Pesti Napló, 1869. június (20. évfolyam, 123–147. szám)

1869-06-11 / 132. szám

. Péntek, június 11.1869. 132. szám. Szerkesztési iroda : Kiadó-hivatal: fW*oori*k T. «Am i »„«le*. tora 7. r&am * iaP «■•ü«“! illete minden kSeloméa, e efunrkMetCcéfli«» latéeen&l, A iKJ AOVAfi rietll íllflt-t * W mAojek |olSSr.etA«í pín* , kiedfce kRí-al! panaasok tnrdt’iníayek j • *kVnsen»t».J,n levetek túl ismert ferdutó- n$T*Uvfhof intéKfn4£%L későktől fsgaát*tu*.k »1. R­EGGELI A D­A­S. 20. évi folyam. Előfizetési föltételek: Vidíts ff , postán : hfelybna, há*ho* hordro : Félévre.......................lí írt. Érn»fy*dro.... «írt ECJ hór» .... ! m­ As esti kUdij különkillíjeért felülfizetés havonkíut . . 50 kr. Hirdetmények dija: 7 hassábos petitor egyiseri hír intésnél 7 aj kr. Bélyegdö külön 80 ajfer. Nj 'it ti; ; 6 btóábos petit mM 76 aj kr. Egész évre Fél évre Negyed évre Egy hóra ) Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1869111. évi folyamira. Előfizetési ár: 24 forint. . 12 „ • • e » • • 2 „ A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Pest Imim 10. 1800. 18 S is (ez.) Midőn a hadsereg uj szervezéséről szó volt s az általános védkötelezettség még hírlapi vita tárgyát képezte, lapunk­ban is tüzetesen foglalkoztunk e kérdés­sel, el nem mulasztván üdvös befolyását a sereg szellemének átalakulására a jövőben kiemelni. Legkevésbé sem állí­­tok, hogy meg volnánk elégedve a hajda­ni osztrák hadseregben uralkodott néze­tekkel s elvekkel különösen nemzetiségi szempontból, de kifejteik egyszersmind, hogy mindennek egyetlen gyógyszere az értelmiség katonai kiképzésében , föl­vételében a haseregbe fog feltaláltatni. A védkötelezettség elf­gadásával jobb jövő elé néztünk, azt hittük, hogy azon őszinteség s kölcsönös jóakarat, mely a 67-ki kiegyezést kiválókép jellemzi, mint minden egyéb kérdésben — úgy itt helyébe lépenk az előbbi érzelmeknek ennek segélyével a hadsereg szelleme lassan kint átmegy azon processuson, mely azt a túlélt, elavult múlt egy intéz­ményé­ből a jobb jövő erőteljes institutiójává fogja átváltoztatni. Nem is csalódtunk, a nemzet szintoly emelkedett gondolkozást tanúsított, mint aminő mérsékletet és a viszonyokhoz al­kalmazkodást a seregben tapasztaltunk; ő felsége, az alkotmányos magyar király, mint legfelsőbb hadúr saját kezébe vette a sereg belü­gyeit s vezetését. Rövid idő telt el azóta, a honvédség s az általános védkötelezettség csak keletkezőb­en van s már is le-lehullanak azo­n falak, melyek a polgárt a katonától, a katonát a nemzet­től elválaszták éb­­ben ő megelégedéssel constatálhatjuk, hogy a sereg zömé­ben sehol sem mutatkozott oly szellem, mely az újonnan felavatott dualismust kedvetlenül tekintette volna. Szórványo­san egyeseknél kivételképen feltűnt ugyan azon szellem, mely az uj korral s annak intézményével megbarátkozni nem tudott, de épen az, hogy e jelenségek nemcsak viszhangot nem keltöttek, de még indignátióval fogadtattak a sereg ke­belében — igazolja állításunk valódi­ságát. Amit a sereg, a­zt a nemzet nem tett, azt megtette egy párt — meg egy párt két, közlönye — Jókai­né lapja — a magyar és a német, a „Hon“ és a „Neuer Freier Lloyd.“ Nem tudjuk m­ajdon­­kép, mily fontosságot tulajdonítsunk a „hadsereg a mikroskop alatt“ czimű czik­­nek, melyet mindkét lap — elég jellemző­­leg — a „Hon“ vezérczikknek, a „Lloyd“ tárczának kiadott. Nem tudjuk, ha e czikk előtérbe tolásának, ha azon zajnak, me­lyet a 1. magyar német laptulajdonos vele ütött — van e köze a párt véleményével is, vagy az egész csak Jókai úr loyalitá­­sának rovására írandó fel. Mellőzzük hát a pártot és szóljunk Jó­kai úrról is csak annyit, hogy ő, ki loy­­alitását moly költői modorban szokta minden alkalommal feltüntetni — a nevezett czikk kiáltó s minden magyarázat nélküli fel­tálalása által ezen értelmével hihetőleg összeütközésbe jöhet­ett, miután most már a koronás király maga vette át a legfőbb hadúr tisztét. A sajnos conflictust Jókai úr bensejében részvéttel kísérhetjük s át­térhetünk magára a kérdéses czikkre. Ennek rövid­­foglalatját egy „szakasz­nak“ azon panasza képezi, hogy az ő ez­redében a magyarságot mindenképen elnyomni igyekszik az ezredes, mit az il­lető czikkíró 1866 és 1867-ből vett pél­dákkal illustrál. E példák önkénytelenül is egyszerű kaszárnyas pletykának tetszenek, miket a mi derék,,fizerjeink és „fzáttereink“ hosszú estéken a piresen pipálva — kedélyesen elmesélgetnek egymásnak és valóban a „szakasznak“ összes gravamenei abban kulminálnak, hogy ő és még néhány paj­tása, kik már rég megérdemelték volna az ezüst csillagot gallérjukon — még sem avanchroztak, hanem szakasznokos­­kodhatnak — mint a magyar nemzet mártyrjai. E fölötte ártatlan pletykának semmi fontossága sem volna, ha Jókai úr az által, hogy e levelet magyar, német journalis­­tikájában a lap elére kitűzte, mintegy arra nem hívta volna fel a nemzetet, ,hogy — pars pro toto — az egyes példákat illustratiójaképen vegye az egész hadse­reg állapotának s a vagy magában álló­vagy ritkán előforduló esetet — genera­lizálja. A névtelenül megjelent czikkben mi igaz van s mi írandó a szakasznoki bús­magyar fantázia rovására — nem tudhat­juk, meglehet, hogy mindez igaz szóról szóra s akkor nem tanúsít egyebet, mint azt, hogy ily roppant testületet — mint a hadsereg — 1 — 2 év alatt nem lehet min­den tagjában epurálni és egy megcsökö­­nösödött, régi copfnak valamennyi szálát kitépni, mert régi ellenszenveket és elő­ítéleteket csak az idő semmisit meg töké­letesen. De viszont meglehet, hogy e czikk csupán egy — tán kiérdemelt mel­lőzése által megsértett szakasznok hiú­ságának szüleménye, kit az aspirált csil­lagos gallértól saját hibái ütöttek el s mint minden ember — saját vétségeit hajlandó más indokokkal helyettesíteni, előszedi hát nemzetiségét és figurái­vel Ez esetben mindenesetre vigyázatl­sá a czikk­et oly fontoskodó pártfogolássa­l oly provokativ módon tálalni a közön­ség elé. Hanem mellőzzük most a czikk tartal­mát s mondjuk ki röviden, hogy sajnos, ha az illető szakasznak panaszai — me­lyek azonban még a múltban gyöke­reznek— alaposak — sajnos annál inkább, mert az abban ecsetelt eljárás, mind a legfőbb hadúr, mind a nemz­t akaratával ellenkezik. Ez apró bajok, tán még itt-ott meglevő kisebb súrlódások azonban — amennyiben még léteznének, miről a sza­kasznak — ki 1866. és 1867-ről beszél — e szerint hallgat— mindkét rész tapin­tatos viselete által lassanként elenyész­nek. Tekintsük most egyáltal­án azt, vájjon okszerű s helyes eljárás volt-e azon czikket közzétenni úgy, mint közzétette azt Jókai úr, czélszerű-e tán alaptalan gyanúsításoknak uj medret ásni, kell­es-e egyes — tán a tűzpróbát ki sem álló eset miatt — azonnal a — szenvedélyek­re apellálni ? Nincs a világon testület, melynek szin­­fal­titkai ne volnának, nincs testület, melynek kulisszái mögött megannyi megsértett önérdek, megbántott hiúság, állítólag mellőzött érdem naponként ne csapna szörnyű lamentókat s ne csinálna magából mártyrt. Ki végbre akar járni a dolgoknak, belátja, hogy legritkább esetben van a panaszosoknak igazuk, s ezért , ha minden testület vala­mennyi panaszával betöltené Jókai úr magyar-német lapjai hasábjait — nem­hogy szolgálna az illető ügynek, de száz sebet még fekélyesebbé, vérzőbbé tenne. A nyilvánosság oly fegyver, melyet mi nagyra becsülünk, de épen a fegyver iránti tiszteletből, nem akarnék azt el­használni, élét elkoptatni. Ha mindezt egybefoglaljuk, kénytele­nek vagyunk azt kérdeni: fogja-e az a bizalom kötelékét erősíteni, ha, az egyik fél szándékos rész­akarattal vagy kg­y közigazgatás vagyonosodási és művelődési tekintetből. ii. A hazánkban utazónak nem kell sok szemlét tartani­ a semmi, vagy elhanya­golt utak, a beltelkek ronda kerítései, s felhasználatlan parlag állapota, a piszok és sár, mely város­ és községekben min­dig a legnagyobb, az undort gerjesztő szállodák, hamisított italok, félmeztelen csavargók, szemtelen kolduszaj, durva zaj a vérengző verekedések, a mezei munka idején kívül ünnepet tartó lomha­ság, mintha kihalt volna az egész vidék, pusztulásnak engedett, hajdan dús s terje­delmes erdők, nagy területek, virító fa, lomb és virág nélkül, beiszapolás vagy meder­ emelkedés általa földméhébe visz­­szaszorult, s ennek folytán elveszett vagy veszendő források, erek és csermelyek, védtelen rétek és mezők, a vad- és halak­nak derüre-borura való pusztítása épen szaporodásuk idején, semmi vagy tehe­tetlen rendőrség, az egyes tájak termé­szeti kincseinek, melyek jól kiaknázva, arany bányák Ehetnének, értelmetlenség, gondatlanság vagy hanyagság folytán parlagon hagyása, stb. mindez első pilla­natra észrevéteti vele, hogy oly országban utazik, melyben a közigazgatás, egyes városokat kivéve, aligha sokkal kifejlet­tebb, mint akár a török birodalomban. Megbocsát­ó, szerkesztő úr, hogy lap­ját ily elemi dolgok fejtegetésére veszem igénybe, hiszen az elsorolt s egyéb hátra­maradásunk, hiányaink, bajaink, pangá­sunk nem nemzetünk neveletlenségében s tudatlanságában találja alapját, mintha mindezek öntudatával nem bírnánk , s nem szidalmaznánk akárhányszor is a közigazgatást, hogy például felszedve a közmunka-váltság­ díjt , még­sem tesz semmit, utaink napról-napra rosszabbak, stb. Feleslegesnek látszhatik tehát, oly dolgokat akarni megértetni a nagy kö­zönséggel, melyeket okaikkal együtt ez talán jobban ismer, mint mi. Tekintve azonban az élhetetlen apathiát, hogy ismer­ve s panaszolva a bajt, orvoslására még­sem teszünk semmit; tekintve, hogy ez apathia veszélyes e­rkölcsi kárt jelez : po­litikai passiókat megfelelő ész-, erő- és tudomány nélkül, a társadalmi érdekek s élet helytelen appreciatiójából származó ingere, kizárólag csak a nagy világban akarni kitűnni, s bizonyos öröklött gaz­dálkodási systemához való ragaszkodást a közjó rovására; tekintve végre, hogy az az ember fatális természete, mis­zerint az ismert és nemzedékek során át egyaránt sínylett bajok megorvoslásához is ren­desen akkor lát csak egész erélyével hozzá, midőn annak nem csak gyalá­zatát, hanem kárait is hatalmasan fü­leibe dörgi a nyilvános csodálkozás, ócsárlás, gúny, szitok és elhird­eés; tekintve, mondom , ezen indokokat, nem találtam hely- és időnkivülinek épen most, midőn az ország a helyhatósá­gok rendezéséhez már-már hozzáfogni készül, e tárgyat is szőnyegre hozni, oly czélból, hogy a nagy közönség,­­ látva, mi az ő „hierum cessans“ és emer­gens damnum“-a, a helytelen, hanyag, vagy épen bűnös administratióból, több gond és utánnézéssel legyen, mint hasz­­nálják f .l munkáját és pénzét; mint hol és mily költséggel épülnek például utjai és hídjai, szereztetnek meg hozzá az anya­gok, s számíttatik fel a napibér? mint le­hetne e, vagy más hiányon segíteni, e vagy ama kínálkodó előnyt czélszerűen felhasználni stb. Láttam utakat, melyek nem épen régen szinte római szilárdsággal épültek, s ez utak alig használhatók, mert vagy tiz év óta már nem kavicsolják. Pedig az egész környék tudja, hogy ha pár ilyen útja jó állapotban volna, gabonáját 30— 60 krral drágábban adná el, a mint eladja most, midőn a zsidó a rosz utak fejében annyival magasabb fuvarbért követel. Vannak vidékek, melyeken keservesen panaszolják, hogy drága, vagy épen nincs zsindely, elfogytak az erdők, s a szalma hiányzik, nincs tehát mivel befedni a házat. Pedig azon vidéken van palakő elég, melyet semmi mesterség, nagyságra és könnyűségre nézve úgy elkészíteni, s a lécz is elbírja, s nem kell szük­­képen a deszkára rakni, s igy olcsóbb, mint a zsindely. E természeti kincset fel­használva, a szükségen is volna segítve, az épületek is nyernének, sok ember is kapna foglalkozást. Valaki bizonyos uradalmi birtokot meg­tekintve, kiemelte a gyönyörű tagozást, a szép fasorokat, a czélszerűen berende­zett épületeket, utakat, delelőket stb., s azt találta megjegyezni: van, úgymond, mindebben egy kis felesleges luxus, e faso­rok, alígák stb. sokba kerülhettek, holott el is maradhattak, s az illetők a pénzt egye­­düvé fordíthatták volna. A gazdatiszt azt állítá: e luxus az uraságnak semmibe sem került, a rendes munkaerőt fordítot­tuk létr hozására oly időszakokban, mi­dőn azt másutt nem foglalkoztattuk. Mivé válnék hazánk, ha az összes munkaerőt az egész országban ily pihenési időben, utak építésére, árkok töltésére, csatornák vezetésére, fák ültetésére, s a mindehhez s sok máshoz megkívántató anyagok összefu­var­ozása­ és elkészítésére fordít­hatnék! Pedig, hogy ez megtörténjék, ehhez csak értelmes, becsületes, a népre szóval­ tettel hatni tudó közigazgatási elöljárók, községi bírák, kerületi szol­­gabírák és megyei alispánok kíván­tatnak. Tudvalevőleg hazánkat, ha az egy Pestet kiveszszük, idegenek igen gyéren utazzák be. Pedig természet szépségek­ben nem igen van hiány, a kiváncsi touristákban, kikre ezeknél sokkal cse­kélyebb nevezetességek is bírnak vonz­erővel, sincsen fogyatkozás. De hogyan jöjjön valaki hazánkba, valamig nincs hová szállnia? Az utazók az illető he­lyekre nézve mindig kisebb-nagyobb jö­vedelmi forrás. Nem állna-e tehát közsé­geink érdekében, hogy a szenny- és dur­vaság tanyáit, irodáikat, tisztességes szál­lodákká alakítsák által, a keresztülutazók egészséges étel- és italban részesüljenek, s éjjelre szobát és ágyat kapjanak, mely­től a műveit ember meg ne beteged­jék? S kinek hivatásához tartozik erről gondoskodni, ha nem az administratiót kezelő községi elöljáróknak, ha ebbeli tisztének az illető regale-birtokos meg nem felel,­­ italmérés lévén az ő kizárólagos joga, és semmi más ? Ha, a­mint magun­kat mentegetni szoktuk, nincs az erre, va­lamint sok más egyébre is megkíván­tató pénz, ajánlja fel mindenki a fölös munkaerőt, melyre már fentebbi soraim­ban vonatkoztam, s bizonyos csekély pénzből kerül ki az egész. Vannak, kik magukat jó administráto­­roknak s nagy közigazgatási talentumok­nak tartják, mert sok ügyet gyorsan el­intéznek. Nem tagadom, sokat ér a sza­pora elintézés már magában is, mert gyorsítja a forgalmat s megsokszorozza a pénzt. De nézetem szerint a jó admini­­stratióhoz még más, fensőbb tehetség is kívántatik. A gyors elintéző hasonlíthat az oly számvevőhöz, ki képes ugyan a tételeket összeadni, s azt hogy például 6 + 6·12, és 12 — 81 4, pontosan kimu­tatni, de nem maguk a tételek benső igaz­­ságát,vagyis czélszerűségét, szükségét, he­lyességét megítélni. A jó administrátornak tudnia kell nemcsak azt, hogy például valamely vidéken bizonyos időben milyen szokott lenni a napibér és anyagok ára,­­-­ hogy a költségvetéseket alaposan m­egbi­­­­­rálhassa s 50,000-en ne építsen olyat, mit 20,000-el is bizvást kiállíthat; neki a területnek, mely igazgatása alatt ál , elő­nyei és hátrányai, a szokások és erköl­csök, a jó és rosz hajlamok, a tettleges lelki és anyagi állapot és erők tökéletes ismeretével bírnia, a azonfölül azon vilá­gos belátási tehetséggel kell megáldva lennie, mely lelkének mutatja a dolgok összefüggése­ és fejlődésének rendjét, mi­szerint ne kezdje ott, hol végezni kell, ne állítsa a pyramist csúcsára, hanem, alább is meggondolatlanul minduntalan rángatja czibálni kezdi? Az én nézetem szerint a jobb jövőt nem úgy teremtjük meg, ha mint a jelen esetben is — előkeresünk a múltból oly pletykákat, melyekért a jótállást Jó­kai úr aligha elvállalhatná — s ezek se­gélyével buzgalommal dolgozunk a jelen állapot elmérgesítésén. Mikor e czikket elolvastam, önkéntele­nül azokra gondoltam, miket a magyar ezredek hazahozatala ellen némely em­berek felhozni szeretnek ; eszembe jutott, hogy a Jókai derék „szakasznoka“ ra­kásra hordja azon argumentumokat és eszembe jutott , hogy aki ezredeink hazajöttét bármi okból nem óhajtaná, vagy nem kedvelné, jobbat sem tehet mintha egy afféle „szakasznokot“ fog ma­gának, aki azután fog magának két ellen­zéki magyar lapot. S mint magyarán mondjuk: mindannyi­­­­szor üstökén ragadja a dolgot. A jó admi­­nistratort kell, hogy a siker igazolja: „Quaeris monumentum? circumspice !“ Virágzó, művelt, civilizált tájaknak is meglesz egykor az ő történetük. S én meg­vallom, soha semmi történetet nem olvas­tam annyi érdekeltséggel, mint a kezdődő telepitvények s gyarmatok törekvéseit, erőt venni a természeten, s kis hazájok­­nak idegen földön mindazt megszerezni, a mivel meglehet, más ég alatt, anya­országuk bir. Úgy hiszem, Böhm írta meg nálunk is a Bánság történetét, mely­ben annak művelődési fejleménye a törö­kök kiűzése után, kétségkívül legtöbb ér­dekkel bir. Ily történeti művekben hely akad az oly férfiaknak is, kiket ma a nagy világ nem emleget, de a kiknek sikeres, mert ildomos és becsületes fáradozásairól, egy­­egy kis helyet vagy tájat felvirágoztatni, a hálás utókor annál bensőbb gyöngéd­séggel fog megemlékezni, mennyivel ki­sebb igényt tápláltak, míg éltek, azon jutalomra, melyet az örök név az érdem­nek igér. A 6 ik­oszt­ály június 11-án délután 5 órakor ülést tart. Iisel Kálmán oszt. jegyző. A Deák-párt f. hó 9-én tartott értekezletében végleg megállapító azon jelöltjeinek névsorát, kiket a képviselőház részéről a delegátióba meg­választani kíván. Az elfogadott névsor következő: Binó József, gr. Bethlen Farkra, Bittó István, Bujanovics Sándor, Csotta János, Éber Nándor, hr. Eszterházy Pál, Házmán Ferencz, Hertelen­­dy Kálmán, Horváth János, Ivacskovics György, Jankovics Antal, Kautz Gyula, K. Kemény Gá­bor, Ordódy Pál, Pásztélyi János (beregi), Papp József, Petrovay Ákos, Pulszky Ferencz, Rud­­nay István, Semsey Albert, Széll Kálmán, Szitá­nyi Bernát, Szőgyényi László, Stratimirovics György, Tury Samu, Ugrón Lázár, Ürményi Miksa, b. Vay Béla, Wahrmann Mór, Warter Frigyes, b. Wodiáner Béla, id. gr. Zichy József, gr. Zichy Nándor,gr. Zichy Victor, Zsedényi Ede. Horvátország részéről : gr. Pejachevich László, Fodróczy Sándor, Horváth Péter és Jan­­csó N. Póttagokul : Ányos István, Bogdán Vincze, Dániel Márton, Réthelyi József, Klobu­­siczky Ágoston, Nagy Samu, gr. Szirmay Fe­rencz, Török Dániel, Urbanovszky Ernő. — Horvátország részéről: Hrvoics N. Kautz Gyula beszéde a képviselőház május 29-ki ülésében. T­­hás ! Nem fogok a rhetorikának azon figu­rájával élni, melyet rapetitiónak neveznek. Ci­cerónak sem fogom követni azon tanácsát, hogy a szónok akkor, ha az illető tétel indokolásához további új érveket felhozni nem bír, folyamod­jék a szenvedélyekhez. Mondom, Cicero ezen tanácsát nem fogom követni, hane­m csak egy oldalához a szőnyeget forgó kérdésnek akarok polemikus irányban hozzászólani, mely oldalra nézve a­z. ellenzék némely kitünőbb férfias ré­széről oly érveket és nézeteket hallottam kife­­jeztetni, melyeket halhatatlan Széchenyink a maga idejébe .A kímélet is e a fallaciáknak neve­zett, s a mai időben némelyek sophismának ne­veztek. Fogok pedig­­hozzájárulni különösen azon irányban, melyben itt a jobboldalon fel­­állott szónokok közül is kevesebben szólottak, t. i. a közgazdaság és a" p­é­n­z­ü­g­y"szem­­pontjából. Mielőtt azonban ezt tenném, legyen szabad mellesleg csak néhány igénytelen megjegyzést előre bocsátanom arra vonatkozólag: miért nem tartom én most, jelen helyzetünkben a közjogi alapkérdés fölötti vitát felújítandónak. Jelesül nem csak azért, mert félek, hogy az előttünk álló roppant sokaságú és égető szükségű reform­kérdések megoldásában föltartóztatva lennénk , nem csak azért, mert a vitát előzetesen is med­dőnek és eredménytelennek tekintem; nemcsak azért, mert az igen­­. ellenzék státus­jogi pro­­grammja előttem egy zárt könyv, melyben ol­vasni nem csak igen nehéz, de talán nem is le­het ; nem esik azért, mert a frigyet, mit csak tegnap kötöttünk már ma bolygatni nem akarom; nemcsak azért, mert sem az igazsággal, sem a czélszerű­séggel, sem hazánk jól felfogott anyagi érdekeivel összeférőnek nem tartanám oly eljá­rást, mely azt, mit csak rövid idővel ezelőtt annyi fáradsággal, s annyi erőfeszítéssel alkot­tunk, alig lefolyt néhány hónap után lerombolni látszanak. Mondom, nemcsak azért, hanem főleg azon okból, mivel nem szabad, nézetem szerint t­sztelt képviselőházi tovább fejleszteni és szín­tani népünkben azt az úgy is benne annyira elterjedt improductív, maga magát emésztő ne­­gatív szellemét, a­melyről Goethe Faustjában oly találólag mondatik: „Es ist jener böse Geist, der stets nur verneint, aber nichts zu schaffen weies; továbbá azért, mert félek, hogy az álla­­dalom közjogi alapjainak minduntalan kérdésbe helyezése és megújítása, utoljára szükségkép a nép jogérzületének, jogról és igazságról való fogalmainak megrendítésére is vezet, melynél nagyobb szerencsétlenséget nem ismerek ; mert­­ lerontatik azon erkölcsi fundamentum, a mely

Next