Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)

1867-09-21 / 5226. szám

218 -6226. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetl­en levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Szombat, sept 21 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: vidékre, postán ,­ va­gy helyben, házhoz hordva ! Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. i. 18. évi fel­am. Hirdetményeit díja: 7 hasábos petitsor egyszeri feltán­­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr Nyílt-tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Előfizetési felhívás P­ESVI NAPLÓ october-decemberi évnegyede* Folyamára, October-decemberi 4 évre . . . . 5 ft 25 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­ hivatala. Pest, sept. 20. 1867. A Pesti Napló szerkesztőjének.*) Szerkesztő ur ! Deák Ferenczhez intézett nyílt levelem ellen egész hadjárat intéztetett volt :­ „Pesti Naplódban. Csakhogy akkor köz­­lötte ön lapjaiban nyílt levelemet is. Ez legális eljárás volt. Előttük feküdt olvasóinak érv és ellenérve ítélhettek. Nem is alkalmatlankodtam önnek viszon­zásokkal. Most újra hasonló hadjárat intéztetik a „P. Napló“-ban a vácziakhoz írott leve­lem ellen. Csakhogy most jónak látta ön minapi lojalitását nem ismételni. Hallgatnék mégis, ha csak véleményt állítana vélemény ellenébe. De a „Pesti Napló“ nem ezt teszi. Tényeket ignorál vagy rerdit, hamis állításokat, hamis dol­gokat fog reám, és mind­ezt a legepé­sebb személyeskedéssel paprikázza. Olva­sói pedig nem controllírozhatják állítá­sait, mert a „P. Napló“ nem adta a híres „szomorú alakú lovagihoz méltó hévvel megtámadott levelemet; a „Magyar Új­ság“ pedig az éjfél csendjében, szűrön­ és hatalommal lefoglaltatott. El kell ismernie szerkesztő úrnak,hogy e helyzetben jogom van helyet kérni, sőt követelni lapjában, mely így megtámadott. Helyet nem arra, hogy véleményét c­áfol­­jam (tudom, hogy „a parti pris point de conseil,é­s nincs kedvem szerecsent mosni), hanem hogy a szemé­lyeskedéseket jogom szerint visszatorol­­jan­, az elferdítéseket helyreigazítsam, s a vitatott tényállást világosságba he­lyezzem. E hármas kénytelenség teljesítését, há­rom levélre fogom felosztani, válaszul a „Pesti Napló“ sokkal számosabb czik­­keire, nehogy egy levélbe foglalva, a lap technicumában nehézséget okozzak. I. Az első, ki váczi levelem ellen a „P. Napló“-ban síkra száll (lásd 201. sz.) oly hangon ir, hogy ha hon volnék, örö­mest váltanék vele a közügyek iránt esz­mecserét. Némelyekben, mint szemben a jelen európai bonyodalmakkal, a béke po­litikájának szüksége s a megyei hatósá­gok befolyásának fenntartása, egyetért velem, mit ily higgadt publicista részéről köszönettel fogadok. A­hol eltérnek néze­tei, okokkal küzd, nem folyamodik gya­núsításokhoz, nem személyeskedik. Té­ved, de nem sérteget. A második (lásd 202. sz.) egészen más agyagból van gyúrva. Ez előtt én már még csak hazafi sem vagyok. Jobban sze­retem magamat, mint hazámat (s ezt ne­kem meri mondani, kinek életében, ha valami elvitázhatlan tény, az önzéstelenség bizonyosan az.) Egész czikke nem egyéb személyeskedésnél, s a névtelenség pajzsa mögül szórt piszkos gyanusitgatásoknál. — Egyúttal pálczát is tör felettem, azt mondja : „túléltem magama­t,­ „már nem vagyok többé,“ sőt „tán nem is voltam soha.“ Ez ugyan egy szemernyit sem nyom a közösügyi alku politikájának igazolására. De hát legyen úgy. Hanem nem veszi észre szerkesztő úr, hogy e munkatársa önt nagyon comikus helyzetbe tette. — Minek az ellen a 203-ik számban ve­­zérczikk-cyclust kezdeni, kit a 202-dik *) Kossuth Lajosnak ezen, hozzánk intézett fel­szólalását a tegnapi (sept. 20.) postával vettük, s készséggel adunk annak helyet, megjegyez­zük azonban, hogy a dolgozat szövegében két munkatársunknak K. L. váczi levele ellen irt czikke is érintve lévén, ezeknek a válaszolási jogot fenntartjuk ; valamint kijelentjük, hogy lapunk szerkesztője, mennyiben a felszólalás­nak főleg befejező része hozzá van intézve, erre a választ szintén megadandja. Szerk. I számban magát túlél­nek, nem létezőnek,­­ sőt nem is létezettnek nyilatkoztatott? I­II. Hanem az a 202-től, miután elteme­tett, velem ugyancsak mirabilis dolgokat műveltet. Olyas formát, mint Don Juan­ban a kormányzó szobra, mely szobor lét­i téré ebédre sétált. Miután a nemzet nagy­lelkűségének nevében feledést és bocsá­natot hirdetett nekem botlásaimért, azt mondja, hogy „a nemzet pantheo­­m­ának szobra“ (hogy már én) amúgy hetyke jókedvemből fogtam magam egy­­szép reggel, és — „Önszántamból leléptem a magas piedestalró­l, amelyre a hálájában túláradó­­ nemzet nagylelkűn állított!!“ Az ördögbe is, uram barátom! Szerkesz­tő úr, ne miveltessen velem a„P. Napló“ ily borzadalmas dolgokat! Néhány év előtt szerencsém volt Önnel s egy útitársával Svájczban találkozni, a­mikor is (köztünk legyen mondva) épen nem találtam sem Önnél, sem társánál va­lami nagy iszonyt bizonyos irányzatok és eszmék iránt, melyek ellenében azóta Ön oly „erős várává“ len „az urnák,“ sőt társa, nagy szánom-bánommal egy teljes bűnbánó vallomással örvendeztetett m­eg azon vétkéért, hogy azon pártnak opponált, melyhez tartozom. Emlékszem, hogy azon alkalommal együtt másztunk fel Európa legma­­gasb fekvésű falujába, Mürrenbe, a Jung­frau havas­­láncz nagyszerű látványát együtt élvezni, és együtt is lépeget­tünk le hegyi botjaink segítségével. De hogy én valaha szoborrá szegőd­tem, magas piedestalra másztam, vagy magamat állíttatni engedtem, vagy onnan leléptem volna , e mirabilis műtételek­­ben, Isten látja lelkemet, ártatlan va­gyok. Oda jutottunk-e már a gyanusítgatások között, hogy Önt emlékeztetnem kelljen, mi az a „magas piedestal,a melyre állítva vagyok ? A tizennyolcz évi hontalanságnak nyo­mor börtöne, uram! melynek ajtaját még most is csak a reversálisok és elvmegta­gadás kulcsával nyithatnám meg. Hogy e hosszú nyomor és keserűség közben saját emberségemből álltam meg a szenvedések viharát becsületesen, s ha idegen földön sok nemes rokonszenvre, sok hű barátra találtam is, de saját sze­mélyemre nézve senki „nagylelkűségé­nek"­ egy morzsával sem vagyok kötele­zettje, az önérzetem kincséhez tartozik, és ez rendén van. Ha nem jöttek idők, midőn a hazafi ke­serveihez irtózatos családi csapások súlya is járult, melyek a száműzöttnek magán­életét vigasztalhatlan örök bába meriték, s járult oly időkben, midőn ugyancsak nem mondhatom el, mint ama római, hogy „cladem domus meae, secund­a fortuna publica consolatur,“ özönlöttek felém a világ öt részéből, ba­ráttól, ellenségtől, ismeretlentől a rész­vétnek meleg szavai, és — nem tagadom — fájt, hogy azon hajdani barátaim kö­réből, kik most Önök oldalán ülnek, soha a legkisebb részvétnek még csak egy hangját sem hallottam. — Intrigát, ellen­ségeskedést akár­mennyit, de „nagylelkű­séget,“ sőt csak részvétet is— soha. Ez is rendén lehet. Elviselem én, míg saját erőmmel bírom — az élet reám mért terheit. Ha nem bírom , megtö­röm alattuk, de sem meg nem bajtok, sem senki hálájának, senki nagylelkűsé­gének mankójára nem támaszkodom. De hát Önök, s e tágas világon épen Önök azok, kik nem átallanak nekem fe­ledésről, bocsánatról szólani, s a nemzet nagylelkűségét és túláradó háláját sze­memre vetni, —­épen Önök ? Hátrább az agarakkal, uraim, ott a „P. Napló“ oldalán. Önöknek erre nin­csen joguk. — Ne cseréljünk szerepeket. Emlékezzenek Önök magukra. Én emlék­szem önökre. Önök még most is gúnyolják a nemzet legszentebb érzelmeit. Nagylelkű elfele­­désről, bocsánatról beszélnek azon idő em­léke iránt, melyet a szabad nemzetek milliói meleg rokonszenvvel kísértek, a mi nemzetünk ma is dicsőségének tart, s a történelem is annak fog mindig­ tar­tani. Ha azon idők emlékénél valakinek fe­ledésre, bocsánatra van szüksége a nagy­lelkű nemzet részéről, öltsék fel Önök a vezeklés szőrzsákját, és hintsenek hamut fejeikre, mert Önök azok. Ha Önök birják a bölcseség kövét, s a nemzet milliói, és köztük én is, botlást kö­vettünk el, mert a haza jogait védeni mer­tük, miért nem volt Önökben bátorság szót emelni a mellett, hogy az akkor is előttünk feküdt, s egyhangúlag elvetett közösügyi alku-forma javaslat csak tár­gyalásba is vétessék ? Aztán elkövetkezett a válság szaka, amott a „P. Napló“ oldalán lehetnek né­­hányan, kik az akkori nemzet oldaláról most az Önök oldalára tévedtek, hagyján­ akkor is teljesítették kötelességüket, s hinni akarom, most is azt vélték teljesíte­­nni. Hanem ezeken kívül ott vannak azon oldalon azok, kik a két tábor közül egész cynismussal ahhoz szegődtek, mely a nemzetével szemben állt (mit polgárnak tenni soha sem szabad, még ha a nemzet volna is az, a­ki téved), és ezek mellett ott hemzsegnek az Önök oldalán azok, kik oly időben, midőn a régi Athena maxi­mája szerint az indifferentismus a legna­gyobb bűn, szépen leültek a személyes biztonság fája alá, vagy a kényelmes in­­dolentia árnyékába, s onnan nézték, a nagylelkű nemzet kegyelméből bátorság­ban, miként küzd, szenved, vérzik nemze­tük, s biztonságukból szórták a kétség, az önbizalmatlanság konkolyát, öntöttek hideg vizet a lelkesedésre, és szitogatták a meghasonlást, s ezzel előkészítették a bukást.­­ És mégis Önök mernek nagylelkű fele­dést, bocsánatot szolgáltatni a gúny po­harával ! Hátrább az agarakkal, uraim! Illenék Önökhöz nem hálával (mert a kötelessé­gért hála soha sem jár), hanem szerényen lesütött szemmel a felett elmélkedni, hogy midőn Önök a veszély perezében szépen árnyékban csücsültek, nem maguknak, hanem némely másoknak köszönhetik, hogy a nép méltó boszankodása nem zú­gott végig Önök felett, mint a romboló fergeteg. Ha bocsánatról, feledésről kell szó­lani, Önökhöz a kérő, nem az osztogató szerep illik. Megmondta már ezt Önöknek Per­­czel tábornok is, mindjárt a­mint a haza földére lépett. Kár volt szavaira nem figyelmezni. Mert senkinek sincs hom­lokára felirva, mit hozhat a holnapi nap. III. Ugyan­azon úri­ember (jelvénye m. r.) azzal védi a „P. Napló“ 202-ik szá­mában az Önök jó(ü) ügyét, hogy engem muszka sympathiákkal vádol, Rieger-Pa­­laczkyval egy cathegoriába teszen, az orosz hatalom proselytájának nevez, ki a lengyel nemzetet oda dobom martalékul Oroszországnak,a német nemzetet poroszo­­sítani akarom, a szláv népeket amúgy pan­­slavistire egyesíteni törekszem ; Oroszor­szág irányában a rokonszenvben annyira megyek, hogy előleges meghódolást ja­vaslok; minden áron békét akarok, semmi áron fegyvert fogni nem aka­rok; azt javaslom, hogy gyáván megad­juk magunkat előre, s Magyarország hi­vatását megtagadom. És mindezt én teszem, én! Kossuth Lajos!! A­ki mind­ezt, vagy ennek csak egy árva betűjét is képes volt kiolvasni a vá­cziakhoz írott levelemből, annak őrültnek kell lennie. A puszta ostobaság fája ily gyümölcsöket nem teremhet; a pártdüh ennyire nem vakíthat; a politikai jesuitis­­mus vigyázóbb, mintsem ily bakot lőhes­sen. Őrült. Lehetetlen, hogy őrült ne­­legyen. És Kemény Zsigmond, a „Pesti Napló“ felelős szerkesztője — ezt névte­lenül, tehát saját felelősségére ki meri adni. Szánalomból felszóllítom Kemény Zsigmond urat egy felebaráti kötelesség telj­esí­tésére, melyet kár volt eddig is el­mulasztania. Önnek tudnia kell, ki az a (m. r.) Tu­dósítsa családját, vagy ha ez nincs, a ha­tóságot kilétéről, mert baj van a háznál, gondviselésre van szükség. Az eset két­ségtelenül olyan, hogy ha Angliában akármely Jurynak elébe tennék váczi levelemet, s az invectivákat, miket (m. r.) abból kiolvasott, s a biró azt kérdené, van-e (m. r.) nél annyi imputatiónak he­lye, hogy a piszok, mit rakásra halmoz, 1 i b­e 1-nek ítéltessék ? — minden Jury azt mondaná, hogy imputatiónak nem, ha­nem Lun­a­ti­c Asylumnak van helye. Felebaráti kötelesség figyelmeztetni csa­ládját. Ne mulaszsza el szerkesztő úr! Nem tetszik ez alternatíva ?------Akkor tetszeni kell a másiknak. Liber, becsü­letsértés, melynél nagyobb alig képzelhető, mert nem kevesebbet gyanúsít, mint az oroszszali conspiratióval, Honárulással. Nem akarom vitatni, mennyire illik az ily őrült, vagy becsületsértő beszéd azon oldalhoz, melynek soraiban ujjal ki lehet mutatni azokat, kik az orosz invasiót kérő helyeslő levelet aláírták, s az orosz hadak mellett, ellátó, kalauzoló comissariusok­­ként szolgáltak. — Sem azzal nem akarok kérkedni, hogy ily piszkos rágalmakkal Önöknek bizony soha sem sikerülene sem a józan eszű nép érzelmeit megmérgezni, sem azon elveket, irányzatokat és ténye­ket bemázolni, miket nyilvános életemnek a történelem könyvébe beírni alkalma volt, hanem csak annyit mondok: ha én annyira kapnék az agitatio mesterségén, mint némelyek képzelik; gondolja meg csak Ön, minő pompás agitatio volna az, ha én Kemény Zsigmondot ezen becsü­letsértések miatt esküdtszék elébe állíttat­nám, s a nyilvános tárgyalások közt, az igazságszolgáltatás sérthetlenségének paj­zsa alatt, talán saját személyemben fejére mondogatnám az igazságot. „V­e­r­y tempting indeed.“ Nagyon kisértő. Meggondolom. Higgye el Ön, tanácsosabb lesz az a másik, a Lunatic Asylum. IV. Szerkesztő úr, maga becses szemé­lyében beszélve, szerény tehetségeim közé számítja a heves képzeletet. Én eddig úgy tudtam, hogy a képzelődő tehetség kiváló­­lag a poéták és regényírók sajátja, mely utóbbiak közt szerkesztő úr díszes helyen áll a magyar irodalomban. Nekem a bor­zasztóan komor valóság terén jutott ki az életszakma, verset nem írtam soha. Re­gényt sem nem írtam, sem nem csináltam soha, egy kis „történelmet“ talán segí­tettem csinálni — mint a rosz világ mond­ja — de „regényt“ soha, szerkesztő úr, mint habituális regényíró, most is abban fárad nagy buzgalommal. „On revient toujours,a ses premiers amours.“ Épen most veszem a „P. Napló“ 208-ik számát. Érdekes regényt olvasok abban arról, hogy Kossuth miként folyamo­dott az uralkodókhoz támogatás végett;­­talán nem is ő folyamodott ; talán nem is oly minden áron sietett „felcsapni,“ ta­lán először biztosítékokat követelt, hogy a magyar nemzet ne használtassák majom­nak, mely más számára a gesztenyét ki­kaparja a parázsból, — mindezt szerkesz­tő úr egykor tudta, hiteles forrásból, ha­nem hát a heves képzeletű regényíró a történelmet elfeledte.) És látok nem ke­vésbé érdekes regényt arról, miként mond­ta nekem Napóleon, hogy ő bizony az én kedvemért nem hozza nyakára Oroszor­szágot (talán épen én mondtam, hogy minden további combinatió előtt bizto­sítva kell lenni nemzetünknek, hogy az orosz nem interveniál, mert ez belviszályt idézhetne elő . — Kemény Zsigmond egykor ezt is tudta, de a regényíró elfe­ledte), aztán meg, hogy mi történt ve­lem Amerikában (t­örtént biz­ott egyéb is, mint a nyereg, de hát mert e felett aggó­dik Ön, megnyugtathatom, hogy a nyereg meg van), és miként engedte meg nekem Victor Emanuel, hogy a magyar légiót működtethessem Tyrol ellen (dehogy !) és hogy mi történt Poroszországban , és hogy mi felett czivódott az emigratió stb. Nagyon érdekes regény, ha Istentől van,­­ de regény. Egykor elkö­vetkezhetik regény helyett a história ideje is. Lesz reá elég docu­­mentum , hanem most hivatkozom szer­kesztő úr lovagiasságára, ne provokáljon olyan térre, melyre csak indiseretio árán követhetném. Mert bizony nem én bánom meg, ha indiseretióra kényszeríttetem. Talán egy kissé az is a lovagiassághoz tartoznék, nem beszélni oly sokszor a for­radalom ellen , miután tudja szerkesztő úr, hogy nekem a magyar időszaki sajtó­ban, a forradalom mellett szóltam­, és Önt regényírói pegasasáról a tények homok­jára leszállítani, nem engedtetik. Nekem úgy látszik, hogy a közösügyi alku logicájának vitatását kár ezen si­kamlós térre vinni. E­b­e­c­z­k­y biró úr keze nem ér el mindenhová. Én oka ne legyek, ha egy egész forradalmi literatu­­rának fergetege találna felidéztetni. Ennyit a személyeskedési rovásra, ha többre nem provocáltatom. Soha sem sze­rettem éles lenni. Legkevésbbé most, bána­tos életem késő estéjén, midőn az életnek ürömét, mint mézét nagyon közömbösen veszem. De el fogja, remény­em, minden igazságos olvasó ismerni, hogy ily pisz­kos provocatiókra más hangon nem fe­lelhettem. S ezzel átmehetünk higgadt kebellel a tények mezejére. Pár nap alatt , mert öreg kezem nehéz, s írnokokkal nem ren­del­kezhetem. Turin, sept. 15. 1867. KOSSUTH LAJOS. Pest, sept. 20. (Fk) A fátyol lehullott. Teljes és hite­les szövegét ismerjük a fináncminiszteri előterjesztésnek, s ad kell mondani, hogy a fennforgó körülmények közt ennél job­bat nem lehetett várni. Mindig többé-ke­­vésbé népszerűtlenné válik , a­ki azt mondja az embernek: fizess! Hanem a­ki egyszer elfogadott valamely elvet, nem tagadhatja meg annak következményeit sem. Vitatkozni lehetett a felett: várjon legyen-e átalában valami közös pénztára a birodalom két felének? Vita tárgya le­hetett továbbá az is: várjon szükséges és tanácsos-e, hogy a bennünket jogosan nem kötelező államadósság kamataihoz méltá­nyosságból mi is járuljunk oly részszel, melynek elviselésére képesek vagyunk? De miután az országgyűlés mind a két kérdésre ige­n­nel felelt, miután e fe­lelet, a korona szentesítésével ellátva, tör­vénybe van igtatva, már csak a kivitel módozatai képezhetik a vita tárgyát, s érdekünk csak azt parancsolhatja meg, hogy többet ne rakjanak ránk, mint a­mennyit vállaink elbírnak. Ha a pénz­ügyér legújabb javaslata által e parancs­nak megfelelt, akkor elmondhatni róla, hogy omne­talit punctum, hogy meg­tette mindazt, a­mit helyzetében tennie lehet. Olvasóink ismerik az új terv alapvoná­sait, melyeket helyeseknek tartunk, de ismerik alkalmasint a bécsi lapoknak ez alapra fektetett számításait is, melyek igénytelen nézetünk szerint, nem he­lyesek. Magyarország a közös kiadásokból — államadósság nélkül — 30°/0-ot vállalna. Az 1867-ki budget szerint e közös kiadás körülbelül 89 milliót tett, s ha a 12 millió­nyi vámjövedelmet lehúzzuk, marad 77 mil­lió, melyből tehát körülbelől 23 jutna ránk, így számítanak a bécsi lapok. De várjon ki mondta meg nekik, hogy a közös ki­adás (hadsereg, diplomatia stb.) ezentúl is annyit fog tenni, mint a­mennyit ed­­digelé tett ? Ki mondta meg nekik, hogy a delegációk nem lesznek képesek, vagy nem lesznek hajlandók ebből a közös ki­adásból néhány milliót törölni? Mi, épen ellenkezőleg, úgy vélekedünk, hogy ily törléseket tenni lehet, és hogy fogják is tenni, úgy­hogy aztán a ránk jutó rész is egy pár millióval csekélyebb fog lehetni. Az a 23 millió, melyet a bécsi lapok ki­számítanak, tehát csak maximumát képezi annak, a­mi bennünket terhelni fog. Pedig annyival nagyobb valószínű­­séggel bír az, hogy e maximum nem fog elévetni, minthogy a­mit itten megtakarít­­nak, az nem volna egyoldalú megta­karítás, hanem ugyan­ily mértékben fog­na csökkenni a Lajthán túli részek járu­léka is; ez pedig azon reményre jogosít, hogy ha majd a magyar részről a közös kiadások apasztása szándékoltatik, e szán­dékot a másik fél delegációja is erélyesen fogja gyámolítani. Hasonlóan áll a dolog az államadósság­ra nézve is. Kiszámították, hogy e czím alatt 33 millió jutna ránk, de ezen számí­tás alapját az államadósság mostani állása képezi. Hozzátette azonban a két pénzügyér, hogy terve Szerves egészet ké­pez, melylyel tehát az adósság unifica­­tiója is elválaszthatlan kapcsolatban áll. Nem ismerjük részletesen ez unificatió tervét, de bizonyos, hogy annak egyik czélja az államadóssági tehernek — a­mennyire lehet—könnyítése.Fog-e ez sike­rülni? Nem tudjuk, de reméljük. Minden­esetre az a 33 millió is maximuma annak, mit államadóssági kamat czime alatt fizet­nünk kellene, míg legalább valószínű, hogy az unificatió után a bennünket ter­helő rész szintén e maximumon alul fog maradni. Innen magyarázható az is, hogy a pénz­ügyérek az állam­adóssági teherre nézve

Next