Pesti Napló, 1870. április (21. évfolyam, 74-98. szám)
1870-04-22 / 91. szám
91 szám. Szerkesztési ko«2*. ./•re&aEiek tere ?. ««ára. J. emftle?" K lap s*fcH©u i re*rÉf, illető' mimt©' kftfcJeinánj *i sswrkertfci Ö8égbrst int&SRvdli, Bármentfttlec levelak cs.^k ismert kezektől ^orroltatnak el. Kiaíló hivatal : Kerencaiel; tere 7. kk.rei földwíd. A !*p ftnytgi réssít IHotS l'úr.l«míny?k (»lüfizetési y.-:,v , kiruU* «.örült panaszok, Mrd- trovor- ,-i.) a kiallísúva‘'Uioz intézendök. REGGELT KIADÁS. Péntek, április 22. 1870 21. évi folyam. Hirdetmények díja: Előfizetési föltételek: Vidpirc, postán: ▼*grz helyben, há?,o. horár»: K ívre . . . 2 irt. KsiiWr*...................11 írt. Negyed évié . . 5 „50kr. Kit hóra. . . . • 3 „ 70 kr Ei/g hóra .... 1 „85 kr. 9 hasábos pstUsin egyszeri fefaletérnél 9 zaj ír. Bély«gdU hdta* 30 nikr. Nyílt-tár 9 darábos potit-sor %» uj kr. iérttlágwg’ -ts PEST, ÁPRILIS 21. A felsőház ügyében. 1. A tapasztalás mutatja egyfelől azt, hogy az ember, ha saját bölcseségétől át is van hatva, a fontosabb s kivált a vesélyesebb esetekben nem mer pusztán csak saját értelmére támaszkodni. Aki a csalhatatlanságot léte saját kritériumának tekinti is, a válságos percekben tanácsot kér és oktatást nyer oly egyénektől, kik kevesebb elfogulatlansággal bírhatnak, mert a fenforgó kérdésnek vagy érdeknek nemcsak egyik, hanem másik oldalát is higgadtan észlelhetik. A dalai Lama, kit alkalmasint száz millió ember vall csalhatatlan istennek, viszontagságos napjaiban nem csak a rabszolgának, hanem az utált pátriának is tanácsára szorul. Az ember főleg azért lett az állatoknál magasabb lénynyé, mert tanácsot kérhetett társaitól. Ezen rövid megjegyzés után az elém tűzött tárgyra térve, megvallom, hogy nekem bizonyos ellenszenvem van oly politikai szervezések iránt, melyek nem tűrnek el az előkészületek és osztályok megvitatása után egynél több tárgyalást. Sőt olyan országgyűléstől sem reméltenék elfogulatlanságot, mely kettős kamarával, vagy annak kellő helyettesítéseivel nem bír. Nem vagyok tehát barátja az egykamarai rendszernek , s bár megvallom, hogy a mellett is lehet a szabadságot s a rendet némileg együtt tartani, kétségkívüli, hogy már ezáltal természeti cohesiorok gyengült és zivataros időben hamar szétmálhatik. Én tehát felső- és alsóház nélkül képzelhetek ugyan fényes vitákat, nagy emotiók közt elfogadott határozatokat, törvényeket, eljárásokat, de nem fojthatom el keblemben azon félelmét, hogy válságok fognak kitörni. S azért vagyok barátja a kétkamara rendszernek. De viszont nem vagyok barátja annak is, hogy az államérdekeknek csak egy ága, a társadalmi helyzetnek csak egy töredéke magát úgy viselhesse, mintha kiválólag ő volna a conservativ érdekeknek depositáriusa. A két kamara-rendszernek alapeszméje nem kiválólag a conservation hanem azon törekvés, hogy alapos vizsgálat s kölcsönös engedékenység vezérelje a megoldásokat, s e megoldásokra mind az erélyes akarat, mind a tapintatos bölcseség kielégítőleg befolyhasson. Itt az a feladat, hogy mind az erély, mind a tapasztalás együtt keresse fel a középutat, mely czélra vezet. Második vonalban áll az a kívánalom, hogy a conservatiónak elég tér adassák, valamint a haladásnak is. Tagadom azonban azt, hogy a kis birtokos ne lehessen erős conservativ, és a nagy birtokos destructiv. Fájdalom, a világtörténelem azt hirdeti, hogy a hatalmas olygarchák épen annyiszor vetették magukat felforgatási vállalatokra, mint a szegény osztályból támadt néptribunok. Ennélfogva nem osztom azt, hogy a felsőházra főleg azért lenne szükség, mert conservál. Valahányszor csak nagy parliamenti krízisek ütnek ki, a történelem bevallja, hogy a felsőház nem bir több szoicizmussal mint az alsó s gyakran hamarább veszti el lélekjelenlétét s fogy ki akaraterejéből, mint az alsóház. Maradjunk tehát csak azon elvnél, hogy a kétkamara-rendszer azért szükséges, hogy érettebb tárgyalásokra juthassanak a parlament tagjai oly eszmecserék által, melyek több esélyt nyújtanak a sikerre, mint aminő a szenvedélyek friss összeütközése alatt elérhető lett volna. S ha ily szempontból szervezzük a felsőházat, nem bír az sok oly fontossággal, mint némelyek hiszik. Minden nagyobb közintézmény romjaiban is hagy maga után használható anyagokat, melyeket az építész nem dob el azért, mert a czél, melyre szolgáltak, megszűnt, vagy megváltozik. Még a mi felsőházunk is, mely, ámbár századok alatt, azzal vádoltatott, hogy a nemzet érdekeit és jogos törekvéseit háttérbe nyomta a hatalom iránti túlságos, sőt bűnös hódolatból, s a reformok csökönös akadálya volt; időnkint nem egy jelét adta annak, hogy tud önálló is lenni, s tudja méltóságának érzetét előtérbe állítani, s a csáboktól, melyektől környezteték, megóvni. A 48-ai események és a provisorium után a felsőház megint szerephez jutott; de már akkor a múlt példáján tanult, s nemcsak nem akadályoztatta a nemzet törekvését, hanem némelykor azon gáncsra is adott ürügyet, hogy a békés egyetértés kedvéért, nézeteit is véka alá rejte. Úgy látszott, mintha azt hinné, hogy nemcsak a nők, hanem a pairek is épen akkor legjobbak, midőn róluk a világ semmit sem beszél. Ezen hunyászkodással határos szerénységből önként következett, hogy tettleg a közvélemény nem hitte többé valódi tényezőknek a főrendeket, s viszont ezen balálláspontnak az volt a következménye, hogy maga a felsőház is teljesen depraeciáltatott, s még a gondolkozó emberek is elkezdék nem hinni, hogy eltöröltetésével csorbát szenvedhetne az alkotmányosság, s a válságok száma és romboló ereje szaporodást nyerne. Ezen hitet pedig szívében hordozza majdnem egész Európa, miután nemcsak a conservatív államok, hanem azok is, kik az eszmék kezdeményezését magukhoz ragadták, többnyire a kétkamararendszert is alkalmazzák a reformok erősbítésére. S ha összevetjük azon államok számát, melyek a kétkamarai rendszerből az egykamaraiba léptek át, kétségtelen, hogy nem az egy, hanem a kétkamara intézménye nyer folyvást szaporodást, s gyarapodik megtértekben. Mi lehet ennek oka? A felelet nem nehéz. Kétségkívül áll, hogy a parliamentarisms kezéből többször esnék ki a gyeplő, s menne át a fejetlenség, vagy a kényuralom hatalmába, ha hirtelen elzáratnék az az alkalom, mely a felsőház vagy az alsóház tévedéseit ki tudja egyenlíteni egyedül a türelem és a magába térés által, mely mindig többet gyógyíthat higgadt kitartás által, mint amennyit rontanak az elhamarkodás és az álszemérem, mely hibáját rendszerint csak akkor ismeri el, midőn következményeit már tartósan érezi. KEMÉNY ZSIGMOND, A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Humboldt Sándor materialista-e? Az ember kétes ügyben tekintélyekre szeret hivatkozni. Ebből magyarázható, hogy a mai nap divatos materializmus hívei szintén tekintélyeket keresnek, melyeknek súlyával érveiket pótolhassák ; a jelenkor tudósai, nevezetesen természettudósai közül pedig Humboldt Sándor alakja óriásilag emelkedvén ki, nagyon megfogható, hogy őt kiválólag óhajtanák azon tan vallájául feltüntetni, mely a lélek tagadásával minden létet az anyagnak tulajdonit. El is követett az anyagimádók felekezetének nagyja és apraja mindent, hogy Humboldt munkáiból, kivált a régiebbekből kivont, nagyobb-kisebb mértékben plausibilis idézetekkel, őt materialistának bizonyítsa, s efféle idézetekkel megrakott czikkek, a legújabb időkig, a magyar lapirodalomban is többszörösen fölmerültek. Meg vagyok ugyan győződve , s remélem, ezt az elfogulatlan tudományos buvárlatnak, szabad vizsgálatnak egyetlen őszinte barátja sem fogja tagadni — meg vagyok győződve, hogy ha az illetőknek sikerült volna Humboldt Sándor materialismusát bebizonyítani, ebből a materialismus tanának igazsága még teljességgel nem következnék , mert az igazság kritériumát nem tekintélyek, hanem csak érvek és tények képezhetik; tagadhatatlan mégis, hogy a lelkiismeretes kutatásban megedzett nagy elmék meggyőződései méltán irányadók a gyengébbekre nézve; nem tartom ennélfogva fölöslegesnek a Humboldt állítólagos materializmusa mellett fölhozott, kétes értelmű idézetek ellenében ellenkező értelmű, még pedig félre nem magyarázható idézeteket hozni föl, sigy Humboldt saját szavaival megcáfolni azokat, kik őt a maguk táborához tartozónak hirdetik. Idézeteimet főmunkájából, a Kozmoszból veszem, s még csak azt jegyzem meg, hogy az első kötet, melynek lapjaira hivatkozom, Cottánál 1845-ben jelent meg. A „bevezető elmélkedésekben“ (6—7. 1.) olvassuk : „Keblünket mindenütt a szabad természet érzete, benső örök törvények szerint való fenállásának borongó sejtelme hatja át. Titokteljes erő rejlik az ily gerjedelmekben : viditók azok és enyhitők, fáradt lelkünket erősitik és üdítik, kedélyünket gyakran csillapítják, midőn mélyében fájdalmasan megrázkódott, vagy a szenvedélyek vad háborgásában hányódik. A természet magasabb rendjének s benső törvényszerűségének jóformán eszméletlen megérzéséből fakad, mi bennök komoly és ünnepélyes ; fakad az örökké visszaforduló képződmények által gyakorlott benyomásból, melyekben a szervezet legkülönlegesebb része is az átalánost tükrözteti; fakad az ellentétből :az erkölcsi véletlenség meg saját korlátoltságunk között, melyből menekülni törekszünk.“ Ugyanott, alább (32. 1) : „Mélyen átjárja lelkünket a hit egy ős, belső kényszerűségben, mely ...a szellemi és anyagi erők öszszes működése felett uralkodik. E kényszerűség a természet lényege, sőt a természet maga, létének mindkét világkörében, az anyagiban és a szellemiben.“ Ugyanezen két világkört (a 385. lapon) egyfelől „ a physikai körnek,“ másfelől „az értelmiség és értelmiség körének“ nevezi. Néhány sorral feljebb pedig (a 384. lapon) az emberi lélek nyelvalkotó hatalmáról szólván, ezt mondja : „A lélek, szerencsés féktelenségében, egészen különböző külső természeti befolyások mellett, folyton folyvást maga választotta irányait szabadom követi.“ Álljanak még itt a végszavak, melyekkel Humboldt a Kozmosz I. kötetét befejezi : „A külvilág természetképe megjelöli a határt, hol az értelmiség világköre kezdődik s távol tekintetünk egy másik világba merül. Megjelöli a határt, de át nem lépi.“ Íme a természettudós példánya! Elmegy az értelmiség világköréig, de át nem lépi e másik világ határát, mert a hol ez kezdődik, ott a természettudomány végződik. Bezeg a materializmus nagyszavú papjai nem oly szerények, mint Humboldt : ők meg nem állnak a természettudomány határán, hanem átcsapnak a bölcsészet birodalmába, hol a szellem — hogy is lehetne máskép? — kisiklik kezök alól, mely csak anyagot keres. Nem régen még panaszkodtak, hogy a philosophok a természettudományba avatkoznak; most meg ők akarják csinálni a philosophiát! A fentebbi idézetekből világosan kiderül, hogy Humboldt az anyagi és szellemi létet, mint kétféle világkört,es határozottan megkülönbözteti; kétségtelen tehát, hogy nem tarthatjuk őt a materializmus hívének, mert ez csak egy világkört, az anyagi létet ismeri. Azonban lehetnek, akik még ezen idézetekkel sem elégszenek meg , mert vannak, akik úgy vélekednek, hogy az igazság csak a művelt osztálynak való, a tömeget pedig babonájában kell meghagyni, akik azt javallják, hogy nyilvánosan hivő álarctot viseljünk, egymás közt azonban nevessünk, mint a két augur; szóval, vannak, akik azt mondják, hogy Humboldt d óvatos ember volt, a nagy közönség előtt elburkolta valódi meggyőződéseit, igazán azonban, lelke mélyében materialista és atheista volt. Mellőzve, hogy e föltevés megbocsáthatatlan sértés Humboldt ellen, és mellőzve, hogy e föltevést az ő bizalmas nyilatkozataiból vett idézetekkel kellene bizonyítani: tegyük meg ellenfeleinknek azt a szívességet, és képzeljük egy pillanatra, hogy Humboldt szavai a Kozmoszban nem őszinték: váljon nem fog-e e képzelet azonnal semmivé foszlani, mihelyt Humboldt legbizalmasabb nyilatkozatai közt olyanokra találunk, melyek a nyilvánosan elmondottakkal tökéletesen egyeznek ? Humboltnak ilyen legbizalmasabb nyilatkozataira pedig hivatkozhatunk. Meghitt barátja, Varnhagen hagyományában Sok levele maradt, tartalmánál fogva mind arra szánva, hogy titokban maradjon. Kényes, személyes ügyek fordulnak elő bennök, többek közt a porosz udvar köréből. Varnhagen unokahuga, Assing Ludmilla kisasszony e leveleket 1860-ban kiadta, s belőlük akarok még egy pár mondatot idézni, melyek képesek Humboldt spiritualismusa iránt minden kételyt eloszlatni. A 66-dik számú levélben (1842. ápril 6.) Straussról ezt írja: „Épen nem tetszett nekem azon természetrajzi könnyelműsége, minélfogva fen nem akad azon, hogy szerves lények szervetlenekből támadhassanak, sőt az ember daldacai és iszapból képződhessék.Hogy a sironzáli dolgokat nem igen látszik hinni, inkább megbocsátom neki, ezt is tán csak azért, mert ha kevesebbet várt az ember, a meglepetés jobban esik.“ A 101-dik számú levélben (1845. okt. 2.) panaszkodik Humboldt, hogy Cross tudor atheismussal vádolja: „pedig — úgymond— a Kozmoszban mindenütt teremtésről és teremtett világról van szó. Sőt a franczia fordításban (mely tudvalevőleg szintén Humboldtól származik) nyolcz hónappal ezelőtt a legvilágosabban így fejeztem ki magamat.“(Következik a franczia szöveg.) Mindezek nyomán, úgy hiszem, a szíves olvasó habozás nélkül fog válaszolhatni a kérdésre, hogy Humboldt Sándor materialista volt-e GREGUSS ÁGOST. Galiczia az osztrák válságban. (Egy lengyel journalistától.) I. Galicziának s birodalmi tanácsbeli képviselőinek jutott azon kevéssé irigylendő feladat, hogy megadja a kegyelemdöfést a „doctor-miniszteriumnak.“ Az igazságosság szempontjából tekintve a dolgot, sehonnan sem jöhetett méltóbban a csapás e kabinetre, mint épen azon oldalról, s azon tény által, melyre a dolgok logikája kényszeríté a lengyel képviselőket, azon Galiczia képviselőit, melyben az utóbbi minisztériumnak nem voló semmi védni, biztosítani való német érdeke, s azon Galiczia részéről, melyet magához köthet vala viszonylag a legcsekélyebb és oly kivételes engedmények árán, amily kivételes helyzetet Galiczia foglal el Ausztriában. Ámde az állambölcseség örök szégyenére jobbnak tartá a Hasner-Giskrau minisztérium azt, hogy elutasítsa barátait és természetes szövetségeseit, mintsem eltérjen talányszerű elveitől; talányszerűeknek mondjuk, mert ugyanazon államférfiak elismerék deczember 18-ki emlékiratukban, mely azóta nevezetessé vált, hogy Galiczia kívánalmait igazolja legnagyobb részben különleges helyzete és természete. Csak a szélsőségekig erőszakolt logikával utasíthatá tehát vissza a Hasner-miskraminisztérium a törvényszerveknek elismert kívánalmakat, s gyengítheté meg ugyanazon egy csapással egyetlen támaszát, a birodalmi tanácsot, kikényszerítvén belőle a galicziai képviselőket. Azt állítják, hogy a kabinetnek e megmagyarázhatlan magatartása által előidézett helyzet oly váratlanul hatott a galicziai képviselőkre, hogy hosszas ideig nem tudták beletalálni magukat. Erkölcsi kötelességüket teljesiték, midőn ama barátságtalan tért odahagyák, de a birodalom és hazájok érdekeinek közössége, sőt a cislajbhán kormánynak és alkotmányos ellenzékük viszonyainak kapcsolata is oly világosan állt előttük, hogy még a szakadás után sem birták tájékozni magukat az iránt, hogy épen a parlamentáris minisztérium hunyja be szemeit e nyilván álló dolog előtt. Úgy látszik, hogy más részről maga a kormány és a parlamenti többség is meg volt lepetve a történtek által. Azt beszélik, hogy Schindler, kinek indítványát fogadta el a galicziai határozati bizottság, mely szerint a galicziai országgyűlés határozatai mellőzésével egyszerűen napirendre térjen a ház, s mely indítvány elfogadtatása kényszeríté a szakítás végső lépésére a bizottság lengyel tagjait, — mondjuk, hogy Schindler maga akarta megerőtlenítni saját indítványát azon okoskodással, hogy a lengyelek nem vettek részt a szavazásban, s szorosan véve az ő szavazatuk beleszámítása folytán kisebbségben maradt volna. E tényt gondosan fel kell jegyeznie a történelemnek, illustratiójául azon mulatságos ténynek, hogy döntik el napjainkban a népek és birodalmak sorsát. A válságnak valóban nagyon érettnek kell lennie, ha ily körülmények siettethetik azt, és azt is hozzátehetjük részrehajlás gyanúja nélkül, hogy a jelen válság teljes bukását tünteti fel azon doctrinair pártnak, mely két évnél tovább állt Ausztria élén. E párt kiadta kezéből a kormányt, az állam hajóját utódai lábai elé dobva, — ámde vájjon megváltozott-e a helyzet, vájjon közeledtünk-e valóban a feladat megoldásához, mely az alkotmányos szervezet korlátainak tágításában áll, oly módon, hogy a birodalom valamennyi alkatrészei felleljék körében szabad mozgásukat. . . Az új kormány kétségkívül a legjobb akarattal lép elő, de útja sokkal inkább el van halmozva akadályokkal, mint elődeé vala, az első parlamentáris minisztereimé, és „módszerének s működési taktikájának“ még ezután kell bebizonyítnia hatályos voltát. Ami Galicziát illeti, azon tény után, mely a korábbi kormányt megbuktató, sokkal türelmetlenebbül várja, mint más ország az új kormány „módszerének“ alkalmaztatását. Nincs oka követelőbbnek lennie irányában, mint a korábbi kormány irányában vala, azonban megerősödve képviselői utóbbi lépésének hatása által, mely oly sajátságosan egyesité az elemeket, nem becsülhető kevesebbre, mint eddig. Erejének öntudata benne teljesen felébredt. Nem hiszszük, hogy derogálna Potocki grófnak, ha kijelenthetjük, hogy Galiczia nem tekinti őt a maga emberének. Hazájában mint derék lovagias férfi, mint jótékony, vállalkozó, előkelő úr, hazafi, mint családjának minden tagja, Potocki gróf népszerű, de nem vala feje, sőt tagja sem bármely lengyel politikai pártnak, sem pedig politikai pályáját a lengyel ügynek nem szentelte. Potockier. mint osztrák államférfi működik, ki a császár személye iránti ragaszkodásból egy kis habozás után vállalkozott az alkotmányos újjáalakítás nehéz munkájára. Tán sokkal nagyobb súlyt fektet roppant feladatának szerencsés megoldására, mintsem kilépne tisztán osztrák és mellékes lengyel jellemével. Ez azonban nem elég indok arra, hogy Galiczia több bizalommal viseltessék iránta, s kevésbbé aggódjék azon sorson, melyet számára az új átalakulás és az új kísérletek készítnek. A közvéleménynek eddigelé az országban nem volt módja ünnepélyesen nyilatkozni s kimutatni szándékait és nézeteit a válsággal és a jövővel szemben, azonban a politikai élet körében fejlődő közvélemény már nyilvánított néhány félremagyarázatlan elvet a jövő programmra nézve, így a lembergi demokratakör, és a krakói politikai kör, majdnem ugyanazonos határozatokat hoztak. Helyeslését jelentvén ki mindkét kör a képviselők kiléptére nézve , kinyilvánító mindkettő a jövőre, hogylőször Ausztria szervezete nem érintheti legkevésbé az osztrák-magyar kiegyezkedést, sem meg nem rövidítheti a magyarok jogait; 2-szor a polgároknak az alaptörvények által biztosított jogai fenntartandók. Ami az ország jövő politikai állására vonatkozó követeléseit illeti, erre nézve választmányára bízta mindkét kör a megfelelő határozatok kidolgozását, — teljes bizonysága ez annak, hogy teljesen meglepte a válság a közvéleményt. A harmadik politikai kör, a határozatiak clubja, mely a válság kezdetén rögtön nyilatkozott , majdnem hasonló irányt nyilvánított. A napi sajtó szintén nem lépte túl azon határokat, melyeket az ország pártkülönbség nélkül áthágyatlanoknak tekintett Ausztria jövő átalakulására nézve. A jövő kérdéseire nézve szintén hallgat, s a kormány intézkedéseit várja a sajtó is. E szerint e nem akarásban, ha szabad e kifejezést használni, Galiczia egyetért a kormánynyal. Jövő alkalommal kifejtjük, hogy a dolgok logikája szerint ugyanazon térre van terelve, melyre Potocki gr., azaz az alkotmányos térre, mely egyedül képez eléggé szilárd teret jelenleg. De vájjon következik-e ebből az, hogy Galiczia egyetértésben legyen a kormánynyal azután is, ha ez a tettek terére lép s támogatóját s többé nem ellenzéket lát benne, tán mindkét párt legveszélyesebb ellenzékét? Azt hiszszük, hogy e fontos kérdésre még nem lehet feleletet adni. Az, hogy az ország kívánalmai és szándékai nyilvánításában néma, elég világos felelet erre, s lehet jó úgy mint rész előjelnek venni, a kormány léptei szerint. Az tény, hogy egy csoport múltjáért tiszteletre méltó férfi, kik azonban Ausztria kormányát megkövesül eszméikké Mai számunkhoz egy félív melléklet van csatolva.