Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-21 / 5226. szám
218 -6226. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Szombat, sept 21 1867. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva ! Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. i. 18. évi felam. Hirdetményeit díja: 7 hasábos petitsor egyszeri feltántésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr Nyílt-tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Előfizetési felhívás PESVI NAPLÓ october-decemberi évnegyede* Folyamára, October-decemberi 4 évre . . . . 5 ft 25 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó hivatala. Pest, sept. 20. 1867. A Pesti Napló szerkesztőjének.*) Szerkesztő ur ! Deák Ferenczhez intézett nyílt levelem ellen egész hadjárat intéztetett volt : „Pesti Naplódban. Csakhogy akkor közlötte ön lapjaiban nyílt levelemet is. Ez legális eljárás volt. Előttük feküdt olvasóinak érv és ellenérve ítélhettek. Nem is alkalmatlankodtam önnek viszonzásokkal. Most újra hasonló hadjárat intéztetik a „P. Napló“-ban a vácziakhoz írott levelem ellen. Csakhogy most jónak látta ön minapi lojalitását nem ismételni. Hallgatnék mégis, ha csak véleményt állítana vélemény ellenébe. De a „Pesti Napló“ nem ezt teszi. Tényeket ignorál vagy rerdit, hamis állításokat, hamis dolgokat fog reám, és mindezt a legepésebb személyeskedéssel paprikázza. Olvasói pedig nem controllírozhatják állításait, mert a „P. Napló“ nem adta a híres „szomorú alakú lovagihoz méltó hévvel megtámadott levelemet; a „Magyar Újság“ pedig az éjfél csendjében, szűrön és hatalommal lefoglaltatott. El kell ismernie szerkesztő úrnak,hogy e helyzetben jogom van helyet kérni, sőt követelni lapjában, mely így megtámadott. Helyet nem arra, hogy véleményét cáfoljam (tudom, hogy „a parti pris point de conseil,és nincs kedvem szerecsent mosni), hanem hogy a személyeskedéseket jogom szerint visszatoroljan, az elferdítéseket helyreigazítsam, s a vitatott tényállást világosságba helyezzem. E hármas kénytelenség teljesítését, három levélre fogom felosztani, válaszul a „Pesti Napló“ sokkal számosabb czikkeire, nehogy egy levélbe foglalva, a lap technicumában nehézséget okozzak. I. Az első, ki váczi levelem ellen a „P. Napló“-ban síkra száll (lásd 201. sz.) oly hangon ir, hogy ha hon volnék, örömest váltanék vele a közügyek iránt eszmecserét. Némelyekben, mint szemben a jelen európai bonyodalmakkal, a béke politikájának szüksége s a megyei hatóságok befolyásának fenntartása, egyetért velem, mit ily higgadt publicista részéről köszönettel fogadok. Ahol eltérnek nézetei, okokkal küzd, nem folyamodik gyanúsításokhoz, nem személyeskedik. Téved, de nem sérteget. A második (lásd 202. sz.) egészen más agyagból van gyúrva. Ez előtt én már még csak hazafi sem vagyok. Jobban szeretem magamat, mint hazámat (s ezt nekem meri mondani, kinek életében, ha valami elvitázhatlan tény, az önzéstelenség bizonyosan az.) Egész czikke nem egyéb személyeskedésnél, s a névtelenség pajzsa mögül szórt piszkos gyanusitgatásoknál. — Egyúttal pálczát is tör felettem, azt mondja : „túléltem magamat, „már nem vagyok többé,“ sőt „tán nem is voltam soha.“ Ez ugyan egy szemernyit sem nyom a közösügyi alku politikájának igazolására. De hát legyen úgy. Hanem nem veszi észre szerkesztő úr, hogy e munkatársa önt nagyon comikus helyzetbe tette. — Minek az ellen a 203-ik számban vezérczikk-cyclust kezdeni, kit a 202-dik *) Kossuth Lajosnak ezen, hozzánk intézett felszólalását a tegnapi (sept. 20.) postával vettük, s készséggel adunk annak helyet, megjegyezzük azonban, hogy a dolgozat szövegében két munkatársunknak K. L. váczi levele ellen irt czikke is érintve lévén, ezeknek a válaszolási jogot fenntartjuk ; valamint kijelentjük, hogy lapunk szerkesztője, mennyiben a felszólalásnak főleg befejező része hozzá van intézve, erre a választ szintén megadandja. Szerk. I számban magát túlélnek, nem létezőnek, sőt nem is létezettnek nyilatkoztatott? III. Hanem az a 202-től, miután eltemetett, velem ugyancsak mirabilis dolgokat műveltet. Olyas formát, mint Don Juanban a kormányzó szobra, mely szobor léti téré ebédre sétált. Miután a nemzet nagylelkűségének nevében feledést és bocsánatot hirdetett nekem botlásaimért, azt mondja, hogy „a nemzet pantheomának szobra“ (hogy már én) amúgy hetyke jókedvemből fogtam magam egyszép reggel, és — „Önszántamból leléptem a magas piedestalról, amelyre a hálájában túláradó nemzet nagylelkűn állított!!“ Az ördögbe is, uram barátom! Szerkesztő úr, ne miveltessen velem a„P. Napló“ ily borzadalmas dolgokat! Néhány év előtt szerencsém volt Önnel s egy útitársával Svájczban találkozni, amikor is (köztünk legyen mondva) épen nem találtam sem Önnél, sem társánál valami nagy iszonyt bizonyos irányzatok és eszmék iránt, melyek ellenében azóta Ön oly „erős várává“ len „az urnák,“ sőt társa, nagy szánom-bánommal egy teljes bűnbánó vallomással örvendeztetett meg azon vétkéért, hogy azon pártnak opponált, melyhez tartozom. Emlékszem, hogy azon alkalommal együtt másztunk fel Európa legmagasb fekvésű falujába, Mürrenbe, a Jungfrau havasláncz nagyszerű látványát együtt élvezni, és együtt is lépegettünk le hegyi botjaink segítségével. De hogy én valaha szoborrá szegődtem, magas piedestalra másztam, vagy magamat állíttatni engedtem, vagy onnan leléptem volna , e mirabilis műtételekben, Isten látja lelkemet, ártatlan vagyok. Oda jutottunk-e már a gyanusítgatások között, hogy Önt emlékeztetnem kelljen, mi az a „magas piedestal,a melyre állítva vagyok ? A tizennyolcz évi hontalanságnak nyomor börtöne, uram! melynek ajtaját még most is csak a reversálisok és elvmegtagadás kulcsával nyithatnám meg. Hogy e hosszú nyomor és keserűség közben saját emberségemből álltam meg a szenvedések viharát becsületesen, s ha idegen földön sok nemes rokonszenvre, sok hű barátra találtam is, de saját személyemre nézve senki „nagylelkűségének" egy morzsával sem vagyok kötelezettje, az önérzetem kincséhez tartozik, és ez rendén van. Ha nem jöttek idők, midőn a hazafi keserveihez irtózatos családi csapások súlya is járult, melyek a száműzöttnek magánéletét vigasztalhatlan örök bába meriték, s járult oly időkben, midőn ugyancsak nem mondhatom el, mint ama római, hogy „cladem domus meae, secunda fortuna publica consolatur,“ özönlöttek felém a világ öt részéből, baráttól, ellenségtől, ismeretlentől a részvétnek meleg szavai, és — nem tagadom — fájt, hogy azon hajdani barátaim köréből, kik most Önök oldalán ülnek, soha a legkisebb részvétnek még csak egy hangját sem hallottam. — Intrigát, ellenségeskedést akármennyit, de „nagylelkűséget,“ sőt csak részvétet is— soha. Ez is rendén lehet. Elviselem én, míg saját erőmmel bírom — az élet reám mért terheit. Ha nem bírom , megtöröm alattuk, de sem meg nem bajtok, sem senki hálájának, senki nagylelkűségének mankójára nem támaszkodom. De hát Önök, s e tágas világon épen Önök azok, kik nem átallanak nekem feledésről, bocsánatról szólani, s a nemzet nagylelkűségét és túláradó háláját szememre vetni, —épen Önök ? Hátrább az agarakkal, uraim, ott a „P. Napló“ oldalán. Önöknek erre nincsen joguk. — Ne cseréljünk szerepeket. Emlékezzenek Önök magukra. Én emlékszem önökre. Önök még most is gúnyolják a nemzet legszentebb érzelmeit. Nagylelkű elfeledésről, bocsánatról beszélnek azon idő emléke iránt, melyet a szabad nemzetek milliói meleg rokonszenvvel kísértek, a mi nemzetünk ma is dicsőségének tart, s a történelem is annak fog mindig tartani. Ha azon idők emlékénél valakinek feledésre, bocsánatra van szüksége a nagylelkű nemzet részéről, öltsék fel Önök a vezeklés szőrzsákját, és hintsenek hamut fejeikre, mert Önök azok. Ha Önök birják a bölcseség kövét, s a nemzet milliói, és köztük én is, botlást követtünk el, mert a haza jogait védeni mertük, miért nem volt Önökben bátorság szót emelni a mellett, hogy az akkor is előttünk feküdt, s egyhangúlag elvetett közösügyi alku-forma javaslat csak tárgyalásba is vétessék ? Aztán elkövetkezett a válság szaka, amott a „P. Napló“ oldalán lehetnek néhányan, kik az akkori nemzet oldaláról most az Önök oldalára tévedtek, hagyján akkor is teljesítették kötelességüket, s hinni akarom, most is azt vélték teljesítenni. Hanem ezeken kívül ott vannak azon oldalon azok, kik a két tábor közül egész cynismussal ahhoz szegődtek, mely a nemzetével szemben állt (mit polgárnak tenni soha sem szabad, még ha a nemzet volna is az, aki téved), és ezek mellett ott hemzsegnek az Önök oldalán azok, kik oly időben, midőn a régi Athena maximája szerint az indifferentismus a legnagyobb bűn, szépen leültek a személyes biztonság fája alá, vagy a kényelmes indolentia árnyékába, s onnan nézték, a nagylelkű nemzet kegyelméből bátorságban, miként küzd, szenved, vérzik nemzetük, s biztonságukból szórták a kétség, az önbizalmatlanság konkolyát, öntöttek hideg vizet a lelkesedésre, és szitogatták a meghasonlást, s ezzel előkészítették a bukást. És mégis Önök mernek nagylelkű feledést, bocsánatot szolgáltatni a gúny poharával ! Hátrább az agarakkal, uraim! Illenék Önökhöz nem hálával (mert a kötelességért hála soha sem jár), hanem szerényen lesütött szemmel a felett elmélkedni, hogy midőn Önök a veszély perezében szépen árnyékban csücsültek, nem maguknak, hanem némely másoknak köszönhetik, hogy a nép méltó boszankodása nem zúgott végig Önök felett, mint a romboló fergeteg. Ha bocsánatról, feledésről kell szólani, Önökhöz a kérő, nem az osztogató szerep illik. Megmondta már ezt Önöknek Perczel tábornok is, mindjárt amint a haza földére lépett. Kár volt szavaira nem figyelmezni. Mert senkinek sincs homlokára felirva, mit hozhat a holnapi nap. III. Ugyanazon úriember (jelvénye m. r.) azzal védi a „P. Napló“ 202-ik számában az Önök jó(ü) ügyét, hogy engem muszka sympathiákkal vádol, Rieger-Palaczkyval egy cathegoriába teszen, az orosz hatalom proselytájának nevez, ki a lengyel nemzetet oda dobom martalékul Oroszországnak,a német nemzetet poroszosítani akarom, a szláv népeket amúgy panslavistire egyesíteni törekszem ; Oroszország irányában a rokonszenvben annyira megyek, hogy előleges meghódolást javaslok; minden áron békét akarok, semmi áron fegyvert fogni nem akarok; azt javaslom, hogy gyáván megadjuk magunkat előre, s Magyarország hivatását megtagadom. És mindezt én teszem, én! Kossuth Lajos!! Aki mindezt, vagy ennek csak egy árva betűjét is képes volt kiolvasni a vácziakhoz írott levelemből, annak őrültnek kell lennie. A puszta ostobaság fája ily gyümölcsöket nem teremhet; a pártdüh ennyire nem vakíthat; a politikai jesuitismus vigyázóbb, mintsem ily bakot lőhessen. Őrült. Lehetetlen, hogy őrült nelegyen. És Kemény Zsigmond, a „Pesti Napló“ felelős szerkesztője — ezt névtelenül, tehát saját felelősségére ki meri adni. Szánalomból felszóllítom Kemény Zsigmond urat egy felebaráti kötelesség teljesítésére, melyet kár volt eddig is elmulasztania. Önnek tudnia kell, ki az a (m. r.) Tudósítsa családját, vagy ha ez nincs, a hatóságot kilétéről, mert baj van a háznál, gondviselésre van szükség. Az eset kétségtelenül olyan, hogy ha Angliában akármely Jurynak elébe tennék váczi levelemet, s az invectivákat, miket (m. r.) abból kiolvasott, s a biró azt kérdené, van-e (m. r.) nél annyi imputatiónak helye, hogy a piszok, mit rakásra halmoz, 1 i be 1-nek ítéltessék ? — minden Jury azt mondaná, hogy imputatiónak nem, hanem Lunatic Asylumnak van helye. Felebaráti kötelesség figyelmeztetni családját. Ne mulaszsza el szerkesztő úr! Nem tetszik ez alternatíva ?------Akkor tetszeni kell a másiknak. Liber, becsületsértés, melynél nagyobb alig képzelhető, mert nem kevesebbet gyanúsít, mint az oroszszali conspiratióval, Honárulással. Nem akarom vitatni, mennyire illik az ily őrült, vagy becsületsértő beszéd azon oldalhoz, melynek soraiban ujjal ki lehet mutatni azokat, kik az orosz invasiót kérő helyeslő levelet aláírták, s az orosz hadak mellett, ellátó, kalauzoló comissariusokként szolgáltak. — Sem azzal nem akarok kérkedni, hogy ily piszkos rágalmakkal Önöknek bizony soha sem sikerülene sem a józan eszű nép érzelmeit megmérgezni, sem azon elveket, irányzatokat és tényeket bemázolni, miket nyilvános életemnek a történelem könyvébe beírni alkalma volt, hanem csak annyit mondok: ha én annyira kapnék az agitatio mesterségén, mint némelyek képzelik; gondolja meg csak Ön, minő pompás agitatio volna az, ha én Kemény Zsigmondot ezen becsületsértések miatt esküdtszék elébe állíttatnám, s a nyilvános tárgyalások közt, az igazságszolgáltatás sérthetlenségének pajzsa alatt, talán saját személyemben fejére mondogatnám az igazságot. „Very tempting indeed.“ Nagyon kisértő. Meggondolom. Higgye el Ön, tanácsosabb lesz az a másik, a Lunatic Asylum. IV. Szerkesztő úr, maga becses személyében beszélve, szerény tehetségeim közé számítja a heves képzeletet. Én eddig úgy tudtam, hogy a képzelődő tehetség kiválólag a poéták és regényírók sajátja, mely utóbbiak közt szerkesztő úr díszes helyen áll a magyar irodalomban. Nekem a borzasztóan komor valóság terén jutott ki az életszakma, verset nem írtam soha. Regényt sem nem írtam, sem nem csináltam soha, egy kis „történelmet“ talán segítettem csinálni — mint a rosz világ mondja — de „regényt“ soha, szerkesztő úr, mint habituális regényíró, most is abban fárad nagy buzgalommal. „On revient toujours,a ses premiers amours.“ Épen most veszem a „P. Napló“ 208-ik számát. Érdekes regényt olvasok abban arról, hogy Kossuth miként folyamodott az uralkodókhoz támogatás végett;talán nem is ő folyamodott ; talán nem is oly minden áron sietett „felcsapni,“ talán először biztosítékokat követelt, hogy a magyar nemzet ne használtassák majomnak, mely más számára a gesztenyét kikaparja a parázsból, — mindezt szerkesztő úr egykor tudta, hiteles forrásból, hanem hát a heves képzeletű regényíró a történelmet elfeledte.) És látok nem kevésbé érdekes regényt arról, miként mondta nekem Napóleon, hogy ő bizony az én kedvemért nem hozza nyakára Oroszországot (talán épen én mondtam, hogy minden további combinatió előtt biztosítva kell lenni nemzetünknek, hogy az orosz nem interveniál, mert ez belviszályt idézhetne elő . — Kemény Zsigmond egykor ezt is tudta, de a regényíró elfeledte), aztán meg, hogy mi történt velem Amerikában (történt bizott egyéb is, mint a nyereg, de hát mert e felett aggódik Ön, megnyugtathatom, hogy a nyereg meg van), és miként engedte meg nekem Victor Emanuel, hogy a magyar légiót működtethessem Tyrol ellen (dehogy !) és hogy mi történt Poroszországban , és hogy mi felett czivódott az emigratió stb. Nagyon érdekes regény, ha Istentől van, de regény. Egykor elkövetkezhetik regény helyett a história ideje is. Lesz reá elég documentum , hanem most hivatkozom szerkesztő úr lovagiasságára, ne provokáljon olyan térre, melyre csak indiseretio árán követhetném. Mert bizony nem én bánom meg, ha indiseretióra kényszeríttetem. Talán egy kissé az is a lovagiassághoz tartoznék, nem beszélni oly sokszor a forradalom ellen , miután tudja szerkesztő úr, hogy nekem a magyar időszaki sajtóban, a forradalom mellett szóltam, és Önt regényírói pegasasáról a tények homokjára leszállítani, nem engedtetik. Nekem úgy látszik, hogy a közösügyi alku logicájának vitatását kár ezen sikamlós térre vinni. Ebeczky biró úr keze nem ér el mindenhová. Én oka ne legyek, ha egy egész forradalmi literaturának fergetege találna felidéztetni. Ennyit a személyeskedési rovásra, ha többre nem provocáltatom. Soha sem szerettem éles lenni. Legkevésbbé most, bánatos életem késő estéjén, midőn az életnek ürömét, mint mézét nagyon közömbösen veszem. De el fogja, reményem, minden igazságos olvasó ismerni, hogy ily piszkos provocatiókra más hangon nem felelhettem. S ezzel átmehetünk higgadt kebellel a tények mezejére. Pár nap alatt , mert öreg kezem nehéz, s írnokokkal nem rendelkezhetem. Turin, sept. 15. 1867. KOSSUTH LAJOS. Pest, sept. 20. (Fk) A fátyol lehullott. Teljes és hiteles szövegét ismerjük a fináncminiszteri előterjesztésnek, s ad kell mondani, hogy a fennforgó körülmények közt ennél jobbat nem lehetett várni. Mindig többé-kevésbé népszerűtlenné válik , aki azt mondja az embernek: fizess! Hanem aki egyszer elfogadott valamely elvet, nem tagadhatja meg annak következményeit sem. Vitatkozni lehetett a felett: várjon legyen-e átalában valami közös pénztára a birodalom két felének? Vita tárgya lehetett továbbá az is: várjon szükséges és tanácsos-e, hogy a bennünket jogosan nem kötelező államadósság kamataihoz méltányosságból mi is járuljunk oly részszel, melynek elviselésére képesek vagyunk? De miután az országgyűlés mind a két kérdésre igennel felelt, miután e felelet, a korona szentesítésével ellátva, törvénybe van igtatva, már csak a kivitel módozatai képezhetik a vita tárgyát, s érdekünk csak azt parancsolhatja meg, hogy többet ne rakjanak ránk, mint amennyit vállaink elbírnak. Ha a pénzügyér legújabb javaslata által e parancsnak megfelelt, akkor elmondhatni róla, hogy omnetalit punctum, hogy megtette mindazt, amit helyzetében tennie lehet. Olvasóink ismerik az új terv alapvonásait, melyeket helyeseknek tartunk, de ismerik alkalmasint a bécsi lapoknak ez alapra fektetett számításait is, melyek igénytelen nézetünk szerint, nem helyesek. Magyarország a közös kiadásokból — államadósság nélkül — 30°/0-ot vállalna. Az 1867-ki budget szerint e közös kiadás körülbelül 89 milliót tett, s ha a 12 milliónyi vámjövedelmet lehúzzuk, marad 77 millió, melyből tehát körülbelől 23 jutna ránk, így számítanak a bécsi lapok. De várjon ki mondta meg nekik, hogy a közös kiadás (hadsereg, diplomatia stb.) ezentúl is annyit fog tenni, mint amennyit eddigelé tett ? Ki mondta meg nekik, hogy a delegációk nem lesznek képesek, vagy nem lesznek hajlandók ebből a közös kiadásból néhány milliót törölni? Mi, épen ellenkezőleg, úgy vélekedünk, hogy ily törléseket tenni lehet, és hogy fogják is tenni, úgyhogy aztán a ránk jutó rész is egy pár millióval csekélyebb fog lehetni. Az a 23 millió, melyet a bécsi lapok kiszámítanak, tehát csak maximumát képezi annak, ami bennünket terhelni fog. Pedig annyival nagyobb valószínűséggel bír az, hogy e maximum nem fog elévetni, minthogy amit itten megtakarítnak, az nem volna egyoldalú megtakarítás, hanem ugyanily mértékben fogna csökkenni a Lajthán túli részek járuléka is; ez pedig azon reményre jogosít, hogy ha majd a magyar részről a közös kiadások apasztása szándékoltatik, e szándékot a másik fél delegációja is erélyesen fogja gyámolítani. Hasonlóan áll a dolog az államadósságra nézve is. Kiszámították, hogy e czím alatt 33 millió jutna ránk, de ezen számítás alapját az államadósság mostani állása képezi. Hozzátette azonban a két pénzügyér, hogy terve Szerves egészet képez, melylyel tehát az adósság unificatiója is elválaszthatlan kapcsolatban áll. Nem ismerjük részletesen ez unificatió tervét, de bizonyos, hogy annak egyik czélja az államadóssági tehernek — amennyire lehet—könnyítése.Fog-e ez sikerülni? Nem tudjuk, de reméljük. Mindenesetre az a 33 millió is maximuma annak, mit államadóssági kamat czime alatt fizetnünk kellene, míg legalább valószínű, hogy az unificatió után a bennünket terhelő rész szintén e maximumon alul fog maradni. Innen magyarázható az is, hogy a pénzügyérek az államadóssági teherre nézve