Pesti Napló, 1855. szeptember (6. évfolyam, 1643-1666. szám)

1855-09-21 / 1658. szám

:G-1658. (Kik évi folyam. Szerkesztő szállása: Szerkesztési iroda: art­ntézs 5-ik szám , 3 ik emelet, 15-ik szám. Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija: 5 Xfa"X"! A“A5 w*b­Vidékre, postán: Évnegyedre . .­­ . 5 fr. p. p. Félévre...........................10­­. 1855. Péntek, sept. 21. Előfizetés föltételei: Pesten , hithol hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 . . e­lőfizetési felhívás A PESTI NAPLÓ October—december negyedévi folyamára. Vidékr­e postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással,4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, sept. II. Háború vagy béke ? II. A szövetsége­sek sept. 8-iki utolsó bátor rohamuk által nemcsak a híres Malakoff-tornyot, hanem azzal együtt mind­két megerősített vonalait a keleti oldalnak, és ez­által magát Szebasztopol városát is bevették. Az oroszok további védelmök haszontalanságát belát­ták, légberöpítették eddig még meg nem támadott várműveiket, és a tenger öblén túl az északi részre vonultak vissza. E szerint a valódi sarkpont, mely körül az újabb események folytak, a szövetségesek kezében van, és az, mi a hajdani gránitvárból intőjelül a későbbi időkre fenmaradt, egyedül és magában csak törté­neti jelentőséggel bir már. Az oroszok igaz, hogy visszavonulásuk alkalmával délről némely önálló vára­sot és minden az északi részen levő várakat, nevezetesen Constantin-várat a hozzá tartozó sán­­czolatokkal együtt megszállva tartottak, és előbb Mekensya melletti erős állásukba, és a hadsereg zömével Baktsisarai felé vonultak vissza. Az ebből következő kérdés természetesen az ,­ kell-e a szövetségeseknek megtámadásaikat a még fegyverzett vám­osok ellen folytatniok, hogy Sze­­basztopolt teljesen bevehessék, vagy a nélkül is elérendik azt? Midőn az orosz főparancsnok az öblöntúli visz­­szavonulásra parancsot adott, meg volt győződve a vár további védelmének czéltalanságáról, s meg­ismerő azt, hogy a szövetségesek előnyomulását az egész hadműködésre nézve (általánosan a kri­miai expeditiót értjük) többé nem Szebasztopolban, hanem másutt, és más módon kell akadályoztatni. Tehát miután az egész vár védelmét feladta, nem lehetett szándéka annak egyes műveit még folyvást nyakasan védeni az egyesültek ellen, úgy mikép a várat védelmező; mert miután a fő helyet nem tartható többé a túlerő irányában, természetes, hogy az egyes vara­sok, melyeknek most az egész szövetséges hadsereg rohamát kell kiálla­­niok, annak még kevésbé állhatnak ellent. Az ő szándéka volt, előbb, mennyire lehetséges, Szebasztopollak­ összeköttetését fentartani , míg újabb állását elfoglalhatja, abban magát tökélete­sen biztosította, egyszersmind több akadályt gör­dítvén az egyesültek elibe, mennyire lehet nehe­zíteni a hódított föld birtokbavételét, és a szövet­ségesek rögtöni utánanyomulását a hátramaradt orosz seregek ereje és szándéka feletti bizonyta­lansággal késleltetni. E váracsok őrségét úgy , mint mindenki elve­szetteknek kell hogy tekintse s lehetetlen hogy parancsolatuk volna­­ magokat utolsó emberig vé­delmezni, mivel az ily védelem czéltalan volna, miután a művek főkép a szövetségesek állásának semmi kárt nem okozhatnak, és sem ez ellenéki roham, sem azok szemmeltartása nem igényel va­lami nagyobb sereget. Az ő feladatuk e szerint főképen a figyelemmel tartás. Minden támadóképen­ előnyomulásuk, mit ő­k a szövetséges hadsereg ellen megkísérlenének, azoknak óriási tüzéri készleteik mellett annyival inkább megrovandó tett volna, miután azon vara­­sok egymás közt semmi összeköttetésben nincse­nek, tehát a harcz alatt kölcsönösen egymást nem segíthetnék, sem valami kedvezőtlenebb esetben egymás őrségét magukba fel nem vehetnék. E sze­rint mindenik magában a védelmi harcz alatt a vitézségnek bámulandó tetteit vihetni ugyan vég­be, de azáltal csak fővezérek szándéka és maguk feladata ellen dolgoznának. Az ő részökről tehát nem támadtathatnak meg a szövetségesek; a har­­czot a szövetségeseknek kell kezdeni. Hogy nincs nehézséggel összekötve, épen a fentebbiekből vi­lágos , és hogy a szövetségesek azt nemsokára kénytelenek elkezdeni, azt szükségessé teszi a ki­kötő elfoglalása, mit a jövendő télre teljesen használhatóvá kellene tenni. Az orosz hadvezér tehát semmi egyenes hasz­not sem húzhat a váracsok megtartásával, mert azok bevétele a szövetségeseket semmi uton sem tartóztathatja vissza a további működéstől. De ő azokat még csak előretolt őrsökül sem tekintheti, mert a szövetségesek előnyomulása egyszersmind a többi váracsokkali összeköttetését is fenyegeti. Szebasztopol bevétele tehát tökéletesnek mond­ható, mert a hadseregnek többé tekintetbe sem kell venni e megszállt váracsokat, melyek lesze­relése mindenkor, s még a támadás alkalmával is eszközölhető, s erre csak igen csekély haderő szükséges. Ennélfogva a szövetséges hadvezérek figyel­mének egyedül az orosz működő hadseregre kell irányulniok. Az orosz hadvezér, elismerve, hogy ő, a szö­vetségesek hatalmas megtámadásai ellen magát véderősségében több időre nem tarthatja, ezen előrelátásában régen igyekezett, hogy működési (és összeköttetési) vonalain oly állásokat teremtsen, melyekben a szövetségeseknek további előnyo­mulása alkalmával védhesse magát. Ő tehát nemcsak úgynevezett öszpontosítási vonalt teremtett Ma­­kensyanál, melynek erősségei mögött­­ a Sze­basztopol előtti harczból visszavont seregét, még akkor is, ha az ellen üldözné, összeszedni képes, hanem Baktsisarai mellett is, és második vonal­ban Simferopolnál oly állomásokat készített ma­gának, melyekben az előnyomuló szövetségesek­kel a további harczot felvenni kész volna. Az orosz hadsereg tehát jelen pillanatban véd­­állapotba lépett. A védállapot pedig az erősségek által megvédett területtől legelőször is oly biztos­ságot kíván az ellenség megtámadása ellenében, hogy attól félnie ne kellessék. Ezen erősítés azon­ban az oroszokra nézve, kik még 70,000 embert számlálnak, és utánküldések által nevezetesen sza­porodnak — igen nehéz, mert az erődítés nyújt ugyan taktikai biztosságot, de stratégiait nem. Bár­mily taktikai erős legyen is valamely állás min­den irányban, túl azon vonalakon, melyekből áll, nincsen hatása , tehát csak oly passivitásnak (szenvedőleges állás) tekinthető , melyből mint szenvedőleges állásból, meg nem akadályozhatja, hogy az ellenség azt minden oldalról meg ne ke­rülje, és a támadó előnyomatásnak taktikai men­­helyén minden összeköttetéseinek elvágatása által stratégiai halálát előre es­e készítse. Még a szövetségesek működésök forrását (Sze­basztopol és Balaklava körül) az oroszok elleni előnyomulásuk alkalmával fedezni tartoznak, igaz, hogy ő­k tarthatnak állásuk taktikai megkerülésé­től, de stratégiailag sohasem. Azonban ha a szö­vetségesek előnyomulásukat egy második, az oroszok oldalában, vagy háta mögött fekvő ponttal kötik össze , akkor az oroszok megerősített állása csak úgy ígérhet előnyöket, ha azokból ők gyorsan maguk rohannak ki támadólag. Állapítsuk meg hát a módot, mikép fognak az oroszok legközelebb megtámadtatni. B. A pesti evang. theologiai tanintézetről. (Vé­ge.) Az első évi tanfolyam tervébe foglalt tanokból előadja: a) A héber és uj testamentomi görög nyelvet, mint az exegetikumok kulcsát, Ball­agi Mór taná­r ur, amazt sajtó alól kikerülendő héber nyelvtan könyve szerint, ezt Winer Grammatik des neu-testamentlichen Sprachi­­dioms vezérkönyv szerint. Ugyanő adandja elő b) A philosophiának theologiára vonatkozó alkatré­szeit és c) a német nyelvet az első, német irodalmat a máso­dik félévben, mert jóllehet a német nyelvet a növendé­kek a nyolcz gymnasiumi osztályok mindegyikében ta­nulták, kívánatos­abban magukat annyira tökéletesitliök, hogy a tudományos segéd­forrásokból könnyedén me­ríthessenek, német -ajkú gyülekezeteink tekintetéből is. d) A bibliai archaeologiát, ebbe foglalva a bibliai geographiát s ethnographiát is, tanítja Török Pál. e) A paedagogiai psychologia, didactica methodicát és neveléstant, mint philosophiai tanulmányt, előadni készül Székács József; gyakorlati szemlélet s gya­korlás végett pedig Gönczy Pál úr nyitja meg tan- és nevelő intézetét a theol. tanintézet növendékeinek, kik nála, az ő vezénylete és felügyelése alatt, gyakoroltat­nak be. f) A physico-theologiára vezérkönyvül szolgáland Köstlin Otto „Gott in der Natur“ czimű munkája, bő­vebben : Die Erscheinungen und Gesetze der Natur im Sinne der Bridgewater-Bücher als Werke Gottes ge­schildert. 2 kötet, Stuttgart, 1851. — Ennek physicai, mathematicai, geographiai részét tanulni fogja Takács János ur, a kolosvári anyaiskolában physica és mathesis volt tanára, a közelebb lefolyt 4 év alatt a kir. magyar természettudomány-társulat belső litoknoka, most Szönyi Pál ur intézetebeli számtan-tanár, — bothanikai részét Csengery Antal ur, zoológiai és anthropologiai részét Dr Pólya József ur. g) A magyar nyelvet fogalmazásban oktató leend G­y­u­l­a­y Pál ur; h) Az éneklésben Bognár Ignácz úr, magyar szín­házi ének-tanító.­­) A szépírásban leczkéket adni L­ö­v­é­n­y­i Manó úr kéretik meg. A nevezett férfiak, a szent ügy iránti rokonszenv és lelkesültségek szerint, mindnyájan készek tehetségük és idejüket e tanintézetnek és közvetve az egyetemes egy­háznak szentelni. A­mi pedig a pesti t­eol. tanintézetbe jönni szándé­kozó ifjakat illeti, ezeknek, kellő­en tájékozás végett, megjegyzem, hogy a vagyonos­ak, szüleik tehetségé­hez képest, tetszésük szerint fogadhatnak szállást és kosztot, a szegényebb­ sorsunkra nézve akkér történt intézkedés, hogy többen együtt lakjanak elég tágas szó- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Nemzeti színház. (Sept. 19-én) Jókainé javára először „D i o c l e t i a n.“ Eredeti dráma 5 szakaszban, irta Szigligeti. E mű­ alapeszméje az őrjöngő Diocletian végszavai­ban van letéve, midőn igy kiált föl : „Ugy­e ki vért ve­tett, vért arat?“ A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy trónra juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E véres bűn nem előttünk történik, mint régen megtör­téntet mindjárt az expositióban halljuk elbeszéltetni. Arius Aper és Diocletian jó barátok voltak, s mindket­ten főtisztjei Numerian császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült, hogy folyvást a hordszék és sátor leplei közé kelle temetkeznie. A kormányt Arius vitte, a sátort Diocletian őrzé­s a császár láthatlan jön. Ez havakig tartott, a hatalom már egészen Ariusnál volt, s csak Numerian halála hiányzott, hogy császárnak kiált­sák. De a sereg valaki által felbujtatva gyanakodni kez­dett, dühe kitört, megrohanta az imperatori sátrat és Nu­merian holttestére talált; Arius gyanúba jött és vasra ve­retett. Diocletian mint vádló lépett föl ellene a haditanács előtt, m­egesküvén, hogy ő ártatlan . Arius bűnös- Arius is esküdni akart, de mielőtt egy hangot szólhatott volna, Diocletian dühösen feléje fordult így kiáltván föl : „Ez Numerian gyilkosa“ és szivébe döfte kardját. A sereg Diocletiánt, Numerian valódi gyilkosát, kiáltá ki császár­nak. Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem teték boldoggá. Az önvád kínai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak volt egy ter­mészetes fia, kit hajdan neje előtt el kellett titkolnia. Diocletian tudva ezt egészen magáig emelte, a fiút ural­kodótársul vevén. Diocletiánt — kivált egy hosszabb­etegség után foly­vást üldözi az önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a dicsőséget, a trónt, az életet, ön­magát. Az első szakasz épen azzal végződik, hogy ösz­­szehivatja népét, lemond az augustusi koronáról. Gale­­riust nevezi ki utódjául s nejül adja neki leányát, Va­lériát, ki ugyan Liciniust szereti, s érte minden áldozatra kész, de miután a feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt s nem akar elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Attris szelleme a le­mondó Diocletiánnak pálmakoszorút nyújt, ki aztán nyu­godtan vonul magánéletbe. Hat évig él Diocletian csendesen gazdálkodva dalma­tiai jószágain. Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rész kormánya következtében. E közben Dio­­cletianhoz Maximin, hajdan Augustus társa, ki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld s fel­szólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt s űzze el Galeriust. Diocletian szivében már rég kialudt a becsszomj, még a hazafiság is, és érzéketlen marad. De családi viszonyai szivén találják s mély bába merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg, magá­val hozva leányát, Valériát, kivel a kicsapongó Galerius a legrosszabbul bánt. Az atya felindul , nem akarja visszabocsátani a kötelességéhez még most is hű nőt és bosszút forral Galerius ellen. Ekkor lép föl a föennoch, kitől Galerius visszaküldi nejének a jegypénzt és gyű­rűt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó betegség jelenségei mutatkoznak rajta , mely hosszas szenvedés után csak halállal végződhetik, s nem akarja, hogy ifjú szép neje hozzá mint élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált föl : „Visszaté­rek hozzá! ... Én hitvese vagyok s most helyem beteg férjem ágyánál van!“ „Nagy lelkű gyermekem, hidd el ezt az istenek följegyzik“, sóhajt föl az atya s leányá­nak erénye enyhíti fájdalmát. Ezután nem soká Galerius meghal. Temetésére meg­jelen Maximin Augustus társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen bele szeret s még a temetés előtt sze­relmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelessé­gének és első szerelme emlékeinek él, visszautasítja ajánlatát. Maximin boszut esküszik s a foennodh által Valériát, mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki mostoha fiá­val, Candidiannal titkos viszonyban élt. Diocletian felin­­dúlva Maximinra ront és számot kér tőle. Maximin sér­tőn felel. Diocletian kitör s vissza akarja venni az eldo­bott hatalmat, de senki sem engedelmeskedik neki. „Temessetek el engem is, én már halott vagyok“ — kiált föl egészen megalázva. A halálra ítélt Va­leria nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szen­vedélyesen szereti őt , hogy nincs ereje megölet­ni. „Nem foglak letörni — mond neki — de megtö­röm büszkeségedet“, legyetek száműzve. Ha majd az éhség, magány és nyomor megtör , magad fogsz „ke­­gyeimet kérni.“ „Bízzatok a sorsban, még meglátjuk egymást“, Kiált távozó családja után Diocletian. „Igen atyám, még él Licinius — felel Valeria. A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve, zaklatva Maximin katonáitól. Diocle­tian, hogy találkozhassék családjával, kénytelen koldus­­ruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a viszontlátás örömeit élvezik, az alatt a trón felett véres harcz foly Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és ül­dözve épen Valeria kunyhójába téved s az általa annyira sújtott család előtt megöli magát, hogy ne juthasson Li­cinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyulad, s igy kiált Licinius híveinek : „Vigyetek Liciniushoz, ő értem harczolt, ő szeret engem!“ „Had nem halok meg boszu nélkül — kiált fölemelkedve a haldokló Maximin I — ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constan­tin volt frigytársa s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi Constantin nővérét a bájos Constantiát.“ — „Vigy uradhoz — mond Valeria remény és kétség kö­zött Licinius egyik vezérének — gyors légy, fejeddel játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg.“ Maximinnak igaza volt. Licinius épen nászát ülő Ni­­komediában, midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és Constantin szinleg öröm­mel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban Con­stantin ez eseményt felhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem után különben is meg akart szabadulni; köve­teli tőle, hogy hajtassa végre Valerian a bírák által ho­zott véritéletet, mit Maximin száműzetésre enyhített volt, mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt kész bo­­szúra fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót köve­tel. A nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Va­leria ellen. Licinius enged, de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, kit még most is szeret s ki mellett nyil­­ván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetlen föllépnie. — Az annyit szenvedett s annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat tesz Liciniusnak s legalább anyját megmenteni készül. — Ekkor lép föl Dio­cletian indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki újra a véritéletet leánya ellen ? Constantintól ugyanazon megaláztatást szenvedi, mint azelőtt Maxi­­mintól. A felbőszült a megalázott öreg megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból s kik­et porba alázzák. „Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog“ — mond Constantin. Azonban épen e perezben jelenti a testőrvezér, hogy Valeria és anyja megszöktek. „Megszabadultak?! — kiált föl Diocletian — istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak.* Diocletian neje és leányától elszakadva örömtelenül s tébolyszerü melancholiába sülyedve él salonai palotá­jában. Neje és leánya még egyszer látni óhajtják s hogy mint halálra ítéltek meg ne ismertessenek, koldusruhá­ban jelennek meg palotája előtt. Diocletian meglátva őket igy kiált föl: „Ínség leányai, mi döntött tite­ket nyomorba? Tán jót tettétek? Tán fogadott fiai­tok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik adtatok min­dent, s ők elvettek mindent ? Nemde ők fényben éltek, mig nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál.“ Ara­nyat szór a koldusnőknek, de azok nem mernek szólani. Diocletian visszasülyed sötét mélájába. „Od vajha ma­radtam volna itt szülőföldemen — sóhajt föl — Apollo tagadta volna meg tőlem ajándékait: a tüzészt, nagyra­vágyó lelket, tetterőt, most itt volna nem, keblére hajt­hatnám ősz fejemet, Valériám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná szívéhez, vagy arczomat csókolná. Most sen­kim, senkim, oh nőm, szegény nőm, gyermekem Valé­riám!“ Valeria felindul atyja szenvedésein, s e szavakban tör ki: „Szegény Diocletian!“ Az atya akkor megismeri leányát, nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elá­rulhatná, vérpadra vihetné őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy tirok magánkívül van. Valóban Diocletian a néma fájdalom súlya alatt örjöngeni kezd. „Én nem vagyok Diocletian, ö hatalmas volt, reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt. Diocletian meghalt, én a rabszolga vagyok. ... Az ott nem Vale­­ria-e, nem az én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, él e ruhával, úgy én is koldus leszek. Nos, Arius, jól van-e ez így ?“ „Vigyétek — mond a feen­noch — ő megörült.“ E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletianra, mikor aztán a feennoch rájuk is­merve, végrehajtatja rajtuk a véritéletet. „Az átok enyé­szik, ő megbocsát, most bocsát meg. Ugy­e, ki vért ve­tett, vért arat ?— kiált őrjöngve Diocletian és össze­­roskad. íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át,hogy legyőzzem azon kételyemet: vájjon Diocletian drámái, tragikai egyén-e, vájjon a cselek­­vényben van-e belsőélet s ez által előidézett drámai egy­ség? Most, midőn a mesét terjedelmesen leírtam, s emlé­kemben a legapróbb részlet is felujult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről. Vizsgáljuk. (Vége következik.) Magyar könyvészet. 460. A türelmes Ilona. Antonius császár leányának szivrázó története. És Egy kesergő anya egyetlen fia halála után. A két verses történet szövegébe nyo­matott hét fametszettel. Pesten, 1855. Nyomatta s kiadja Bucsánszky Alajos. 16rét 23 lap. Ára 6 kr vál­tóban. 461. Felajánló imádságok a hold. szűz Má­ria s­z­e­p­l­e n­é­l­k­ü­li fogantatásának ünne­pére. IX. Pius pápa arczképével s több apró fametsz­­vénynyel. Pesten, 1855.Nyomatta Bucsánszky Alajos. 8-rét 15 lap. Ára 1 pkr.

Next