Pesti Napló, 1854. július (5. évfolyam, 1291-1316. szám)

1854-07-22 / 1309. szám

1854- ötödik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve: Pesten házhoz hordva . Évnegyedre 5 fz. — kr. p. Félévre 10 „ — ,, ,, A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő : ariutcza 8-ik szám. Félévre . 8 ., — „ , Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra! fr. 30 kr.p. Szerkesztési iroda : Uri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sora 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdij előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli dij szinte mindenkor elő­re lefizendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat — kivéve — Jelen ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban Távirati magán sürgöny a PESTI NAPLÓ Szerkesztőségéhez! Elindult Bécsből, július 21 -kén 6 .51. 30 p. este. Érkezett Pestre „ „ „ „ 40 „ „ Madrid népessége és helyőrsége a felkelők­­hez csatlakozott. A minisztérium leköszönt. San- Louis (Sartorius) a miniszterelnök menekült. Budapest, jul. 21. I. Valamint a földmivelés emelkedése 1848 előtt a jobbá­gyföldet terhelő dézma-tartozás által aka­­dályo­zva volt, s ez úrbéri viszonynak megszünte­tése a hazai mezőgazdaságra nézve valóságos ál­dás; — úgy a szőlőmivelés s a magyar borok ne­mesítése tetemes ösztönt nyerne, ha azok, kik a fennálló törvény értelmében, széleiktől akár hegy­vámmal, akár bordézmával tartoznak, — magokat s szőlőm­ivelési iparösztönüket e tehertől váltság utján felmenteni igyekeznének. Ugyanazon státusgazdasági indokok, melyek az ezelőtti hűbéri viszonyok s úrbéri állapot ellen szólottak s a jobbágyföldet teljes felszabadulásra vezérlették,­­ sürgetik a bordézma mielőbbi meg­váltását. Az államra nézve politikai tekintetben is igen fontos dolog, hogy, miután a hűbéri viszonyok el­törlése birodalomszerte a birtokviszonyok rendezé­sének s a törvény előtti egyenlőségnek egyik alap­jául vétetett,­­ törvényszerű mód nyuttassék min­den olynemű kötelezettségek megváltására, melyek, mint a hegyvám és bordézma, a múlt állapotból maradtak fenn, s a hűbériség színét viselik. Egy cseppet sem kételkedünk, hogy e viszony rendezését maga a bordézma-jövedelmet jogsze­rűen élvező birtokos osztály is óhajtja, nem köve­telhetvén, hogy a dézmakötelezett e terhet szőle­jén örökös passivum gyanánt megválthatlanul tartozzék viselni. De azt sem hihetjük,­hogy a bordézina­ kötele­­zett, miután neki e teher megváltása meg van enged­ve, egy pillanatig is habozzon e szabadsággal élni, annál is inkább, minthogy széleinek nagyobb és biztos a jövedelmezése s ezzel korai nemesítése vé­gett nehezen lesz hajlandó újabb beruházásokra költségeket fordítani, míg dézmát adni tartozik, mert e költségek jövedelmező kamataiban nem akar a dézmatulajdonossal megosztozni. S ez igen természetes, valamint az is, hogy addig is, míg e részben tán az állam részéről a feleket kiegyez­tető, a bordézmaváltságot könnyítő rendszabályok hozatala szükségesnek tartatnék,­­ a dézmatulaj­­donos és dézmakötelezett e teher megváltása iránt egymás közt szabadon egyezkedhetik. Mind­két félnek saját érdeke parancsolja, hogy ez egyezkedéssel siessen. A tulajdonos egyéb bir­toka s mezőgazdasága korszerű javítására nyer abból egyenetlen s alkalmatlansággal járó jövedelem he­lyett biztos tőkét; — a kötelezett pedig megvált­ván magát, erkölcsi rugót nyerend szőlejének ren­dezésére s bora nemesítésére áldozatot hozni. Arra pedig a bordézmakötelezett hasztalan szá­mol, hogy e tartozás megszüntetését bármikor is az állam vállalja el és eszközölje az úrbéri tehermente­sítéshez csatolva. A hegy­vám és bordézma (kivévén az úrbéri állományokon imitt amott netán ültetett szőlőket) nem úrbéri tartozás; a szőlők különböző tartozások kikötése mellett rendszerint a nemes birtokos állodiu­­m­a­i­n állíttattak, azért is e teher megváltása (köz­gazdászat­ fontossága daczára) tisztán magán­jogi kérdés. Ily önkénytes bordézma-váltságok bizonyosan történtek már eddig is, habár az egyes esetek tu­domásunkra nincsenek; hogy azonban feltűnő és kiterjedt számban nem látjuk e megváltást előfor­dulni , annak egyik oka az , minthogy az illetők magukat nem igen tudják tájékozni a dézmaérték és váltságdíj kiszámításában; — a másik, s jóval lényegesb ok az, minthogy a dézmakötelezettek bármikép óhajtsák is a megváltás eszközlését, csakhamar visszaijednek attól, ha a váltságdíj képzelhető teljes öszvegére,s annak egyszerrei lefizetésére gondolnak. Nem jut eszükbe, hogy e sommát már előbb apródonkint félre lehetne tenni. Nekünk pedig az új államkölcsön eszünkbe juttatja, hogy az takarékpénztár gyanánt szolgálhatna azok számára, kik a bor­­dézina terhétől felszabadulni óhajtván, a váltság­díjat megerőtetés nélkül, s kényelemmel szeretnék kiteremteni. Ez eszmét jövő számunkban illustrálni fogjuk. London, jul. 16. 4» Megfordult ismét sarkán az európai nagy bajügy, mely már annyiszor változtatott meglepő gyorsasággal alakon miszerint bámulnunk kell azok balgaságát, kik még mindig külső physiognomiájából hiszik kiolvas­hatni lelkét. — Két hét előtt még az oroszokat a dunai fejedelemségekből ki-, ellenben az osztrák hadat azokba bevonulónak hitte a világ; sőt amazt a Moniteur egy elhamarkodott közleménye, — imezt az angol kormány­közlönyök után már bevégzett ténynek tekinté. Ma el­lenben nincs többé, ki ezt az események által megczá­­folva ne lássa, eloszlatva reménymámorát azoknak, kik a jelennek élve mindenek fölött csak közel békéért sopánkodnak, s csillapítva aggalmait azoknak, kik a jö­vőt tartva szem előtt, az európai helyzet nehézségeinek tartós és biztos megoldását óhajtják. Az ügyállás e hirtelen fordulta, kapcsolatban az erélylyel megnyitott seregszállításokkal a balti s Feketetengerre, valamint a keleten egyesült három had tétlenséget felváltó sürgős mozdulatait, s némi megnyugvásra hangolta azokat, kik az események eddigi folyamával megelégedve nem valának. Különösen élénk örömmel látják ezek Omer pasát átkelni vitézeivel a Danán a fejedelemségek meg­váltására , s lelkesedésök határos „az Ábrahám ölében nyugvó nagy és szent lelkek“-ével, melyek — Abd-el- Kadem­­ek Ramazan előestvérén aludt álmában — „az ottománok vezérének Omernek nevét örömittasan han­­goztatj­a ”— Mi az ügyállás hirtelen megváltozta tár­gyában a kormány híveinek véleményét illeti: ez hatá­rozatlan, benső, éles tusakodást eláruló. Örülni látsza­nak azon, hogy az oroszok ki nem vonulván önkényt a fejedelemségekből, meg nem szüntetek ekként okát s ingerét a háborúnak , melynek különben szélesb határok közt s nagyobb czélokból óhajtott, további folytatására, kevés kilátás nyilnék. Vigasztalják ezen­­fölül magokat azzal, hogy Ausztria ezentúl nem mint semleges hatalom, hanem mint Oroszország’egyenes ellensége fogja megszállani seregével a Dunafejede­­lemségeket, a hogy a ví-keztyű a hatalmas két szom­széd közt hamarább fog elvettetni, mint elvettetett vol­na különben, — mert Bécsből az ultimátum már útban van Pétervár felé, holott Oláh­­s Morvaországoknak Ausztria sergei által megszállása, ha az az ügyállás megváltozta előtt történt volna, Orosz­ország iránti barátságos semlegesség értelmével bírha­tott volna. Kételyeket ébreszt továbbá lelkekben Man­­teuffel ezredes állítólagos missiója „kiengesztelni az el­lenkezés szellemét, mely Anglia s Francziaországban az alkudozások megúyittatását illetőleg él.“ Nem is vetik ezért ma annyi bizalommal, mint azt eddig tevék, remé­nyeik horgonyát a közép-európai diplomatia sima tavába, hanem vetik azt a nyugati politikának szokottnál hul­­lámzóbb tengerébe. .Calais-n függ főfigyelmek, melynek révéből ma indul ki a balti tengerre 15 angol hajó, köz­­tök Waterloo , franczia csapatokkal fedélzetén. 39 év előtt is tábor állott e város körül, s akkor is mint ma egy Napóleon éleszté a sereg harcztüzét, martialis, szellemét, csakhogy akkor Anglia ellen buzdíttattak, de ma a szövetséges Anglia s Francziaország közös ellen­sége ellen indulnak a csapatok. Méltán is fordul várako­zás teljesen milliók szeme az eseményre, mely csakugyan „egyetlen“ a történetben, s joggal vézetik szebb jövő első zálogának az angol-franczia szövetség mindazon fri­gyek között,melyek a nagybalügy felmerülte óta a külön­böző európai hatalmak közt köttettek, vagy köttethetnek. Általában nem voltak a háború kitörte óta oly nagyok s erélyesek a készületek Nyugaton, mint minőknek azok ma tűnnek fel. A Calais partjáról távozott seregen kívül, melytől Napoleon császár „közel viszontlátásig“ búcsú­­zik el, a Fekete-tengerre is szakadatlanul küldetnek csapatok, had-­b nehéz ostromszerek. Az egyesült ha­jóhadak mind a balti tengeren, mind Euxine vizein biz­tosan közelednek az ellenséges partok vádpontjaihoz; az ostromzár napról napra szigorúbb, s jövő hó elsején már a fehér tengeren is teljes leend. A szárazi segély­­seregek pedig Várnáról már mozogni látszanak : vagy Dobrudzsa felé, Omer pasa Dunán átkeltének támoga­tására, vagy Krimia irányában s különösen Szebasztopol ellen. Kik nyugatnak érintett­e hadmozdulatait s készü­leteit a Középeurópában beállott ebbeli szünet s ébre­dező alkudozási hajlammal párhuzamba állítják, az ese­ményeknek nem erkölcsi,­­ hanem külső physiogno­­miájából ítélni szoktak,— azok az irányadó európai ka­binetek jövendő állását a következő szójátékba fog­­lalták : „Ausztria and Prussia : desires peace for Russia; England and France : wants a piece of Russia.“ (Ausztria s Poroszország : b­é­k­é­t óhajtanak Oroszországnak; Anglia s Francziaország darabját kívánják Oroszországnak.) Az angolok igen szeretnek találgatni. Hirlik, miszerint Görögország megszállásának, vala­s KARPATHY ZOLTÁN. Regény irta Jókai Mór. VIII. Gyásznapok. Folytatás. *) Maszlaczky ur füleit az ütötte meg, hogy Vilma kis­asszony nincs jelen. — Hol van Vilma kisasszony ? A kedves kisasszony. Talán nem beteg ? — De igen. Gyöngélked­ő. Sohajta a tanácsosné asszonyság. Azért honn maradt. — Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor nálunk mulatság van . Vilma kis­asszony olyankor mindig gyöngélkedik. Ez észrevétel nem volt ment minden malmától. — Sajátságos véletlen. Monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy pillanatra felkel, utan ér­kező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasugó Maszlaczky urnak: „Valóban a septemvirné nem alap­talanul gyanakodik , csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő , csak azt tudja , mit lát. Vilma csakugyan rész kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van, már egyszer említem ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifjú Karpathy iránt, a­ki most . . Tarnaváryék gyám­sága alá adatott, a­mit én nem is csodálok: az ifjú em­ber egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek.— Nemde fiscalis úr ? — Tökéletesen egyetértek nagysáddal. — Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolat­tól, hogy az ifjúval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok magnetismus van, ön hisz a magnetismusban ugy­e bár? Oh én azt csalhatatlan­nak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszen­vek, miket a legkérgesebb szív sem képes megta­gadni. — Ok vannak, szólt Maszlaczky urtragikus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fo­gadni. Ezalatt visszatért a házi­asszony. Emmanuel bará­tunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz vi­lágítva a város. Ó szegény semmit sem tud arról a ve­szélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól. Velök együtt érkezett meg báró Berzy is, a genialia báró, ki épen most jővén a pesti partról, tele van ked­v) Lásd P. N. 1308. számát. vés anecdotákkal, s azokat életekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni , siet utána toldani. — Rémület van a pesti filiszterek közt uraim, holt rémület, — tudósit a genialis báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtát vizzel; végig álltak az egész Dunaparton , ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez , s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem volna mitől tartaniok. — Egy czukrásszal találkoztam a parton , a­ki nagyré­mülten sietett valahova : az idén olcsóbb lesz a fagy­­­lalt áram, mint tavai volt, mondom neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni. Akadt egy pár, a­ki nevetett rajta. — Hát a fürdő-kádat ? mondja el csak a fürdő-kád­­dali tréfát. Juttatá eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk. — Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, a­ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő­szobám van. A múlt éj­jel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az on­nan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelene­tet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utczára, mit én tudom, hogy öltözve, ordit, hogy itt az árvíz, mig a szomszédok el nem fogják s eszébe nem juttatják, hogy az árviz nem felülről, hanem alul­ról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem­ esett, szak­­korlátozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett min­denféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk ka­­czagva. Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot. — De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró úr. Az jeles volt. Majd agyonver­tek bennünket. — Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadia legény iparkodott torlaszt emelni nagy siet­séggel. Erre én nagy harsány szóval bekiáltok a kapun azon hangon, a­hogy a vízhordó emberek szoktak kiál­tani : „Donauwasser!“ „Dunavizet vegyenek!“ Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal s alig bírtunk utat veszteni előttük. Ezt az ötletet lehetetlen volt igenigen elmésnek nem találni. — Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki. Nyüzs­gött Emmanuel. Ugyan kérem méltóságos ur , hol van Zoltán barátom ? — Tudja a hét mennyke ! dördült rá vissza a meg­szólított házi úr, ki már azon is dühbe jött, hogy mint mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor nem kér­dezik. Keresd öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat. — De valóban hol lehet Zoltán ! aggódék maga a házi asszonyság is; egész este nem láttam sehol. Julcsa kisaszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele tánczva volt ígérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát. Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az is­tállóba kötve. Az jeles dolog volt, hogy a Karpathy család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e vagy nincs. Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös te­kintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal­ember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvíz­be, és ott fuladott. Mennyivel rendebbé tenné az egész processust! Tarnaváry maga legkevésbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulat­ságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta. Uraim, dámáim, vigadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot ! Mindenki folytatja előbbi mulatságát: a fiatalság a tánczteremekbe vonul, az éltesebb urak és asszonysá­gok kártya­asztalaikhoz ülnek. A házi asszonyság át­engedte helyét az öreg nehezen halló úrnőnek, s maga a tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy ke­­ringőre báró Berryvel, azután egy másikra Misztiz­­lávval, meg egy harmadikra Emmanuel barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel ? Néha néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszott azt észrevenni. Már közel volt tizenegy óra, midőn a kapu alatt ló­­dobogás hallatszott s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zol­tán urfi épen e perezben érkezett meg. — Rögtön ide jöjjön, és adjon számot, hol volt. Ri­adt fel Tarnaváry ur. — Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert min­den ruhája csűrön víz. A fiatalabb hölgyek kíváncsian kezdenek a mondot­takra ügyelni. Várjon hol járhatott. Öt percz múlva megjelent Zoltán. Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvi­dám arczát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lo­bogni, termete bélereg volt és izgékony, mint rendkí­vüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és test erélylyel hird egyéneknél. A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyas­mit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll. — Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmarad. Ön kis házi­gazda volna, s vendégeit váratja magára. — Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a­kiket nem lehetett korábban elhagynom. — Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést érezte­tő kíváncsisággal. — Kilencz­ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn me­nekültek ki a jeges vizárból ruhátlanul és segélytele­­nül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, mez­telen életet. . . . E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry ur talált módot bele kötni. — Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig minde­nét kihányta. Zoltán reá nézett, nagy, érzékeny szemeivel. — És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzet­ben még a rajta levő kabátját is odaadná. E válasz nagyon lefegyverző a septemvirt. Megütő Zoltán vállát: — Igazán mondtad. Jól ismersz, azt tenném. No ezért nem neheztelek rád. Ha szerencsétlen embert lá­tok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyém: olyan ember vagyok. Hová szállítottad őket szegényeket ? — Ki a Rákosra, a vendéglőbe. — Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak. — De nem addig van az Zoltán barátom! Kiálta közbe Emmanuel. Te elhallgatod a javát, ez csak mel­lékes dolog volt. Épen most beszéltem a lovászoddal, a­ki veled járt, hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt el kell mo­nanod nekünk. — Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán restelve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta. — No­s, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell. —­ hogy ön hol járt ? Mondja el. — Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg, — valami távolról elhozott hulla.......... Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre min­denki szivén, — ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven; a­mint viszi alá a folyam a hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat — a fekete hollók .... (Folytatjuk.) 166—1300 Szombat, jul 22-én.

Next