Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)

1868-05-16 / 5418. szám

11 114-5418. Szombat május 16. 86- 19 évi folyam Szerkesztési iroda: feferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7 szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­tézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei díja* 7 hasábos petitsor egyszer: ti3 reü­tésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 njkr Nyitt-tér: 5 hasábos pet­i 25 nj kr.­ ­ A „Századunk“ és a bélyegesünk írás. A „Századunk“ 98. és 107-ik számában a bélyeg- és illetékek tárgyában előterjesz­tett törvényjavaslat 25-ik­­* 26-ik §§-b­a oly észrevételeket tesz, melyek ezen tör­vényjavaslatra nem alkalmazhatók. Az előbbi § azt javallja, hogy a keres­kedelmi és iparüzleti könyvek bíróság előtti bizonyító erővel ne bírjanak, ha ezektől a szabályszerű bélyegilleték le nem ro­vatott. A 26. §. pedig azt tervezi, hogy köte­lezvények és váltók, s egyéb bélyegköte­les okmányok, ha általuk bélyegrövidítés követtetett el, a bíróságok által előbb ne fogadtassanak el, míg a felek az illeték fokozatos befizetését vagy elengedését nem indokolták. „Századunk“ azt állítja, hogy ez által egyesek s egész családok jóléte és vagyona veszélyeztetve van; a 107-ik sz.-ban pe­dig azon szélsőségig megy, mintha az okmány érvénye vagy elfoga­dása ezen törvény­javaslat ál­tal megsemmisíttetett volna; be­szél ezen felül a méltányosságról, jogos­ságról s­z.-ről, s még a magánjog elvei­nek megtámad­tatásáról is. Ha a törvényjavaslat, követve az an­gol törvényhozást, azt tervezte volna, hogy a bélyegcsonkítást képező okirat törvény szerint érvénytelennek nyilvánít­tassék, s ezen felül a­hol ez nem elegendő, pénzbeli büntetés is szabassék a törvény­­szegőre , akkor beszélhetne a „Száza­dunk“ szigorúságáról. De a megtámadott törvényjavaslat nem azt tartalmazza, ha­nem, mint a „Századunk“ maga is kény­telen beismerni, csak azt kívánja, hogy az igazság kiszolgáltatását igénylő felek előbb maguk legyenek igazságosak és teljesít­sék az állam iránti tartozásukat. Ezt jog­sértésnek, egyének és családok vagyona veszélyeztetésének, s a méltányosság mel­lőzésének tekinteni, higgadtan nem lehet. Vagy talán az állam joga, mely mind­nyájunké, az egész társadalomé, nem épen oly jog, s könnyebben sérthető, mint egy törvényszegő és mindnyájunkat sértő egyes ember joga? Helyesli-e a „Századunk“ azt, hogy az állam szolgálatot tegyen annak, ki épen az államot kívánja megrövidíteni , addig, míg ezen fél az állam iránt elkövetett jog­talanságát jóvá nem tette ? Ha a dolognak gyakorlati oldalát néz­zük, be kell ismernünk, hogy a kérdés lé­­nyeges oldalán semmi változás nem törté­nik a törvény­javaslat által, s vele csu­pán csak az eljárás egyszerűsítése czé­­loztatik. Eddig a bíróságok kötelesek voltak a Rendkívüli előfizetés „PESTI N­A­P L­Ó“ra. ELőfizett sl­­UJ : Május — júniusi 2 hóra........................................................... 3 frt 50 kr. Május—septemberi 6 hóra.................................................... 8 frt 75 kr. A „Pesti Napló“ kiadó­ hivatala. Pest, május 15. 1868. Fölösleges glossák Kossuth legeslegújabb levelére. I. Miután Kossuth az országgyűlés alsó­háza elnökéhez intézett level­ében már elmondta, hogy miért nem fogadja el képviselővé választatását, szükségesnek vélte indokait bővebben kifejteni a pécsi választókhoz intézett levelében is. Látván, hogy Kossuth, számra és terje­delemre végtelen leveleiben, mindig csak ugyanazon két-három pontját, az igaz, hogy mindig ékesebben, variálja; min­denki megértendi, hogy czélja nem egyéb, mint beszéltetni magáról, hogy emléke frissen maradjon. A legkeményebb csa­pás, mely őt érhetné, az agyon­hallgatta­­tás volna. De mi nem vagyunk szűkkeb­­lűek, meghagyjuk neki ez örömet, s be­szélünk és beszéltetünk­ róla. Haszon a ha­zára ebből ugyan aligha fog háramolni, de, úgy látszik a­kár sem. Kossuth elsőbben is külön köszönetét fejezi ki a pécsieknek azért, hogy a kép­viselői tiszt el nem fogadása iránti nyilat­kozatát az igazolás kérdésének eldöntése utánr­t kívánták halasztani. Kossuth e rendkívüli eljárást azzal igazolja, mivel hogy „itt egy nagy elv eldöntése forgott kérdésben, t. i. az, várjon lehet-e a képvi­selői állás elfoglalása eb­be akadályt gör­díteni az által, hogy a kormánynak vala­kit rendeletileg notóriussá tetszik nyilat­koztatni ?“ Ha e kérdés valóban fennforgott volna, föltétlenül helyeselnők K. eljárását, mert mi sem akarnók, hogy a kormány tetszése szerint rányomhassa valakire a megválaszthatlanság bélyegét, mert a­mi ma Kossuthon, az holnap megtörténhet­nék máson. De e kérdés ez alkalommal el nem döntetett, mert e kérdés fenn sem forgott. A képviselőház igazolási adtusa egyedül azon törvényes formákra szorít­kozik, melyek megtartása szükséges, hogy valakinek képviselővé választása törvé­nyes legyen. A személyre vonatkozólag csak az 1848. V. 2. §-sának bekezdése, s az is csak annyit rendel, hogy a ki „hűségtelenség, csempészet, rablás, gyil­kosság , gyújtogatás miatt fenyíték alatt áll,“ választható ne legyen. Ha ez volna az eset Kossuthra nézve , ak­kor nem igazoltatott volna. Ha K. azt mondja, hogy „nemcsak képviselői állást nem fogadhat el, hanem szeretett hazája viszontlátását is kénytelen magától meg­tagadni,“ ezzel csak még egy további lé­péssel megy túl az igazságon, mert ő jö­het haza, a­mikor tetszik; ha mint képvi­­viselő, jönni nem engedik elvei,jöhet mint magán­ember, ki visszahúzódik a politi­kától, mert az adott alapon a köztérre ki­lépni nem akar. Reá nézve nincs más tör­vény, mint a­mely a haza minden más polgárára nézve kötelező. Hanem — őszin­tén szólva — épen ez bántja őt, ki magát húsz év óta kivételes állás képzelmébe ál­­modá bele. Kossuth e levelében is azon, a nem gondolkozó, de hazafias érzésű magyar emberre mindig hatályos vádat ismétli, hogy Magyarország összeolvadott a biro­dalommal. Erre meg jön felelve neki akár­hányszor, legújabban is a „P. N.“ május 14-ei számában. Hanem e részben is, úgy látszik, maga is unalmasnak találván már az ismétlést, így variánst ad hozzá, mondván, hogy „mint rész az egészszel olvadott össze; már pedig, hogy mint negyed, har­ma­d vagy félrész olvadott-e össze? — az a dolog lényegén mit se­m v­áltoztat.“ Tudtunkra, Kos­suth soha sem volt nagy mathematicus. Mert, ha már a­­borzadalmas összeolvadás kitételét elfogadnék is — nagy különbség van abban, hogy Magyarország az 1867. tör­ények szerint a birodalom nem ma­gyar korona országai irányában teljes paritásban áll e, mint 1:1-hez ? vagy pe­dig csak úgy áll-e, e mint 1:3-hoz, vagy tb a nagyfontosságú közös államügyek eldöntésében egyenjogú szavazattal bír-e, vagy csak egy s­zavazattal három szava­zat ellen ? Úgy látszik, Kossuth ezzel is igazolni akarná a dunai confoederatiót, melyben Magyarország csakugyan egy szavazattal bírna három vagy négy elle­nében ! Kossuth ugyanazon lelkes és ingerlő modorban, mely 1848 előtt, kivál' a me­gyei termekben divatban volt, s melyet akkor igen jogosultnak tartottunk, és mél­tán, illustrálja, mennyire visszaborzadott mindig a magyar politika az összeolva­dástól. Tökéletesen igaz. Sőt visszabor­zad most is. Hanem az összeolvadás r­é­­métől nem félünk. Borzadtunk az ösz­­szeolvadástól, sőt csak a közeledéstől is Ausztriához, mert ott absolutizmus ural­kodott, s az országok családi patrimoni­­umnak tekintettek. Ma, midőn azon orszá­gok is alkotmánya­al bírnak és be nem olvasztanak, hanem külön államjogunkat elismerve, a paritás alapján velünk szö­vetséget kötnek : gyermek volna nemze­tünk, ha az összeolvadás rémével elijesz­tetné magát e szüksége­s, ez elutasíthatlan szövetség törvényes megállapításától. E szövetséget Ausztriával akarja a nemzet, előszeretet nélkül, de önérdekénél fogva­ akarja, inkább, mint bármely más szom­szédunkkal. Dicsőség és hála őseinknek, valamint a jelen, sokat szenvedett nemze­déknek is, hogy annyi erélylyel és kitar­tással küzdött az összeolvadás ellen, de Kossuthon kivül csak egy jelentéktelen csoport az, mely azt kívánja a nemzettől, hogy egy, immár oktalanná vált küzde­lemben merítse ki erejét, s hogy a rém­től féltében valódi vesztének rohanjon. Kossuth evidens tények ellenében ma­kacsul vitatja, hogy Magyarország, az 1867-diki törvények következtében, már nem állam, hanem tartomány. De a nem­zet tömege, az országgyűlés több ége, egész Európa nem így látja a dolgot. Kossuth nem hiheti, hogy midőn ő elé­­gületlen, a nemzet ne legyen az, de tett­­leg a nemzet derültebbnek, elégedettebb­nek és szabadabbnak érzi magát mint va­laha. Kossuth, húsz évi kinnléte követ­keztében, sejtelemmel sem bír arról, hogy a szellemi és anyagi haladás ezer élő ér­dekei békét, rendet, törvényes intézmé­nyeket követelnek a kormánytól és tör­vényhozástól, s a kormány és törvény­­hozás e téren a reménydús roppant tevé­kenységének láttára azt hiszi Kossuth, hogy az csak színjáték, hogy ez mind csak a nemzetnek, mint valami betegnek, szórakoztatására történik, ő azzal hízeleg magának, hogy — mint mondja — „csak particuláris égetőkérdések homloktérbe állításával elterelgettetett a közfigyelem“ (természetesen Kossuthról!) — hogy „ez megy ideig óráig; de végtére mégis ama főtekintet, hogy Magyarország nem ál­lam, hane­m provincia, fog a nemzet lelki­ismeretében a kérdés felett dönteni.“ Miért? — Mert „a nemzet életében, lé­lektani kényszerűségnél fogva, vannak vezéreszmék, vannak a nemzet geniusá­­ban gyökerező kiirthatlan aspiratiók, me­lyek minden más érdeken fölül emelkedve, irányt adnak történelmének, aspiratiók, melyeknek a nemzetek mindent aláren­delnek, de azokat semminek.“ Ilyennek mondja K. az olasz nemzet aspiratióját a nemzeti egységre. De ha e­­ félhomályában érdekes tételt nem a költőiség prismáján, hanem a józan ész lámpafényénél vizsgáljuk , azon ered­ményre jutunk, hogy ez igen vonzó kép volna r­eánk, magyarokra nézve, ha például a keletről szomszéd országokat merő ma­gyar faj lakná, akkor e költői aspiratiónak tudnák tárgyát, czélját, Így azonban, a­mint a száraz tények állanak, Kossuth legfeljebb a román és délszlávok aspira­­tióit igazolja, azokat buzdítja, knak jó­sol diadalt! De p­olitikai költészetéből a ma­i gyár nemzetnek nem jutna ki szomorú­­ prózánál egyéb. Vagy talán a magyar nemzet aspira­­tióinak csak azon negatív czélját véli Kossuth a történelem által kijelöltetve, hogy „az ausztriai örökös tartományokkal soha egy államtestületté össze ne olvad­­­­jon. “ . . . ez nagyon szerény kívánat, és mint már mások e helyen, úgy mi is fen­tebb kimutattuk, ez már, az 1867-ki köz­jogi alapról tekintve, legyőzött szempont. Teljes önálló, független államiságot azon­ban — az aspiratiókról és a szív szenté­lyéről bájosan hangzó phrasisokkal ki­vívni nem lehet; ezekből kivénült, kijóza­nodott e nemzet, mert még nagyon ele­venen emlékszik, hogy vérével és vagyo­nával fizette meg ezen illatozó virág­csokrokat. Hiszen ha ragyogó stylben és szép sza­vak gazdagságában állana az államférfi ereje és képessége: senki sem volna res­­sourcekben dúsabb Kossuthnál. A „nem­zet szivének szentélye,“ a „történelem végzetes logicája“ — a „kiirthatlan as­piratiók,“ mint a rémdrámákban a halot­tak szellemei, mindig apropos jelennek meg Kossuth declamatióiban is. De mind­ezen — a józan okok helyét bitorló mys­­ticismust becsének zérójára szállítja azon közmondás, mely szerint: ki ki a maga szerencséjének kovácsa. Ha a magyar nemzet józan belátását követi, ha sejtelmes, homályos, rejtélyes aspiratiók helyett — a körülményekkel számító eszély által vezetteti magát: bizonyos, hogy történelme nagy tragikai momen­tumokban és költői gyászlapokban szegé­nyebb leend, de annál biztosabb és tar­­tós­ folyama lesz anyagi, szellemi fejlő­désének, és­­ csak az ezektől várható nem múlékony politikai állami sikernek. Ez a történelem végzetszerű logikája­ bélyeg­csonkításban talált, okmányokat lemásoltatni, az iránt tény álladéki leletet felvenni, s a p. v. hatósághoz jelentést tenni. A pénzügyi hatóság szintén oly hosszú úton tartozott eljárni,s a bélyegcson­kítót v­agy egyszerűen a háromszoros ösz­­szegben elmarasztalni, vagy ha a jövedék rövidítés többször követtetett el­ a kihá­gót jövedéki törvényszék elé idéztetni, hol a vádlott a vétség hányszor ismétlése nyomán nagyobb büntetésre ítéltetett. A kihágás hányszor történte végett ismét jegyzéket kellett tartani, hogy a kevésbé terhelt, a makacsul megrögzött bélyeg­­csonkítótól megkülönböztethessék.'’"” " Azon felül az elmarasztalt értesítendő s a büntetési és egyszer­smind jövedék­cson­­kítási összeg beszedendő volt vagy jósze­rivel, vagy pedig végrehajtás útján. Ártörvény)javaslat szerint pedig mind­ezen fölösleges munka elesik, s a bélyeg csonkítónak egyéb feladata nem marad, mint kötelességét teljesíteni azon mérv­ben, melyben azt eddig is kellett tennie S ha ezt teljesítette, mit egy negyedóra alatt megtehet, a bíróság azonnal tárgya­lás alá veheti panaszát, ítélje meg az elfogulatlan olvasó, hogy jobb-e a régibb gyakorlat, mely tömérdek idő és költségpazarlásba került, s igen sok egyént vett fölöslegesen igénybe. Könnyű valamit gáncsolni, de az ily kötekedés csupa szószaporításra törpül, ha puszta phrasisokkal élve, a józan re­formot ellenezni iparkodunk, s a roszabb­­hoz ragaszkodunk. Nézetek a honvédelmi tervezetről. (Folyt.) Klapka György tábornoknak tegnapi számunkban ismertetett czikkét a „Szá­zadunk“ közelebbi számában, a szóban forgó javaslat tüzetes­ ismertetése követi. „Évek óta — igy szól a „Századunk“— nemze­tünk dicső harczzászlója, sűrü gyaszfátyollal bevonva, félretétetett, s a harczm­ezőkön nemze­tünk hires harcz kiáltás­a, az „Éljen a király! Éljen a haza!“ többé nem hangzott. Hosszú sötét és borult azóta nemzetünk tör­ténelmi életére, hosszú Betét ér, mely csak a köl­csönös bizalom helyreálltának hajnala által szün­­tettetett meg. Sokáig tartott e hajnal hasadása, de ime, most a felkelő nap első sugarai kezdik már összes láthatárunkat raj­­ogó fénybe borítani: a ma­gyar honvédelem fel lesz állítva! A magyar király dicső zászlója tehát újra magyar csapatok előtt fog e­lengedezni, s honunk határain újra magyar hadtestek fognak királyuk és honukért hősiesen harczolni, mert— mint biztos forrásból tudjuk, a magyar honvédelem szervezése tisztán nemzeti alapokra lesz fek­tetve. A honvédelemben csakis magyar állampolgá­rok fognak tiszti állomásokat betölthetni, s az összes honvédség főparancsnoka közvetlenül a magyar honvédelmi ügyérség alá lesz helyez­ve, míg a „közös“ sereg parancsnokával „koordi­­nált“ állást fog elfoglalni. A honvédelem egyelőre 78 zászlóalj gyalog­ság és 26 lovas századból fog állani. E keretek száma idővel, a mindenkori igényekhez mérve, szaporíttatni fog. A honvédsereg a magyar felelős miniszter ellenjegyzésével ellátot királyi rendelet által lesz fegyver alá hiva és mozgósítva. A honvédem, az országgyűlés beleegyezése nélkül, Magyarország határszélein ki nem vezet­hető, s csak háború alatt, rendkívüli esetekben, midőn halasztás által államunk nagy veszélybe jöhetne, áll a király jogában, a honvédcsapatot, a magyar honvédelmi miniszter felelőssége alatt,az országból kiindítani. Ezek lennének a leendő honvédelem jellege­­zésének főpontjai, térjünk most át annak szer­vezése részleteibe. E tekintetben mindenesetre első helyen az újonczozás veszi figyelmünket igénybe. Mint értesítve vagyunk, az évenkint életek 20. évét elérő fiatal magyar állampolgárok sors­húzás útján két osztályba lesznek osztva: a közös sereg s a honvédelem ujonczaiba. A minden egyes osztályba eső ujonczok szá­mát az országgyűlés fogja meghatározni, de ha nem csalódunk, úgy az összes magyar biroda­lomból a közös sereg számára 40 ezer újonct fog kivántatni. A „közös“ seregben a szolgálati idő 4 évre van tervezve, mely időn túl még 6 évig a tarta­lék névsorában vezettetik. A közös seregből kilépő harczos még 2 évig a honvédelemnél szolgál, honnan azután végké­pen elbocsáttatik. Béke idején a harcros legfeljebb 2 évig fog a 210.000 főre meghatározott közös seregben szol­gálni. A „közös“ sereg létszámára fel nem ajánlott fiatal emberek mind a honvédelembe fognak osztattatni,­­ bár ezek egy csekély része, mint póttartalék, külön evidentiában fog tartatni. A honvédelembe végtére még önkénytesek is fognak beléphetni,ha azok 2 évi szolgálati időre lekötelezik magukat Mivelt fiatal emberek, kik bizonyos, a törvény által meghatározandó feltételeknek meg fognak felelni, kivonatukra a „közös“ seregbe léphet­nek, mint „egy évi önkénytesek.“ — Az egy év letelte után ezen önkénytesek a honvédelemhez léphetnek át, hol a tiszti helyek betöltésénél számukra mindenesetre kilátás fog nyilni. A honvédelem a harczosai béke idején nagyobb részt családjaik körében fognak élhetni, mert minden zászlóaljnál s minden 4 lovas század közt béke idején, ha a magyar kormány kíván­ja, mindig felváltva csak egy század fogja harczo­­sait élelmező létszámban vezetni,mig a többi csa­patok csak a törzs főhelyén lesznek evidencziában tartva,a­miért is minden zászlóaljnál 1 zászlóalj­­parancsnok, 1 kezelőtiszt, 1 altiszt, 8 közhonvéd és 2 tiszti szolga állandóan fog szolgálatot tenni. Az egész ország több honvédelmi kerületre lesz osztva, a honvédelmi kerületek több hadki­egészítő, s ezek megint zászlóalj és század kerü­letekre fognak osztatni. A honvédelem első felállításánál a harczosok mindenekelőtt az aratás után négy hétre a szá­zadokhoz lesznek behiva, hogy ott első ki­képzésüket elnyerhessék.­­ A zászlóalji gya­korlatok ez idén­ hétre vannak tervezve, s időn­­kint nagyobb hadtestekben is fognak hadgya­korlatok tartatni. Magától értetődik, hogy azon honvédek, kik ez idén katonailag ki lesznek képezve, eszten­dőre már nem fognak annyi időt a századoknál tölteni, s későbbi években alkalmasint csakis a honvédség szemrevételére fognak egy, az aratás után eső napra behivatni. A honvédsereg tisztikara ugyanazon kitünte­téseket fogja viselni, mint a közös seregbeli tisztikar. A honvédtiszt egyenlő állásba lesz helyezve a „közös“ seregbeli­vel, s csak a tisztség egyenlő koránál fog a közös seregbeli tiszt felsőbbséget gyakorolhatni. A honvéd- és a „közös“ sereg illetékekre néz­ve ugyanegy szabályzat szerint fog elláttatni. A honvédelem tiszti helyeire ő Felsége, a ma­gyar honvédelmi miniszter előterjesztésére, ré­szint polgári állású egyéneket, ide értetődnek az arra való honvédtisztek, részint nyugdíjazott, vagy characterrel kilépett tiszteket és érdemes altiszteket, vagy volt „egy évi önkényteseket“ fog kinevezni. A honvédelemnél a vezényszó nyelve még nincs eldöntve, de ki képzelhetné is csak, hogy— Horvátország kivételével, a magyar birodalom honvédeinél ez más legyen, mint a magyar! Lapunk szűkre mért keretei nem engedik, hogy ez érdekes tárgyat ma egészen kimerít­sük, s a reá vonatkozó szerény észrevételeinket még ma kimondjuk, miért is ezt holnapra hagy­juk , s még ma csak még egyszer fejezzük ki örömünket, hogy nemzetünk jelenlegi fiatal nem­zedékének alkalom lesz nyitva, nemcsak hős elődeihez méltó bátorságát és kitartást talán a csatatéren bebizonyítani, de béke idején is ta­núságot tenni Európa előtt, hogy a magyar nemzeti haderő egyrészt az annyi önmegtaga­dást igénylő fegyelmet észszerűen ápolni és tisz­telni tudja,­­ másrészt a hadi tudományok terén is méltán elfoglalhatja azon álláspontot, mely­nek elérése a mai korban a sereg haszonvehe­­tőségének egyik fő felt­étele. Lelkesedés, bátorság, kitartás, fegyelem és jártasság a hadtudományokban, ime, azon tulaj­donok , melyek a leendő magyar haderőt ma­gasztos hivatása betöltésére képesitendik, s me­lyek birtokáról elleneinket még béke idején meggyőződtetni, a háború kikerülésére, vagy legalább jó szövetségesek megnyerésére min­denesetre a legbiztosabb eszköz lesz.“ E részletek, melyeket a „Századunk“ ekként ismertet, véleményünk szerint még nem állapíttattak meg véglegesen; leg­alább nem hallottuk, hogy a bécsi orszá­gos minisztérium beleegyezését már me­g­­nyerték volna. De azon igazságok, melyek a magyar tervezetnek alapul szolgálnak, oly elvitathatlanok, hogy teljes remé­nyünk lehet, miszerint az osztrák minisz­térium beleegyezése nem fog elmaradni. A „Presse“ tegnapi számában ugyan e javaslatról szólva, azt írja, hogy a közös hadügyminiszter a katonaszolgálat alóli megváltást franczia mintára életbe akarja léptetni. A­mennyire értesülve vagyunk, ez adat nem felel meg a tényleges viszo­nyoknak. Sőt ha egyéb bécsi közlemé­nyeknek hitelt tulajdoníthatunk, nem a közös. Inneni a bécsi országos min­­iszté­­­rium az, mely e rendszerhez ragaszkodik. Annak helytelensége és igazságtalansága azonban oly szembeszökő, hogy alig hisz­­szük, miszerint ne engedjen e vélemé­nyéből. Végül, nem mint oly nyil­atkozatot, mely bármily fontossággal is bírhatna, hanem mint curiosumot említjük fel azon két elégedetlen véleményt, melynek egyi­két az­­ „Idők Tanúja“ kenetes hasáb­jain, másikát a „Hon“ scorpiójának fész­kében olvasunk. Mindkettő megtámadja a javaslatot, s kivált a „Hon“ scorpiója, oly teljes hiányával a szakismeretnek, s e mellett annyi hányavetiséggel, a­minőre a szegény scorpió csak úgy tehetett m­ert, ha azt a másikat a „Hon“-ban választá mintaképének. Tiszta szívből gratulálunk a példányhoz a scorpiónak, — a „Hon“­­nak pedig az „Idők Tanúja“ társsá­gához. Szláv lapok szemléje. Érdekes tudni, hogy ki minden akarja a tisz­tán személyes uniót közös ügy és delegátió nél­kül. Mindenekelőtt a magyar szélső bal, azután hóbehóba a „Hon,“ továbbá némelykor a bécsi centralisták fennmaradt példányai, végül pedig azok, kik a magyar - osztrák államszövetség

Next