Pesti Napló, 1869. május (20. évfolyam, 100–122. szám)

1869-05-16 / 112. szám

112. szám. Vasárnap, május 16. 1969. 8®. évi Sólyom, Szerkesztési iroda : Peroiiosiek-tor« 7. «tim. L smelet. E Mellek­­i rtszét illeti minden közlemény a szerkezetts­égbei In tízen is. Bármentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó hivatal: Firrkincsiek tere 7. szám­ földszint. A lap anyagi rássét'illető' közte­mények (et&V:/*»»i pina, k­iadta körü­li panaaeok, birdi­tm­én­yek) a kizdfi-luvan­yhoz Intézendok.PESTI lap: REGGELI K I A­D­Á­S. Elfizetési föltételek: \ időkre, po­tán , vagy helyi» í‘M, házhoz hordva : Félévre..................­2 frt. Évnegyedre .... 6 frt. Ktry hóra .... 2 frt. Az «ti kiadás killönküldéseért felülfizetés havonkint . 30 kr Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 7 uj kr. Bélyegiy kíi'tíu Ju ujkr. Nyílt-tár : 7 hasábos petit­ bor 25 uj kr. SíUwtS'Td»'IS s­S ■ — íz a-r.:Si­srí5É$iiiÍ553ÍELSS5®S5KaTOBU l*?aw -' - .nsíTt^s-í^.ne r-^r Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1809-dik évi folyamára. E­neflKetéail *&**»*.. Egén éne..........................................................................24 forint. Félévre................................................................................42 . Negyed évre ....................................... . S­z­í­ay bén.................................................................................2 a A »Pesti Napló* kiadó­hivatala. Petit május 15. 180. Az elle­nzék felirati javaslatai. I. (t. i.) A képviselőház bizottmányának munkálatán kívül még három felirati javaslat tétetett le tegnap a ház asztalára. Az egyiket a baloldal nevében Tisza K­á­l­m­á­n ur, a másikat a szélsőbal nevében Simonyi Ernő ur, a har­madikat Miletics Szvetozárul nyúj­­tá be önmaga nevében. E felirati triásból, melyben a bihari telivér conservativ képviselő a destruktiv szerb agitátorral együtt lép ki a porondra, — hadd válaszszuk ismertetésünkben el­sőnek azon töredék javaslatát, mely töre­déktársai közt legnagyobb véleménynyel van önmagáról. A baloldal javaslata azon hatást teszi ránk, hogy az csak formájára nézve fel­irati javaslat, lényegében azonban inkább pártprogramm. Hányadik, azt hamarjá­ban nem győzzük összeszámítani. Nem felel meg a felirat fogalmának, mert eb­ben fővoná­siban egy gyakorlati kor­mánypolitika képét várjuk, ha az ellen­zéki oldalról kerül ki; e munkálatban pedig kicsinyes és indokolatlan vádasko­dásoknál, merő negátiónál s végre feles számú parázisoknál egyebet nem talá­lunk. — Igaz, hogy ugyanezt van jogunk megkivánni egy pártprogrammal is, ■— de e hiú várakozástól a baloldal számos program­jai már elszoktattak. Az operátum tehát inkább programra, a szó baloldali értelmében, semmint fel­irati javaslat. De mint programaiból is kitűnik be­lőle, hogy a baloldal nem feledett és nem tanult semmit. Legnagyobb súlyt természetesen az államjogi kérdésekre fektet. Avval, hogy a nemzet a választásokban e kérdések felett már nyilatkozott, hogy a 67-diki művet szavazatával szentesíté s a baloldal törekvéseit defavoyálta, avval ez urak épen nem törődnek. A javaslat e tekin­tetben elmondja mindazt, amit baloldali házak egeszén Magyarországnak már minden „hazafias“ verebe csiripel, mondja nagyrészt azon ártatlanul pon­gyola modorban, melyet a fel­iat készí­tői akár lapjaik apróság­íróitól tanul­hattak. Feleslegesnek tartják még bizonyítani is állításaikat. Biztatják ugyan a királyt, hogy „sikerülend­őt meggyőzniük“ arról, hogy a delegátió és közös minisztérium feleslegesek, de a jó akaratú biztatásnál többre nem is mennek. Bajos is volna különben ezt bizonyíta­­niok. E helyett felállítják ismét a perso­nal unió elméletét. Nekik kell két ország, Magyarország és Ausztria, teljesen elszi­getelve egymástól, s csak egy kapocs ál­tal, a fejedelem személye által összekötve. De hogy ily rideg­­,ersonal-unió a jelen korban lehetetlen, hogy ha lehető volna, vagy absolutizmusra vagy a monarchia szétbomlására vezetne szükségkép, ezt a baloldali felirat nem tartja érdemesnek a figyelembe vételre. Különben a közönség is megelégelhet­te már e baloldali államjogi theóriák fe­­szegetését. E részéről tehát a felirati ja­vaslatnak elég lesz azt mondanunk, hogy az sem több, sem kevesebb a baloldal ál­tal eddig produkált félszeg eszmék hal­vány, elmosódott ismétlésénél. Térjünk át a munkálat másik részére, mely úgy tesz, mintha a baloldal politi­káját a reformkérdésekben akarná kife­jezni. el-Csak úgy tesz,­­ mondom, mintha ezt akarná. De nem akarja. A reform­­kérdésekben a baloldalnak nincs politikája. S hogy nincs, ezt maga bevallja, mondván, „hogy a nemzet ösz­­szes erejét kizárólag a benső átalaku­lás nagy munk­áj­ára irányoznia nem lehet.“ . Az ürügy, mely a reformoktóli idegen­kedésre palástul téríttetik, természetesen kedvező­tlen államjogi helyzetünk. Ily őszinteséggel meghiúsítva mind­azok reményeit, kik még feltették a bal­oldalról, hogy az, miután államjogi prog­­rammját a nemzet elejte, képes lesz a sza­badelvű haladás terén valódi reformpár­tot, s ha kell, szabadelvű ellenzéket al­kotni, — ifj­ú előre kimondva, hogy a belső reformok mezején tőle bizony senki sokat ne várjon, — áttér e javaslat a trónbeszéd egyes pontjaira, s azokat igen alkalmasnak találja annyi fogas-szegnek, melyekre phrázisait felagg­assa. Mert vehetjü­k-e másnak mint phrázis­­nak, ha e, Tisza Kálmán úr által felol­vasott, — s mint halljuk, általa is készí­tett javaslat, a megyéket „a szabadság és jogegyenlőség“ szellemében akarja rendezni, — midőn ugyanő egy röpira­­tában a közvetett választást ajánlja a me­gyében. Nem puszta phrázis-e, ha a parlamen­táris rendszer, és a baloldali koordinált vármegye közti ellentétet „csak képzelet­ben levőnek“ neveli? Nem parázis-e, ha a választási rend­szerünkben legújabban előfordult vissza­élések közt nem a megyei „urak“ visszaélései, hanem mindenekfelett a „kor­mány beavatkozása“ ellen keres biztosí­tékot, — azon kormány beavatkozása el­len, melynek gyakran örülnie kell, ha a nemes megyék az ő hatáskörébe nem avatkoznak ? Nem puszta phrázis-e, ha „teljes val­lás­zabadságot“ kíván egy szuszszal sa­ját államjogi pro­grammjával, s ez által azt mintegy maga ad graece­ calendas halasztja, s ha e nagy fontosságú kérdés­ről egy betűvel nem ír többet, mint a fen­tebb idézett két szót ? A képviselőház bizottmányának javas­lata nem tárgyalja pontonként a trónbe­szédet, mint a baloldalé. Helyes-e e mo­dor vagy nem, a felett még lehet véle­ménykülönbség. De az áll, hogy ha a munkálat már belemegy a részletekbe, akkor nem szabadna a legfontosabb tár­gyak felett pár röpke phrázissal elsu­hannia. Pedig ezt teszi a baloldali javaslat. Né­melyik kérdésről sokat ír, de azért any­­nyira nem mond semmi positívet, annyi­ra nem ad semmi határozott eszmét, hogy a szélső jobbon kezdve a bal legszéléig mindenki jólelkűleg aláírhatná. Két türű határon keresztül a reform­kérdésekről szaporítja a szót e munkálat. S ha mindezekben nem találunk egyetlen termékeny alkotó eszmét, is vájjon nem azt mutatja-e ez, hogy a baloldalban semmi fogékonyság nincs a szabadelvű haladás érdekei iránt ? Ugyanazon negatív, sérelmi zamatú reerimir­átiók , ugyanazon alantcsúszó táblabirói észjárás jellemzi e javaslatot, mely a baloldal egész politikáján elömlik. E táblabiró poli­ikának könnyen fel­­foghatólag nem tetszik az, a­mit a trón­­be­széd a múlt hagyományaival való sza­kítás szükségéről mondott. A viticus lelke elborzad ez attentátumon, mely a trón lépcsőjén követtetett el az ősmagyar var­­kocs tekintélyén. Siet is fájdalmát kifejezni, s e munká­latban több helytt óvja magát s a nemze­tet az „elhamarkodás“ a »rögtönzés“ ve­szélyéből, végül pedig kenetes hangon plaidiroz a »régi“ az »ezredéves® dolgok kegyeletteljes fentartása mellett. S vájjon kinek jut eszébe Don Quixotte harcza a szélmalmok ellen, midőn a ma­gyar táblabirót 1869-ben a rögtönzés és e hamarkodás egyrémei ellen hadonázni látja, kinek nem jut eszébe Pató Pál úr jelmondatai:Ejh, ráérünk arra még!? Bizony pedig ebben áll a baloldal egész politikája. A botbüntetésről. A »Magyar Újság“ múlt szombati szá­mában K. L. úr a fentebbi czím alatt egy czikket irt, melynek c célzata oda irányul, hogy beb­zonyítsa, miszerint az igazság­ügyminiszternek tudomása volt a Magyar­­országon diva­totozás egyes eseteiről; en­nélfogva nem adott megfelelő választ Schwarz Gyula képviselő úrnak múltko­ri e tárgyú interpellátiójára. K. L. úr bizonyítása azonban téves uton jár. Schwarcz képviselő úr ugyanis a vallatásoknál űzött visszaélések felől tette az interpellatiót, míg K. L. úr czik­­ke a kérdést más térre viszi át, s az igaz­­ságügyminiszter által, a fegyintézetek 1867-ki állapotáról kiadott »Hivatalos jelentésiből vett idézetekkel azt akarja feltüntetni, hogy igen­is, a miniszter tud­ta azt, hogy az orsz. fegyintézetekben a bot és vessző fegyelmi büntetésül hasz­nálatik. Az interpelláció lényegére, hazánk tör­vényeivel felelt a miniszter, melyek hatá­rozottan mondják, hogy a vádlottat­ sem megeskettetni, sem ígéretek, ámítások, kecsegtetések, annál kevésbbé akármiféle testi fenyegetések, kényszerítő eszközök, bántalmazások által vallomásra vagy bármely nyilatkozatokra bírni nem sza­bad, sőt ez utóbbiak alkalmazása legszi­­gorúabban hivatalvesztés terhe alatt tilal­­maztatik. Bennfoglaltatnak ezek az 1792. 42­­. cz.-ben, az id. törv. szabályok II. 8 §-ban, a 1777 oct. 27.5677. sz. a., 1798. aug. 31.17869. sz. a. s az 1818. sept. 20. 26841. sz. a. kelt helytartótanácsi intéz­ményekben. K. L. ur azonban oly színben tünteti fel az igazságügyminisztert, mintha ő, tudomással bírván az orsz. fegyintézetek­ben fegyelmi büntetésül használt vessző­­zés és botozásról, ezt megtűrni talán haj­landó volna. Ennek ellenében nincs szükség hosz­­szas czikkezésre, álljanak itt inkább a mi­niszter által folyó évi február hó 10-től kelt: »A m. kir. orsz. fegyintézetek szá­mára kibocsátott házszabályok“ némely pontjai. Az I. rész 42. §. a bilincselésről igy szól: »Addig is,mig a törvényhozás a bilincsbün­tetés eltörlése iránt intézkedni fog , láb­bilincset azon fegyenc­ek tartoznak vi­selni, kiknek ítéletében ezen súlyosbítás határozottan ki van mondva. Ha a vég­zendő munka folytatásában a fegyencz a bilincs által gátoltatnék, az igazgató jo­gosítva van, a bilincset kellő elővigyázat mellett csak egy lábon viseltetni, —azon esetben, ha a bilincshordás­t«. Itnl az egyén­nek egészsége szenvedne, az orvos írás­beli vél­ményére a bilincs leveendő. Azonban a bilincs alól felmeri tettekről pontos jegyzék vezettessék és abban a felmentés oka is ki­étessék.“ A 70. §. rendeli: »A fegyenczeket ká­romolni, úgyszintén ütlegekkel, lökdösés­­sel vagy bármi más embertelen módon bántalmazni, sem a hivatalnokoknak, sem az őröknek nem szabad­ e tilalom meg­szegői ellen hatályosan fellépni, az igaz­gató köte­­sségei közé tartozik.“ A 71. §. a fegyelmi büntetésekről szól, s hiában keresné valaki azok között a bot - vagy vesszőütést; eltöröltettek ezek jóval előbb, mintsem valakinek eszébe ötlött volna ez iránt a miniszterhez inter­pellációt intézni. Az orsz. fegyintézetekről kiadott­­hi­vatalos jelenté­s azon időről szól, midőn a miniszter ezeket a fennállott helytar­tótanács és az érd. kir. főkormányszék felügyelete alól átvette. Valóban szomorú leírást olvasunk az akkori áll­apotokról. Azóta azonban másfél év telt el s az igaz­­ságügyminiszter ezen időt ami fordítá, hogy a­z orsz.fegyházakat olyan intézetek­ké alakítsa át,hol a bűnözöttek javítására, rendszeres munka, elemei tanítás, vallási oktatás és humánus bánásmód által, a fennálló rendszer természetéből folyó aka­dályok daczára mindaz megtétessék, a­mi csak emberi erő, ügyszeretet, jóakarat és a humanitás elvei szerint eljáró kormány­zat törekvéseitől kitelik. Az igazságügy miniszter, gondjainak legfőbbjei közé szá­mítja a köztösök javítását s a megkezdett után mindig csak előre halad. A „hivatalos jelentés“ által vázolt vi­szonyok 1867-ben léteztek ugyan, de 1869-ben többé nem léteznek, annál ke­vésbbé használtatók az orsz. fegyintéze­tekben a bot és vessző, azért: „De strigis, quae non sunt, nulla que­­stio fiat.“ T. E. A „negyvennyolczas párt“ válasz felirati javaslata. (Vége.) Annyit mindenesetre már most hivatva érez­zük magunkat , kijelenteni, hogy midőn a kor­szellem az alkotmányos jogoknak nem szűkíté­sére, de tágítására utal, a magyar törvényhozás határozottan elutasítja magától azon gondolatot, mintha a választási törvény hiányainak orvos­lása, a választási jog megszorításában lenne ke­reshető ; — ellenkezőleg mi azt tartjuk, hogy annak okszerű tágítása szükségeltetik. Az országgyűlés függetlensége, úgy mint a kormányzat és közigazgatás rendjének tekinte­téből szükségesnek tartandjuk a maga idejében oly törvény alkotásához kikérni Felséged kirá­lyi szentesítését, mely szerint közhivatalnokok s bírák vagy a kormány engedélyezésétől függő vagy azzal hivatalos viszonyban álló nyerészke­dési s üzleti vállalatok engedményesei, igazga­tói és tisztviselői országgyűlési képviselők ne lehessenek. A hon polgárait különbség nélkül megillető egyéni szabadságok közt elsőnek ítéljük a sze­mélyes szabadságot. Ennek az önkény elleni megóvása igényli, hogy minden polgárnak joga legyen a törvénytelen elfogatási­ vagy szemé­lyén elkövetett bármely sérelméért, mind annak elrendelőjét, mind végrehajtóját törvényes­ bíró előtt felelősségre vonni és hogy e felelősségtől bár­mely felsőbb parancs vagy rendeletre hivat­­kozás senkit se mentesíthessen. Felséged a sajtót­örvények hiányainak orvos­lására hívja fel figyelmünket; mi hódoló köszö­nettel fogadjuk Felséged eme figyelmeztetését, mert magunk is érezzük égető szükségét ezen, törvények megváltoztatásának. A véleménynyilvánítás szabadságának, legyen az szóval, irásban vagy sajtó útján, semmi elő­­leges feltételektől függővé tétetnie nem kell és annak más korlátja nem is lehetvén, mint a töb­bi polgárok jogai és szabadsága tiszteletben tar­tásának kötelessége, mi azt a köztörvények utalma, s csak is a köztörvények iránti felelős­ség alá helyeztetni kívánják. A sajtó egyébiránt is a közművelődés egyik leghathatósabb eszköze lévén, melynek terjesz­tése a honpolgárok szellemi és anyagi emelke­désének első feltétele, mi azt minden kivételes megszorítások és megadóztatástól felmenteni kívánják. Halaszthatlannak tartjuk mi is, mint Felséged, az egyesülési és gyülekezési szabadságnak biz­tosítását, és e részben úgy vagyunk meggyő­ződve, hogy azon elv alapján, a­mi egyes pol­gárnak szabad, annak számra való tekintet nél­kül többeknek is szabadnak kell lenni, s ez oly módon érhető el legbiztosabban, ha az előbbi pontban kifejtett elveknél fogva, ezen jog is egyedül a köztörvények utalma és ezek iránt tartozó felelősség alá helyeztetik. A polgárok egyéni szabadságával kapcsolat­ban nem mulaszthatjuk el Felséged előtt kije­lenteni, miképen mi a vallásszabadságnak, an­nak minden következményeivel együtt, és a val­lásfelekezetek tökéletes jogegyenlőségének tör­­vényesítését az előhaladott kor sürgető igényei közé sorozandóknak tekintjük. A vallás lelkiismeret dolga. Miért is „a tör­­vényesen bevett va­ll­ások“kifejezésnek törvényeinkből kihagyása mellett szükségesnek tartják kijelenteni, hogy vallását kiki szabadon választhatja és változtathatja, hogy továbbá ezen szabadság az alkotmány által biztosított egyéni jogok közé iktattassék, és annak sérthetetlensége, mint minden más egyéni jogoké, a köztörvények védelme alá helyeztessék. A népek anyagi jólétének s szellemi emelke­désének, következőleg a megelégedés és erköl­csiség, az önerejébeni bizalom s ebből kisarjadzó véderő fejlesztésének s gyarapodásának legha­talmasabb tényezője, nézetünk szerint, a nemzet értelmiségi fokozatának emelésében fekszik. Miért is mi­szintúgy mint Felséged, úgy vagyunk meggyőződve, hogy a nemzet legfontosabb érde­kei sürgősen igénylik a tanítás rendezését Valamint az állam minden polgárainak faj, nyelv, valláskü­lönbség nélkül jogokat ad és reájok kötelességeket ruház, úgy jogaik gyako­­rolhatására, kötelességeik teljesithetésére, szel­lemi emelkedések s anyagi jólétek előmozdítása által faj, nyelv s vallásra való tekintet nélkül gondoskodni tartó­­k. Annálfogva mi a népneve­lési általánosnak, ingyenes és kötelezőnek, a közép és magasabb tanintézeteket mindenkire nézve könnyen hozzáférhetőknek kívánjuk. Különös fontosságot helyezünk pedig abba, hogy a népnevelési s közoktatási ügy az ország közigazgatási szervezetével a községtől kezdve fel a kormányig, várhatlan kapcsolatba hozassák és hogy a katonai oktatás fokozatosan az elemi tanodáktól az egyetemig a polgári közoktatás­sal egyesittessék. Felségednek a hűbéri viszonyok még fennálló maradványainak megszüntetésére vonatkozó in­tése, a nemzet egyhangú és már több ízben ki­fejezett kívánatéval találkozik. M­­ost is az igaz­ság, méltányosság és a tulajdon szentségének teljes megóvása mellett kívánjuk eszközöl­tenni. Áthatva mindannak fontosságától mi hazánk anyagi fe virágzásának fejlesztésére befolyással lehet kiváló figyelmünket fordítandjuk azon nem­zetközi szerződések átvizsgálására, melyeket Felséged kormánya élénkbe terjesztene. A kereskedelmi és ipartörvények javításánál és alkotásánál figyelemmel leszünk arra, hogy jóhiszemű üzleti kötések gyors elintézése bizto­­­ítva legyen, az ipar és kereskedés fejlesztésére kiválólag hivatott társulatok és egyletek egy­részt a kalandos vállalkozók túlkapásaitól meg­­óvasodnak, másrészt a kormány túlságos bea­vatkozása által a vállalkozási szellem el ne zsib­­basztassék.­­ Egy józan és független hazai bankrendszer­nek megállapítását s és által­a forgó tőkének szaporítását, úgy mint a hitelintézetek háló­zatának az egész országbani kiterjesztését véljük mi főleg ezen czél elérésére hivatot­taknak. Nem mulasztandunk el továbbá kiváló gondot fordítani az ország főjövedelmi forrását képező földművelésre, elhárítva az akadályokat, melyek felvirágzásának útjában állnak, és pártolva mind­azon intézkedéseket, melyek e czél előmozdítá­sára szolgálnak. Közutainknak jó karba helyezését, vasúti há­lózatunk országos szempontból mihamarabb kiépítését, folyóinknak szabályozását s csator­nákkal összeköttetését, anyagi felvirágzásunk mellőzhetlen feltételének tekintjük. Kellő figyelemmel vizsgálandjuk meg tehát azon törvényjavaslatokat, melyek közlekedési eszközeinkre vonatkozólag Felséged kormá­nya által országgyűlési tárgyalás alá terjesztet­ni fognak. Mi azonban az óhajtott czélt, hazánk anyagi felvirágzását, csak úgy véljük elérhetőnek, ha kellő gondot fordítva a köz- és vasutakra, úgy­mint csatornák és folyókra, melyek a belforga­lom könnyítésére szolgálnak, főigyekezetünk oda leend­irányozva, hogy nyers terményeinket a legolcsóbb módon a tengerre, s igy a világvá­sárra szállíthassuk. S ha továbbá az állam nem vállal magára oly kötelezettségeket, melyek a nemzeti vagyonoso­­dással kellő arányt nem tartva, oly terheket rónának a nemzetre, melyeket az előbb-utóbb megbizni képes nem volna.­­ Azért mi az ed­dig leginkább követett kamatbiztostás melletti engedélyezés helyett, időszakonként és számítva teendő állami beruházások által, még pedig ka­­matlan kölcsön útján kívánjuk közlekedési esz­közeinket egy országos szempontból megállapí­tandó terv szerint kiépíttetni. Ez iránti megálla­podásainkat, annak idején Felséged szentesítése alá fogjuk terjeszteni. Kötelességünknek ismerendjük az államház­tartás szükségleteinek fedezéséről gondoskodni. Jóakaró készségre azonban a közterhek vise­lésében csak azon állam számíthat, mely viszont az elvállalt kötelezettségeket maga is teljesíti.­­ Mindezért, mind a jog é a közerkölcsiség te­kinteténél fogva is, a nemzet által adott szónak szentnek kell lenni.­­ A múlt országgyűlés pusztán méltányossági tekintetből évenként 30 millió forintot meghaladó súlyos terhet vállalt el a nemzetre az osztrák birodalom államadóssá­gaiból, melyekhez hozzájárulni nem tartozott. E ténynyel szemben érzékenyen sértenek a jog és igazság követelményeit és megrázkódtatnék a közerkölcsiség érzetét, ha azon kötelezettségek teljesítését és ígéretek beváltását saját polgá­raink irányában elmulasztanék, melyek nehéz időkben a nemzeti becsület védpajzsa alá he­lyeztettek. Az államháztartás fedezete mellett tehát ezen nemzeti becsületszó beváltásáról is gondosko­­dandunk. Ezen gondoskodásunk készséges és köteles fel­ajánlása mellett azonban mulasszhatlan köteles­ségünknek ismerjük Felséged előtt ünnepélyesen kijelenteni, hogy a fennálló terhek az ország la­kosainak adóképességét felülmúlják, és hogy azoknak növekedése a közvagyonosság gyarapo­dásával annyira nem áll arányban, miszerint kétségbevonhatlan, hogy az adók magát a nem­zeti vagyon tőkeértékét támadják meg. Népképviselői kötelességeink legfőbbjei közé tartozik, hogy ezen bg­jon az állam­kiadások s az adózási képesség közötti súlyegyen helyreál­lításával segítsünk. Miért is a most két év kiadásairól szóló, még eddig országgyűlés elé nem terjesztett száma­dások szoros megvizsgálása után az államkölt­ségvetés megállapításánál a legszigorúbb gaz­dálkodást fogjuk szem előtt tartani. Első tekintetben egy, a kormánytól független, az Ors­zággyűlés által pártkülönbség nélkül vá­lasztandó jő­sságavevőszék felállítását véljük szükségesnek. Gazdálkodás tekintetében pedig az adó tete­mes részét a költséges kezelés, s az igen szá­mos hivatalnokok emésztvén fel, igyekezni fo­gunk az adónak törvényhatóságok utján behaj­tása, s a kormányzat egyszerűsítése által tete­mes m­egtakaritásokat eszközölni. A’.c.. ken könnyítés legjelentékenyebb ré­szét azonban a honpolgárok védelem­képessé­gének kifejtése mellett a nemzet erejét kimerítő állandó hadsereg mértéktelen létszámának le­szállításában véljük keresendőnek. Mi a Felséged által figyelmünkbe ajánlott adóügy reformját annál nagyobb készséggel veszszük tárgyalás alá, minél inkább meg va­gyunk győződve, hogy a fennálló adózási rend­szer némely neme szerfelett, súlyosnak, némely más neme pedig vagy az ország termelő erejé­nek , iparának szabad fejlődését gátolónak, vagy pedig kutatási természeténél fogva szük­ségtelenül boszszantó jelleműnek bizonyult. Fel­adatunknak tekintendjü­k tehát az adózási rend­szer átvizsgálásáról gondoskodni, hogy az ál- Mai számunkhoz egész iv melléket van csatolva.

Next