Pesti Napló, 1855. szeptember (6. évfolyam, 1643-1666. szám)
1855-09-21 / 1658. szám
:G-1658. (Kik évi folyam. Szerkesztő szállása: Szerkesztési iroda: artntézs 5-ik szám , 3 ik emelet, 15-ik szám. Angol királynőhöz czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények dija: 5 Xfa"X"! A“A5 w*bVidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10. 1855. Péntek, sept. 21. Előfizetés föltételei: Pesten , hithol hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 . . előfizetési felhívás A PESTI NAPLÓ October—december negyedévi folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással,4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadóhivatala. PEST, sept. II. Háború vagy béke ? II. A szövetségesek sept. 8-iki utolsó bátor rohamuk által nemcsak a híres Malakoff-tornyot, hanem azzal együtt mindkét megerősített vonalait a keleti oldalnak, és ezáltal magát Szebasztopol városát is bevették. Az oroszok további védelmök haszontalanságát belátták, légberöpítették eddig még meg nem támadott várműveiket, és a tenger öblén túl az északi részre vonultak vissza. E szerint a valódi sarkpont, mely körül az újabb események folytak, a szövetségesek kezében van, és az, mi a hajdani gránitvárból intőjelül a későbbi időkre fenmaradt, egyedül és magában csak történeti jelentőséggel bir már. Az oroszok igaz, hogy visszavonulásuk alkalmával délről némely önálló várasot és minden az északi részen levő várakat, nevezetesen Constantin-várat a hozzá tartozó sánczolatokkal együtt megszállva tartottak, és előbb Mekensya melletti erős állásukba, és a hadsereg zömével Baktsisarai felé vonultak vissza. Az ebből következő kérdés természetesen az , kell-e a szövetségeseknek megtámadásaikat a még fegyverzett vámosok ellen folytatniok, hogy Szebasztopolt teljesen bevehessék, vagy a nélkül is elérendik azt? Midőn az orosz főparancsnok az öblöntúli viszszavonulásra parancsot adott, meg volt győződve a vár további védelmének czéltalanságáról, s megismerő azt, hogy a szövetségesek előnyomulását az egész hadműködésre nézve (általánosan a krimiai expeditiót értjük) többé nem Szebasztopolban, hanem másutt, és más módon kell akadályoztatni. Tehát miután az egész vár védelmét feladta, nem lehetett szándéka annak egyes műveit még folyvást nyakasan védeni az egyesültek ellen, úgy mikép a várat védelmező; mert miután a fő helyet nem tartható többé a túlerő irányában, természetes, hogy az egyes varasok, melyeknek most az egész szövetséges hadsereg rohamát kell kiállaniok, annak még kevésbé állhatnak ellent. Az ő szándéka volt, előbb, mennyire lehetséges, Szebasztopollak összeköttetését fentartani , míg újabb állását elfoglalhatja, abban magát tökéletesen biztosította, egyszersmind több akadályt gördítvén az egyesültek elibe, mennyire lehet nehezíteni a hódított föld birtokbavételét, és a szövetségesek rögtöni utánanyomulását a hátramaradt orosz seregek ereje és szándéka feletti bizonytalansággal késleltetni. E váracsok őrségét úgy , mint mindenki elveszetteknek kell hogy tekintse s lehetetlen hogy parancsolatuk volna magokat utolsó emberig védelmezni, mivel az ily védelem czéltalan volna, miután a művek főkép a szövetségesek állásának semmi kárt nem okozhatnak, és sem ez ellenéki roham, sem azok szemmeltartása nem igényel valami nagyobb sereget. Az ő feladatuk e szerint főképen a figyelemmel tartás. Minden támadóképen előnyomulásuk, mit ők a szövetséges hadsereg ellen megkísérlenének, azoknak óriási tüzéri készleteik mellett annyival inkább megrovandó tett volna, miután azon varasok egymás közt semmi összeköttetésben nincsenek, tehát a harcz alatt kölcsönösen egymást nem segíthetnék, sem valami kedvezőtlenebb esetben egymás őrségét magukba fel nem vehetnék. E szerint mindenik magában a védelmi harcz alatt a vitézségnek bámulandó tetteit vihetni ugyan végbe, de azáltal csak fővezérek szándéka és maguk feladata ellen dolgoznának. Az ő részökről tehát nem támadtathatnak meg a szövetségesek; a harczot a szövetségeseknek kell kezdeni. Hogy nincs nehézséggel összekötve, épen a fentebbiekből világos , és hogy a szövetségesek azt nemsokára kénytelenek elkezdeni, azt szükségessé teszi a kikötő elfoglalása, mit a jövendő télre teljesen használhatóvá kellene tenni. Az orosz hadvezér tehát semmi egyenes hasznot sem húzhat a váracsok megtartásával, mert azok bevétele a szövetségeseket semmi uton sem tartóztathatja vissza a további működéstől. De ő azokat még csak előretolt őrsökül sem tekintheti, mert a szövetségesek előnyomulása egyszersmind a többi váracsokkali összeköttetését is fenyegeti. Szebasztopol bevétele tehát tökéletesnek mondható, mert a hadseregnek többé tekintetbe sem kell venni e megszállt váracsokat, melyek leszerelése mindenkor, s még a támadás alkalmával is eszközölhető, s erre csak igen csekély haderő szükséges. Ennélfogva a szövetséges hadvezérek figyelmének egyedül az orosz működő hadseregre kell irányulniok. Az orosz hadvezér, elismerve, hogy ő, a szövetségesek hatalmas megtámadásai ellen magát véderősségében több időre nem tarthatja, ezen előrelátásában régen igyekezett, hogy működési (és összeköttetési) vonalain oly állásokat teremtsen, melyekben a szövetségeseknek további előnyomulása alkalmával védhesse magát. Ő tehát nemcsak úgynevezett öszpontosítási vonalt teremtett Makensyanál, melynek erősségei mögött a Szebasztopol előtti harczból visszavont seregét, még akkor is, ha az ellen üldözné, összeszedni képes, hanem Baktsisarai mellett is, és második vonalban Simferopolnál oly állomásokat készített magának, melyekben az előnyomuló szövetségesekkel a további harczot felvenni kész volna. Az orosz hadsereg tehát jelen pillanatban védállapotba lépett. A védállapot pedig az erősségek által megvédett területtől legelőször is oly biztosságot kíván az ellenség megtámadása ellenében, hogy attól félnie ne kellessék. Ezen erősítés azonban az oroszokra nézve, kik még 70,000 embert számlálnak, és utánküldések által nevezetesen szaporodnak — igen nehéz, mert az erődítés nyújt ugyan taktikai biztosságot, de stratégiait nem. Bármily taktikai erős legyen is valamely állás minden irányban, túl azon vonalakon, melyekből áll, nincsen hatása , tehát csak oly passivitásnak (szenvedőleges állás) tekinthető , melyből mint szenvedőleges állásból, meg nem akadályozhatja, hogy az ellenség azt minden oldalról meg ne kerülje, és a támadó előnyomatásnak taktikai menhelyén minden összeköttetéseinek elvágatása által stratégiai halálát előre ese készítse. Még a szövetségesek működésök forrását (Szebasztopol és Balaklava körül) az oroszok elleni előnyomulásuk alkalmával fedezni tartoznak, igaz, hogy ők tarthatnak állásuk taktikai megkerülésétől, de stratégiailag sohasem. Azonban ha a szövetségesek előnyomulásukat egy második, az oroszok oldalában, vagy háta mögött fekvő ponttal kötik össze , akkor az oroszok megerősített állása csak úgy ígérhet előnyöket, ha azokból ők gyorsan maguk rohannak ki támadólag. Állapítsuk meg hát a módot, mikép fognak az oroszok legközelebb megtámadtatni. B. A pesti evang. theologiai tanintézetről. (Vége.) Az első évi tanfolyam tervébe foglalt tanokból előadja: a) A héber és uj testamentomi görög nyelvet, mint az exegetikumok kulcsát, Ballagi Mór tanár ur, amazt sajtó alól kikerülendő héber nyelvtan könyve szerint, ezt Winer Grammatik des neu-testamentlichen Sprachidioms vezérkönyv szerint. Ugyanő adandja elő b) A philosophiának theologiára vonatkozó alkatrészeit és c) a német nyelvet az első, német irodalmat a második félévben, mert jóllehet a német nyelvet a növendékek a nyolcz gymnasiumi osztályok mindegyikében tanulták, kívánatosabban magukat annyira tökéletesitliök, hogy a tudományos segédforrásokból könnyedén meríthessenek, német -ajkú gyülekezeteink tekintetéből is. d) A bibliai archaeologiát, ebbe foglalva a bibliai geographiát s ethnographiát is, tanítja Török Pál. e) A paedagogiai psychologia, didactica methodicát és neveléstant, mint philosophiai tanulmányt, előadni készül Székács József; gyakorlati szemlélet s gyakorlás végett pedig Gönczy Pál úr nyitja meg tan- és nevelő intézetét a theol. tanintézet növendékeinek, kik nála, az ő vezénylete és felügyelése alatt, gyakoroltatnak be. f) A physico-theologiára vezérkönyvül szolgáland Köstlin Otto „Gott in der Natur“ czimű munkája, bővebben : Die Erscheinungen und Gesetze der Natur im Sinne der Bridgewater-Bücher als Werke Gottes geschildert. 2 kötet, Stuttgart, 1851. — Ennek physicai, mathematicai, geographiai részét tanulni fogja Takács János ur, a kolosvári anyaiskolában physica és mathesis volt tanára, a közelebb lefolyt 4 év alatt a kir. magyar természettudomány-társulat belső litoknoka, most Szönyi Pál ur intézetebeli számtan-tanár, — bothanikai részét Csengery Antal ur, zoológiai és anthropologiai részét Dr Pólya József ur. g) A magyar nyelvet fogalmazásban oktató leend Gyulay Pál ur; h) Az éneklésben Bognár Ignácz úr, magyar színházi ének-tanító.) A szépírásban leczkéket adni Lövényi Manó úr kéretik meg. A nevezett férfiak, a szent ügy iránti rokonszenv és lelkesültségek szerint, mindnyájan készek tehetségük és idejüket e tanintézetnek és közvetve az egyetemes egyháznak szentelni. Ami pedig a pesti teol. tanintézetbe jönni szándékozó ifjakat illeti, ezeknek, kellően tájékozás végett, megjegyzem, hogy a vagyonosak, szüleik tehetségéhez képest, tetszésük szerint fogadhatnak szállást és kosztot, a szegényebb sorsunkra nézve akkér történt intézkedés, hogy többen együtt lakjanak elég tágas szó- TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Nemzeti színház. (Sept. 19-én) Jókainé javára először „D i o c l e t i a n.“ Eredeti dráma 5 szakaszban, irta Szigligeti. E mű alapeszméje az őrjöngő Diocletian végszavaiban van letéve, midőn igy kiált föl : „Ugye ki vért vetett, vért arat?“ A hős egy véres bűnért bűnhődik, melyet azért követett el, hogy trónra juthasson s melyet az által akar kiengesztelni, hogy a trónról lemond. E véres bűn nem előttünk történik, mint régen megtörténtet mindjárt az expositióban halljuk elbeszéltetni. Arius Aper és Diocletian jó barátok voltak, s mindketten főtisztjei Numerian császárnak, ki a persa hadjárat után annyira elgyengült, hogy folyvást a hordszék és sátor leplei közé kelle temetkeznie. A kormányt Arius vitte, a sátort Diocletian őrzés a császár láthatlan jön. Ez havakig tartott, a hatalom már egészen Ariusnál volt, s csak Numerian halála hiányzott, hogy császárnak kiáltsák. De a sereg valaki által felbujtatva gyanakodni kezdett, dühe kitört, megrohanta az imperatori sátrat és Numerian holttestére talált; Arius gyanúba jött és vasra veretett. Diocletian mint vádló lépett föl ellene a haditanács előtt, megesküvén, hogy ő ártatlan . Arius bűnös- Arius is esküdni akart, de mielőtt egy hangot szólhatott volna, Diocletian dühösen feléje fordult így kiáltván föl : „Ez Numerian gyilkosa“ és szivébe döfte kardját. A sereg Diocletiánt, Numerian valódi gyilkosát, kiáltá ki császárnak. Azonban Diocletiánt a szerencse és hatalom nem teték boldoggá. Az önvád kínai közt az apán elkövetett bűnt a fiúban akarta jóvá tenni. Ariusnak volt egy természetes fia, kit hajdan neje előtt el kellett titkolnia. Diocletian tudva ezt egészen magáig emelte, a fiút uralkodótársul vevén. Diocletiánt — kivált egy hosszabbetegség után folyvást üldözi az önvád. Meg-megjelen neki a megölt Arius szelleme. Megutálja a dicsőséget, a trónt, az életet, önmagát. Az első szakasz épen azzal végződik, hogy öszszehivatja népét, lemond az augustusi koronáról. Galeriust nevezi ki utódjául s nejül adja neki leányát, Valériát, ki ugyan Liciniust szereti, s érte minden áldozatra kész, de miután a feltörekvő ifjú inkább csak atyja kegyéért szereti őt s nem akar elszökni vele, hódol atyja kívánságának. Attris szelleme a lemondó Diocletiánnak pálmakoszorút nyújt, ki aztán nyugodtan vonul magánéletbe. Hat évig él Diocletian csendesen gazdálkodva dalmatiai jószágain. Azonban a birodalom bomlásnak indul Galerius rész kormánya következtében. E közben Diocletianhoz Maximin, hajdan Augustus társa, ki vele együtt mondott volt le a hatalomról, követet küld s felszólítja, hogy kövesse példáját, vegye vissza a trónt s űzze el Galeriust. Diocletian szivében már rég kialudt a becsszomj, még a hazafiság is, és érzéketlen marad. De családi viszonyai szivén találják s mély bába merítik. Alig távozik Maximin követe, neje érkezik meg, magával hozva leányát, Valériát, kivel a kicsapongó Galerius a legrosszabbul bánt. Az atya felindul , nem akarja visszabocsátani a kötelességéhez még most is hű nőt és bosszút forral Galerius ellen. Ekkor lép föl a föennoch, kitől Galerius visszaküldi nejének a jegypénzt és gyűrűt, fölmenti esküje alól, mert egy borzasztó betegség jelenségei mutatkoznak rajta , mely hosszas szenvedés után csak halállal végződhetik, s nem akarja, hogy ifjú szép neje hozzá mint élőhalotthoz legyen kötve. Az atya örvend, de Valeria lelkesülve kiált föl : „Visszatérek hozzá! ... Én hitvese vagyok s most helyem beteg férjem ágyánál van!“ „Nagy lelkű gyermekem, hidd el ezt az istenek följegyzik“, sóhajt föl az atya s leányának erénye enyhíti fájdalmát. Ezután nem soká Galerius meghal. Temetésére megjelen Maximin Augustus társa is, ki a szép özvegybe szenvedélyesen bele szeret s még a temetés előtt szerelmet vall neki. Azonban Valeria, ki csak kötelességének és első szerelme emlékeinek él, visszautasítja ajánlatát. Maximin boszut esküszik s a foennodh által Valériát, mint hűtlen nőt vádoltatja be, ki mostoha fiával, Candidiannal titkos viszonyban élt. Diocletian felindúlva Maximinra ront és számot kér tőle. Maximin sértőn felel. Diocletian kitör s vissza akarja venni az eldobott hatalmat, de senki sem engedelmeskedik neki. „Temessetek el engem is, én már halott vagyok“ — kiált föl egészen megalázva. A halálra ítélt Valeria nyugodtan várja halálát, de Maximin oly szenvedélyesen szereti őt , hogy nincs ereje megöletni. „Nem foglak letörni — mond neki — de megtöröm büszkeségedet“, legyetek száműzve. Ha majd az éhség, magány és nyomor megtör , magad fogsz „kegyeimet kérni.“ „Bízzatok a sorsban, még meglátjuk egymást“, Kiált távozó családja után Diocletian. „Igen atyám, még él Licinius — felel Valeria. A száműzött Valeria anyjával Syria pusztáin bolyong, mindenütt őrizve, zaklatva Maximin katonáitól. Diocletian, hogy találkozhassék családjával, kénytelen koldusruhába öltözni. Míg az atya, nő és leány a viszontlátás örömeit élvezik, az alatt a trón felett véres harcz foly Maximin és Licinius közt. Maximin megveretve és üldözve épen Valeria kunyhójába téved s az általa annyira sújtott család előtt megöli magát, hogy ne juthasson Licinius híveinek kezei közé. Valeria örömre gyulad, s igy kiált Licinius híveinek : „Vigyetek Liciniushoz, ő értem harczolt, ő szeret engem!“ „Had nem halok meg boszu nélkül — kiált fölemelkedve a haldokló Maximin I — ne örvendj büszke nő, Licinius győzött, de Constantin volt frigytársa s hogy e frigy tartós legyen, Licinius nőül veszi Constantin nővérét a bájos Constantiát.“ — „Vigy uradhoz — mond Valeria remény és kétség között Licinius egyik vezérének — gyors légy, fejeddel játszol. Meg kell előznünk a nászt, vagy a halál előz meg.“ Maximinnak igaza volt. Licinius épen nászát ülő Nikomediában, midőn Valeria oda megérkezik. Licinius megdöbben, míg Constantin és Constantin szinleg örömmel fogadják a szerencsétlen családot. Azonban Constantin ez eseményt felhasználja Licinius ellen, kitől a győzelem után különben is meg akart szabadulni; követeli tőle, hogy hajtassa végre Valerian a bírák által hozott véritéletet, mit Maximin száműzetésre enyhített volt, mert az ellenkező esetben sértett nővére miatt kész boszúra fegyverkezni. A sértett Constantia hasonlót követel. A nagyravágyás és féltékenység szövetkeznek Valeria ellen. Licinius enged, de titkon meg akarja menteni hajdani kedvesét, kit még most is szeret s ki mellett nyilván a viszonyok kényszerűsége miatt lehetlen föllépnie. — Az annyit szenvedett s annyira csalódott Valeria heves szemrehányásokat tesz Liciniusnak s legalább anyját megmenteni készül. — Ekkor lép föl Diocletian indulatosan kérdezvén, hogy kinek parancsából hirdetik ki újra a véritéletet leánya ellen ? Constantintól ugyanazon megaláztatást szenvedi, mint azelőtt Maximintól. A felbőszült a megalázott öreg megátkozza a hálátlanokat, kiket ő emelt ki a porból s kiket porba alázzák. „Vigyétek az öreget, viseljétek gondját, mert elméje háborog“ — mond Constantin. Azonban épen e perezben jelenti a testőrvezér, hogy Valeria és anyja megszöktek. „Megszabadultak?! — kiált föl Diocletian — istenek, igazságos istenek, itt a porban imádlak.* Diocletian neje és leányától elszakadva örömtelenül s tébolyszerü melancholiába sülyedve él salonai palotájában. Neje és leánya még egyszer látni óhajtják s hogy mint halálra ítéltek meg ne ismertessenek, koldusruhában jelennek meg palotája előtt. Diocletian meglátva őket igy kiált föl: „Ínség leányai, mi döntött titeket nyomorba? Tán jót tettétek? Tán fogadott fiaitok voltak koldusok gyermekeiből, ti nekik adtatok mindent, s ők elvettek mindent ? Nemde ők fényben éltek, mig nektek nem hagytak egyebet koldusbotnál.“ Aranyat szór a koldusnőknek, de azok nem mernek szólani. Diocletian visszasülyed sötét mélájába. „Od vajha maradtam volna itt szülőföldemen — sóhajt föl — Apollo tagadta volna meg tőlem ajándékait: a tüzészt, nagyravágyó lelket, tetterőt, most itt volna nem, keblére hajthatnám ősz fejemet, Valériám lábaimnál ülne, kezemet szorítaná szívéhez, vagy arczomat csókolná. Most senkim, senkim, oh nőm, szegény nőm, gyermekem Valériám!“ Valeria felindul atyja szenvedésein, s e szavakban tör ki: „Szegény Diocletian!“ Az atya akkor megismeri leányát, nejét, de nem mer hozzájuk szólni, mert elárulhatná, vérpadra vihetné őket. Az udvari szolgák azt hiszik, hogy tirok magánkívül van. Valóban Diocletian a néma fájdalom súlya alatt örjöngeni kezd. „Én nem vagyok Diocletian, ö hatalmas volt, reszketett alatta a föld, reszkettek népei, ő a világ ura volt. Diocletian meghalt, én a rabszolga vagyok. ... Az ott nem Valeria-e, nem az én nőm-e? Én őket bíborban hagytam, ha ők ezek, él e ruhával, úgy én is koldus leszek. Nos, Arius, jól van-e ez így ?“ „Vigyétek — mond a feennoch — ő megörült.“ E szóra a nő és leány sikoltva borulnak Diocletianra, mikor aztán a feennoch rájuk ismerve, végrehajtatja rajtuk a véritéletet. „Az átok enyészik, ő megbocsát, most bocsát meg. Ugye, ki vért vetett, vért arat ?— kiált őrjöngve Diocletian és összeroskad. íme a mű meséje a legapróbb részletekig. Csaknem akaratlan jött tollam alá, mert többször és figyelmesen vizsgáltam át,hogy legyőzzem azon kételyemet: vájjon Diocletian drámái, tragikai egyén-e, vájjon a cselekvényben van-e belsőélet s ez által előidézett drámai egység? Most, midőn a mesét terjedelmesen leírtam, s emlékemben a legapróbb részlet is felujult, még több okom van meggyőződni az ellenkezőről. Vizsgáljuk. (Vége következik.) Magyar könyvészet. 460. A türelmes Ilona. Antonius császár leányának szivrázó története. És Egy kesergő anya egyetlen fia halála után. A két verses történet szövegébe nyomatott hét fametszettel. Pesten, 1855. Nyomatta s kiadja Bucsánszky Alajos. 16rét 23 lap. Ára 6 kr váltóban. 461. Felajánló imádságok a hold. szűz Mária szeple nélküli fogantatásának ünnepére. IX. Pius pápa arczképével s több apró fametszvénynyel. Pesten, 1855.Nyomatta Bucsánszky Alajos. 8-rét 15 lap. Ára 1 pkr.