Pesti Napló, 1868. május (19. évfolyam, 5405–5430. szám)
1868-05-16 / 5418. szám
11 114-5418. Szombat május 16. 86- 19 évi folyam Szerkesztési iroda: feferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. kiadóhivatal: Ferencziek tere 7 szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetményei díja* 7 hasábos petitsor egyszer: ti3 reütésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 njkr Nyitt-tér: 5 hasábos peti 25 nj kr. A „Századunk“ és a bélyegesünk írás. A „Századunk“ 98. és 107-ik számában a bélyeg- és illetékek tárgyában előterjesztett törvényjavaslat 25-ik* 26-ik §§-ba oly észrevételeket tesz, melyek ezen törvényjavaslatra nem alkalmazhatók. Az előbbi § azt javallja, hogy a kereskedelmi és iparüzleti könyvek bíróság előtti bizonyító erővel ne bírjanak, ha ezektől a szabályszerű bélyegilleték le nem rovatott. A 26. §. pedig azt tervezi, hogy kötelezvények és váltók, s egyéb bélyegköteles okmányok, ha általuk bélyegrövidítés követtetett el, a bíróságok által előbb ne fogadtassanak el, míg a felek az illeték fokozatos befizetését vagy elengedését nem indokolták. „Századunk“ azt állítja, hogy ez által egyesek s egész családok jóléte és vagyona veszélyeztetve van; a 107-ik sz.-ban pedig azon szélsőségig megy, mintha az okmány érvénye vagy elfogadása ezen törvényjavaslat által megsemmisíttetett volna; beszél ezen felül a méltányosságról, jogosságról sz.-ről, s még a magánjog elveinek megtámadtatásáról is. Ha a törvényjavaslat, követve az angol törvényhozást, azt tervezte volna, hogy a bélyegcsonkítást képező okirat törvény szerint érvénytelennek nyilváníttassék, s ezen felül ahol ez nem elegendő, pénzbeli büntetés is szabassék a törvényszegőre , akkor beszélhetne a „Századunk“ szigorúságáról. De a megtámadott törvényjavaslat nem azt tartalmazza, hanem, mint a „Századunk“ maga is kénytelen beismerni, csak azt kívánja, hogy az igazság kiszolgáltatását igénylő felek előbb maguk legyenek igazságosak és teljesítsék az állam iránti tartozásukat. Ezt jogsértésnek, egyének és családok vagyona veszélyeztetésének, s a méltányosság mellőzésének tekinteni, higgadtan nem lehet. Vagy talán az állam joga, mely mindnyájunké, az egész társadalomé, nem épen oly jog, s könnyebben sérthető, mint egy törvényszegő és mindnyájunkat sértő egyes ember joga? Helyesli-e a „Századunk“ azt, hogy az állam szolgálatot tegyen annak, ki épen az államot kívánja megrövidíteni , addig, míg ezen fél az állam iránt elkövetett jogtalanságát jóvá nem tette ? Ha a dolognak gyakorlati oldalát nézzük, be kell ismernünk, hogy a kérdés lényeges oldalán semmi változás nem történik a törvényjavaslat által, s vele csupán csak az eljárás egyszerűsítése czéloztatik. Eddig a bíróságok kötelesek voltak a Rendkívüli előfizetés „PESTI NAP LÓ“ra. ELőfizett slUJ : Május — júniusi 2 hóra........................................................... 3 frt 50 kr. Május—septemberi 6 hóra.................................................... 8 frt 75 kr. A „Pesti Napló“ kiadó hivatala. Pest, május 15. 1868. Fölösleges glossák Kossuth legeslegújabb levelére. I. Miután Kossuth az országgyűlés alsóháza elnökéhez intézett levelében már elmondta, hogy miért nem fogadja el képviselővé választatását, szükségesnek vélte indokait bővebben kifejteni a pécsi választókhoz intézett levelében is. Látván, hogy Kossuth, számra és terjedelemre végtelen leveleiben, mindig csak ugyanazon két-három pontját, az igaz, hogy mindig ékesebben, variálja; mindenki megértendi, hogy czélja nem egyéb, mint beszéltetni magáról, hogy emléke frissen maradjon. A legkeményebb csapás, mely őt érhetné, az agyonhallgattatás volna. De mi nem vagyunk szűkkeblűek, meghagyjuk neki ez örömet, s beszélünk és beszéltetünk róla. Haszon a hazára ebből ugyan aligha fog háramolni, de, úgy látszik akár sem. Kossuth elsőbben is külön köszönetét fejezi ki a pécsieknek azért, hogy a képviselői tiszt el nem fogadása iránti nyilatkozatát az igazolás kérdésének eldöntése utánrt kívánták halasztani. Kossuth e rendkívüli eljárást azzal igazolja, mivel hogy „itt egy nagy elv eldöntése forgott kérdésben, t. i. az, várjon lehet-e a képviselői állás elfoglalása ebbe akadályt gördíteni az által, hogy a kormánynak valakit rendeletileg notóriussá tetszik nyilatkoztatni ?“ Ha e kérdés valóban fennforgott volna, föltétlenül helyeselnők K. eljárását, mert mi sem akarnók, hogy a kormány tetszése szerint rányomhassa valakire a megválaszthatlanság bélyegét, mert ami ma Kossuthon, az holnap megtörténhetnék máson. De e kérdés ez alkalommal el nem döntetett, mert e kérdés fenn sem forgott. A képviselőház igazolási adtusa egyedül azon törvényes formákra szorítkozik, melyek megtartása szükséges, hogy valakinek képviselővé választása törvényes legyen. A személyre vonatkozólag csak az 1848. V. 2. §-sának bekezdése, s az is csak annyit rendel, hogy a ki „hűségtelenség, csempészet, rablás, gyilkosság , gyújtogatás miatt fenyíték alatt áll,“ választható ne legyen. Ha ez volna az eset Kossuthra nézve , akkor nem igazoltatott volna. Ha K. azt mondja, hogy „nemcsak képviselői állást nem fogadhat el, hanem szeretett hazája viszontlátását is kénytelen magától megtagadni,“ ezzel csak még egy további lépéssel megy túl az igazságon, mert ő jöhet haza, amikor tetszik; ha mint képviviselő, jönni nem engedik elvei,jöhet mint magánember, ki visszahúzódik a politikától, mert az adott alapon a köztérre kilépni nem akar. Reá nézve nincs más törvény, mint amely a haza minden más polgárára nézve kötelező. Hanem — őszintén szólva — épen ez bántja őt, ki magát húsz év óta kivételes állás képzelmébe álmodá bele. Kossuth e levelében is azon, a nem gondolkozó, de hazafias érzésű magyar emberre mindig hatályos vádat ismétli, hogy Magyarország összeolvadott a birodalommal. Erre meg jön felelve neki akárhányszor, legújabban is a „P. N.“ május 14-ei számában. Hanem e részben is, úgy látszik, maga is unalmasnak találván már az ismétlést, így variánst ad hozzá, mondván, hogy „mint rész az egészszel olvadott össze; már pedig, hogy mint negyed, harmad vagy félrész olvadott-e össze? — az a dolog lényegén mit sem változtat.“ Tudtunkra, Kossuth soha sem volt nagy mathematicus. Mert, ha már aborzadalmas összeolvadás kitételét elfogadnék is — nagy különbség van abban, hogy Magyarország az 1867. törények szerint a birodalom nem magyar korona országai irányában teljes paritásban áll e, mint 1:1-hez ? vagy pedig csak úgy áll-e, e mint 1:3-hoz, vagy tb a nagyfontosságú közös államügyek eldöntésében egyenjogú szavazattal bír-e, vagy csak egy szavazattal három szavazat ellen ? Úgy látszik, Kossuth ezzel is igazolni akarná a dunai confoederatiót, melyben Magyarország csakugyan egy szavazattal bírna három vagy négy ellenében ! Kossuth ugyanazon lelkes és ingerlő modorban, mely 1848 előtt, kivál' a megyei termekben divatban volt, s melyet akkor igen jogosultnak tartottunk, és méltán, illustrálja, mennyire visszaborzadott mindig a magyar politika az összeolvadástól. Tökéletesen igaz. Sőt visszaborzad most is. Hanem az összeolvadás rémétől nem félünk. Borzadtunk az öszszeolvadástól, sőt csak a közeledéstől is Ausztriához, mert ott absolutizmus uralkodott, s az országok családi patrimoniumnak tekintettek. Ma, midőn azon országok is alkotmányaal bírnak és be nem olvasztanak, hanem külön államjogunkat elismerve, a paritás alapján velünk szövetséget kötnek : gyermek volna nemzetünk, ha az összeolvadás rémével elijesztetné magát e szükséges, ez elutasíthatlan szövetség törvényes megállapításától. E szövetséget Ausztriával akarja a nemzet, előszeretet nélkül, de önérdekénél fogva akarja, inkább, mint bármely más szomszédunkkal. Dicsőség és hála őseinknek, valamint a jelen, sokat szenvedett nemzedéknek is, hogy annyi erélylyel és kitartással küzdött az összeolvadás ellen, de Kossuthon kivül csak egy jelentéktelen csoport az, mely azt kívánja a nemzettől, hogy egy, immár oktalanná vált küzdelemben merítse ki erejét, s hogy a rémtől féltében valódi vesztének rohanjon. Kossuth evidens tények ellenében makacsul vitatja, hogy Magyarország, az 1867-diki törvények következtében, már nem állam, hanem tartomány. De a nemzet tömege, az országgyűlés több ége, egész Európa nem így látja a dolgot. Kossuth nem hiheti, hogy midőn ő elégületlen, a nemzet ne legyen az, de tettleg a nemzet derültebbnek, elégedettebbnek és szabadabbnak érzi magát mint valaha. Kossuth, húsz évi kinnléte következtében, sejtelemmel sem bír arról, hogy a szellemi és anyagi haladás ezer élő érdekei békét, rendet, törvényes intézményeket követelnek a kormánytól és törvényhozástól, s a kormány és törvényhozás e téren a reménydús roppant tevékenységének láttára azt hiszi Kossuth, hogy az csak színjáték, hogy ez mind csak a nemzetnek, mint valami betegnek, szórakoztatására történik, ő azzal hízeleg magának, hogy — mint mondja — „csak particuláris égetőkérdések homloktérbe állításával elterelgettetett a közfigyelem“ (természetesen Kossuthról!) — hogy „ez megy ideig óráig; de végtére mégis ama főtekintet, hogy Magyarország nem állam, hanem provincia, fog a nemzet lelkiismeretében a kérdés felett dönteni.“ Miért? — Mert „a nemzet életében, lélektani kényszerűségnél fogva, vannak vezéreszmék, vannak a nemzet geniusában gyökerező kiirthatlan aspiratiók, melyek minden más érdeken fölül emelkedve, irányt adnak történelmének, aspiratiók, melyeknek a nemzetek mindent alárendelnek, de azokat semminek.“ Ilyennek mondja K. az olasz nemzet aspiratióját a nemzeti egységre. De ha e félhomályában érdekes tételt nem a költőiség prismáján, hanem a józan ész lámpafényénél vizsgáljuk , azon eredményre jutunk, hogy ez igen vonzó kép volna reánk, magyarokra nézve, ha például a keletről szomszéd országokat merő magyar faj lakná, akkor e költői aspiratiónak tudnák tárgyát, czélját, Így azonban, amint a száraz tények állanak, Kossuth legfeljebb a román és délszlávok aspiratióit igazolja, azokat buzdítja, knak jósol diadalt! De politikai költészetéből a mai gyár nemzetnek nem jutna ki szomorú prózánál egyéb. Vagy talán a magyar nemzet aspiratióinak csak azon negatív czélját véli Kossuth a történelem által kijelöltetve, hogy „az ausztriai örökös tartományokkal soha egy államtestületté össze ne olvadjon. “ . . . ez nagyon szerény kívánat, és mint már mások e helyen, úgy mi is fentebb kimutattuk, ez már, az 1867-ki közjogi alapról tekintve, legyőzött szempont. Teljes önálló, független államiságot azonban — az aspiratiókról és a szív szentélyéről bájosan hangzó phrasisokkal kivívni nem lehet; ezekből kivénült, kijózanodott e nemzet, mert még nagyon elevenen emlékszik, hogy vérével és vagyonával fizette meg ezen illatozó virágcsokrokat. Hiszen ha ragyogó stylben és szép szavak gazdagságában állana az államférfi ereje és képessége: senki sem volna ressourcekben dúsabb Kossuthnál. A „nemzet szivének szentélye,“ a „történelem végzetes logicája“ — a „kiirthatlan aspiratiók,“ mint a rémdrámákban a halottak szellemei, mindig apropos jelennek meg Kossuth declamatióiban is. De mindezen — a józan okok helyét bitorló mysticismust becsének zérójára szállítja azon közmondás, mely szerint: ki ki a maga szerencséjének kovácsa. Ha a magyar nemzet józan belátását követi, ha sejtelmes, homályos, rejtélyes aspiratiók helyett — a körülményekkel számító eszély által vezetteti magát: bizonyos, hogy történelme nagy tragikai momentumokban és költői gyászlapokban szegényebb leend, de annál biztosabb és tartós folyama lesz anyagi, szellemi fejlődésének, és csak az ezektől várható nem múlékony politikai állami sikernek. Ez a történelem végzetszerű logikája bélyegcsonkításban talált, okmányokat lemásoltatni, az iránt tény álladéki leletet felvenni, s a p. v. hatósághoz jelentést tenni. A pénzügyi hatóság szintén oly hosszú úton tartozott eljárni,s a bélyegcsonkítót vagy egyszerűen a háromszoros öszszegben elmarasztalni, vagy ha a jövedék rövidítés többször követtetett el a kihágót jövedéki törvényszék elé idéztetni, hol a vádlott a vétség hányszor ismétlése nyomán nagyobb büntetésre ítéltetett. A kihágás hányszor történte végett ismét jegyzéket kellett tartani, hogy a kevésbé terhelt, a makacsul megrögzött bélyegcsonkítótól megkülönböztethessék.'’"” " Azon felül az elmarasztalt értesítendő s a büntetési és egyszersmind jövedékcsonkítási összeg beszedendő volt vagy jószerivel, vagy pedig végrehajtás útján. Ártörvény)javaslat szerint pedig mindezen fölösleges munka elesik, s a bélyeg csonkítónak egyéb feladata nem marad, mint kötelességét teljesíteni azon mérvben, melyben azt eddig is kellett tennie S ha ezt teljesítette, mit egy negyedóra alatt megtehet, a bíróság azonnal tárgyalás alá veheti panaszát, ítélje meg az elfogulatlan olvasó, hogy jobb-e a régibb gyakorlat, mely tömérdek idő és költségpazarlásba került, s igen sok egyént vett fölöslegesen igénybe. Könnyű valamit gáncsolni, de az ily kötekedés csupa szószaporításra törpül, ha puszta phrasisokkal élve, a józan reformot ellenezni iparkodunk, s a roszabbhoz ragaszkodunk. Nézetek a honvédelmi tervezetről. (Folyt.) Klapka György tábornoknak tegnapi számunkban ismertetett czikkét a „Századunk“ közelebbi számában, a szóban forgó javaslat tüzetes ismertetése követi. „Évek óta — igy szól a „Századunk“— nemzetünk dicső harczzászlója, sűrü gyaszfátyollal bevonva, félretétetett, s a harczmezőkön nemzetünk hires harcz kiáltása, az „Éljen a király! Éljen a haza!“ többé nem hangzott. Hosszú sötét és borult azóta nemzetünk történelmi életére, hosszú Betét ér, mely csak a kölcsönös bizalom helyreálltának hajnala által szüntettetett meg. Sokáig tartott e hajnal hasadása, de ime, most a felkelő nap első sugarai kezdik már összes láthatárunkat rajogó fénybe borítani: a magyar honvédelem fel lesz állítva! A magyar király dicső zászlója tehát újra magyar csapatok előtt fog elengedezni, s honunk határain újra magyar hadtestek fognak királyuk és honukért hősiesen harczolni, mert— mint biztos forrásból tudjuk, a magyar honvédelem szervezése tisztán nemzeti alapokra lesz fektetve. A honvédelemben csakis magyar állampolgárok fognak tiszti állomásokat betölthetni, s az összes honvédség főparancsnoka közvetlenül a magyar honvédelmi ügyérség alá lesz helyezve, míg a „közös“ sereg parancsnokával „koordinált“ állást fog elfoglalni. A honvédelem egyelőre 78 zászlóalj gyalogság és 26 lovas századból fog állani. E keretek száma idővel, a mindenkori igényekhez mérve, szaporíttatni fog. A honvédsereg a magyar felelős miniszter ellenjegyzésével ellátot királyi rendelet által lesz fegyver alá hiva és mozgósítva. A honvédem, az országgyűlés beleegyezése nélkül, Magyarország határszélein ki nem vezethető, s csak háború alatt, rendkívüli esetekben, midőn halasztás által államunk nagy veszélybe jöhetne, áll a király jogában, a honvédcsapatot, a magyar honvédelmi miniszter felelőssége alatt,az országból kiindítani. Ezek lennének a leendő honvédelem jellegezésének főpontjai, térjünk most át annak szervezése részleteibe. E tekintetben mindenesetre első helyen az újonczozás veszi figyelmünket igénybe. Mint értesítve vagyunk, az évenkint életek 20. évét elérő fiatal magyar állampolgárok sorshúzás útján két osztályba lesznek osztva: a közös sereg s a honvédelem ujonczaiba. A minden egyes osztályba eső ujonczok számát az országgyűlés fogja meghatározni, de ha nem csalódunk, úgy az összes magyar birodalomból a közös sereg számára 40 ezer újonct fog kivántatni. A „közös“ seregben a szolgálati idő 4 évre van tervezve, mely időn túl még 6 évig a tartalék névsorában vezettetik. A közös seregből kilépő harczos még 2 évig a honvédelemnél szolgál, honnan azután végképen elbocsáttatik. Béke idején a harcros legfeljebb 2 évig fog a 210.000 főre meghatározott közös seregben szolgálni. A „közös“ sereg létszámára fel nem ajánlott fiatal emberek mind a honvédelembe fognak osztattatni, bár ezek egy csekély része, mint póttartalék, külön evidentiában fog tartatni. A honvédelembe végtére még önkénytesek is fognak beléphetni,ha azok 2 évi szolgálati időre lekötelezik magukat Mivelt fiatal emberek, kik bizonyos, a törvény által meghatározandó feltételeknek meg fognak felelni, kivonatukra a „közös“ seregbe léphetnek, mint „egy évi önkénytesek.“ — Az egy év letelte után ezen önkénytesek a honvédelemhez léphetnek át, hol a tiszti helyek betöltésénél számukra mindenesetre kilátás fog nyilni. A honvédelem a harczosai béke idején nagyobb részt családjaik körében fognak élhetni, mert minden zászlóaljnál s minden 4 lovas század közt béke idején, ha a magyar kormány kívánja, mindig felváltva csak egy század fogja harczosait élelmező létszámban vezetni,mig a többi csapatok csak a törzs főhelyén lesznek evidencziában tartva,amiért is minden zászlóaljnál 1 zászlóaljparancsnok, 1 kezelőtiszt, 1 altiszt, 8 közhonvéd és 2 tiszti szolga állandóan fog szolgálatot tenni. Az egész ország több honvédelmi kerületre lesz osztva, a honvédelmi kerületek több hadkiegészítő, s ezek megint zászlóalj és század kerületekre fognak osztatni. A honvédelem első felállításánál a harczosok mindenekelőtt az aratás után négy hétre a századokhoz lesznek behiva, hogy ott első kiképzésüket elnyerhessék. A zászlóalji gyakorlatok ez idén hétre vannak tervezve, s időnkint nagyobb hadtestekben is fognak hadgyakorlatok tartatni. Magától értetődik, hogy azon honvédek, kik ez idén katonailag ki lesznek képezve, esztendőre már nem fognak annyi időt a századoknál tölteni, s későbbi években alkalmasint csakis a honvédség szemrevételére fognak egy, az aratás után eső napra behivatni. A honvédsereg tisztikara ugyanazon kitüntetéseket fogja viselni, mint a közös seregbeli tisztikar. A honvédtiszt egyenlő állásba lesz helyezve a „közös“ seregbelivel, s csak a tisztség egyenlő koránál fog a közös seregbeli tiszt felsőbbséget gyakorolhatni. A honvéd- és a „közös“ sereg illetékekre nézve ugyanegy szabályzat szerint fog elláttatni. A honvédelem tiszti helyeire ő Felsége, a magyar honvédelmi miniszter előterjesztésére, részint polgári állású egyéneket, ide értetődnek az arra való honvédtisztek, részint nyugdíjazott, vagy characterrel kilépett tiszteket és érdemes altiszteket, vagy volt „egy évi önkényteseket“ fog kinevezni. A honvédelemnél a vezényszó nyelve még nincs eldöntve, de ki képzelhetné is csak, hogy— Horvátország kivételével, a magyar birodalom honvédeinél ez más legyen, mint a magyar! Lapunk szűkre mért keretei nem engedik, hogy ez érdekes tárgyat ma egészen kimerítsük, s a reá vonatkozó szerény észrevételeinket még ma kimondjuk, miért is ezt holnapra hagyjuk , s még ma csak még egyszer fejezzük ki örömünket, hogy nemzetünk jelenlegi fiatal nemzedékének alkalom lesz nyitva, nemcsak hős elődeihez méltó bátorságát és kitartást talán a csatatéren bebizonyítani, de béke idején is tanúságot tenni Európa előtt, hogy a magyar nemzeti haderő egyrészt az annyi önmegtagadást igénylő fegyelmet észszerűen ápolni és tisztelni tudja, másrészt a hadi tudományok terén is méltán elfoglalhatja azon álláspontot, melynek elérése a mai korban a sereg haszonvehetőségének egyik fő feltétele. Lelkesedés, bátorság, kitartás, fegyelem és jártasság a hadtudományokban, ime, azon tulajdonok , melyek a leendő magyar haderőt magasztos hivatása betöltésére képesitendik, s melyek birtokáról elleneinket még béke idején meggyőződtetni, a háború kikerülésére, vagy legalább jó szövetségesek megnyerésére mindenesetre a legbiztosabb eszköz lesz.“ E részletek, melyeket a „Századunk“ ekként ismertet, véleményünk szerint még nem állapíttattak meg véglegesen; legalább nem hallottuk, hogy a bécsi országos minisztérium beleegyezését már megnyerték volna. De azon igazságok, melyek a magyar tervezetnek alapul szolgálnak, oly elvitathatlanok, hogy teljes reményünk lehet, miszerint az osztrák minisztérium beleegyezése nem fog elmaradni. A „Presse“ tegnapi számában ugyan e javaslatról szólva, azt írja, hogy a közös hadügyminiszter a katonaszolgálat alóli megváltást franczia mintára életbe akarja léptetni. Amennyire értesülve vagyunk, ez adat nem felel meg a tényleges viszonyoknak. Sőt ha egyéb bécsi közleményeknek hitelt tulajdoníthatunk, nem a közös. Inneni a bécsi országos minisztérium az, mely e rendszerhez ragaszkodik. Annak helytelensége és igazságtalansága azonban oly szembeszökő, hogy alig hiszszük, miszerint ne engedjen e véleményéből. Végül, nem mint oly nyilatkozatot, mely bármily fontossággal is bírhatna, hanem mint curiosumot említjük fel azon két elégedetlen véleményt, melynek egyikét az „Idők Tanúja“ kenetes hasábjain, másikát a „Hon“ scorpiójának fészkében olvasunk. Mindkettő megtámadja a javaslatot, s kivált a „Hon“ scorpiója, oly teljes hiányával a szakismeretnek, s e mellett annyi hányavetiséggel, aminőre a szegény scorpió csak úgy tehetett mert, ha azt a másikat a „Hon“-ban választá mintaképének. Tiszta szívből gratulálunk a példányhoz a scorpiónak, — a „Hon“nak pedig az „Idők Tanúja“ társságához. Szláv lapok szemléje. Érdekes tudni, hogy ki minden akarja a tisztán személyes uniót közös ügy és delegátió nélkül. Mindenekelőtt a magyar szélső bal, azután hóbehóba a „Hon,“ továbbá némelykor a bécsi centralisták fennmaradt példányai, végül pedig azok, kik a magyar - osztrák államszövetség