Pesti Napló, 1857. április (8. évfolyam, 2162-2186. szám)

1857-04-22 / 2179. szám

91—2179. 8-dik évf folyam. 1857. Szerda, ápr. 22. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-aő emelet, Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő s­érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. K­i­a­d­ó - h­i­v­a­t­a­l: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán í­r Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. F<51évre...................8 frt p. p. I Félévre.......................6 frt p. p. HK­H Atm^r»rlíto *6 hasábos Petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Ró- J "lyegdij külön IQpkr.Magán vita 6 hasábos petit a­or5 p hr. PEST, ápril 22. Nevelésünk ügye. XII. értekezésem kissé talán meg is haladta a hírlapi czikk mértékét? Lesznek olvasóim között, kik így vélekednek. De én úgy va­gyok meggyőződve, hogy az ügy, melyről szó­lok, nemzeti életünk és jövőnk legfontosabb ügye s mint ilyenről pár szóval szólani nem lehet. És miután ennyit írtam róla, jól tudom, hogy annak még most is csak körvonalait raj­zolhattam. Nem aggodalom nélkül teszem az­ért le ezúttal tollamat, félek, hogy e fontos ügyben igen­is gyenge vola szózatom. Ez voló oka, hogy értekezésem folyamán pályatársaim támogatását, ez ügybeni közremunkálását fel­­*. x ■-'t nevelők, kiknek kezeiben van hívtam, na megvetése nemzeti mivelődésünk alapján«.^ _ ’ nem munkálunk e czélra össze, nem tereget­jük vágásába ezen utjából olykor olykor ki kitérő ügyet, nem mutatjuk ki a nevelés he­lyes irányát, akkor kiktől várja ezt másoktól nemzetünk? Azért újólag hívok fel minden jóra való magyar nevelőt, iratával és tettel igyekezzék nevelésünk közös ügyét alant, kö­zépen és fen útbaigazítani, útjában vezérelni és ott megtartani. Ez a magyar nevelők er­kölcsi kötelessége. Mielőtt azonban bezárnám czikksorozato­­mat, engedje meg a nyájas olvasó, hogy figyel­mét még egy pár perc­re igénybe vehessem. Felesleges volna elmondott nevelési nézetei­met ismételnem, de azért mégis szükségesnek tartom értekezésem főbb pontjait összevonni. Neveljük a köznépet általában úgy, hogy szerzett alapismeretére támaszkodva ne csak erkölcsi élete fejlődjék előbbre előbbre s szelídüljön, hanem öntudatos ismeretei segít­ségével könnyíthesse és biztosíthassa is ke­nyere megkeresését. De neveljük egyszersmind úgy, hogy a nagy tömeg azon körben kíván­jon megmaradni, abban helyét ügyesen betöl­teni, ott megelégedést találni, a­melyben szü­letett és felnőtt. — Tehát rendezzük népisko­láinkat oly formán, mint azt fentebb eléggé körvonalaztam. — Az, hogy köznépünk közül néhány egyén más körbe vágyik, más, apai eltérő munkakört keres, vagy épen tudományos pályára törekszik, úgy­szólván a köznép közül kiválik, a népneve­lésre c­élzó alapeszméken, a népnevelés irá­nyán és e feladat megoldásán semmit nem vál­toztathat. A köznép közül kivált egyének és a na­gyobb városi polgárok gyermekei számára rendezzünk a népiskolák felibe emelkedő reál­iskolákat, melyek még mindent felvesznek ne­velési eszközeik sorába, miket a reáliskolák tudós hazája az iparmezejét mivel­ Németor­szág befogadott, mi el ne mulaszszuk ezek mellé sorozni a mezei gazdaság gyakorlati ta­nítását sem, mivel, mint igen gyakran elmon­­dom, a mi hazánk, egyedül a termesztésre van rendeltetve s akár mint akarnak némely ha­zafiak, itt kézmű- és gyáripart improvisálni nem lehet. A mi kézm­ű és gyáripar nálunk eddig elő kifejlett és a­mi még ki fog valaha fejleni, az a mi házi szükségeink fedezésére is aligha elegendő terméket szolgáltatand; any­­nyit semmi esetre nem, hogy az a többi euró­pai nép ebbeli termékeivel a versenytérre ki­léphessen. Nálunk egyedüli gyáripari c­ikk­­nek, a vastermelésnek van jövője, de ez maga nem olyan ipartér, melyre egy egész nemzetet kellene nevelni. — Ügyeljünk tehát reálirányú iskoláink alapításakor a nagyobb tömegre; ami néhány egyén, ki talán szorosan a kéz­­mű- és gyáripar terére lép, tudománya alapját úgy is megvetheti azon reáliskolákban, me­lyekben megvan számára minden kellék és ezen kellékek mellett a nagyobb rész feladata, a mezei gazdaság is be van sorozva. Akár a nép-, akár a reáliskolákban, nem véve pedig ki a felsőbb reáliskolákat sem, veti meg va­laki mivelődése alapját, míg azt tőle megta­gadni nem akarom, hogy lehet mivelt érzésű és foglalatosságát értő és ügyesen elvégezni tudó egyén, addig egyenesen kimondom : tu­dományosan mivelt, általános és alapos kép­zettséggel bíró egyén nem lehet. A­ki tehát a napszámos, gyári munkás és kereskedő osztályon, tehát a mindennapi éle­ten, felül akar emelkedni, legyen az köznépi, polgári avagy nemesi, bárói, grófi stb. család­ból való; a ki a mellett, hogy physicai létez­­hetését fentarthassa a nemzet életében szellemi és erkölcsi sulylyal is akar hatni; a ki azt akarja, hogy egy nemzet közügyeibe kapcsán beleszólhasson, azt más nemzetek előtt, ha kell méltólag képviselje, annak realistico hu­­manisticus ismeretekkel kell bírnia — és ennek a gymnasiumban vetheti meg alapját. Azért komolyan hívom fel ismét azon szü­lők és azon nevelés ügybarátai figyelmét, kik vagy születésük vagy műveltségöknél fogva a­­ nemzet azon osztályához sorozzák magukat, melyet én a nemzet színének neveztem, ha azt akarják, hogy gyermekeik akkor, midőn ők többé nem lesznek, helyeiket elfoglalhassák, abba beleüljenek, abban e nemzet díszére vál­hassanak, ha azt akarják, hogy bennök e nemzet még tovább is éljen; még akkor is, ha talán ezt gyermekeik ínyére nem lenne, kö­vessenek el mindent, hogy gyermekeik rea­listico humanisticus nevelési alappal bírhassa­nak. Komolyan hívom fel minden ilyen szülő figyelmét, hogy élete legfontosabb, erkölcsi kötelességévé szentesült feladatát, gyermeke alapos neveltetését, — ne tegye ki divatos experimentumoknak s ne nevelje olyan egyol­dalúan, mely szerint még gyermeke előtt be­zárja a tökéletesebbetés tágas útját, eljátsza általa egyszersmind nemzete nagysága lételét és lehetőségét is. — A nevelés ezen helytelen útba erőszakolása által eljátsza a szülő saját lelki nyugalmát és midőn jó akaratával gyer­mekén segíteni akar, abban elégedetlen em­bert, legtöbb esetben bizonyos ellenséget ne­­velend fel, ki életét szülei mulasztásai és gyen­geségei szemrehányásaival keserítendi meg, ki hamvadó porai felett nem emelend hálás emléket, hanem kötelességmulasztásokat em­­legetend. — Ne ámítsuk mi szülők azzal ma­gunkat, hogy gyermekeinken könnyitünk a tanulásban, ha reáliskolába adjuk — a reál­iskolában épen olyan sok dolgot szabnak a gyermekre, mint a gymnasiumban, másfelől a latin és görög nyelv megtanulása, miután ezek tanításában is könnyítő módszert találtak fel a paedagogok, nem olyan kivágás ma már, mint talán a mi gyermekkorunkban volt.­­ Mindenesetre elmúlt azon idő, melyben akár saját gondolata kifejezését akár a tanulmány megtanulását latin nyelven kénytelenittetnék a tanuló tenni. — S igy a humanisticumok ta­nulása semmi nehézséggel nincs összekötve. Mondom ilyen könnyítésekkel ne áltassuk ma­gunkat jó akaratból de gyermekeink megron­tásával, hanem tegyük meg szülei és nemzeti kötelességünket s neveljünk e hazának, kivált a nemzet előkelőiből olyan polgárokat, kikre egykor olyan büszkeséggel hivatkozhassék a reájuk következő nemzedék, mint mi a mily magasztos fellelkesedéssel emlegetjük nemze­tünk mostan is még élő s elhunyt jobbjait. Pár perczre kértem a nyájas olvasó figyel­mét és türelmével élnék vissza, ha azt tovább is fárasztanám; azért azon szent óhajtással végezem be soraimat, vajha­­ e nemzet jobbjai értenék meg a­z idő komoly és intő szózatát, s lelkesedéssel karolnák fel ama nemzeti szent AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. REGÉNY IRTA­­TóK­»]. JMCov. MÁSODIK KÖTET. Folytatás. A furcsa ember. Pedig csak itt kezdődött meg a félelem : a túl­partra kiérve, a tulajdonképeni angol kertbe jutottak s itt már rendes csinált utakat lehetett találni. Annál roszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a lovak közé cserditett az ostorral s vágtatott, mint a vesze­delem. Már pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, a mit teker­­­vény­ességükön kivü­l még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz végig s szegleteiknél akadé­­kos virágállványok alkalmatlankodnak, a­mik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel, úgy hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány, annyifelé gurult szét. A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy sem­mi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, a­ki különben el volt rá, készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a b­áró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül kasul utazást angol kert­jén kimentse, a­mennyire lehet, a hibát magára vál­lalja s a tett károkat megtérítse, így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátszerű­ alakja mind a négy oldalán homlokzatot képzett, úgy hogy tulajdonképen mindenütt „elől“ volt neki. Ez a parkra nyíló északi homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva, hogy földszint nem volt aj­taja, hanem csak az emeleten , oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon fel­vonunk , tökéletes ajtó, gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót s akkor csak a keleti és déli a) Lásd „Pesti Napló“ 90. számát. homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz lévén a főbe­járat, oszlopos tornáczczal, üveges verendával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a major­sági épületekkel; a nyugoti homlokzat vasajtaja a pinczébe vezetett le. A ragyás férfi az említett északi oldalra érve a szekérrel, odaveti a gyepfüt a kocsis kezébe s uta­­sítá, hogy kerüljön arra jobb felé­, ott majd megta­lálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát meg zabot; a tisztelendő urat pedig segité leszállni a szekérről, ki egyszerre kilencz kopó kö­zött érezvén magát, kutyák közt járatlan emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot ger­jesszen közöttük, egyszerre elkezdett nekik hízelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte, hogy a confi­­dens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá ágaskodni, Báros nyomokat hagyva roppantsaival a fényes reverendán, ami a jó tisztelendő urat leg­nagyobb zavarba hozta. — Takarodnak kezdtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró szemei egyet villámlot­­tak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammo­­gott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszaforditák a fejeiket, felemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni. — Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló pa­rancsszó. A kopók mentek szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot iparkodott mutatni a tisztelendő ur előtt s előre bocsátá­st a hágcsón. — De vájjon e nagysága a házi ur nem fog-e meg­haragudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén ? — Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasz­­talá nevetve a kis csoda , gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, a­ki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor el­ment. Tessék bátran előre kerülni. Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódott azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorom­basággal ? s a mint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát. Erős várunk nekünk az Isten! — Mit látott tisztes uram ? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán az ördögöt, vagy a házi urat. Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, a­hol egy gyönyörű szép nagy fekete medve feküdt, iszo­nyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe va­lami bolond bogár belerepült. A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, ha­nem eléje került. — Nézze meg az ember, a semmirevaló megint el­szakította a lánczát. Ne féljen semmit tisztelendő uram. Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszerité azt másfelé fordítani fi­gyelmét. — Hát kend mit csinál itt megint ? A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fe­jét s egyik roppant talpát rátette a kis ember kar­­jára. Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus. Kinek a vér fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy perez alatt. A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odasze­gezte a vad tekintetébe, mire az lassan kint félrefor­­ditá fejét, szemeit behunyorgatta, s komikus fortély­­lyal iparkodott az egyik szemét hunyva tartani s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére. — Kend szemtelen gazember , szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze , mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyenlje magát. Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét. — Hát ez a medvetalp mit akar itt a karomon ? Ki mondta kendnek, hogy énvelem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz. Maczkó csendesen levette a tenyerét a férfi kar­járól. — Menjen kend vissza az odújába s húzza be maga után az ajtót. Maczkó úr valamit mozdult közbe. — Micsoda ? Még visszafelelgetünk ? még a kör­meit meri kend nekem mutogatni. Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé, ha azt végig ha­sítja kend, bevarratom, s megint mente, de ha én le­húzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat ? A medvének nagyon szivére szólhatott ez a ma­gyarázat, mert ez alatt elhagyta daczos állását, s tö­redelmes bűnbánattal húzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyikogva naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek. — No elhiszem, szólt hozzá a férfi, kend nem olyan rosz ember, mint a­milyennek látszik ; azért most az egyszer megbocsátok , hanem takarodjék ha­za a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, mig én meg nem engedem; aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kend­be s pakoljon innen. Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelóggatva , a másikat nevetséges koldus mozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyérbe, a mit maczkó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével, utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a köszönéshez , s az­zal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe. Thaddeus úr nem állható meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze. — Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal, szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud beszélni s meg­lássa tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki előtt kénytelenek az urak diákul beszélni, ha valami őt érdekli, mert ha magyarul beszélnek , ki­hallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni akar­nak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; pedig ha azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen. (Folytatjuk.) ——--- ügyet, nevelésünk közös ügyét, mely mellett csak jóakaratu, de gyenge szózatot emelhetett G­ÖNCZY PÁL *). Még egy szó a nyugdíjintézeti naptár ügyében. Csak lehető röviden, a szoros logika fonalán aka­rok a dologhoz szólani. Ha Szigeti urnák naptára volna, s abból akarna a színházi nyugdíjintézetnek felejövedelmet adni, ar­ról kétségtelenül csak annyiban lehetne szólani, a­mennyiben ezen tettéért meg akarnák dicsérni. S meg­lehet, hogy ő eredetileg maga akart a tulajdonosság­ban maradni, s ekkor ajándékozhatott volna; de addig javítgatták az előfizetési felhívást, hogy már most a nyugdíjintézetnek ugyan van, hanem magának Szigeti úrnak „nincs“ naptára, a felezés tehát az ő részéről, nem adomány volna a nyugdíjintézet szá­mára, hanem egyenesen „elvétel“ a nyugdíj­intézettől. Ha Fényes Elek úr például Magyarország geogra­­phiai szótárát kiadván, vagy Liszt hangversenyt ad­ván, azt jelentik ki, hogy a jövedelem felét valamely *) Gönczy Pál úr, kinek nevelő és tanintézete országos hírre emelkedett, nemcsak a gyakorlat mezején használ a nevelés ügyének. Ez ügynek nagy szolgálatot tett e czikkek megírása és azokban azon irány elleni felszó­lalása által, mely mint minden új eszme megfogható okokból megragadta az utóbbi években a nemzet nagy részét. Ideje volt, hogy felszólaljunk ; szükség volt azon­ban, hogy ez ügyben oly férfiú szólaljon fel, kinek in­tését, tanácsát, a nevelés gyakorlati terén gyűjtött ta­pasztalatok, az ügy iránt tanúsított szeretet s elismert szakismeret támogathatják, ki midőn felszólal, nincs semmi gyanúsításnak kitéve. Nemcsak az ügy fontossá­gánál, de e körülményeknél fogva is hisszük, hogy e je­les czikkek a szülők részéről kellő figyelemmel fogad­tattak. Az elmondottak meggondolása, hivatásunk, szem­ből nem téveszthető érdekeink felismerése után be kell azt látnunk, hogy a magyarnak nemcsak a reál ismere­tek terén egyedül kell foglalást tennie, hogy a jövő ki­­fejlés záloga nem­ egyedül a technikai ismeretek meg­szerzésében áll. A jövőben nevünknek hiszt csak úgy szerezhetünk, egyetemes súlyra, tekintélyre csak úgy te­hetünk szert, ha a tudományos képzettségre hivatott osztá­lyok nem távolítandják el maguktól az eszközöket, mik tudományosságunk alapjai, mik értelmiségünk gyarapítói, erkölcsi értékünk emelői, mik irodalmunk belterjét is elő­segíteni egyedül képesek. Mi és t. munkatársunk Gönczy P. úr, a reáliskoláknak becsét, érdemét nemcsak a köz­vetlen hasznosság szempontjából ítéljük meg. Tudjuk, hogy azok a nemzet rokonszenvével sok tekintetből ta­lálkozhatnak. Azonban a gymnasiumok ellen felhozható több ellenvetés, bár oly igazságos és helyes is, még mindig nem igazolhatja azon irányt, melyben indul egy idő óta a szülők, a községek nagy része, melybe óhajtja terelni az ismeretet keresőket a lapok némelyike. Ez a irány, mely tudjuk a gymnasiumok uj szervezetével tá­madt, még nem fejezi ki a nemzet szükségérzetét. — Az oly fontos nevelési ügy érdekében óhajtjuk, hogy t. ol­vasóink mentül elébb találkozhassanak Gönczy Pál úr munkálataival és hogy alkalmuk legyen felszólalásá­nak hatását tapasztalni a tan- és nevelés­ügy körében. S­z­e­r­k.

Next