Pesti Napló, 1870. április (21. évfolyam, 74-98. szám)

1870-04-22 / 91. szám

91 szám. Szerkesztési k­o«2*. ./•re&aEiek­ tere ?. ««ára. J. emftle?" K lap s*fcH©u i re*rÉf, illető' mimt©' kftfcJeinánj *i sswrkertfci Ö8égbrst int&SRvdli, B­árm­entfttlec levelak cs.^k ismert kezektől ^orr­oltatnak el. Kiaíló hivatal : Kerencaiel; tere 7. kk.rei földwíd­. A !*p ftnytgi réssít IHotS l'úr.l«­­míny?k (»lüfizetési y.-:,v , kiruU* «.örült panaszok, Mrd- trovor- ,-i.) a kiallísúva‘'Uioz intézendök. REGGELT KIADÁS. Péntek, április 22. 1870 21. évi folyam. Hirdetmények díja: Előfizetési föltételek: Vidpirc, postán: ▼*grz helyben, há?,o. horá­r»: K­ ívre . . . 2 irt. KsiiWr*...................11 írt. Negyed évié . . 5 „50kr. Kit hóra. . . . • 3 „ 70 kr Ei/g hóra .... 1 „85 kr. 9 hasábos pstUsin egyszeri fefa­­letérnél 9 zaj ír. Bély«gdU hdta* 30 nikr. Nyílt-tár­­ 9 darábos potit-sor %» uj kr. iérttlágwg’ -ts PEST, ÁPRILIS 21. A felsőház ügyében. 1. A tapasztalás mutatja egyfelől azt, hogy az ember, ha saját bölcseségétő­l át is van hatva, a fontosabb s kivált a ves­élyesebb esetekben nem mer pusztán csak saját értelmére támaszkodni. A­ki a csalhatatlanságot léte saját kri­tériumának tekinti is, a válságos perc­ek­­ben tanácsot kér és oktatást nyer oly egyénektől, kik kevesebb elfogulatlan­sággal bírhatnak, mert a fenforgó kérdés­­nek vagy érdeknek nemcsak egyik, ha­nem másik oldalát is higgadtan észlel­hetik. A dalai Lama, kit alkalmasint száz millió ember vall csalhatatlan is­tennek, viszontagságos napjaiban nem csak a rabszolgának, hanem az utált pát­riának is tanácsára szorul. Az ember főleg azért lett az állatoknál magasabb lénynyé, mert tanácsot kérhe­tett társaitól. Ezen rövid megjegyzés után az elém tűzött tárgyra térve, megvallom, hogy nekem bizonyos ellenszenvem van oly politikai szervezések iránt, melyek nem tűrnek el az előkészületek és osztályok megvitatása után egynél több tárgyalást. Sőt olyan országgyűléstől sem remél­­tenék elfogulatlanságot, mely kettős ka­marával, vagy annak kellő helyettesíté­seivel nem bír. Nem vagyok tehát barátja az egy­ka­­marai rendszernek , s bár megvallom, hogy a mellett is lehet a szabadságot s a rendet némileg együtt tartani, kétség­­kívüli, hogy már ezáltal természeti cohe­­siorok gyengült és zivataros időben ha­mar szétmálhatik. Én tehát felső- és alsóház nélkül kép­zelhetek ugyan fényes vitákat, nagy emo­­tiók közt elfogadott határozatokat, törvé­nyeket, eljárásokat, de nem fojthatom el keblemben azon félelmét, hogy válságok fognak kitörni. S azért vagyok barátja a kétkamara rendszernek. De viszont nem vagyok barátja annak is, hogy az államérdekeknek csak egy ága, a társadalmi helyzetnek csak egy tö­redéke magát úgy viselhesse, mintha ki­­válólag ő volna a conservativ érdekeknek depositáriusa. A két­ kamara-rendszernek alapeszméje nem kiválólag a conservation hanem azon törekvés, hogy alapos vizs­gálat s kölcsönös engedékenység ve­zérelje a megoldásokat, s e megoldásokra mind az erélyes akarat, mind a tapin­tatos bölcseség kielégítőleg befolyhasson. Itt az a feladat, hogy mind az erély, mind a tapasztalás együtt keresse fel a középutat, mely czélra­ vezet. Második vonalban áll az a kívánalom, hogy a conservatiónak elég tér adassák, valamint a haladásnak is. Tagadom azonban azt, hogy a kis bir­tokos ne lehessen erős conservativ, és a nagy birtokos destructiv. Fájdalom, a világtörténelem azt hir­deti, hogy a hatalmas olygarchák épen annyiszor vetették magukat felforgatási vállalatokra, mint a szegény osztályból támadt néptribunok. Ennélfogva nem osztom azt, hogy a felsőházra főleg azért lenne szükség, mert conservál. Valahányszor csak nagy parliamenti krízisek ütnek ki, a történelem bevallja, hogy a felsőház nem bir több szoicizmus­­sal mint az alsó s gyakran hamarább veszti el lélekjelenlétét s fogy ki akarat­erejéből, mint az alsóház. Maradjunk tehát csak azon elvnél, hogy a két­kamara-rendszer azért szüksé­ges, hogy érettebb tárgyalásokra juthas­sanak a parl­ament tagjai oly eszmecse­rék által, melyek több esélyt nyújtanak a sikerre, mint a­minő a szenvedélyek friss összeütközése alatt elérhető lett volna. S ha ily szempontból szervezzük a fel­sőházat, nem bír az sok oly fontossággal, mint némelyek hiszik. Minden nagyobb közintézmény rom­jaiban is hagy maga után használható anyagokat, melyeket az építész nem dob el azért, mert a czél, melyre szolgáltak, megszűnt, vagy megváltozik. Még a mi felsőházunk is, mely, ámbár századok alatt, azzal vádoltatott, hogy a nemzet érdekeit és jogos törekvéseit hát­térbe nyomta a hatalom iránti túlságos, sőt bűnös hódolatból, s a reformok csö­­könös akadálya volt; időnkint nem egy jelét adta annak, hogy tud önálló is lenni, s tudja méltóságának érzetét előtérbe ál­lítani, s a csáboktól, melyektől környez­­teték, megóvni. A 48-ai események és a provisorium után a felsőház megint szerephez jutott; de már akkor a múlt példáján tanult, s nemcsak nem akadályoztatta a nemzet törekvését, hanem némelykor azon gáncs­ra is adott ürügyet, hogy a békés egyet­értés kedvéért, nézeteit is véka alá rejte. Úgy látszott, mintha azt hinné, hogy nemcsak a nők, hanem a pairek is épen akkor legjobbak, midőn róluk a világ semmit sem beszél. Ezen hunyászkodással határos szerény­ségből önként következett, hogy tettleg a közvélemény nem hitte többé valódi tényezőknek a főrendeket, s viszont ezen balálláspontnak az volt a következménye, hogy maga a felsőház is teljesen deprae­­ciáltatott, s még a gondolkozó emberek is elkezdék nem hinni, hogy eltörölteté­­sével csorbát szenvedhetne az alkotmá­nyosság, s a válságok száma és romboló ereje szaporodást nyerne. Ezen hitet pedig szívében hordozza majdnem egész Európa, miután nemcsak a conservatív államok, hanem azok is, kik az eszmék kezdeményezését maguk­hoz ragadták, többnyire a két­kamara­rendszert is alkalmazzák a reformok erős­­bítésére. S ha összevetjük azon államok számát, melyek a kétkamarai rendszerből az egy­­kamaraiba léptek át, kétségtelen, hogy nem az egy, hanem a kétkamara intéz­ménye nyer folyvást szaporodást, s gya­rapodik megtértekben. Mi lehet ennek oka? A felelet nem nehéz. Kétségkívül áll, hogy a parliamenta­risms kezéből többször esnék ki a gyeplő, s menne át a fejetlenség, vagy a kényuralom hatalmába, ha hirtelen elzá­ratnék az az alkalom, mely a felsőház vagy az alsóház tévedéseit ki tudja egyen­líteni egyedül a türelem és a magába térés által, mely mindig többet gyógyít­hat higgadt kitartás által, mint a­mennyit rontanak az elhamarkodás és az álsze­mérem, mely hibáját rendszerint csak akkor ismeri el, midőn következményeit már tartósan érezi. KEMÉNY ZSIGMOND, A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Humboldt Sándor materialista-e? Az ember kétes ügyben tekintélyekre szeret hivatkozni. Ebből magyarázható, hogy a mai nap diva­tos materializmus hívei szintén tekintélyeket keresnek, melyeknek súlyával érveiket pótol­hassák ; a jelenkor tudósai, nevezetesen termé­szettudósai közül pedig Humboldt Sándor alak­ja óriásilag emelkedvén ki, nagyon megfogható, hogy őt kiválólag óhajtanák azon tan vallájául feltüntetni, mely a lélek tagadásával minden lé­tet az anyagnak tulajdonit. El is követett az anyagimádók fel­ekezetének nagyja és apraja mindent, hogy Humboldt munkáiból, kivált a régiebbekből kivont, nagyobb-kisebb mérték­ben plausibilis idézetekkel, őt materialistának bizonyítsa, s efféle idézetekkel megrakott czik­­kek, a legújabb időkig, a magyar lapirodalom­ban is többszörösen fölmerültek. Meg vagyok ugyan győződve , s remélem, ezt az elfogulatlan tudományos buvárlatnak, szabad vizsgálatnak egyetlen őszinte barátja sem fogja tagadni — meg vagyok győződve, hogy ha az illetőknek sikerült volna Humboldt Sándor materialismusát bebizonyítani, ebből a materialismus tanának igazsága még teljesség­gel nem következnék , mert az igazság krité­­riumát nem tekintélyek, hanem csak érvek és tények képezhetik; tagadhatatlan mégis, hogy a lelkiismeretes kutatásban megedzett nagy elmék meggyőződései méltán irányadók a gyengébbek­re nézve; nem tartom ennélfogva fölöslegesnek a Humboldt állítólagos materializmusa mellett fölhozott, kétes értelmű idézetek ellenében el­lenkező értelmű, még pedig félre nem magya­rázható idézeteket hozni föl, sigy Humboldt sa­ját szavaival megc­áfolni azokat, kik őt a ma­guk táborához tartozónak hirdetik. Idézeteimet főmunkájából, a Kozmoszból veszem, s még csak azt jegyzem meg, hogy az első kötet, melynek lapjaira hivatkozom, Cottánál 1845-ben jelent meg. A „bevezető elmélkedésekben“ (6—7. 1.) ol­vassuk : „Keblünket mindenütt a szabad termé­szet érzete, benső örök törvények szerint való fenállásának borongó sejtelme hatja át. Titok­teljes erő rejlik az ily gerjedelmekben : viditók azok és enyhitők, fáradt lelkünket erősitik és üdítik, kedélyünket gyakran csillapítják, midőn mélyében fájdalmasan megrázkódott, vagy a szenvedélyek vad háborgásában hányódik. A természet magasabb rendjének s benső törvény­­szerűségének jóformán eszméletlen megérzésé­ből fakad, mi bennök komoly és ünnepélyes ; fakad az örökké visszaforduló képződmények által gyakorlott benyomásból, melyekben a szer­vezet legkülönlegesebb része is az átalánost tükrözteti; fakad az ellentétből :az erkölcsi véletlenség meg saját korlátolt­ságunk között, melyből menekülni törek­szünk.“ Ugyanott, alább (32. 1) : „Mélyen átjárja lel­künket a hit egy ős, belső kényszerűségben, mely ...a szellemi és anyagi erők ösz­szes működése felett uralkodik. E kényszerűség a természet lényege, sőt a termé­szet maga, létének mindkét világkörében, az anyagiban és a szellemiben.“ Ugyanezen két világkört (a 385. lapon) egy­felől „ a physikai körnek,“ másfelől „az értelmiség és értelmiség körének“ nevezi. Néhány sorral feljebb pedig (a 384. lapon) az emberi lélek nyelvalkotó hatalmáról szólván, ezt mondja : „A lélek, szerencsés fék­telenségében, egészen különböző külső ter­mészeti befolyások mellett, folyton foly­vást maga választotta irányait szabadom követi.“ Álljanak még itt a végszavak, melyekkel Humboldt a Kozmosz I. kötetét befejezi : „A külvilág természetképe megjelöli a határt, hol az értelmiség világkö­re kezdődik s távol tekintetünk egy másik világ­ba m­e­r­ü­l. Megjelöli a határt, de á­t n­e­m lépi.“ Íme a természettudós példánya! Elmegy az értelmiség világköréig, de át nem lépi e másik világ határát, mert a hol ez kezdődik, ott a ter­mészettudomány végződik. Bezeg a materializ­­mus nagyszavú papjai nem oly szerények, mint Humboldt : ők meg nem állnak a természettu­domány határán, hanem átcsapnak a bölcsészet birodalmába, hol a szellem — hogy is lehetne máskép? — kisiklik kezök alól, mely csak anyagot keres. Nem régen még panaszkodtak, hogy a philosophok a természettudományba avat­koznak; most meg ők akarják csinálni a philoso­­phiát! A fentebbi idézetekből világosan kiderül, hogy Humboldt az anyagi és szellemi létet, mint kétféle világkört,es határozottan megkülönbözteti; kétségtelen tehát, hogy nem tarthatjuk őt a ma­terializmus hívének, mert ez csak egy világkört, az anyagi létet ismeri. Azonban lehetnek, a­kik még ezen idézetek­kel sem elégszenek meg , mert vannak, a­kik úgy vélekednek, hogy az igazság csak a művelt osztálynak való, a tömeget pedig babonájában kell meghagyni, a­kik azt javallják, hogy nyil­vánosan hivő álarctot viseljünk, egymás közt azonban nevessünk, mint a két augur; szóval, vannak, a­kik azt mondják, hogy Humboldt d óvatos ember volt, a nagy közönség előtt elbur­kolta valódi meggyőződéseit, igazán azonban, lelke mélyében materialista és atheista volt. Mellőzve, hogy e föltevés megbocsáthatatlan sértés Humboldt ellen, és mellőzve, hogy e föl­tevést az ő bizalmas nyilatkozataiból vett idé­zetekkel kellene bizonyítani: tegyük meg ellen­feleinknek azt a szívességet, és képzeljük egy pillanatra, hogy Humboldt szavai a Kozmoszban nem őszinték: váljon nem fog-e e képzelet azonnal semmivé foszlani, mihelyt Hum­boldt legbizalmasabb nyilatkozatai közt olya­nokra találunk, melyek a nyilvánosan elmon­dottakkal tökéletesen egyeznek ? Humboltnak ilyen legbizalmasabb nyilatkoza­taira pedig hivatkozhatunk. Meghitt barátja, Varnhagen hagyományában Sok levele maradt, tartalmánál fogva mind arra szánva, hogy titokban maradjon. Kényes, sze­mélyes ügyek fordulnak elő bennök, többek közt a porosz udvar köréből. Varnhagen unoka­­huga, Assing Ludmilla kisasszony e leveleket 1860-ban kiadta, s belőlük akarok még egy pár mondatot idézni, melyek képesek Humboldt spiritualismusa iránt minden kételyt eloszlatni. A 66-dik számú levélben (1842. ápril 6.) Straussról ezt írja: „Épen nem tetszett nekem azon természetrajzi könnyelműsége, minélfogva fen nem akad azon, hogy szerves lények szer­vetlenekből támadhassanak, sőt az ember d­al­­dacai és iszapból képződhessék.Hogy a sironzáli dolgokat nem igen látszik hinni, inkább megbo­csátom neki, ezt is tán csak azért, mert ha ke­vesebbet várt az ember, a meglepetés jobban esik.“ A 101-dik számú levélben (1845. okt. 2.) pa­naszkodik Humboldt, hogy Cross tudor atheis­­mussal vádolja: „pedig — úgymond­— a Koz­moszban mindenütt teremtésről és te­remtett világról van szó. Sőt a franczia fordításban (mely tudvalevőleg szintén Hum­boldtól származik) nyolcz hónappal ezelőtt a legvilágosabban így fejeztem ki magamat.“(Kö­vetkezik a franczia szöveg.) Mindezek nyomán, úgy hiszem, a szíves ol­vasó habozás nélkül fog válaszolhatni a kérdés­re, hogy Humboldt Sándor materialista volt-e GREGUSS ÁGOST. Galiczia az osztrák válságban. (Egy lengyel journalistától.) I. Galicziának s birodalmi tanácsbeli kép­viselőinek jutott azon kevéssé irigylendő feladat, hogy megadja a kegyelem­döfést a „doctor-miniszteriumnak.“ Az igazságos­ság szempontjából tekintve a dolgot, se­honnan sem jöhetett méltóbban a csapás e kabinetre, mint épen azon oldalról, s azon tény által, melyre a dolgok logikája kényszeríté a lengyel képviselőket, azon Galiczia képviselőit, melyben az utóbbi minisztériumnak nem voló semmi védni, biztosítani való német érdeke, s azon Ga­liczia részéről, melyet magához köthet vala viszonylag a legcsekélyebb és oly kivételes engedmények árán, a­mily kivé­teles helyzetet Galiczia foglal el Ausztriá­ban. Ámde az állambölcseség örök szé­gyenére jobbnak tartá a Hasner-Giskrau minisztérium azt, hogy­ elutasítsa barátait és természetes szövetségeseit, mintsem el­­térjen talányszerű elveitől; talányszerűek­­nek mondjuk, mert ugyanazon államfér­fiak elismerék deczember 18-ki emlékira­tukban, mely azóta nevezetessé vált, hogy Galiczia kívánalmait igazolja legnagyobb részben különleges helyzete és természete. Csak a szélsőségekig erőszakolt logikával utasíthatá tehát vissza a Hasner-miskra­­minisztérium a törvényszerveknek elismert kívánalmakat, s gyengítheté meg ugyan­azon egy csapással egyetlen támaszát, a birodalmi tanácsot, kikényszerítvén belő­le a galicziai képviselőket. Azt állítják, hogy a kabinetnek e meg­­magyarázhatlan magatartása által előidé­zett helyzet oly váratlanul hatott a gali­cziai képviselőkre, hogy hosszas ideig nem tudták beletalálni magukat. Erkölcsi kötelességüket teljesiték, midőn ama ba­rátságtalan tért odahagyák, de a biroda­lom és hazájok érdekeinek közössége, sőt a cislajbhán kormánynak és alkotmányos ellenzékük viszonyainak kapcsolata is oly világosan állt előttük, hogy még a szaka­dás után sem birták tájékozni magukat az iránt, hogy épen a parlamentáris mi­nisztérium hunyja be szemeit e nyilván álló dolog előtt. Úgy látszik, hogy más részről maga a kormány és a parlamenti többség is meg volt lepetve a történtek által. Azt beszélik, hogy Schindler, kinek indítványát fogadta el a galicziai határozati bizottság, mely szerint a galicziai országgyűlés határo­zatai mellőzésével egyszerűen napirendre térjen a ház, s mely indítvány elfogadta­tása kényszeríté a szakítás végső lépésére a bizottság lengyel tagjait, — mondjuk, hogy Schindler maga akarta megerőtle­­nítni saját indítványát azon okoskodással, hogy a lengyelek nem vettek részt a sza­­vazásban, s szorosan véve az ő szavazatuk beleszámítása folytán kisebbségben ma­radt volna. E tényt gondosan fel kell jegyeznie a történelemnek, illustratiójául azon mulatságos ténynek, hogy döntik el napjainkban a népek és birodalmak sorsát. A válságnak valóban nagyon érettnek kell­ lennie, ha ily körülmények siettet­hetik azt, és azt is hozzátehetjük részre­hajlás gyanúja nélkül, hogy a jelen vál­ság teljes bukását tünteti fel azon doctri­­nair pártnak, mely két évnél tovább állt Ausztria élén. E párt kiadta kezéből a kormányt, az állam hajóját utódai lábai elé dobva, — ámde vájjon megváltozott-e a helyzet, vájjon közeledtünk-e valóban a feladat megoldásához, mely az alkotmányos szer­vezet korlátainak tágításában áll, oly módon, hogy a birodalom valamennyi alkatrészei felleljék körében szabad moz­gásukat. . . Az új kormány kétségkívül a legjobb akarattal lép elő, de útja sokkal inkább el van halmozva akadályokkal, mint elődeé vala, az első parlamentáris minisz­tereimé, és „módszerének s működési taktikájá­nak“ még ezután kell bebizonyítnia hatá­lyos voltát. A­mi Galicziát illeti, azon tény után, mely a korábbi kormányt megbuktató, sokkal türelmetlenebbül várja, mint más ország az új kormány „módszerének“ alkalmaztatását. Nincs oka követelőbbnek lennie irányában, mint a korábbi kormány irányában vala, azonban megerősödve képviselői utóbbi lépésének hatása által, mely oly sajátságosan egyesité az eleme­ket, nem becsülhető kevesebbre, mint ed­dig. Erejének öntudata benne teljesen felébredt. Nem hiszszük, hogy derogálna Potocki grófnak, ha kijelenthetjük, hogy Gali­czia nem tekinti őt a maga embe­rének. Hazájában mint derék lo­­vagias férfi, mint jótékony, vállal­kozó, előkelő úr, hazafi, mint családjának minden tagja, Potocki gróf népszerű, de nem vala feje, sőt tagja sem bármely len­gyel politikai pártnak, sem pedig politikai pályáját a lengyel ügynek nem szentelte. Potocki­er. mint osztrák államférfi műkö­dik, ki a császár személye iránti ragasz­kodásból egy kis habozás után vállalkozott az alkotmányos újjáalakítás nehéz mun­kájára. Tán sokkal nagyobb súlyt fektet roppant feladatának szerencsés megoldá­sára, mintsem kilépne tisztán osztrák és mellékes lengyel jellemével. Ez azonban nem elég indok arra, hogy Galiczia több bizalommal viseltessék iránta, s kevésbbé aggódjék azon sorson, melyet számára az új átalakulás és az új kísérletek ké­­szítnek. A közvéleménynek eddigelé az ország­ban nem volt módja ünnepélyesen nyilat­kozni s kimutatni szándékait és nézeteit a válsággal és a jövővel szemben, azonban a politikai élet körében fejlődő közvéle­mény már nyilvánított néhány félrema­­gyaráz­atlan elvet a jövő programmra nézve, így a lembergi demokratakör, és a krakói politikai kör, majdnem ugyanazonos határozatokat hoztak. He­lyeslését jelentvén ki mindkét kör a kép­viselők kiléptére nézve , kinyilvánító mindkettő a jövőre, hogy­lőször Ausztria szervezete nem érintheti legkevésbé az osztrák-magyar kiegyezkedést, sem meg nem rövidítheti a magyarok jogait; 2-szor a polgároknak az alaptörvények által biztosított jogai fenntartandók. A­mi az ország jövő politikai állására vonatkozó követeléseit illeti, erre nézve választmá­nyára bízta mindkét kör a megfelelő ha­tározatok kidolgozását, — teljes bizony­sága ez annak, hogy teljese­n meglepte a válság a közvéleményt. A harmadik po­litikai kör, a határozatiak c­lubja, mely a válság kezdetén rögtön nyilatko­zott , majdnem hasonló irányt nyilvá­nított. A napi sajtó szintén nem lépte túl azon határokat, melyeket az ország párt­különbség nélkül áthágyatlanoknak te­kintett Ausztria jövő átalakulására nézve. A jövő kérdéseire nézve szintén hallgat, s a kormány intézkedéseit várja a sajtó is. E szerint e nem akarásban, ha szabad e kifejezést használni, Galiczia egyetért a kormánynyal. Jövő alkalommal kifejtjük, hogy a dolgok logikája szerint ugyanazon térre van terelve, melyre Potoc­ki gr., azaz az alkotmányos térre, mely egyedül képez eléggé szilárd teret jelen­­leg. De vájjon következik-e ebből az, hogy Galiczia egyetértésben legyen a kormány­­nyal azután is, ha ez a tettek terére lép s támogatóját s többé nem ellenzéket lát benne, tán mindkét párt legveszélyesebb ellenzékét? Azt hiszszük, hogy e fontos kérdésre még nem lehet feleletet adni. Az, hogy az ország kívánalmai és szándékai nyilvánításában néma, elég világos felelet erre, s lehet jó úgy mint rész előjelnek venni, a kormány léptei szerint. Az tény, hogy egy csoport múltjáért tiszteletre méltó férfi, kik azonban Ausz­tria kormányát megkövesül­ eszméikké Mai számunkhoz egy félív melléklet van csatolva.

Next