Pesti Napló, 1853. szeptember (4. évfolyam, 1043–1067. szám)

1853-09-21 / 1059. szám

1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 n _ n A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Pesten házhozhordva : Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ ,, Egy hónapra 1 fr. 30 k. p. 1059 mm mi A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő Dri­nteza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Dri­nteza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Szerda, sept 21-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt La­tinos petit­ sora 4 pgc kraj­­czárjával számittatik. A be­­i­gtatási s 10 pengő krnyi kü­lön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik.­­ A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hátfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ NEGYEDIK ÉVNEGYEDI (october-decemberi) folyamára. Vidékre postán küldve 5 for. Budapesten házhozhordással 4 for. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a.­i-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési levelek bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. Az angol nevelési rendszer. III. Budapest, sept. 20. A német gymnasium­okban, mint említettük, a leendő hivatalnokok nyernek főleg kiképzést. Azon angol iskolákban, melyek e gymnasiumoknak meg­felelnek, általános, classicai kiképezés a czél. Kevesebb tudás, több képesség az an­gol ifjakban. A németek a tudományos szellem, az angolok a cselekvési képesség kifejtésére törekszenek. Az angol tanárok közt általában nagy ellen­szenv van a tudás német nevelés ellen. Szerintök igen magas czélt tűznek ki a németek a nevelés­nek, s azért nem érhetik azt el. Sem eléggé hátra, a történetre, a nép életföltételeire nem néznek, sem előre , arra, a­mit az élet kíván. „Non vitae, sed scholae.“ Ezért mondja Arnold: a német nem­ eléggé ember, polgár és keresztény, hanem hiva­talnok és tudós. Az angol a tudás és cselekvés egyesítésében keresi a bölcseséget. S a­mely eltérés mutatkozik a czél kitűzésében, oly ellenkező eljárást tapasztalunk a tanítási mód­ban is itt és amott. Németországban az ifjú mint eredményeket veszi a tudomány mély igazságait, a­nélkül, hogy fá­radna azokért, a­nélkül, hogy képes volna elfo­gadni azokat. Pedig már Herder óvakodnunk in­tett a tudomány e fényűzésétől. Az angol min­denek előtt a kutatási, észlelési tehetséget élesíti, míg Németországban annyi gondolatot, annyi né­zetet kap az ifjú készen, hogy a könnyen hozzá­jutás elöli benne a reflexiót. Tudós tanárai ítélni tanítják, mielőtt tények birtokában volna. Innen aztán azon baj, melyet a németek „Wissenshoch­muth“-nak neveznek, azaz „adoratio intellectus humani — mint Bacon mondja — quae homines abduxit a contemplatione naturae atque ab expe­­rientia ad propria ingenii commenta.“ Nagy igaz­ság. Az értelmi kifejtés siettetése is megla­zulja magát. Egy német paedagog mondá, miszerint: „das sittliche Vermögen wird schwach wegen der zu grossen Spannung des intellectuellen.“ Talán ily módon állanak elő aztán az úgyneve­zett „Naturphilosoph“-ok. Kétségtelen, hogy ha az ifjúságot idő előtt és fáradság nélkül ismertetjük meg a tudomány éret­tebb korra való eredményeivel, hamar kimerítjük, mintegy elhasználjuk lelkesedését, mire az életre szüksége van. A jobb módszerek előnyei épen azért mennek gyakran veszendőbe, mert a­mely mérték­ben könnyebbé teszik a tanulást, azon mértékben csökkentik a szorgalmat, a kitartó önmunkásságot. Pedig helyesen mondja egy jeles angol tanár, hogy : százszorta többet ér a tanulóra nézve a fáradság, mint maga a fáradság eredménye. Ez az angol közoktatás egyik fő elve. Azonban kétségkívül nem használható elv, hol a gyermek túl van terhelve tantárgyakkal, mi egyik arányoldala oly iskolai rendszereknek, hol egészen encyclopaediai irány alkalmaztatok a lecske­­tervek készítésében. A szorgalmat ekkor a terjedelem veszi igénybe, nem ér rá a mélyre hatni. Az órák száma végtelenre nyúlik.. Egyik tanító a mási­kat váltja föl, s mindenik tele beszéli a tanuló fe­jét. Ez természetesen nem bírja meg az egymással össze nem függő tárgyak gyors és gyakori változá­sát. Innen aztán az élénk, beható figyelem hiánya. Roppant hiány ez különösen oly rendszer mellett, mely más részről főleg az előadásra helyez minden súlyt, s a könyv nélkül tanulásnak ellensége. Anglia köziskoláiban a tantárgyak száma igen kevés. Rendesen görög és római remekírók bon­­czolása, közben mennyiségtan és legfölebb még franczia nyelv. Aztán írásbeli gyakorlatok. Egy nap sem ülnek 4 óránál tovább a tanulók iskolá­ban. Néhol csak két óráig. E közben is testgya­korlati szünet van. Annál több időt fordíthatnak magán dolgozatokra. Az angol iskolákban ennélfogva távolról sem tanulnak annyit, mint a német gymnasiumokban. Egyet azonban jobban megtanulnak :­­ a t­a­n­u­­lást. Mélyen ható ítélő tehetségre tesznek szert, míg Németországon a tanuló rendesen csak annyit tud, mennyit tanítóitól hallott. Azonban ne higyük, hogy az angolok , ily ke­vés tantárgy mellett, nagyon világossá akarnák tenni az iskolai pályát. Ellenkezőleg. Az angol oktatási módszer az ész szigorú fegyelmezését tűzi feladatául. E végett kevés tárgyra szorítkozik, de arra az ifjú egész erejét igénybe veszi. Nem az ifjú szellem fölhevítése a czél, sőt elv: nem tenni érdekesekké a tárgyakat, s gyakran száraz dolgokat is venni elő, hogy a gondolkodásban türelemhez és kitartáshoz szokjék. Non múlta, séd múltam. A régi remekírók olvasása például nem mostani érv. Az olvasott sorok csak „corpus vite“, melynek egyes szavait bonczolgatják. S míg az újabb pacda­­gogok, népszerű eljárástól tartva, hamar meg­szűnnek az emlékezetet erősíteni. Angliában épen az ellenkező tulsággal találkozunk, hol maiglan követik Arnold elvét, ki a könyv nélkül tanulást akkor is ajánlja, ha nem érti a gyermek a­mit tanul. Az ifjúban, úgymond, erős az emlékezet, függet­lenül az észtől, míg a meglett ember csak azt tartja meg, a­mit ért. Tanáraink nem akarják az emlékező tehetséget az értelem rovására fejleszteni. Közönséges hit, hogy egyik elöli a másikat. Az angol azt hiszi, hogy az emlékezet foglalkoztatása az értelmi erőre is hat, tápot nyújtván annak. Általános nézet az angol tanárok közt, mi­szerint az ide s oda kapkodás tudományos dolgok­ban , jellemtelenségre vezet. Mondottuk, mikép ott az ész szigorú fegyelmezése a czél. Peel Robert Glasgowban intette az ifjakat, ne bízzanak igen a genius „inspiratiosban.“ „Difficulty is the con­dition of success.“ „Nehézség a siker föltétele.“ S valóban az angol ifjúság ritkán lelkesül valamely tantárgyért. Inkább kötelességszerű dolognak te­kinti a tanulást.­­ Ki nem látja ennélfogva, hogy e kevésre szorít­­kozás, központosítása a figyelemnek és egyéb tehetségeknek, a kevés, de nehéz és fárasztó gya­korlatokban­ kitartás — mind a jellemképzésre van főleg irányozva. íme azon elvre jutottunk, honnan kiindulánk. B­á­cs , sept. 19. f Et tu mi fili ? ! — Tehát a budapesti keresk. és iparkamra is aziránt folyamodott felsőbb helyre, hogy új házalási engedélyek ki ne adassanak, a meglevők pedig meg ne nyittassanak s csak gyámoltalan öreg emberekre nézve történjék kivétel, de ezeknél is az en­gedély csak egy évre terjesztessék ki. A­mit az összes, felvilágosult sajtó 3 — 4 év óta folyvást ismételget, az tehát mind csak falra hányt borsó volt? Nem hihet- t jük ! A nagy közönség ítéletében mindenesetre tetemes­­ haladást tett! Ha házalásról van szó, nem a pogyászos ! EGY MAGYAR NÁBOB Folytatás. *) A Nábob nevenapja. A többi számadást át nem tekinté Jancsi úr. Minek ? Beszontsa magát azzal, hogy észrevegye, miszerint csalják? Hát nincs-e annyi pénze, hogy el sem bírja költeni ? vagy tán épen perlekedjék azok ellen, a­ki­ken követelése van ? Már akkor csak inkább maradjon annál, a­ki eltette, vagy utána járjon , mint a szegény gazdasszony a piaczra küldött szakácsnénak , hogy nem számol-e be drágábban, mint a hogy vesz? Ez mind nem volna nemes emberhez méltó fáradság. — Kösse össze Varga Péter uram az ad­ást ! A tiltal átlapozott számadások azután betétettek a családi archívum rácsai mögé , soha többé napfényt és kalamárist nem látandók. Mennyi nemzeti intézet , mennyi emberbaráti vál­lalat , mennyi közhasznú indítvány létre jöhetett volna csak azon hulladékokból, melyek a Nábob terített asz­taláról lehullottak, és a­miket később egy nemzedék hangyaszorgalma ismét morzsánkinti alig győz össze hor­­dogatni, hogy felépítse apródonként mindazt, a mit az elődök épitetlen hagytak ! — No azután holnap nevem estéjére el várom kegyel­medet Péter, szóit Jancsi úr, mint negyven év óta mindig szokta , meghiváa hű tisztviselőt asztalához, hová csak előkelő vendég, vagy szolgálattevő bohócz képében volt bejuthatása akárki fiának. A jámbor tisztviselő, mint negyven év óta mindig, most is mély főhajtással válaszolt nagy alázatosan : — Nem vagyok én méltó ezen úri kegyre; lehetet­lenség énnekem annyi előkelő vendég társaságában megjelennem, majd én csak holnapután­ reggel fogom tenni tiszteletemet a többi szolgálatban levő tisztségek­kel egyben. Azzal meghajta magát, é­s lábával hátra seperve, elkotródott, nem tévesztve szem elől, hogy eltávozása közben háttal ne találjon fordulni a méltóságos úr felé. Jancsi úr nevetett, a­mint Varga Péter eltávozott. A hű tisztviselő becsületessége fölötti elégültségből ne­vetett tán ? Nem. Neki ez is csak olyan bolond volt, mint a többi, mint Vidra czigány, a­ki mél­óskodik, mint Gyárfás poéta, aki verseket köpköd maga körül, mint Lokodi szinészdirector, a ki Hamletét játsza, vagy mint Matyi agár , ki a levegőben hajigálja a *) Lásd Pesti Napid 1057. számát, nyulat és úgy kapja el; csakhogy neki az a ki­váló bolondság jutott, hogy az urát megbecsüli és nem fogja meg , holott az ellenkezőre elég alkal­ma volna. — Ez is bolond , mint a többi, s csak arra van rendeltetve, hogy az urát mulattassa. És épen azért őt is oly kiválólag szereti Jancsi úr, mint a többi kedvencz bolondjait: Vidra czigányt, Gyárfás poétát, Lokodi directort és Matyi agarat s ha meghalna, ép oly keservesen megsiratná mint azokat, ép oly fényes sír­követ állitatna neki mint azoknak: a czigánynak, a poé­tának, a színésznek, az agárnak — No mit tátja kend a száját? kiálta Jancsi úr a háta mögött álló Palkóra, mért nem megy a fiskálisért, hogy ide híja ? — Jól van na. Azért nem kell olyan nagyon kia­­bálni, felelt vissza a vén hajdú. Csak nem ugorhatok egyszerre, mikor még most is tele van a fejem a sok mennykőhordta számadással. — ügy, jó hogy eszembe juttatod. Hát te mikor adsz számot arról a száz forintról, a­mit a múltkor kaptál, a­mikor Debreczenbe küldtelek ? No most tessék elő­állni, most tessék hetvenkedni Pál uram. Lássuk, ho­gyan tanult meg számadást csinálni. — Az könnyű, felele Pál huszáros rövidséggel, s megfelelő actioképen kettőt sodorított a bajuszán, a mentéjét megrántotta elől kétszer a hajába mélyebben vágta a görbe fésűt, és állát beleegyengette nyakravaló­­jába, nadrágsziján egyet húzott, a csizmáját letörülte a kezével, hármat köhentett, és monda: — Kaptam a méltóságos úrtól száz forintot bankó­­czédulában. Ebből vagyon még a zsebemben egy peták, a többi megevődött és megivódott; summa summarum : itt van a száz forint-Jancsi úr az oldalait tartotta nevettében. — Kend is olyan számadást csinál, mint az egyszeri deputatio : „Jöttünk, mentünk: száz forint; ettünk, it­tunk : száz forint; összesen három­száz forint. — No hát. Volt rá a felelet. — Most lóduljon kend a fiscálisért. Mondja meg ne­ki, hogy jó tollat is hozzon magával, mert írni fog, s a­mi itt van, az nem okos embernek való. Egy negyed múlva hozta Pál a fiscálist. Nem tudatik, hol fogá ki a vízből ezt a jeles egyéni­séget, Jancsi úr , hanem annyit mondhatni, hogy ször­nyen a többi közé illett. Épen csak akkora képe volt az emberséges embernek, mint egy született mókusnak, s mosdási ellenszenv mi­att hallatlanul kormos. Ezzel egybehangzó, boglyás, tüskés hajától elkezdve, félregázolt csizmasarkáig min­, den, a­mi rajta avagy körülötte vagyon; gallérja elhíz­va sok évi piszoktól, a kabát eleje is csillog valamitől, ki tudná, hogy mitől ? Kétséges szinti mellénye egy gomblyukkal feljebb gombolva az egyik oldalán, mint kellene, minélfogva a másik oldalon üresen maradt lyuk igen czélszerűen rá van fogantatva a pantalló legfelső gombjára, ilyenformán a hevedert is pótolja. Nyakra­­valója, mely lehetett valaha fehér is , hátul van meg­kötve , a­hogy ez egy időben divat volt, de nem párisi. Mind­két zsebje tele van dugva egész térdig egygyel­­mással, zsebkendővel, spárgával és téli keztyűkkel; ujjai pediglen oly tontásak, mintha nem is tollal szokna írni, hanem csak azokat m­ártogatná a kalamárisba. Ez is Jancsi úr bolondja. Mert neki nem kell más­forma ember , ő különös gonddal gyűjti az ilyen embe­reket, hanem ez nagyon is sordidus bolond, csak olyan­kor veszik elő mulatság kedvéért, mikor valakivel meg kell itatni az olajat szilvorium helyett, egyébkor csak prózai dolgokra használtaik, leveleket irni, inventariu­­mokat készíteni s urbariális gyűléseken a parasztokat megcsapatni. Ezt per „hallja az ur !"( szokta czimezni a Nábob, a­mi nála még a kendezésnél is alábbvaló megtiszteltetés. —Hallja az ur! Ne jöjjön ide az ur. Jaj be mennyire fokhagymaszagú az ur! Tartsa be a száját; nem meg­mondtam már, hogy ne egyék fokhagymát, mert elcsa­pom. De hol juthat hozzá , mikor az egész uradalomban nem szabad termeszteni ? — Hát, mért hivattam az urat, hogy írjon azonnal leveleket, de ide füleljen, mert kétszer nem mondom el:­­ írjon leveleket mindazok­nak az úri barátimnak , a­kikkel némi­ néma összekoc­­­c­anásban voltam az idén, tudósítván őket a felől, mi­szerint adandó születésem napjának ünnepén óhajtanék velek kibékülni. Névszerint: írja meg Horhi Miskának (intra parenthesim azt mondom, hogy Miskának Írja az ur, mert ő nem minden bolond embernek Miska) hogy nem bánom: a határ villongási pert condescendáltatom s neki engedem a burjányosi halmot. Csenkő Laczinak írja meg azt (el ne felejtse, hogy ez perillustris ac ge­­nerosus titulust kap a levélen, de belül diákul ne írja neki, mert nem érti meg, csak sintaxist végzett), írja meg neki, hogy a­mi ménlovat kért tőlem, de akkor nem adtam neki, ha eljön érte, elvitetheti. Berki Lőrinczet tudósítja, hogy mindent elhiszek már neki, még ha azt megígéri is, hogy soha sem hazudik többet, még azt is elhiszem. Ezt ezen szavakkal írja a levélbe. Kalotai Friczinek — nem, ennek ne írjon semmit, — mert ké­pes volna adóslevelet csinálni a meghívó levelemből, ez úgyis eljön, ámbátor ebrudon dobattam ki ezelőtt fél­esztendővel. Utoljára pedig tudósítja Kutyfalvi Bandit, hogy felejtse el már azt a kis elpáholtatást, a­mit Kis Miska öcsém követett el rajta mindnyájunk nevében, s béküljön ki vele, majd szerzek neki valakit, akin bosz­­szúját töltse, ha egyebet nem, a fiscálisomat. Meg­értette az úr ? A fiscális intett a fejével. — Az úrral is kezet fognék immár, miután benne vagyok a nemszeretem dolgokkal való kibékülésben, ha olyan ménkű tintás nem volna az öt ujja. Menjen ki, mosdjék meg, azután jöjjön be megint. A fiscális szót fogadott, kiment, szappant kért s fél­óráig mivelte a kezein elévült mindenféle hagyományos szutykot; mire visszatért, Jancsi urat az ablakban ta­lálta , a mint kinézett az udvarra, hátratéve kezeit és meg sem mozdult. A fiscalis megállt és várta, mig meg fog fordulni. Várt egy jó félórát, akkor visszafordult a Nábob , a­mint a­ki jól tudja, hogy várakozik rá valaki, inte az ügyésznek. — Üljön le az úr, és írjon. A nagy úr hangjában valami szokatlan elfogultság volt észrevehető, mely a fiscalison kívül bizonyosan más akárkit meglepett volna. „Édes öcsémuram ! ‘ kezde az öreg Karpáthi diktálni. „Miután öcsém uram jelenleg az országban lakik, én pedig nem akarom , hogy a Karpathi név kisebbítve legyen, e mai napon , melyben minden haragosaimmal kibékülök, atyafiságosan nyújtom kezemet öcsémuram­­nak is, s remélve, hogy nem utasítja azt vissza, ezennel felajánlok öcsém uramnak kétszáz­ezer forintot, melyet a­míg én élek , évről évre meg fog tőlem kapni. S re­mény­em, hogy ezentúl jó atyafiak maradunk.“ Az öreg szemei megnedvesedtek e sorok mondolása alatt, s ha egy komolyabb ember lett volna közelében, igen érzékeny jelenetet idézhetett volna elő. — Csináljon neki borítékot, és irja rá : Nagyságos Karpathi Karpathy Béla urnak, ő méltóságának Po­zsonyban. Egy lovas legény vigye el neki személyesen e levelet. Azzal mintha kétszáz ezer követ vetett volna le szi­véről abban a kétszáz ezer forintban, oly könnyülten sohajta fel. Soha sem érzé magát boldogabb embernek, mint e pillanatban. Mivel fogja e nemes bocsánatkész indulatot viszon­­zani Abellino, azt majd meglátjuk azonnal. (Folytatása kövüt zsidó jut eszébe, kinek szakállát kitépni, kalapját be­ütni, hátára pedig szamarakat festeni, valami roppant nagy érdem; a házalót a házalással többé össze nem zavarja s mióta a vallási türelmetlenség nem vezérli ebbeli ítéletét, a dolgokat egészen más szempontból fogja fel s egyszerű eszével tán helyesebben ítéli meg, mint e vagy ama , szakértőkből álló testület.­­ A bi­rodalom keresi, kamráit e kérdés már huzamos idő óta két ellenkező pártra hasita, az egyik a házalás terjesz­tése, a másik megszorítása mellett agitált. Mi e helyen csak igen röviden s egyedül gyakorlati szempontból te­­kintendjük ez ügyet. Ha a házaló egyszersmind gyártó is volna, a kereskedő világ méltán tartana az ily embe­­rekkeli concurrentiától, kik a házakba nyomulnak a mindaddig unszolják az embert, míg egy pár garasnyi árut vásárol tőlük. De a dolog másként van! A­mit példa a paraszt a házalótól vesz, azt a házaló a keres­kedőtől veszi, tehát ő csak közbenjáró , a vevő szint­úgy a kereskedőé, mint bárki más, a­ki boltjában ve­szi czikkeit. Kérdés tehát, ártalmas-e ezen közbenjárás vagy sem ? A kereskedő, ha árait a házalónak eladja, szintúgy nyereséget követel, mintha másnak adná el. Hogy a házaló szinte nyereséget húz, az a kereskedőnek nem árt s a második kézbeli vevő sem érzi meg, mert a zsidó azt, a mit ő nagyban vett, kicsinyben eladja s igy egy egy darabra nem igen érezhető nyereséget ró­hat, s mégis jól bírja magát mellette. Ezen kicsinybeni eladás egyik főhaszna a házalásnak. Azonkívül van sok eset, melyben a paraszt ej vagy ama czikk meg­szerzésére nem is gondolna, ha a házaló hozzá nem jönne, ládáját ki nem nyitná s árait eredeti ékesszólá­sával egekig nem magasztalná. Az árú kerete — a mennyiségét tekintve — tehát növekedik a házalás ál­tal; a m­i­n­ő­s­é­g pedig egészen közönyös, mert a ke­reskedő mindegyik mellett nyer s abból fog többet gyártani, a melyből több kel el. Végre pedig a házaló nem kíván készpénzt, új kendőt ad a parasztnőnek , egy pár kopott kabátot vagy foltozott csizmát fogad el fizetés helyébe, a­mit a kereskedő nem tesz s nem is te­het , vagy pedig részletfizetéseket is szokott elfogadni, minthogy ő bizonyos megyebeli vevőit egyenként ismeri s emlékezetben tarthatja, mi a kereskedőről szinte nem mondható. Ezen futólagos megjegyzésekből, úgy hisz­­szük, eléggé világos, hogy nincs okunk, a házalásnak még nagyobb megszorítását kívánnánk ; ha pedig egye­dül öreg vagy gyenge embereket akarnánk e kedvezés­ben részesíteni, ez egyenesen nevetséges, minthogy a házalónak nem szabad árait szekeren vinni, az öreg vagy gyenge ember pedig aligha járhat kelhet, po­­gyásszal hátán, kora reggeltől késő estig, miként ez a házaló szokása. . . . Caeterum ego censeo, hogy a ke­reskedés minden megszorítása, a­hol csak lehet, — delendum ! Diplomatáinknak az orosz-török ügy a szó szoros értelmében álmatlan éteket okoz, mert a futárok és sür­gönyök éjjel nappal jönnek mennek. Hogy olvasóink­nak ezen rendkívüli mozgalomról legalább némi fogal­muk legyen, csak két napnak eseményeit soroljuk elő, miként azokat egy, gyakran jólértesült külföldi lap közli. F. hó 11-én Scivick orosz ezredes Sz.-Pétervár-

Next