Pesti Napló, 1854. február (5. évfolyam, 1169-1191. szám)

1854-02-01 / 1169. szám

okvetlen hajóhad szükségeltetik, mely a Feketetenge­ren uralt. Míg Sumlát és Várnát török csapatok tart­ják megszállva, senki sem gondolhat arra, a paravadhi közép úton előre haladni. Az oroszok 1829-ben ke­resztül mentek ugyan a Balkánon s Drinápolyig jutot­tak , de a körülmények akkor egészen másfélék voltak mint most. A török csapatok a janicsárok még nemrég megsemmisítése által desorganizálva voltak, a­zultán hajóhada a navarinoi csata következményei által meg­semmisítve, s Európa rokonszenve azoknak ellenei mel­lett szólt, kik a görögöket leigázták. 1828-ban az oro­szok máj. 7-én kezdették meg a hadjáratot s jul. 20 án Sumla előtt jelentek meg, a nélkül hogy komoly el­­lentállásra találtak volna. A nagy hőség s a minden éle­­lemszerekbeni hiány nagy halandóságot idézett elő. Az oroszok Sumla előtt azt szenvedték, mit Massena se­rege 1811-ben Torresvedras sorompói előtt tapasztalt. Nem kisérte meg az álláspontok bevételét, melyek majdnem bevehetlenek, és Sumla azon hadjáratban folyvást a törökök birtokában maradt. Ekkor az orosz tábornokok minden erőfeszítéseiket Várna ellen for­dították , s e hely , mely 25.000 embert számit, 55.000 orosz által megtámadtatott, kiket azon fe­lül 5 sorhajónyi és sok kisebb hajókból álló hajóhad támogatott. Ez ostrom, melyet Miklós császár saját jelenléte által buzdított, 10 napig tartott, tovább tar­tott s talán ismét megszüntettetek volna, hahogy némely pasák szintoly tapasztalatlanul, mint tevékenytelenül nem viselik magokat. Várna elesésével végződött be az 1828-as hadjárat. A közelebbi évben a hadjárat , me­lyet a mart. és áprilisi esőségek késleltettek, Szilisztria ostromlásával kezdetett meg; ez oly hely a Duna mellett, mely nem igen van megerősítve, de melyet az oroszok nem szívesen hagytak maguk után. Szilisztria megadta magát jun. 29-kén. Ugyanazon hó 15-kén Mehemed Ali nagyvezér is megveretett , miután eszélytelenül Sumla erős vonalait elhagyta, hogy az oroszokat meg­támadja. Diebits tök átlátó, hogy rendetlenségbe ke­rült sereg ellenében , mely azonfelül még roszul is van vezényelve, mindent merészelhet: elhatározta Para­­vadin­át Drinápolyba előhaladni, mig Sumla előtt had­erejének egy részét hagyá, mely a nagyvezirt sakkban tartandotta. Ezen merész manoeuvret siker koronázta, melyre semmi kilátás sem volt. Az átmeneti pontok, melyeknek természetes gátjai a legjelentékenyebbek, minden ellentállás nélkül adattak át; egész hadtestek letevék a fegyvert, a nélkül hogy egy csapást tennének, mert úgy hiték, hogy Allah a hitetlenek mellett van. Az oroszok egyedüli gátja az utak rettentő állapota volt; 10 napra volt szükségök, hogy a hegyeken át a burghasi öbölig jussanak, hol őket hajóhaduk várta. Elkerülhetlen szükség volt itt a hajóhad segélye, mert lő- és élelmi­szert az ellenséges országban sehol sem találhatott. Bár ha az orosz hadsereget a járvány apasztotta, Diebits mégis vakmerően előhaladt, mert valóban senkire sem talált, ki útjában ellentállt volna. 15.000 emberrel bevonult Drinápolyba, a birodalom második városába, melynek 90.000 lakosa van. A győztes helyzete mégis veszé­lyes volt; közepette volt az ellenségnek, mely őt kön­nyen elnyomhatta volna, ha csak némi erélylyel műkö­dik is. Visszavonulása súlyos leendett, azonban páni fé­lelem fogta el a birodalom főméltóságait: éltöket fél­tették, ha az oroszok előnyomultak volna ; a diplomaták a dolognak minden áron véget akartak vetni, s alkudo­zások nyittattak meg, melyeket Diebits el nem vethe­tett, de melyek alatt ő igen bölcsen nagy szilárdságot tanúsított, mely oly biztonságát tünteté ki, mivel nem birt. Itt nem ismételhető körülmények, de mindenekelőtt a föltétlen uralom a Feketetengeren a czárnak oly győ­zelmét­ idézek elő, melyből a jelenre nem szabad követ­keztetést vonni.“­­— A Times párisi levelezője 23-ról többek közt ezeket írja : „Midőn a Retribution Sebastopol előtt megjelent, Konstantin aég épen ott volt. A­mint ez az angol kapitány üzenetéről hallott, kinyilatkoztató, mikép azonnal, következzék bármi, az orosz flottát a tengerre fogja kiküldeni. Ha e fenyegetés valósíttatott, úgy nem valószínűtlen, hogy e pillanatban már össze­csapás történt. Sz.­pétervári magán­levelek igen har­cziasan hangzanak, s a népség fanatismusát a végletekre jutottnak írják le. A­mint a czár, igy mondják, a béke­alkudozásokról és a javaslatok tartalmáról értesült, azonnal megfelelő parancsokat küldött tábornokaihoz, így Menzikoff hgnek is irt, s kérdezé , vájjon hajó­hada képes-e , az angolok és francziákkal szembe szállani ? a válasz volt: mikép a flotta mindenesetre jó állapotban van, kész az egyesült hajóhadakkal meg­mérkőzni, de oly feltétel alatt, hogy minden ember a fedezeten készen álljon a halálra. Erre a császár vi­­szonza, hogy többet nem kíván, mert ily jó ügyért elesni, ez épen a régi moszkovit szokás.“ Dunai fejedelemség. Jassy, jan. 23. f. hó 20-kán érkezett ide gr. Lacken orosz cs. tábornok s a Palais de l’ administrationban (közigazgatási palotában) szá­mára rendezett helyiségekbe szállt. Ő alelnöki minő­ségben fog itt működni. Gr. Lacken legjobb éveiben levő, közép alkotású és megnyerő külsejű ember. B­e­l­g­r­á­d, jan. 10. Izzet pasa azon kivonata, ho­gy minden oroszok Szerbiából eltávolitassanak, s az orosz consul Muzsinnak a Belgrádban teendő látogatások megtiltassanak, nem teljesíttetett, s ezért nagy ingerült­ség uralkodik. A Srbski Dnevnik írja, mikép a sokat emle­getett montenegrói menekültek Kowalewski orosz ez­redessel hazájukba ismét visszatértek, s most ennek közremunkálása által a viszály kiegyenlítése mielőbb várható. — Ugyan ezen hirlap hallja, de maga is két­ségbe vonja, hogy orosz katonaság fogna Szerbiába bevonulni. — A török csapatoknak concentricus moz­galmairól a montenegrói határok ellen, jelentés történik. Hire terjeng Obrenovits Milos­iy egy bekövetkező ex­­peditiójának Kis-Oláhországból Szerbiába, orosz csapa­tok segélyével. OrosZorzág. Egy rajnai lap sz. pétervári január 21-ki levelezése után ezeket írja : „A Journ. de Pe­­tersbourg közlése bizonyságul szolgál, mily fontossá­got tulajdonítanak a minden orosz előtt hihetlen feke­tetengeri ténynek. Ezért bizonyos körökben nagy iz­galom is uralkodik. Sok orosznak illusiója Oroszor­szág mindenhatósága és megtámadhatlanságára nézve érzékeny lökést kapott. Nem egyben kételyek támad­nak az orosz manifestumban kifejezett felfogását a négy közvetítő hatalomnak illetőleg, mintha vállvetve azon törekednének, a Porta ellentállását megtörni. A külügyminisztérium késztetve érzi magát, a közönség ingerültségét egyelőre a föntemlített közlés által némi­leg csillapítani. Kivált a bíred, kanczellár tarthatta azt szükségesnek, mert a minisztertanács módosítása óta, melyből két év előtt Tsernitseff és Wolkowski kiléptek, Nesselrode gr. Menzikoff és Orloff közt majdnem izo­lálva áll. Az elsőnek halogató politikája az utóbbi sürgetéseivel nem tartható többé ellensúlyt; a „nagyon koránt emelt igényeket illető nézetnek háttérbe kelle lépnie. A nyugati hatalmak „szóbeli“ közléseinél fogva Menzikoff bővebbi utasításokat kapott. Talán számára van fentartva, egy esetleges tengeri csatában azon magas­ságot megtartani, melyre Oroszország követeléseit Kon­­stantinápolybani magaviselete által felemelte. Egy kör­irat az európai udvaroknál levő orosz ügynökökhez, mely a franczia külügyminiszter köriratára válaszul szolgáland, már hat nap előtt innen elküldetett. Itt azon reményt táplálják, hogy a nyugati hatalmak erélyes és önálló előhaladása Ausztriát és Poroszországot azoktól elszakíthatandja, mert e tény az öszhangzó közreműkö­dést a kiegyenlítési műnél tényleg megszünteti. E mel­lett az itteni kabinetnek Bécsbe intézett bizalmas köz­lésére is számítanak, a dec. 5-kén létrehozott legújabb kiegyenlítési javaslatok iránti conferentiának ide érkezett duplikátuma alkalmából. Ezek Bécsből azon­­egy nap küldettek el ide és Konstantináp­olyba, mire, mint mondva volt, innen a legmagasb körök nézetei iránt előleges jelentés ment, a végleg hivatalos nyilat­kozat azonban a Porta nyilatkozatának megérkeztéig halasztatott.“­­ Girardin Emil Oroszország magatartását a flották kimenete irányában csupán eszköznek tekinti, új időt nyerni, hogy szárazi hadseregének hadműködé­sei által Törökországot, melynek Anglia és Francziaor­szág, ha akarnának is, az idő rövidsége miatt segédcsa­patokat nem küldhetnének, engedékenységre bírja. Az egész kérdés az — úgymond a Presse publicistája, — várjon Anglia és Francziaországhoz illik-e, azon állást, melybe Oroszország őket Európa és a történelem előtt hozni szeretné, elfogadni ? — Berlinben beszél­ek, mikép a czár követeit utasí­totta, hogy kérdést tegyenek, várjon a flották kiindítása által a Feketetengerre a Porta partjára akarnak-e kelni, vagy szigorú semlegességet tartani; első esetben útle­veleiket kellene kikérni. Ott mindamellett azon remény­ben voltak, hogy Oroszországnak a Portával­ békés ki­egyenlítése valószínű. Sz. Pétervár, jan. 17. Ha itt valaki egy orosz­nak I. Péter lovagszobra, Sándor oszlopa vagy az Izsák templom előtt azt akarná mondani: „az angolok és francziák hajóhadai a Feketetengeren vannak“, úgy ez kevésbbé hozná zavarba a moszkovitot, mint a sz.­péter­vári embert. Az első egyszerűen ezt mondaná: veresek (hazudsz); a műveit körülbelül , mint egy visz­­szatekintő czikk az Invalidben , megjegyezné: „Be akarjuk várni az erősítést.“ Pedig általánosan tudva van az. Nachimoff aladmirál egy simferopoli levél szerint, melyet az itteni „udvari hírlap“ közöl, a törökök feletti sinopei győzelemre nézve így nyilatkozott: „A törö­köket megverni nem nagy dolog , másként lenne , ha helyükben „mások“ álltak volna.“ Most azon „mások“ ott vannak. Mint tudjuk , a keleti flottához tartozó ha­tározatlan időre szabadságon volt legénységet mind beszólítják. Vannak ezek közt olyanok is , kik család­atyák , s polgári üzletre adták magukat. Ezek, úgy mint a határozott időre szabadságoltak eddigi köreik­ből kiragadtatnak s panaszaik által gyűlöletet és el­keseredést terjesztenek Törökország, Anglia és Fran­­cz­iaország ellen.­­ A felebbi irat szerint Ozmán pasa bővebben kikérdeztetett a sinopei eseményről, s azt mondta volna, mikép: „Musztafa pasa, a szolgálat­ban idősb admirál, Abb­asia partjait 3 gőzössel meg­járta s ott 60 tonna lőport s sok ónt tett partra s a cserkeszeket értesítette, hogy a török hajóhad dec. 2-án Sinopéból és S. Nicolaiból még jelentékenyebb szállítást fog eszközölni. Azalatt Ozmán pasa várakozott reá s a sinopei kikötőből nem mert kimenni, mert Na­­ch­imoffnak 3 hadihajóját vette észre. Később Musztafa pasa hozzá csatlakozott s ekkor történt az ismeretes katasztrófa. A „Sammler von der See­“ben Nachimoff­­nak egy utasító napiparancsát olvassuk a Feketetengeri hajóhadhoz , mely még a sinopei katastrófa előtt kelt s melyben az aladmirál a bekövetkezendő támadás rész­leteit szabályozza. A parancs igy végződik : „Mind­egyik tegye meg kötelességét, a császár és Oroszor­szág dicső erdményeket várnak a Feketetengeri hajó­hadtól, rajtunk van, e várakozásokat igazolni.“ A Chroni­ele közöl V­arsóból jan. 7-éről egy levelet, melyben mondva van: „Lengyelország járási főnökei parancsot kaptak, hogy a szolgálatköteles nő­­telen embereknek 18. évtől 40-ig jegyzékét elkészítsék s azokra gondosan ügyeljenek; nem szabad járásaikat elhagyniok, mert az ujonczozás, mely rendesen az év végével szokott történni, ez évben martiusig fog elha­­lasztatni. — A helytartó Paskievits tábornagy nem rég magához rendelé a földhiteltársulat elnökét és monda : „Mi komoly helyzetben vagyunk s nekem meg kell keresnem a társaságot, hogy hazafiassága és a csá­szár iránti hűségének bizonyítványát adja, el kell ké­szülve lennie arra, hogy a kölcsönre szükséges tőkéket előlegeznie kellene, miszerint a hadsereg szolgálatát a királyságban biztosítsa.“ Az igazgató erre azon ellen­vetést téve, hogy a társulat más czélokra áll fon, csak földbirtokosoknak földbirtokuk zálogba vetése után elő­legezhet pénzt s minden más alapszabályellenes lenne. „Ez mind jó, viszonzáalig, rendes időkben , de ne­künk pénzre nem szükségünk, s ha a császár parancsa szükségeltetik, úgy ez is ki fog adatni.“ (Ez utóbbi közleményt nem tartjuk valószínűnek.) Török-orosz hadi mozgalmak A dunai fejedelemségekből jövő tudósítások annál in­kább képesek a figyelmet a harettér­e részére vonni, mert semmi kétség többé —úgymond egy német lap — hogy az oroszok a dunai átkelést létesíteni szándékoz­nak. S valóban az utolsó napok eseményei elégnél több támaszpontot nyújtanak arra nézve, hogy az oroszok részéről most határozottan támadó fellépést lehessen várni. Ezek közé számítható ama lassyi jan. 23-ai tudósítás , mely szerint oda folyvást érkeznek csapatok, szintúgy a Lüdersféle hadtestnek folyvástt öszpontosu­­lása Braila, Galacz­ és Béninél; továbbá: Mazsin meg­­támadtatása ; az ostromágyúknak Gyurgyevóinál történt összehalmozása és az oroszoknak egyszerre oly sok ponton tett átkelési kísérletet, majd itt, majd amott ki­sebb nagyobb csapatokban. Általában az oroszok ko­moly szándéka mellett, a harcrot teljes erővel meg­nyitni, szól a krakkói C­zas azon hiteles forrásból vett tudósítása, hogy a gárdatest Sz. Pétervárból ki fog vo­nulni, szól továbbá egy berlini tudósítás is, mely sze­rint a párisi és londoni orosz követek utasítást kap­tak volna, hogy azon esetre, ha a flották kiindu­lása iránti kérdésekre azon választ nyernek az il­lető kormányoktól , hogy az a Porta pártjára ke­lés ténye, s a semlegesség elhagyása, úgy kérjék ki útleveleiket, mire a Journal des Debats szerint, „az angol kabinet azon választ adta volna, hogy Orosz és Törökország a Feketetengeri járatokra nézve nem te­kinthetők egyenlőknek, mert az orosz hajók, melyek ott vitorláznak és szállítmányokat kisérnek, nem szo­rulnak segélyre , mi a török hajókra nézve nem áll, mint azt az események megmutatták“, s ekként e fele­letben mindenesetre a határozott segély­nyújtás, pártra kelés ténye volna kimondva. Ha ehez hozzávetjük, Konstantin­signek a Retribution üzenetére adott állító­lagosan minden következhetőségek számbavételét el­utasító válaszát az orosz flotta magatartására nézve ; továbbá Menzikoff hgnek az orosz hajóhad megmérkőz­hető állapota iránt adott válaszát az orosz császár ez iránti kérdésére; valamint ha az orosz mozgóvá tételeket, újonczozásokat és szabadságosok beszólítását is számba veszszük, úgy bátran következtethetni, mikép orosz részről a legkomolyabb föllépés várható , minek tel­jességgel nem mutatja ellenkezőjét gróf Orloffnak bécsi missiója sem, melyről a Budapesti Hírlap­­nak jól értesülve lenni szokott bécsi levelezője azt mondja, hogy annak czélja „teljességgel nem egy Ausztria-Porosz-és Oroszország közti véd- és dacz­­frigy megújítása, hanem inkább az­­ Ausztriának meg­nyugtató biztosításokat nyújtani mindazon esetlegekre nézve, miket a háború lehetőleg maga után vonhat, ki­vált azon esetre, hahogy az Oroszország és nyugati hatalmak közti öszszeü­tközések mellőzhetlenekké válnának“, s ekként természetesen inkább a harcz mint kiegyenlítés valószínűsége mellett szól az által, hogy a nyugati hatalmakkali összeköthetést lehető kilátásba helyezi, s így a B. N­. néhány nap előtti okoskodásait kissé megingatni látszik. Sőt az oroszok átkelését a Dunán, a dunai török hadsereg ellenében is, Konstantinápolyban sem tartják lehetetlennek, miután ott egy tiszti bizottmány ült össze, mely a főváros erő­dítéseiről tanácskozik; egy Pak­son át jött konstantiná­polyi sürgönyben is mondva van, mikép ott az oroszok átkelését a Dunán hiszik, s ezért az ázsiai harcrtérre rendelve volt csapatokat Várnában fognák kiszállítni. Azonban visszatérve a dunai csatatérre, az orosz dunai hadsereg bal szárnyának elhelyezése iránt sokkal kevesebb adatok vannak, mint­sem hogy határozottan kijelölni lehetne a pontot, melyre az orosz fővezérnek szeme a dunai átkelést illetőleg függesztve van. De nem kell feledni, hogy az orosz hadsereg a fejedelem­ségekben most az Osten-Sacken hadtest legnagyobb részével, s a Lüders hadtest felével erősbödött, tehát legalább 130,000 embernyi létszámra nőtt, melyből Kalafat előtt és Kis-Oláhországban egész az Ostig 60,000 ember áll. Ámde a Dunának mely pontja felé létezik a többi 70,000 ember, ezt teljes homály fedi. Kalafat ellen az oroszok mindenesetre szakadatlanul­­ készülnek, mely czélra a legnagyobb kaliberű ágyukat­­ vivék oda ; de más részről a törökök is mindent elkö­­vetnek, hogy elleneiknek minél hevesb harczot ké­ TÜDÖM­ ÉS IRODALOM Jeles íróink csarnoka. XV. SZALAY LÁSZLÓ: Azon férfiak közt, kik Magyarország irodalmi fejlő­désében az utolsó évtized folyama alatt föltűntek, egyi­ke a legérdekesbeknek Szalay László. Azonban sem helye , sem ideje , hogy e férfiú pályá­ját a magán és közélet minden viszonyaiban fölmutas­suk ez egy pár sorban; tettük azt máshol (a „Szónokok könyvében“) részletesebben, s a hiányokat nem mu­lasztjuk el pótolni annak idején. Mellőzzük ezúttal a szónokot és államférfiút, csupán az Írónak arczképét helyezzük el jeles íróink csarnokában. S ha sokat ismé­­tlünk, miket más alkalommal már mondunk felőle , an­nak jeléül kérjük vétetni, hogy évek múltával sem vál­tozott meggyőződésünk az egyéniségről, kiről csak nem rég írták e lapok, hogy a pártok tusája­­ ott sem veszte el tekintélyét,bár önálló egyén és merész vitatkozó volt, s hosszas visszavonulása után sem panaszkodha­­tik feledtetésről. Szalay László 1813. ápril. 18-án Budán született.Még iskolai éveit sem végezte , midőn Kazinczy Ferencz és Szemere Pál barátságukra méltaták. Ez időben törté­neti és szépirodalmi tanulmányokkal foglalkozott, mit 1827—1834-ig az akkori időszaki iratokban s külön megjelent irodalmi zsengéi is tanúsítanak. Az 1830—31-iki nagyszerű események fordíták elő­ször figyelmét a külpolitikára. A belpolitikával Márton és Kulcsár lapjai nem igen foglalkoztak az időben , de az 1760-diki országgyűlés idejében megjelent politikai röpiratok kedvencz olvas­mányul szolgáltak már a gyermek ifjúnak. S ha élet­­írást írnánk, nem egy adatot idézhetnénk, miszerint az ifjú Szalaynál, már szemlélődései kezdetén, gondolat­­kép, hang, fölfogás elütöttek azokétól, kik akkor ha­zánk köz­dolgaival foglalkoztak. Arról azonban, hogy a tudásnak ez a fája a politika mezején fogja kiter­jeszteni ágait, kortársainak sejdítésök sem volt. Mert költészettel kezdte az írást, s kritikai tanulmá­nyokkal foglalkozott az ifjúság napjaiban. Maga Sze­mere Pál, ki első ígért jövendőt az ifjú tehetségnek, népirodalmi zsengéire épített­e reményeit. Azon saját­ság , melylyel az elbeszélő költészetet s a nyelvet ke­zelte , meglepte Kölcseyt is, kit pedig, mint az iroda­lom emberei tudják, nem minden szokott meglepni. Történeti beszélyei mellett néhány kritikai czikke is maradt fenn ez időszakból, melyek világirodalmi mi­­veltséget tanúsítanak s napjainkig a jobbak közé tar­toznak , miket e nemben bírunk. E kísérletek után azonban, melyek neki hit helyett ismeretséget, közön­ség helyett néhány jó barátot szereztek, érezte Szalay, hogy több hatással fog működhetni, ha összes erejét az irodalom egyik ágára fordítandja, s 1833. óta főleg jogtudományi és publicistai tanulmányokkal foglalko­zott. Ifjúságának gyakorlásai mindazáltal nem vesztek el rá nézve haszontalanul. Szépirodalmi dolgozgatása által nyerte azt az izletet, azt a művészi szint, mely publicistái műveit ékesíti, s azt a nyelvet, melynek roppant ereje az ő írásait kikiszögellőleg megkülön­bözteti. Mint jogtani író, 1837-ben lépett föl Szalay „The­mis“ czímű folyóirattal. Föllépését legjobban jellemzi azon néhány szó, melyet könyve elé bocsátott. „A múlt század közepe óta — úgymond — midőn a phi­­lantropiának jóltevő befolyása által, névszerint Becca­­ria és Filangieri, Montesquieu és a Calas-k lánglelkű ügyvédének vezérlése alatt ezer előítélet salakjaitól tisztult meg a jogtan, keresztül a század mindent föl­borító végtizedén , a philosophiai rendszerek hosszú során, s annyi alkotmányos vitatkozásokon napjainkig, oly nevezetes s részben oly nagyszerű változásokon ment által a tudomány, hogy azt phasisaiban figyelmes szemmel kisérni, s fő eredményeit kijelölni, az egye­temi haladás közepett, már nálunk is kelletik." A leg­első szó volt ez, mely embereinket a haladási ügy európai solidaritására figyelmeztette, s intézkedéseink­ben a jog magasabb szempontjára utalt. Sikere azon­ban kevés volt, mert nem volt miveltségünkhöz alkal­mazva , s bővebb tárgyalásra és több erőre vala szük­ség, hogy a magyar politika kiemeltessék a hagyomá­nyos vágásból. Ekkor már az európai irodalom több hírességeivel levelezésben állott Szalay , s hogy ezekkel megismer­­kedhessék, utazást tőn Németország északi és déli ré­szeiben , s onnan Belgiumon át Parisba költözött, hol az 1830-ki telet töltötte. A kik utána megfordultak külföldön, tanúságot tesznek róla, hogy az idegen or­szágok jelesei előtt díszt hozott reánk. S a külföldi út, melyet megjárt, nemcsak tapasztalásokat adott Szalay­nak , hanem jó hatással volt kedélyére is. A ború he­lyett, melyet azelőtt homlokán viselt, bizonyos derült­ség mutatkozott rajta ; s azon jó akarat, melylyel az 1840-diki országgyűlés eloszlott, munkára hiva ismét. Ekkor alapitá a „Budapesti szemlét“, melyben politi­kai és társasági kérdéseink tüzetesen tárgyaltattak. Baco e mondását: „Legitimae inquisitionis vera norma est, ut nihil veniat in practicam, cujus non sit etiam doctrina aliqua et theoria“ viselte homlokán a könyv, s nem indicált többet feladatául, mint az életnek és tudomány­nak kiegyenlítését. A vállalat azonban a második kö­tettel elakadt a részvétlenség miatt. E folyóiratban értekezett Szalay a codificatioról, s ez a legelső szó jogirodalmunkban e tárgyról, mely az al­kotmányos világot mindenütt foglalkoztatta. A részvétlenség, melylyel találkozott, nem csüggeszté el őt. Midőn újabb útjából, mely alkalommal Hollan­dot és Angliát is meglátogatta, visszatért, az 1840-diki országgyűlés által kiküldött büntetőjogi választmány rövid idő múlva összeülendő volt, s Szalay tekintettel e körülményre: „A büntető eljárásról, különös tekin­tettel az esküttszékekre“ czímű munkáját bocsátotta sajtó alá. 1841 végével nyíltak meg az országos vá­lasztmány ülései, s ekkor Szalay a küldöttség egyik tollvivőjeül neveztetvén ki, tetemes részt ven azon büntető törvénykönyvi javaslat készítésében, melyről oly rendkívüli magasztalással nyilatkozott Németország első criminalistája, Mitermaier. „Az eredménynek rögtöni formulázása, az elv min­den nyilatkozatának igenlegesitése, s beszegve és kö­rülírva mindig az emberi­séges természet által minden­ünnen, a társaság korlátaitól részben, — innen ered, úgymond Szalay, azon csendes megnyugvás, azon sza­bályszerűség, mely erkölcsi nagyságot kölcsönöz a jog­tudósnak az életben, czél és akarat eszméletét tudo­mányában.“ A mi jogtudósunkban igazolva láttuk e mondat igazságát. S míg mint jogtudós, ekkér hatott az életben és iro­dalomban , másfelől publicistái pályája a rendszer had­járata volt az eszmék anarchiája ellen, s az alkotmá­nyos élet és a jól értett szabadság coordinatioja a fo­galomzavar és tévtan ellen. Publicistái működése, egyes régibb czikkeit nem em­lítve, rendszeresebben csak 1844 közepén kezdődik, midőn a P. Hirlap szerkesztését elvállalta. E vállalkozását rövid országgyűlési pályája előzte meg. E pályán is igazolta, a­mit szintén e lapokban legújabb történeti művének ismertetője mondott felőle: hogy törekvéseiben a becsszomjnak semmi szerepe nem volt, s hogy talentuma súlyával és igénytelenségével egyiránt imponált. Nyilatkozatai többnyire rövidek voltak, mint Mirabeau rögtönzései. Csak a nagy kér­déseket támogatta vállával, úgy hívén, hogy a kisebb rendűek önként indulnak azok után , mint Jefferson írta Franklinról és Washingtonról. (Vége köv.) Magyar K­önyvészet. 15 (244). Egy magyar Nábob. Regény. Irta Jókai Mór. IV-dik kötet. 12-rét. 1141. Pesten. 1854. Kiadja Szán­wald Gyula. (Ezen negyedik kötettel az „egy magyar Nábob“ teljesen be van fejezve; ajánljuk azt az olvasó közönségnek addig is , mig róla részletesebben fo­gunk szólani.) Igazítás. Lapjaink tegnapi számának számos példá­nyaiban a „Tudomány és Irodalom“ czimű ro­vatban Hoványink jeles munkájának bírálatában az utolsó előtti szakasz végszavai következőleg vannak nyom­tatva : „az első két kötetet tanulságos olvasmányul bátor­kodunk ajánlani nem csak katholikusoknak , de a katholi­­kusoknak is , mely utóbbiak közé — mellesleg mondva — jó magunk is tartozunk“ — Ez utóbbi kifejezés aequivocumát csak a nyomtatás közben vettük észre , s azonnal oda igazíttattuk: „referens is tartozik“, minthogy a munka derék ismertetője protestáns ugyan, de nem a szerkesztőség, mit mégis azon szó „magá­n­k“ involválna. Legyen a politikai lap, mint illik, tudományos, legyen nemzeti, s tűzzön magának a számos politikai hit­vallások közül irányul ha úgy tetszik e vagy ama fogana­tosítható legális elvet, szint és rendszert; — a politikai lap (bár mint ragaszkodjanak is a szerkesztőség különböző hitű tagjai saját vallásukhoz) a vegyes vallású ausztriai birodalomban, s különösen Magyarországban csak fe­le­ke­z­e­­­i nem lehet a nélkül, hogy alkalmilag a val­lási és politikai érdekek egymásnak kölcsönösen alá ne rendeltessenek, vagy egymással collisióba ne hozassanak. A vallás szerintünk semminemű politikai institutiónak zsámolya nem lehet; a vallás embert és keresztényt nevez az államnak ; a polgárokká azokat az államintézmények és törvények idomítják. Szerkesztőség.

Next