségkép az ál­lamadósságok kamatjainak, következőleg a direct s indirect adók leszállítását vonandja maga után. A legújabbi franczia financziális műtét, mely, mint tudjuk, az 5% állampapírok kamatjának 4(5 % leszál­lítását tárgyazza, teljes sükerüktét ugyancsak az imént érintett oknak köszönheti. Miért is itt általán hiszik, miszerint az angol consols-ok kamatjai, mely­­lyek az 1844-dik évbeni conversio-jok ellenére al­pak­ állanak , rövid időn leszállítandók lesznek. A parliament feloszlatásának előestén állván, a pártok meeting­eznek. A mostani minisztérium, hogy többséget nyerhessen a tartandó követválasztásokban, eddigi politikai hite fokonkénti eltagadásához folya­modik. Tacitus róla mondaná: Omnia serviliter pro dominatione. Ugyan­is párthívei s hírlapjai által hir­­detgeti, de csak amúgy ildomosan s kéz alatt, hogy az olygarchia­ hozta gabnatörvényt eltörlő reformo­kat, melyek a magas tory-aristokrátiának daczára, olcsó kenyeret adnának az angol nemzet szegényebb részének , nem szándékolja megtámadni; pedig is­meretes dolog, hogy a torysmusnak egyik alapelve a nemzeti földészet vedlésének szm­leges ürügye alatt, a kenyér egyedáruságát ismét kezére játszani a föld­­birtokos angol aristokratiának, vagyis, az olcsó búzabevitelt akadályozó védvámok által kényszerítni a szegény dolgozó népet, miszerint mindennapi ke­nyerét kirekesztőig csak a honi kevésszámú föld­­birtokos aristokratiától jó drágán vegye meg. A párisi elsőbírósági törvényszéknek , az Orleans­­család jószágai elkobzását tárgyazó perben hozott ítélete, melyben a kormány ellenmondásának elle­nére , kimondó illetőségét, roppant figyelmet gerjesz­tett mind a high-life salonaiban, mind a sajtóban, s általában helyeseltetik is ezen ítélet, melylyel egyéb­iránt a törvényszék függetlenségi öntudatát is bizo­­nyíta be. A kevésbbé öntudatú bíróság előtt, Paillers Berryer urak, az Orleans-család ügyvédei nem szólhat­tak volna úgy szabadon, mint szólották, a­nélkül, hogy tüstént a törvényszéki tagok közöl valamellyike tollbicsakjával nem rohan vala ellenök. Az orleans­­család „egy millió“ példányban szándékozik kinyo­matni a kérdéses port, s e végett már 13 a sz. Pál templom melletti híres Paternoster Rowban székelő nem tudom melyik Publisher-rel, azaz kiadóval egye­zést kötött. Nemde változnak az idők? boldogult Lajos Fü­­löp francziák királya mindent elkövetett, hogy el­nyomhassa a szabad sajtót, s ő ártatlan benne, hogy terve nem siikerü­lt. Derék fiai, fájlalván a szabad sajtó nem létét hónukban, folyamodnak az absolut sza­badsági­ angol sajtóhoz , hogy védelmezhessék aty­juk jó hirét-nevét, s hogy kaphassák vissza Bona­parte Lajos úr által elkobzott örökségüket. Minden múlandó! Rosas úr Buenos Ayres kegyetlen ex-diktá­­tora sokévi dühösködése után elvégre legyőzetett, s uralma tönkre menvén, és most Angolhonba érke­zett két leányával. A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. A VARCHONITÁK. (Novella.) Irta Jókay Mór. Krisztus születése után ötszáz­negyvenötödik év­ben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historicusok figyelmét magára vonni. Egy mesés világrész, Ázsia belsejében , köröskö­rül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerpart­tól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt lárták, hogy ott a világ vége. E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Siberia határaiba, szétágazva hosz­­szú lánczolatban. A rómaiak nevezik Imaus-nak, a chinok Altai-nak, a persák Ke/hegy-nek. Ezek ama mesés „aranyhegyek,“ — „a földnek öve,“ melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegek­kel vannak ellátva, itt beszél isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal árassza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bő­ség és öröm tenyésszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant smaragd­kő, melynek viszfényéből támad az égnek azur­kék színe, így a pars mythologia. De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében, ereik gazdagsága vas; a vad Geoug nép, — a hogy e nevet görög classicusok szokták írni — e béretek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, — ha szabad igy neveznünk a háborút. Valami tatárfaj volt ez, fényűzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; há­zait más épité, földjeit más mivelte, selymét, bíbo­rát idegen ország terme, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoz­tatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat ko­vácsoljon belőle. Ezek voltak a vard­oniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, mely­nek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt ko­rukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem halták; ölhette őket, a­ki akarta, szabadon, mint más akár­mi vadat, kiket senki sem vesz számba. És mégis a vard­oniták évről évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak , életrevalóknak szület­tek, és hölgyeik szépek voltak , déleregek , erőtelje­sek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor ná­luk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcs-tisztaság. Egyszer egy vard­onita nő geong vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük. A durva üldözők nem sokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között. Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a római­nak, arról eredete kezeskedik, az ismert világré­szeken túl, hol Romának még nevét sem halják, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismé­telve jön Romulus és Romus regéje. Egy nőfarkas meghalld a csecsemő sírását s szop­tatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farka­sok mythoszi befolyással lenni a vard­onitákkal ro­kon fajok eseményére. Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakad­tak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt és át­adva nejeiknek, azok felnevelek őt ember módra, s Bertezena nevet adtak neki. De benne volt már a fiúban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjúvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovács­üllő előtt véré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében. — Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi ke­zünkben, mint azokéban, a kik ezt velünk készítetik ? — monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. — Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellen­ségeink ? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, a­ki bennünket öl ?­s használni azt a vasat, melyet ma­gunk élesítünk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért drága az élet? Próbál­juk meg, jól metszenek-e a magunk faragta kardok ? Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is bíztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog rég elmúlt időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik. Ott körülfogták Bertezenát s áhítattal hallgatók szavait. — Testvérek, íme parancsolóink ismét két­száz ezer font vasat ásattak ki velünk, hogy két hó lefor­gása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk, de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot ké­szítünk, minden kard leend öt fontos. Készítsünk csak tízezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne. A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok. A geong sereg is megérkezik azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátral beszélt a félmeztelen bőr­­kötényes vard­onita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett. — Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek veled. — Ez itt vezérünk, első emberünk Bertezena, szólt az agg, az ifjúra mutatva. — Mit ? ti nektek vezértek van, kutyák ? mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet ? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik mind­nyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neve- i­két adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztes­sétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? — No tehet lépj elő te első kutya. Hol a negyvenezer kard ? Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vasta­gok voltak, mint egy cserfa ág, fölemelé nagy büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdő magyarázni a dolgot. — Dicső vezér, a kardok készen vannak, a két­százezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból ké­szítünk egyet, húsz fontosat tizezeret, eként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, a­mennyit máskor negyvenezerrel. A tatár oda volt bámulatában. — Te nagy kutya ? tréfálni akarsz velem ugy­e ? hogy igy beszélsz ? mutasd azt a kardot. Bertezena oda nyújta a nehéz pallost a tatárnak, ki a­mint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjúra. — Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan vassal ? — Azt majd mingyárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s kön­nyeden , mint egy palctát megforgatá azt a feje fö­lött , s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott. Erre általános csataorditástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatá­rok fejének, igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy nappon tízezer varchonita harczos negy­venezer geougot vert agyon az erdők közt. E naptól fogva nem készített a varchonita nép tánczot magának és kardot az idegennek. Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagy kán azon véve észre, hogy megszűnt az Imausnak ura lenni. Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mind addig, mig Bertezena egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte. E vakmerőség haragra gerjesztő a nagy kánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korá­ban sincsen mit enni, az ő leányára meri vetni sze­meit! Ezt nem lehete boszulatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait, s kétszász ezer lovassal megindult Bertezena nőszülési kedvét elveendő. A vard­oniták engedők őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem birt mozogni, be­zárták völgyszorosaikba, s egy tiz napig tartó harcz­­ban kiírták őt az utolsó emberig. Folytatjuk: LAPSZÁMLK. A Magyar Hírlap (máj. 4-dikes szám) dicsérettel szól az államigazgatásnak ama nemrég hozott bölcs és üdvös rendszabályáról, mely szerint az ausztriai nemzeti banknak papír- kibocsátási túlbuzgóságát mérséklendő, e végett az iparosoknak szánt bankhi­telt jónak látta eddigi gyakorlati föltétlenségéből a szükségesség, czélszerűség és hasznosság korlátai közé szorítani vissza. — Mily nagy volt, úgymond, ennek következtében az ijedelem és aggodalom az iparos világban, de néhány nap elég voló, hogy az aggály hullámai lecsöndesedjenek, s a megfélemlített kedélyek megnyugodjanak s a józan gondolkozás a kormányrendszabály lehető jó eredményének hideg megvizsgálására vezettessék. A M. H. nem tartja nor­mális vagy legalább czélszerű állapotnak azt, ha egyik néposztály a másiknak kegyétől függ, és ő csak akkor véli minden rétegzetek erőteljes és egészséges fölvirágzását — mi az állam közvetlen czélja és fel­adata — lehetségesnek, ha minden osztály a társa­dalomban , sőt minden egyén függetlenül, önmagá­ból képes kifejteni azon erőt saját boldogulásához. Szerinte tehát okszerű és az állam czéljával ösz­­hangzó állapot az , ha úgy az iparos , mint a föld­művelő , vagy bármely más szűkebb munkakörű osz­tály saját hitelintézetéből veheti a vállalataihoz szűk-

Next