Pesti Napló, 1869. június (20. évfolyam, 123–147. szám)
1869-06-11 / 132. szám
. Péntek, június 11.1869. 132. szám. Szerkesztési iroda : Kiadó-hivatal: fW*oori*k T. «Am i »„«le*. tora 7. r&am * iaP «■•ü«“! illete minden kSeloméa, e efunrkMetCcéfli«» latéeen&l, A iKJ AOVAfi rietll íllflt-t * W mAojek |olSSr.etA«í pín* , kiedfce kRí-al! panaasok tnrdt’iníayek j • *kVnsen»t».J,n levetek túl ismert ferdutó- n$T*Uvfhof intéKfn4£%L későktől fsgaát*tu*.k »1. REGGELI A DAS. 20. évi folyam. Előfizetési föltételek: Vidíts ff , postán : hfelybna, há*ho* hordro : Félévre.......................lí írt. Érn»fy*dro.... «írt ECJ hór» .... ! m As esti kUdij különkillíjeért felülfizetés havonkíut . . 50 kr. Hirdetmények dija: 7 hassábos petitor egyiseri hír intésnél 7 aj kr. Bélyegdö külön 80 ajfer. Nj 'it ti; ; 6 btóábos petit mM 76 aj kr. Egész évre Fél évre Negyed évre Egy hóra ) Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869111. évi folyamira. Előfizetési ár: 24 forint. . 12 „ • • e » • • 2 „ A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Pest Imim 10. 1800. 18 S is (ez.) Midőn a hadsereg uj szervezéséről szó volt s az általános védkötelezettség még hírlapi vita tárgyát képezte, lapunkban is tüzetesen foglalkoztunk e kérdéssel, el nem mulasztván üdvös befolyását a sereg szellemének átalakulására a jövőben kiemelni. Legkevésbé sem állítok, hogy meg volnánk elégedve a hajdani osztrák hadseregben uralkodott nézetekkel s elvekkel különösen nemzetiségi szempontból, de kifejteik egyszersmind, hogy mindennek egyetlen gyógyszere az értelmiség katonai kiképzésében , fölvételében a haseregbe fog feltaláltatni. A védkötelezettség elfgadásával jobb jövő elé néztünk, azt hittük, hogy azon őszinteség s kölcsönös jóakarat, mely a 67-ki kiegyezést kiválókép jellemzi, mint minden egyéb kérdésben — úgy itt helyébe lépenk az előbbi érzelmeknek ennek segélyével a hadsereg szelleme lassan kint átmegy azon processuson, mely azt a túlélt, elavult múlt egy intézményéből a jobb jövő erőteljes institutiójává fogja átváltoztatni. Nem is csalódtunk, a nemzet szintoly emelkedett gondolkozást tanúsított, mint aminő mérsékletet és a viszonyokhoz alkalmazkodást a seregben tapasztaltunk; ő felsége, az alkotmányos magyar király, mint legfelsőbb hadúr saját kezébe vette a sereg belügyeit s vezetését. Rövid idő telt el azóta, a honvédség s az általános védkötelezettség csak keletkezőben van s már is le-lehullanak azon falak, melyek a polgárt a katonától, a katonát a nemzettől elválaszták ébben ő megelégedéssel constatálhatjuk, hogy a sereg zömében sehol sem mutatkozott oly szellem, mely az újonnan felavatott dualismust kedvetlenül tekintette volna. Szórványosan egyeseknél kivételképen feltűnt ugyan azon szellem, mely az uj korral s annak intézményével megbarátkozni nem tudott, de épen az, hogy e jelenségek nemcsak viszhangot nem keltöttek, de még indignátióval fogadtattak a sereg kebelében — igazolja állításunk valódiságát. Amit a sereg, azt a nemzet nem tett, azt megtette egy párt — meg egy párt két, közlönye — Jókainé lapja — a magyar és a német, a „Hon“ és a „Neuer Freier Lloyd.“ Nem tudjuk majdonkép, mily fontosságot tulajdonítsunk a „hadsereg a mikroskop alatt“ czimű cziknek, melyet mindkét lap — elég jellemzőleg — a „Hon“ vezérczikknek, a „Lloyd“ tárczának kiadott. Nem tudjuk, ha e czikk előtérbe tolásának, ha azon zajnak, melyet a 1. magyar német laptulajdonos vele ütött — van e köze a párt véleményével is, vagy az egész csak Jókai úr loyalitásának rovására írandó fel. Mellőzzük hát a pártot és szóljunk Jókai úrról is csak annyit, hogy ő, ki loyalitását moly költői modorban szokta minden alkalommal feltüntetni — a nevezett czikk kiáltó s minden magyarázat nélküli feltálalása által ezen értelmével hihetőleg összeütközésbe jöhetett, miután most már a koronás király maga vette át a legfőbb hadúr tisztét. A sajnos conflictust Jókai úr bensejében részvéttel kísérhetjük s áttérhetünk magára a kérdéses czikkre. Ennek rövidfoglalatját egy „szakasznak“ azon panasza képezi, hogy az ő ezredében a magyarságot mindenképen elnyomni igyekszik az ezredes, mit az illető czikkíró 1866 és 1867-ből vett példákkal illustrál. E példák önkénytelenül is egyszerű kaszárnyas pletykának tetszenek, miket a mi derék,,fizerjeink és „fzáttereink“ hosszú estéken a piresen pipálva — kedélyesen elmesélgetnek egymásnak és valóban a „szakasznak“ összes gravamenei abban kulminálnak, hogy ő és még néhány pajtása, kik már rég megérdemelték volna az ezüst csillagot gallérjukon — még sem avanchroztak, hanem szakasznokoskodhatnak — mint a magyar nemzet mártyrjai. E fölötte ártatlan pletykának semmi fontossága sem volna, ha Jókai úr az által, hogy e levelet magyar, német journalistikájában a lap elére kitűzte, mintegy arra nem hívta volna fel a nemzetet, ,hogy — pars pro toto — az egyes példákat illustratiójaképen vegye az egész hadsereg állapotának s a vagy magában állóvagy ritkán előforduló esetet — generalizálja. A névtelenül megjelent czikkben mi igaz van s mi írandó a szakasznoki búsmagyar fantázia rovására — nem tudhatjuk, meglehet, hogy mindez igaz szóról szóra s akkor nem tanúsít egyebet, mint azt, hogy ily roppant testületet — mint a hadsereg — 1 — 2 év alatt nem lehet minden tagjában epurálni és egy megcsökönösödött, régi copfnak valamennyi szálát kitépni, mert régi ellenszenveket és előítéleteket csak az idő semmisit meg tökéletesen. De viszont meglehet, hogy e czikk csupán egy — tán kiérdemelt mellőzése által megsértett szakasznok hiúságának szüleménye, kit az aspirált csillagos gallértól saját hibái ütöttek el s mint minden ember — saját vétségeit hajlandó más indokokkal helyettesíteni, előszedi hát nemzetiségét és figuráivel Ez esetben mindenesetre vigyázatlsá a czikket oly fontoskodó pártfogolással oly provokativ módon tálalni a közönség elé. Hanem mellőzzük most a czikk tartalmát s mondjuk ki röviden, hogy sajnos, ha az illető szakasznak panaszai — melyek azonban még a múltban gyökereznek— alaposak — sajnos annál inkább, mert az abban ecsetelt eljárás, mind a legfőbb hadúr, mind a nemzt akaratával ellenkezik. Ez apró bajok, tán még itt-ott meglevő kisebb súrlódások azonban — amennyiben még léteznének, miről a szakasznak — ki 1866. és 1867-ről beszél — e szerint hallgat— mindkét rész tapintatos viselete által lassanként elenyésznek. Tekintsük most egyáltalán azt, vájjon okszerű s helyes eljárás volt-e azon czikket közzétenni úgy, mint közzétette azt Jókai úr, czélszerű-e tán alaptalan gyanúsításoknak uj medret ásni, kelles-e egyes — tán a tűzpróbát ki sem álló eset miatt — azonnal a — szenvedélyekre apellálni ? Nincs a világon testület, melynek szinfaltitkai ne volnának, nincs testület, melynek kulisszái mögött megannyi megsértett önérdek, megbántott hiúság, állítólag mellőzött érdem naponként ne csapna szörnyű lamentókat s ne csinálna magából mártyrt. Ki végbre akar járni a dolgoknak, belátja, hogy legritkább esetben van a panaszosoknak igazuk, s ezért , ha minden testület valamennyi panaszával betöltené Jókai úr magyar-német lapjai hasábjait — nemhogy szolgálna az illető ügynek, de száz sebet még fekélyesebbé, vérzőbbé tenne. A nyilvánosság oly fegyver, melyet mi nagyra becsülünk, de épen a fegyver iránti tiszteletből, nem akarnék azt elhasználni, élét elkoptatni. Ha mindezt egybefoglaljuk, kénytelenek vagyunk azt kérdeni: fogja-e az a bizalom kötelékét erősíteni, ha, az egyik fél szándékos részakarattal vagy kgy közigazgatás vagyonosodási és művelődési tekintetből. ii. A hazánkban utazónak nem kell sok szemlét tartani a semmi, vagy elhanyagolt utak, a beltelkek ronda kerítései, s felhasználatlan parlag állapota, a piszok és sár, mely város és községekben mindig a legnagyobb, az undort gerjesztő szállodák, hamisított italok, félmeztelen csavargók, szemtelen kolduszaj, durva zaj a vérengző verekedések, a mezei munka idején kívül ünnepet tartó lomhaság, mintha kihalt volna az egész vidék, pusztulásnak engedett, hajdan dús s terjedelmes erdők, nagy területek, virító fa, lomb és virág nélkül, beiszapolás vagy meder emelkedés általa földméhébe viszszaszorult, s ennek folytán elveszett vagy veszendő források, erek és csermelyek, védtelen rétek és mezők, a vad- és halaknak derüre-borura való pusztítása épen szaporodásuk idején, semmi vagy tehetetlen rendőrség, az egyes tájak természeti kincseinek, melyek jól kiaknázva, arany bányák Ehetnének, értelmetlenség, gondatlanság vagy hanyagság folytán parlagon hagyása, stb. mindez első pillanatra észrevéteti vele, hogy oly országban utazik, melyben a közigazgatás, egyes városokat kivéve, aligha sokkal kifejlettebb, mint akár a török birodalomban. Megbocsátó, szerkesztő úr, hogy lapját ily elemi dolgok fejtegetésére veszem igénybe, hiszen az elsorolt s egyéb hátramaradásunk, hiányaink, bajaink, pangásunk nem nemzetünk neveletlenségében s tudatlanságában találja alapját, mintha mindezek öntudatával nem bírnánk , s nem szidalmaznánk akárhányszor is a közigazgatást, hogy például felszedve a közmunka-váltság díjt , mégsem tesz semmit, utaink napról-napra rosszabbak, stb. Feleslegesnek látszhatik tehát, oly dolgokat akarni megértetni a nagy közönséggel, melyeket okaikkal együtt ez talán jobban ismer, mint mi. Tekintve azonban az élhetetlen apathiát, hogy ismerve s panaszolva a bajt, orvoslására mégsem teszünk semmit; tekintve, hogy ez apathia veszélyes erkölcsi kárt jelez : politikai passiókat megfelelő ész-, erő- és tudomány nélkül, a társadalmi érdekek s élet helytelen appreciatiójából származó ingere, kizárólag csak a nagy világban akarni kitűnni, s bizonyos öröklött gazdálkodási systemához való ragaszkodást a közjó rovására; tekintve végre, hogy az az ember fatális természete, miszerint az ismert és nemzedékek során át egyaránt sínylett bajok megorvoslásához is rendesen akkor lát csak egész erélyével hozzá, midőn annak nem csak gyalázatát, hanem kárait is hatalmasan füleibe dörgi a nyilvános csodálkozás, ócsárlás, gúny, szitok és elhirdeés; tekintve, mondom , ezen indokokat, nem találtam hely- és időnkivülinek épen most, midőn az ország a helyhatóságok rendezéséhez már-már hozzáfogni készül, e tárgyat is szőnyegre hozni, oly czélból, hogy a nagy közönség, látva, mi az ő „hierum cessans“ és emergens damnum“-a, a helytelen, hanyag, vagy épen bűnös administratióból, több gond és utánnézéssel legyen, mint használják f .l munkáját és pénzét; mint hol és mily költséggel épülnek például utjai és hídjai, szereztetnek meg hozzá az anyagok, s számíttatik fel a napibér? mint lehetne e, vagy más hiányon segíteni, e vagy ama kínálkodó előnyt czélszerűen felhasználni stb. Láttam utakat, melyek nem épen régen szinte római szilárdsággal épültek, s ez utak alig használhatók, mert vagy tiz év óta már nem kavicsolják. Pedig az egész környék tudja, hogy ha pár ilyen útja jó állapotban volna, gabonáját 30— 60 krral drágábban adná el, a mint eladja most, midőn a zsidó a rosz utak fejében annyival magasabb fuvarbért követel. Vannak vidékek, melyeken keservesen panaszolják, hogy drága, vagy épen nincs zsindely, elfogytak az erdők, s a szalma hiányzik, nincs tehát mivel befedni a házat. Pedig azon vidéken van palakő elég, melyet semmi mesterség, nagyságra és könnyűségre nézve úgy elkészíteni, s a lécz is elbírja, s nem kell szükképen a deszkára rakni, s igy olcsóbb, mint a zsindely. E természeti kincset felhasználva, a szükségen is volna segítve, az épületek is nyernének, sok ember is kapna foglalkozást. Valaki bizonyos uradalmi birtokot megtekintve, kiemelte a gyönyörű tagozást, a szép fasorokat, a czélszerűen berendezett épületeket, utakat, delelőket stb., s azt találta megjegyezni: van, úgymond, mindebben egy kis felesleges luxus, e fasorok, alígák stb. sokba kerülhettek, holott el is maradhattak, s az illetők a pénzt egyedüvé fordíthatták volna. A gazdatiszt azt állítá: e luxus az uraságnak semmibe sem került, a rendes munkaerőt fordítottuk létr hozására oly időszakokban, midőn azt másutt nem foglalkoztattuk. Mivé válnék hazánk, ha az összes munkaerőt az egész országban ily pihenési időben, utak építésére, árkok töltésére, csatornák vezetésére, fák ültetésére, s a mindehhez s sok máshoz megkívántató anyagok összefuvarozása és elkészítésére fordíthatnék! Pedig, hogy ez megtörténjék, ehhez csak értelmes, becsületes, a népre szóval tettel hatni tudó közigazgatási elöljárók, községi bírák, kerületi szolgabírák és megyei alispánok kívántatnak. Tudvalevőleg hazánkat, ha az egy Pestet kiveszszük, idegenek igen gyéren utazzák be. Pedig természet szépségekben nem igen van hiány, a kiváncsi touristákban, kikre ezeknél sokkal csekélyebb nevezetességek is bírnak vonzerővel, sincsen fogyatkozás. De hogyan jöjjön valaki hazánkba, valamig nincs hová szállnia? Az utazók az illető helyekre nézve mindig kisebb-nagyobb jövedelmi forrás. Nem állna-e tehát községeink érdekében, hogy a szenny- és durvaság tanyáit, irodáikat, tisztességes szállodákká alakítsák által, a keresztülutazók egészséges étel- és italban részesüljenek, s éjjelre szobát és ágyat kapjanak, melytől a műveit ember meg ne betegedjék? S kinek hivatásához tartozik erről gondoskodni, ha nem az administratiót kezelő községi elöljáróknak, ha ebbeli tisztének az illető regale-birtokos meg nem felel, italmérés lévén az ő kizárólagos joga, és semmi más ? Ha, amint magunkat mentegetni szoktuk, nincs az erre, valamint sok más egyébre is megkívántató pénz, ajánlja fel mindenki a fölös munkaerőt, melyre már fentebbi soraimban vonatkoztam, s bizonyos csekély pénzből kerül ki az egész. Vannak, kik magukat jó administrátoroknak s nagy közigazgatási talentumoknak tartják, mert sok ügyet gyorsan elintéznek. Nem tagadom, sokat ér a szapora elintézés már magában is, mert gyorsítja a forgalmat s megsokszorozza a pénzt. De nézetem szerint a jó administratióhoz még más, fensőbb tehetség is kívántatik. A gyors elintéző hasonlíthat az oly számvevőhöz, ki képes ugyan a tételeket összeadni, s azt hogy például 6 + 6·12, és 12 — 81 4, pontosan kimutatni, de nem maguk a tételek benső igazságát,vagyis czélszerűségét, szükségét, helyességét megítélni. A jó administrátornak tudnia kell nemcsak azt, hogy például valamely vidéken bizonyos időben milyen szokott lenni a napibér és anyagok ára,- hogy a költségvetéseket alaposan megbirálhassa s 50,000-en ne építsen olyat, mit 20,000-el is bizvást kiállíthat; neki a területnek, mely igazgatása alatt ál , előnyei és hátrányai, a szokások és erkölcsök, a jó és rosz hajlamok, a tettleges lelki és anyagi állapot és erők tökéletes ismeretével bírnia, a azonfölül azon világos belátási tehetséggel kell megáldva lennie, mely lelkének mutatja a dolgok összefüggése és fejlődésének rendjét, miszerint ne kezdje ott, hol végezni kell, ne állítsa a pyramist csúcsára, hanem, alább is meggondolatlanul minduntalan rángatja czibálni kezdi? Az én nézetem szerint a jobb jövőt nem úgy teremtjük meg, ha mint a jelen esetben is — előkeresünk a múltból oly pletykákat, melyekért a jótállást Jókai úr aligha elvállalhatná — s ezek segélyével buzgalommal dolgozunk a jelen állapot elmérgesítésén. Mikor e czikket elolvastam, önkéntelenül azokra gondoltam, miket a magyar ezredek hazahozatala ellen némely emberek felhozni szeretnek ; eszembe jutott, hogy a Jókai derék „szakasznoka“ rakásra hordja azon argumentumokat és eszembe jutott , hogy aki ezredeink hazajöttét bármi okból nem óhajtaná, vagy nem kedvelné, jobbat sem tehet mintha egy afféle „szakasznokot“ fog magának, aki azután fog magának két ellenzéki magyar lapot. S mint magyarán mondjuk: mindannyiszor üstökén ragadja a dolgot. A jó administratort kell, hogy a siker igazolja: „Quaeris monumentum? circumspice !“ Virágzó, művelt, civilizált tájaknak is meglesz egykor az ő történetük. S én megvallom, soha semmi történetet nem olvastam annyi érdekeltséggel, mint a kezdődő telepitvények s gyarmatok törekvéseit, erőt venni a természeten, s kis hazájoknak idegen földön mindazt megszerezni, a mivel meglehet, más ég alatt, anyaországuk bir. Úgy hiszem, Böhm írta meg nálunk is a Bánság történetét, melyben annak művelődési fejleménye a törökök kiűzése után, kétségkívül legtöbb érdekkel bir. Ily történeti művekben hely akad az oly férfiaknak is, kiket ma a nagy világ nem emleget, de a kiknek sikeres, mert ildomos és becsületes fáradozásairól, egyegy kis helyet vagy tájat felvirágoztatni, a hálás utókor annál bensőbb gyöngédséggel fog megemlékezni, mennyivel kisebb igényt tápláltak, míg éltek, azon jutalomra, melyet az örök név az érdemnek igér. A 6 ikosztály június 11-án délután 5 órakor ülést tart. Iisel Kálmán oszt. jegyző. A Deák-párt f. hó 9-én tartott értekezletében végleg megállapító azon jelöltjeinek névsorát, kiket a képviselőház részéről a delegátióba megválasztani kíván. Az elfogadott névsor következő: Binó József, gr. Bethlen Farkra, Bittó István, Bujanovics Sándor, Csotta János, Éber Nándor, hr. Eszterházy Pál, Házmán Ferencz, Hertelendy Kálmán, Horváth János, Ivacskovics György, Jankovics Antal, Kautz Gyula, K. Kemény Gábor, Ordódy Pál, Pásztélyi János (beregi), Papp József, Petrovay Ákos, Pulszky Ferencz, Rudnay István, Semsey Albert, Széll Kálmán, Szitányi Bernát, Szőgyényi László, Stratimirovics György, Tury Samu, Ugrón Lázár, Ürményi Miksa, b. Vay Béla, Wahrmann Mór, Warter Frigyes, b. Wodiáner Béla, id. gr. Zichy József, gr. Zichy Nándor,gr. Zichy Victor, Zsedényi Ede. Horvátország részéről : gr. Pejachevich László, Fodróczy Sándor, Horváth Péter és Jancsó N. Póttagokul : Ányos István, Bogdán Vincze, Dániel Márton, Réthelyi József, Klobusiczky Ágoston, Nagy Samu, gr. Szirmay Ferencz, Török Dániel, Urbanovszky Ernő. — Horvátország részéről: Hrvoics N. Kautz Gyula beszéde a képviselőház május 29-ki ülésében. Thás ! Nem fogok a rhetorikának azon figurájával élni, melyet rapetitiónak neveznek. Cicerónak sem fogom követni azon tanácsát, hogy a szónok akkor, ha az illető tétel indokolásához további új érveket felhozni nem bír, folyamodjék a szenvedélyekhez. Mondom, Cicero ezen tanácsát nem fogom követni, hanem csak egy oldalához a szőnyeget forgó kérdésnek akarok polemikus irányban hozzászólani, mely oldalra nézve az. ellenzék némely kitünőbb férfias részéről oly érveket és nézeteket hallottam kifejeztetni, melyeket halhatatlan Széchenyink a maga idejébe .A kímélet is e a fallaciáknak nevezett, s a mai időben némelyek sophismának neveztek. Fogok pedighozzájárulni különösen azon irányban, melyben itt a jobboldalon felállott szónokok közül is kevesebben szólottak, t. i. a közgazdaság és a" pénzügy"szempontjából. Mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad mellesleg csak néhány igénytelen megjegyzést előre bocsátanom arra vonatkozólag: miért nem tartom én most, jelen helyzetünkben a közjogi alapkérdés fölötti vitát felújítandónak. Jelesül nem csak azért, mert félek, hogy az előttünk álló roppant sokaságú és égető szükségű reformkérdések megoldásában föltartóztatva lennénk , nem csak azért, mert a vitát előzetesen is meddőnek és eredménytelennek tekintem; nemcsak azért, mert az igen. ellenzék státusjogi programmja előttem egy zárt könyv, melyben olvasni nem csak igen nehéz, de talán nem is lehet ; nem esik azért, mert a frigyet, mit csak tegnap kötöttünk már ma bolygatni nem akarom; nemcsak azért, mert sem az igazsággal, sem a czélszerűséggel, sem hazánk jól felfogott anyagi érdekeivel összeférőnek nem tartanám oly eljárást, mely azt, mit csak rövid idővel ezelőtt annyi fáradsággal, s annyi erőfeszítéssel alkottunk, alig lefolyt néhány hónap után lerombolni látszanak. Mondom, nemcsak azért, hanem főleg azon okból, mivel nem szabad, nézetem szerint tsztelt képviselőházi tovább fejleszteni és színtani népünkben azt az úgy is benne annyira elterjedt improductív, maga magát emésztő negatív szellemét, amelyről Goethe Faustjában oly találólag mondatik: „Es ist jener böse Geist, der stets nur verneint, aber nichts zu schaffen weies; továbbá azért, mert félek, hogy az álladalom közjogi alapjainak minduntalan kérdésbe helyezése és megújítása, utoljára szükségkép a nép jogérzületének, jogról és igazságról való fogalmainak megrendítésére is vezet, melynél nagyobb szerencsétlenséget nem ismerek ; mert lerontatik azon erkölcsi fundamentum, a mely