Pesti Napló, 1857. április (8. évfolyam, 2162-2186. szám)

1857-04-22 / 2179. szám

czélra ajánlják, akkor valóban „ők adnak“ ama bi­zonyos czélra valamit, 1) mert saját­ czégek alatt rendezik az egészet, 2) mert, mint a maguk nemében megállapodott tekintélyek, főleg saját egyéniségök érvénye által adnak érdeket a kiadott műnek, a ren­dezett hangversenynek. De ha Fényes és Liszt vala­mely „nyugdíjintézeti“ könyvet vagy zeneművet akar­nak és pedig előfizetés útján kiadni, minden ember­nek az leend első, azaz természetes gondolata, hogy az egész jövedelem valósággal a nyugdíjintézeté lesz. És kell-e még azon gyöngéd oldalt említenem, hogy ha pedig nem is valamely megállapodott tekintélyű statistikus,zeneművész vagy naptár szerkesztő adna ki és pedig épen előfizetés útján valamely „nyugdíjin­tézeti“ statistikai könyvet, zeneművet vagy naptárt, midőn tehát nem lehetne állítani, hogy valaki avagy épen igen sok ember, „főleg“ az ő személyes hite­léért fizet elő, hanem midőn bizonyosan a legnagyobb rész „csupán“ a czégről kitűzött nyugdíjintézet felsegélése végett tenné azt, akkor valóban még in­kább kell következni, hogy a kiállítási költségeken kívül, hova az írói és szerkesztői tisztességes díj is tartozik, az egész jövedelemnek világosan a nyug­díjintézet javára kell esni. Vagy még egy példát. Ha valamely lap, például, a „Pesti Napló“ kiadója azt mondaná, hogy jöve­delme felerészét a nyugdíjintézetnek adja, ez való­sággal adomány volna; de ha egyszersmind azt is mondaná, hogy ezentúl „Nyugdíjintézeti lapnak“ nevezi lapját, s felerészét adná a nevezett intézet­nek, akkor már nem ő adna a nyugdíjintézetnek, hanem ő „venne el“ attól illetéktelenül felerészt. A józan ész világosan mondja, hogy midőn ily czímeket olvasunk : „Losonczi“, „Enyedi“, „Fák­sy“ album, „Nyugdíjintézeti naptár“, az egész jövede­lem a czimü­l használt városokat, családot vagy in­tézetet illeti, mert ha a czimben ki van fejezve va­lami ajánlat, azzal nem szabad játékot űzni; s mi­dőn valamely író vagy szerkesztő ily felajánló czí­­met ad valamely műnek, különösen ha még előfize­téssel is jár az ügy , azzal teljesen az illetőkre ru­házza át a tulajdonosságot, vagyis az egész hasznot. Mikor tehát valamely város, család vagy intézet nevével, és pedig épen előfizetést kéregetünk, s a felerészt adjuk az illetőknek, különösen ha még oly nagy tekintély sem vagyunk az illető szakban, mint például Liszt a zene körében , akkor tulajdonké­pen nem „adunk,“ hanem egyenesen az illetőktől „veszünk“ felerészt. S ha volt valaha vállalat, melyre ezen hasonlatos­ságok alkalmazhatók, úgy a kérdéses naptár az, mert ez minden kellékével fel van ruházva a hivata­los kiadványnak. A nyugdíjintézet elnöke ugyanis, kinek több más c­ímje is van még, nem mint ilyen vagy amolyan, avagy mint magánszemély, hanem egyenesen, ünnepélyesen mint intézeti elnök írta alá magát az előfizetési íven. Ugyan­ezt tette a n. szín­ház intendánsa is. S még Sz­ úr is nem mint színész, sőt még csak nem is mint szerkesztő, hanem egyene­sen mint nyugdíjintézeti jegyző van aláírva. Lehet-e már kellőbb alakja a hivatalos kiadvány­nak ? Lehet-e annál fogva arról kétség, hogy ez a naptár senki másé, hanem a nyugdíjintézeté, s hogy a­ki ezzel felez, az nem „ad“ a nyugdíjintézetnek, hanem „elveszen“ attól felerészt ? Tévedés volt abban az illetők részéről, midőn a nyugdíjintézeti naptári előfizetési ívet kiadták, ha azt hitték, hogy ez csak „Szigeti naptár“ lesz, s an­­nálfogva csupán nagyon dicséretes tőle, ha a fele­részt a nyugdíjintézetnek felajánlja.És Szigeti úrhoz, ki nemcsak férfi, hanem nyilvános személy is, nem volna illő, midőn az ügy gyöngéd oldalairól felvilá­­gosittatik, ha tovább is gyermekes daczczal vona­kodnék hódolni a vélemény előtt. — Mert hogy fel van világosítva, arról semmi kétség, s a jövő évre már nem is ily „felerészes“ nyugdíjintézeti naptárról van szó. Ám járjon tisztességes írói és szerkesztői díj, mert az ingyen munkában nincs köszönet, de nem volna helyén, ha azon pénzt, melyet a közönség nem főleg a híres naptárszerkesztőért, hanem a nyugdíjintézet­ért ad, s mely egyenesen a nyugdíjintézet nevében, annak hivatalnokai által, és hivatalos alakban jön tőle és előre kérve, valaki jogot követelne megfe­lezni. Ez nem adomány, ez nyerészkedés, a közinté­zetek czégének, s egy kis tévedésnek, mely némi jo­gosultságot ad külsőleg, a közönség szeme láttára ki­zsákmányolása, és a gyöngéd tekintetek iránti köny­­nyelmű megvetés volna. IRINYI JÓZSEF: A tiszai vasut-társaság első közgyűlése. © B­é­c­s, ápril 20. Ma délelőtt tarta első közgyű­lését a tiszai vasúttársaság, melyben számosan vet­tek részt. Az ügyviteli jelentés dicséretes tisztasággal van összeállítva, de hosszabb, semhogy egész terjedel­mében közölhetnők. Csak röviden szólunk. Előre van bocsátva a jelentésben az engedély megadása, az alapszabályok megerősítése a 30%-os befizetés, s hogy az intézet igazgatójául S­c­h­i­m­k­e József úr választatott el. — Az erre következő gya­korlati részből a következőket tartjuk érdekesebb pontoknak. „Hogy a szolnok-debreczeni építésiérben levő vasútvonal egy év alatt kész legyen, s a közönség használhassa, 25 mozdony és 798 darab különböző nemű szállító kocsi elkészítése jön kieszközölve a szolnok-debreczeni és püspök-ladány-nagyváradi vo­nal számára; az előbbiek elkészítését az ausztriai államvaspályatársaság itteni gépgyára vállalta el. E tekintetben arra kötelezte magát, hogy azon előre nem látható esetben, ha a kiszabott határidőre kötelezett­ségének meg nem felel, ekkor a hiányzó mozdonyok számát saját fundus-instructusának készletéből fogja a tiszai vasúttársaság használatára átengedni. A szállító kocsikra nézve hasonlókép, a megrendelési alku, mely igen kedvező eredményre vezetett, közelebbről meg­köttetett. „A szolnok-debreczeni vonal még a folyó évben, s a Püspökladányból II.-Váradig terjedő az 1858 iki év első felében át fog adatni a közforgalomnak, „így a 25 mföldnyi hosszúságú vonal nemsokára megtörténendő elkészítése, s a nemsokára begyűlendő lefizetések nyomán várható valódi jövedelmezés ál­tal nagy fontosságú eredmény fog elévetni. A debre­­czen-miskolczi, aztán a szolnok-aradi vonal építésé­nek terve egészen ki van dolgozva s a magas cs. k. minisztérium elé van engedélyezés végett terjesztve, sőt e két vonalra nézve a kivetések is megtétettek. A n.-váradi indóház építésére nézve támadt nehéz­ségek a cs. k. Apostoli Felsége kegyéből el vannak már hárítva. A társaság azt­n okból látta czélszerűnek alkuba bocsátkozni a cs. k. szabadalmazott vasúttársasággal az ehhez tartozó czegléd-szolnoki vonal átengedésére nézve, hogy mielőtt a legfelsőbb engedély leérkez­nék , Arad és vidéke a tiszai vasút által Pesttel összeköttessék. „Ezen vonal utolsó részében a cs. k. szabadalmi államvasúttársaság részéről, mint pest-szolnoki vona­lával párhuzamos versenyzőnek és szerzett jogait csonkítónak tekintetett, s az említett társaság lépése­ket is tett ismét az általunk kért engedményezés el­len. Az e fölötti alkudozások folyama alatt kitűnt, hogy a nevezett egyezkedésben foglalt kiegyenlítési eszköz, t. i. a szolnok-szegedi pályaszaknak a cs. k. szabadalm. államvasúttársaság által a tiszai társulat­nak történendő átengedése, miért ez az aradi pályá­nak Török-Sz.-Miklóson keresztül Jász-Berénybe veze­téséről lemond, mind a két rész érdekeinek megfelel, mert először a tiszai pályát azon előnyben részesíti, hogy egy majdnem négy mértföldnyi hosszú, máris az­­ üzletnek átadott pályaszakhoz juthat, mi­által a deb­­reczeni vonal az említett négy mértfölddel közelebb vizetik az ország fővárosához Pesthez; még sokkal fontosabb előny az, hogy ez­által, a Czeglédből Jász- Berénybe vezetendő összeköttetési vonal egész Felső- Magyarországot, mind Tiszán innen, mind a Tiszán túl fekvő részekkel a lehető legegyenesebb úton köt­heti össze, miért is Czegléd, mint a tiszai pálya kö­zéppontja sokkal nagyobb hasznot ígér, mint a­mi­lyet Szolnok valaha nyújthatna. Az államvasút társaságra nézve pedig az említett egyezkedésből azon előny háramlik, hogy a tiszai vaspálya az említett összekötő vonallal Török-Szent- Miklós és Jászberény közt, mely pest-szolnoki vona­lával versenyzett volna, tökéletesen felhagy, és hogy az államvasút most sokkal czélszerűbben terjeszked­­hetik ki Szeged felé, később pedig Czegléd leend kiindulási központja; ellenben czegléd-szolnoki vo­nala, ha a tiszai pálya Aradtól Török-Sz.­Miklóson keresztül Jászberénybe vezettetik, csak holt ág ma­radt volna. A mart. 31-bén bezárt bilanceból vesszük át a kö­vetkező adatokat : „A társaság a 30% befizetése után 12,000,000 forinttal rendelkezik, ide számítan­dók még a bevett kamatok (171,292 ft 13 kr) cau­­tiók sat. 493,691 ft 46 kr. Mindössze 12,493,691 frt 46 kr. Ezenfelül rendelkezik még a cs. k. szabadalm. hitelintézetnél letett 78,906 ft 29 krral, a pénztár ál­lása 11,317 frt 50 kr. különböző kint levő adósságai sat. öszvesen 9,999,447 ft 53 kr. És igy mindössze 2,494,243 ft 53 krral vívta ki eddigi eredményeit. A takarékos igazgatás igen jó tanúbizonysága. TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A franczia irodalomból. La Question d’argent. (Planche után.) in. E vígjátékot nem fogadták ugyan nagy lelkese­déssel, de a tetszés, melyet kivívott, figyelmet érde­mel. Ha a mese nincs oly ügyesen bonyolítva, mint a „Demi monde“ban, a közönségnek , mindamellett hogy nem zajos tapsokkal nyilvánító, tetszését ki­nyerte, így fel vagyunk jogosítva azt hinni, hogy a párisi közönség a „Pénzkérdést“ valódi új talál­mánynak, új költői eszmének véli. Pedig nem az. A könyv vagy színdarabírásnak két módja van. Az első : elbeszélni vagy párbeszédbe foglalni, a­mit már rég tud a közönség. Azon írók, kik ez utat jár­ják, felhasználják az életben körülöttük forgalom­ban levő eszméket a­nélkül, hogy tudnák vagy akar­nák, mint a tudalmatlanul beszivott levegőt. Mű­vükre nézve kész a tetszés, mert ellentállásra nem találhatnak , csak viszhangjai a közgondolkodásnak s egy új eszmét sem bolygatnak. Kinek jutna eszébe vitatni oly érzetet, mely mindenkivel közös? A nézők annyival készebbek a tapsra, vagy annyival elnézőb­bek, mivel a színpadon a magukéhoz hasonló ötlete­ket hallanak. A második mód, melynek annyi pár­tolója nincs, több értelmet s erősebb akaratot kíván meg. Az ily után járó írók, nem hogy forgalomban levő eszméket használnának fel, hanem maguk igye­­keznek a tömegnek eszméket adni; megelevenített mesében igyekszenek megtestesítni a fáradalmas munkával talált eszméket. Művök gyakran zajos el­lentállásra talál. A tömeg nem képes föltalálni ma­gát azon gondolatok közepett, melyeket az ily írók adnak személyeik ajkára, s még az első hallásra nem ad hitelt az igazságnak, mely később egészen népszerűvé lesz, miután az idő tűzpróbáján keresztül ment. Az első húsz előadás (Párisban) igen zajos, az óvások mind hangosabban nyilatkoznak, s közben még fütyülések is felelnek a tapsokra, de a küzde­lem kimerültével a szerző a szellemi athleták közt foglal állást, a történetben helyet vívott ki magá­nak s neve mély nyomot hagy az emberek emléke­zetében. E két út közöl Dumas az elsőn jár : visszaadja a közönségnek, a mit tőle kapott, s a közönséget meg­ , lepvén azon szellemgazdagság, melyet tudtán kiviit bír, valódi ajándékkép fogadja, a­mi nem egyéb csupa visszaszolgáltatásnál. De csalódik a szerző, ha az ily siker tartósságában erősen hiszen. Hamar fe­ledik a tömegtől vett s­zegény vagy szinmű alakjá­ban a tömegnek visszaadott eszméket, mivel az esz­mék már előre ismeretesek voltak. A „Pénzkérdés“, mely igen szép emlékezőtehetségre mutat Dumas urnál, a szó szoros értelmében nem költői mű. Majd, midőn a szerző által vonásról vonásra fes­tett eredeti alakok nem lesznek többé­ közfigyelem tárgyai az életben, a börze felemlített emberének torz alakja épen úgy el lesz felejtve, mint maga a börze embere. Dumas úr csak úgy foglaland el kitűnő helyet az egykorú irodalomban, s akkor tesz szert állandó hír­névre, ha felhagy az eddig követett eljárással, s nem vesz föl művei alapjául oly eszméket, melyeket min­denki ismer a közönséges életből. Azonban ez nehe­zen remélhető. Ha a „Tudákos­­hölgyek“et írja, sem volnának több magasztalói. Életei, elmés mon­datai szájról szájra keringenek s gyakran tulajdo­­nitnak neki olyakat is, melyek épen nem elmések, de mint csodákat emlegetik. Igen erős józan észszel kell bírnia, hogy e hízelgéseknek ellentálljon. A „Pénzkérdés“ írója, mint többnyire azon tetszésben részesült írók, kik a közönség kényeztetett gyerme­keivé lettek, megszokta a nyilvános életet, s az el­vonultság, melyre szüksége volna, hogy eredeti mű­veket hozzon létre, arra fogná kényszeritni, hogy mondjon le a tapsokról s a mosolygó üdvözlésekről. A levegő, melyet beszl, zajteljes. Alig képes megkü­lönböztetni a maga szavait a másokéitól. Ha meg­akarja érdemelni mint comicai író a költő nevet, oszsza két részre életét : vegyüljön a világba vizs­­gálódás végett, aztán vonuljon félre, gondolja és ala­kítsa át emlékeit.“ Nem azért közöltük Planche fennebbi czikkét, mintha minden szavát saját irodalmunkra szeretnék alkalmazni. A franczia irodalom viszonyai a magyar irodaloméitól különböznek ,­­­s azért franczia ítész nem mindig ugyanazon egy szempontból ítél, mint a magyar. Ott gyakran a visszaélések más neműek, a rész ízlés más irányt vesz, mint nálunk, s azért az ítészek más igazságokra fektetik a fősúlyt. A művészet törvényei, alapelvei ugyanazok a vi­lág minden józan ítészetében. A ki azt tarja, hogy a művészetben a hány ember, annyi az ízlés, rendkí­vül meg volna lepetve, s hamar kiábrándulna, midőn látná, hogy egy azon íróra vagy műre nézve a fran­czia, angol irodalom jelesb ítészei, kik egymásra nem szorultak, többnyire egymásról tán nem is tud­nak, s kik kétségkívül legkevesebbet tudnak az iro­­dalmilag művelt magyarok véleményéről, csakhogy nem épen szoról szóra, de épen azon véleményben vannak, mint a tanulmány és gondolkodás által ki­képzett magyar olvasó. Mint legyen képzelhető, hogy egymástól oly különböző viszonyok, oly különböző jellemű népek között felnőtt műveltebbek egy költői m­űre nézve ugyanazon véleményben legyenek, sőt mint lehessen az, hogy egy költői mű ha nem is egyenlő fokú, de egyenlő nemű hatást tegyen a civilizált népek széles­ közönségére is, ha állana, hogy a művészetnek nincsenek állandó törvényei, hogy a hány ember annyi az ízlés ? A valódi ítészet is alapjában egy és igen egyező minden irodalomban. Csak abban különbözik mint fenebb mondom, hogy mindenütt különböző vissza­élések ellen küzd. A fegyver ugyanaz, csak a harcz­­tér különböző. Közelebbről, a Teleki-jutalom elité­lése egy felszólalásra adott nálunk alkalmat, mely­ben ugy látszik a francziák példájára van hivatko­zás, kiknél a vígjáték másként értelmeztetnék, mint mások szokták értelmezni, kik a comikai elemet ab­ban főkelléknek tartják. Olvassa el mindenki Planche itt közlött czikke elejét, s azonnal látni fogja, hogy a francziáknál a józan ítészek nem akarják valódi „comédie“ gyanánt fogadni el a „Pénz és becsület“-et, a„Börzé“-t,a „Demi monde“-ot, hogy Planche, s kétségtelenül minden franczia valódi ítész azt mondja, hogy a vígjáték, midőn komolyan tanulni akar, szomorúvá lesz. Hasonlókép Planche fenebbi egész bírálatának compositiójából kitűnik, miszerint ő a jellemek fes­tését s kivitelét tartja fődolognak, mert csupán a jel­lemekből bírálja az egész mű szerkezetét, a jellembe fektetett comikumból a mű comikumát. Nem is szól a helyzetek, véletlenségekből származó nevettető je­lenetekről, melyeket, ha comikum gyanánt fogadunk el, engedékenyebbek vagyunk, mint az Ítésznek megengedhető. Nem általános igazság-e továbbá, mit a közlött bí­rálat végén olvasunk, miszerint a vígjáték-íráshoz nem elég az élet közvetlen vizsgálata, hanem átgon­dolás, átalakítás is kell hozzá, mely nélkül költői művet nem alakíthatunk. E megjegyzés saját irodalmunkban is több színda­rabra, s nevezetesen népszínműre nézve is áll, me­lyekben némely írónk elégnek tartja az életbeli ala­kokat úgy vinni be a színpadra, a­mint az életben látjuk. Nem e tévedésen alapul-e, hogy mást ne em­lítsünk, az egész „Kisértet“ ? *) Azonban egy magyar ítésznek nem ez ellen kell főként harczolnia. Sőt az írók legnagyobb részét ná­lunk épen oda kell utalnunk, hogy az életet köze­lebbről tanulmányozzák. Nálunk se e tanulmányozás nem divatozik eléggé, sem pedig az átgondolás és át­alakítás. Ha a franczia színmű íróban azt roszalja az ítész, hogy mindent az életből vesz, a magyar ítész csa­taterét azon visszaélés jelöli ki, mely szerint a színmúírók még csak nem is az életet tanulmányoz­zák, hanem más színdarabokból veszik át az eszmé­ket, néha a jellemeket, sőt a jeleneteket, a­mi már egy fokkal nagyobb szolgaiság, s ezen egész fokkal áll alább színirodalmunk a francziákénál. Innen van, hogy nálunk a helyes kritika is keve­sebbel elégszik meg, mint a franczia. Megdicséri az oly darabot, melyben jól eltalált alakokat lát s né­mileg helyes kivitelt a jellemekben. A franczia kri­tika a „Vén bakancsos“-sal oly zajt nem ütött volna, mint azt mi tettük egy két eltalált alak kedvéért. Uj eszme azon műben sincs. Még is voltak, kik a ma­gyar kritikát azzal vádolták,hogy szempontjait a franczia ítészektől kölcsönzi! SALAMON F. ’) Olvassák el , kérjük , Íróink a tegnapi tárczaczikkben közlött német tanverseket. S­z­e­r­k. PESTI NAPLÓ. Pest, ápr. 22. Szal­ay László azon kevés íróink közé tar­tozik, kik minél kevesebb zajjal faytonosan s fáradkatlanul munkálkodnak ; kik a kenyérkeresés s a hiúság minden gya­nújától mentiek lehetnek, s a tudományra és irodalomra nézve hasznos munkálkodás lelki szükségökké vált; kiknek még szórakozásuk is becses munka. — E jeles történetírónk, históriai fáradalmas buvárlatai közben mintegy szórako­zásul, s kedvtelésből Cicerónak a kötelességekről irt három könyvét fordította le. Meglátszik a fordításon , hogy az kedvvel, s nem robotban készült. A fordító rövid élőbe­szédben indokolja, miért bocsátá közre, e nála már másfél év óta készen álló fordítást. „A munka“ mond a fordító, „tudományos végmunkája azon férfiúnak , ki minden ha egyike leszen a humanitás leghatalmasabb képviselőinek, s kinél nagyobb írót az ókorban , úgy nem ismerek , mint nem az újban. Benne az embert, a polgárt, az irót többször támadták meg , napjainkban.“ A forditó Cicerót e vádak ellen néhány észrevétellel védi s aztán a nagy római szó­nok s államférfiu ezen előttünk fekvő, bujdosás közben irt munkájának rövid jellemzését adja. „Mennyi bölcseség me­rül fel, úgy mond, „a munka tartalmából, s mily kellemes, mily nemes formákban nyilvánul az. Dolgozata, mint maga is említi, népszerű akart lenni, s hogy azzá válhassék csin és ízlés ömlik el mindenik során... A tiszteletet, melyet a gyermek követelhet ma­gának nevelőjétől, követelheti magának a nép is az írótól. S ez tiszteletét azzal fogja tanúsítani, hogy munkájának tartalma minél nemesebb, formája minél művésziebb leszen. Attól ne tartsunk, hogy a nép majd nem fogja érteni a könyvet. Megérti bizonyára, feltéve, hogy a könyv egy­szerű is, mint kell. A­mit egyebet, a­mit más burok­ban nyújtunk neki, az nem méltó, hogy általa olvastassák , mert tudákossá teheti ugyan, de nem fogja őt jobbá , ne­mesebbé, bölcsebbé tenni.“ Mily tiszta, határozott nézetek a tudományos formára, az ismeretek népszerűsítése körül! — Nemcsak az előt­tünk fekvő könyv ajánlásául, hanem méltó, hogy irodal­mi fogalmaink tisztázására nézve is figyelembe vegyük s gondolkodjunk felőle! A fordítást illetőleg megjegyezzük, hogy az abban is hű az eredetihez, miszerint Cicero kör­mondatainak egész numerositása is utánozva van. A szö­veget számos jegyzet deríti fel, s a kiállítás igen csinos. Figyelmet érdemel még egy külsőség, t. i. e munkát a kö­zelebbi időkbe minden vállalattól visszavonult H a 1 11 -­­ben K. A. adta ki, kinek tulajdona e fordítás. — Közelebbről ily czím alatt : „Hány hét a világ?“ egy röpirat fog megjelenni, mely a június 13-kára jósolt világ végéről fog értekezni, tudományos szempont­ból , s igy felesleges mondanunk, hogy e kérdésre „Hány hét a világ?“ körülbelül az lesz a felelet : Mával is ke­vesebb. Nálunk , hol a tudomány ítéleteinek érvényessége nincs eléggé elismerve, nem felesleges az ily vitatás. Meg­lehet sokan nem fognak hinni még olvasás után is az as­­tronomiának, mint nem hisznek az aestheticában az Aca­­demicusoknak. Érdekes lesz majd e csillagászati kérdésben is a karzatra hivatkozni! — „Tölgyek és világok“, czím alatt egy „költői beszély“ füzért vettünk Halász Dezső költői első zsengéje. A bá­torság, merészség szépen áll az ifjúnak ; — megengedjük, hogy az írónak nemcsak e füzetke kiadása , hanem költői eszméi is tanulságot tesznek a merészségről. Annál feltű­nőbb a hallási képesség, s a rhytmus érzékének szerény­sége. Elég lesz erre nézve idéznünk a „Dicsőség és hon­szeretet“ czimű költői beszélyből e néhány sort : Fogd ez Írást! palotám, kincsemre Már én többé nem tartandok számot. Hildegunda birja mig te megtérsz Azután meg majd ketten bírjátok. Ismét Ősi czimeredet tedd koczkára íme én tizet tűzök ki..., látod ! Sokat idézhetnénk még. Nehéz lesz ily csikorgó verse­léssel fiatal költőnknek szert tenni a dicsőségre. — A „P. O. Z.“nak írják Kassáról : Az ottani jogaka­­démiában, a bányászat-, törvényszéki, gyógytan s állam­számtani fölolvasások tartását engedi meg a m. mi­nisztérium, ha az arra fölterjesztett tanítók ki bírják mu­tatni képességüket. Ezenkívül az ottani gymnasiumhoz egy meteorológiai vizsgáló intézetet csatoltak, s a cs. k. föld­tani intézet részére egy tudósitó lön kinevezve. — Ugyan­e levélben olvassuk, hogy Kassa városi népessége az 1850-iki összeírás szerint 13,0­14 lelket számlált. A jelenlegi össze­írás szerint, a lakosok száma, a rendes szaporodást ide nem számítva, legalább is 15,200, így a népesség száma, csak ennyiben is, 21­16-al nagyobb. Ebből mintegy 1500 izraelita. Az 1850-diki összeírás szerint az izaeliták száma Kassán 729 volt, 1848 előtt ki voltak tiltva. Mindamellett, hogy a lakosság így növekedett, a házak száma csaknem ugyanaz, a­mi volt. Nem csoda, ha a szállások igen keresettek és drágák. A lakházak építése igen jövedelmező volna, s hogy ily építésekre nem vállalkoznak a birtokosok, abban levelező részint a tőkepénz szűk voltát okoz­za , részint azt , hogy a tőkepénzesek előtt vidéki városokban még ismeretlen az ilynemű vállal­kozás. Mindenki ipar-, gazdasági-, s a felvidéken bá­nyavállalatokba fekteti pénzét. Felhozza végül gátló kö­rülményként a munkabér drágaságát is. Egy kőmives le­gény napszámra 1 ftot kap, egy erősebb napszámos 24 kr. p. p — Beszterczebányán egy 6 nagy, világos szobából álló lak 120—130 ft; ugyanily lak Kassán 500 ft. Ebből lát­hatni a lakbérben uralkodó szükséget és drágaságot,— va­lamint azt is, hogy a lakházakra fordított tőkepénz min­denesetre, a nagy költség mellett is szépen kamatozna. — Kis Tarcsa helysége Czinkota mellett f. hó 18-dikán reggel csaknem egészen a lángok martaléka lett. Nemzeti színház. April 20-kán Hónai úr föllépteül Essex gróf, szomorujáték 5 felv. irta Laube. Forditotta Szigligeti. — Nem vitatjuk, miért szeretik annyira színé­szeink e melodrámát választani jutalomjátékul. Hogy színésznőink miért szeretik ebben Rutland grófnőt adni, mint már egyszer írtuk, megfejti az, hogy az őrülési meg­bomlott logika sokkal több szabadságot enged nekik — hi­­tek szerint, s aztán h­áládatos, mert érzékeny dolog. Hogy színészeink miért szeretik „Essex“ német „Pursch“ot adni, azt nem tudjuk megfejteni magunknak. Az egész darabban nem is találunk élő alakot; azok elkezdve lord Burleigh s Raleighen kezdve az utolsó Cuffig és Jonathanig mint a»* ga Essex jó németséggel mondja, papirlov»"'’ M. padi papiralakokat értünk alatt» A jellem és az országon Magyar könyvészet. 178. Tölgyek és virágok. Költői beszélyfüzér. Irta Halász Dezső. Pesten, Müller Gyula bizománya 1857. Nyomatott Wodianer F. betűivel. Kis­­rét 122. lap. Ára 50 pkt. 179. Keresztény katolika tudomány, vagy­­ katekiz­mus a hívek számára. A főmagasságu bibornok herczeg­­primás érseki jóváhagyásával. Kiadja a Szent-István-Tár­­sulat. (Negyedik kiadás). Pesten, 1856. Herz János könyv­nyomdája. lerét 64 lap. Ára 8 pkt.

Next