Pesti Napló, 1870. október (21. évfolyam, 237-263. szám)

1870-10-14 / 249. szám

249. szám Péntek, October 14. 1870 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5­­­50 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr. Egy hóra ... 1 „ 86 kr. REGGELI KIADÁS. Hirdetmények di­ja: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyílttéri 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési fölhívás „PESTI NAPLÓ« 1870. évi utolsó évnegyedére. Oct.—dec. lk évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­déséért felülfizetés havonkint 30 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal czél­­szerűbb is a pénzt postai utalványozás­sal küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 6 krba kerül. A „P. Napló“ kiadó­hivatala. PEST, OCTOBER 13. Egy deákpárti laptársunk néhány nap­pal ezelőtt oly czikknek nyitá meg ha­sábjait, melynek írója a delegátiók intéz­ményének reformáltatásával bíbelődött. Nem mondta el ugyan, hogy s miként gondolná e reformot, hanem általában ilyesminek csak szükségét hangsúlyoz­­t­atá. Nem fogunk e czikkel tüzetesebben polemizálni. Általános szylgyakorlatokat kellene registrálnunk, s fejtegetéseink túl­haladnák a kört, melyben egyelőre e kér­dést tárgyalni akarjuk. A czikk írójának indokát s felfogását azonban nem hagy­hatjuk szó nélkül, mert, úgy látszik, tel­jesen hamis alapokon nyugszik. Itthon nem tudunk semmi jelenséget, mely hasonló okoskodást csak távolról is jogosulttá tenne. A közjogi kérdés pihen, alkalmasint csak alszik, de nekünk bizo­nyára a legkevésbé fog eszünkbe jutni, hogy elaléltságából felrázzuk. Egészen más kérdések foglalkoztatnak ma minket, mint a delegátiók. S az egész közjogi ügy ma annál kevésbbé szolgálhat politi­kai pártjaink között discussió tárgyául, mert a baloldal aligha áll előbb ajánlott megoldási módja alapján, s a körvonala­­zatlan semmivel a vita legalább is fölös­leges. Laptársunk azonban nem is innen kö­zülünk, hanem az osztrák zavarokból ke­resi argumentumait. Eltépelődik azon, hogy mi fogna történni, ha Ausztria meg­tagadná a delegátió választását. S élénk színekkel elénk rajzolja aztán azt a zűr­zavart, melyben a dualizmus formáihoz ragaszkodó Magyarország az ezeket meg­tagadó Ausztriával szemben keverednék. Laptársunk e­közben csak egy, és pe­dig nem épen lényegtelen körülményről felejtkezik meg. Arról, hogy ilyen okos­kodás csakis akkor bírna némi alappal, ha Ausztriában legalább látszata volna meg annak, hogy megtagadják a delegá­­tió-választásokat. A dolog azonban épen ellenkezőleg áll. A Magyarországgal való kiegyezést s annak formáit még a legel­keseredettebb cseh szóvivők is mintegy illethetlen pactum­nak tekintik s nem lá­tunk sehol semmi jelt, mely az ellen volna intézve, a mi, míg odaát minden inog, állandó és szilárd alapokra lefek­tetett kötésnek tűnik fel. Ha mélyebben tekintjük e jelenséget, ráakadunk annak oly okaira is, melyeket és most nem látszik fölöslegesnek az elő­térben csoportosítani. A 67-­es kiegyezési műnek megvan ugyanis az a kiváló tu­lajdona is, hogy nem végez az osztrák népek házi ügyeikről — nélkülük. Adja­­janak a lengyel, adjanak a csehnek na­gyobb önállóságot — mindez nem fogja alterálni a 67-­es műnek sem szellemét, sem betűit. Sőt ellenkezőleg. Minden lé­pés, mely ott túl Ausztriában megszilár­dítja a közbékét, előmozdítja Ausztria nép­fajainak összetartozósága érzékét, nem bírhat más eredmény­nyel, mint hogy a közös birodalom fennállásának megerősí­tésében, megerősíti a kiegyezési mű szel­lemét. De annak formái sem ellenkeznek az ilyen, bizonyos határok között tett intéz­kedésekkel. A kísérletek, melyek a dele­­gációkat eredeti jelentőségükből kiforgat­va, parlamentté akarnák átjátszani, ma­gyar részről bizonyára hevesebb ellen­­­állásra találnának, mint akár a csehek, akár a lengyelek részéről. Különben ne­künk tökéletesen mindegy, akármikép osztja be Ausztria a reá eső tagok válasz­tását, akármikép véli észképviseletét a delegátióban visszatükröztetni. Nekünk csak az államcsínyek s az alkotmány el­leni merényletek ellenében kellene tilta­koznunk. Egyebekben az egész dolog Ausztria belügye, minket csak másodsor­ban érdekel s nem látjuk be okát, hogy miért kellene nekünk ez ügyben is a más fejét törni. Az itt előadott okok és szempontok két­ségkívül nem kerülhették el figyelmét Ausztria egymással ellentétben levő né­peinek. A cseh és lengyel ezt mindenesetre szintúgy érezi, mint a német. S ha mind­ezeknek nem jut eszébe a kiegyezési mű reformját hangsúlyoztatni, imputálhatja-e valaki nálunk épen a kiegyezés pártjának azt a dőreséget, hogy — s még­hozzá ép most, a nagy európai válságok közepette, s tán még nagyobbak előestéjén — ily tervekkel foglalkozzék! Nem, nem ! A magyar kiegyezési mű s annak formái szilárdul és magasan merednek ki az ált János vízözönből. Ez az egyetlen biztos hely, a­hol a magyar és osztrák államférfiak egyaránt bevárhatják, míg kívülről egyébünnen is mutatkoznak az olajágak. S míg mi itthon érezzük és tapasztaljuk, a­mint évek múltán e my minél erősebb gyökeret ver a közfejlődés mozzanatai által a nemzet érzületében, úgy meg vagyunk győződve, hogy nem akadhat alkotmányos osztrák államférfiú, s nem akadhat alkotmányos osztrák párt. A „Pesti Napló“ tárczája. Bécsi levél. October 12. A saison morte lejárt, és mégis saison morte. Nincs semmi demokrata skandalum, új chanso­nette csalogány, reichsrath-ülés avagy országo­sabb Raubmord. S az a szerencsétlen halandó, kit balcsillagzata arra bírt, hogy „bécsi tárcza­­levelet“ írjon,öngyilkos szándékokkal jár a Gra­ben széles kövezetén, úgy látszik, ily szándékok végrehajtása kedvéért megy a Rothethurm- Strasse-ra, mert ott ha kocsi nem tapossa el, a barátságos sétálók lökdösik agyon. De Bécs — mint számos hazánkfia tapasztal­hatta — nem oly borzasztó mint a Dante pokla; küszöbére nincs bevésve a „lasciate ogni spe­­ranza“ és még az a fent jelzett boldogtalan is talál reményt — és levéltárgyat. Sokat írnak és beszélnek a bécsi nép frivoli­­tásáról. Nem akarunk ez állítás alaptalansága mellett lándzsát törni, hihetőleg szerecsent mos­­nánk. Különben szeretnék tudni, melyik azon világváros, mely e vád alól ment. Talán a tudós Berlin viruló Orpheumával, vagy az iste­nes London 30,000 Venus-szüzével és brandy­kedvelő izlandjaival ? Egy város lakossága jel­lemének megítélésében minden esetre egyik fő­tényezőül szerepelnek kedvtöltései, s itt mai nap első helyütt a színház. Ez régóta megszűnt tárczairól paradoxon lenni. Komoly és szakmun­kákkal foglalkozó férfiak tulajdonítanak e té­nyezőnek döntő hatást, és midőn tavaly Sir Lyt­­ton Bulver, a bécsi angol követség titkára, kö­tetes tanulmányi jelentését tette közzé, melyben az osztrák munkásoknak az angolokkal szemben való felsőbbségének okait igyekezett kimutatni, e felőbbség egyik főmotorául a bécsi s­z­í­n­­házat tünteti elő. És valóban, ha az ember végig fut a bécsi színházak műsorozatán, önkéntelenül azon gon­dolat lepi meg, hogy azon lakosság, mely ilye­nekben talál a nap fáradalma után üdülést és gyönyört, tán még­sem az a szűk eszű, gondat­lan és naiv tömeg, melynek közönségesen kiki­áltják . Tán benne is jókora adag van meg ab­ból a telhetetlen dr. Faustból, ki a küzdelmek s izgató érvek közepette, titkon, de sóvában a szellem boldogságáért cseng. Való, a bécsi népszínházak sem a jó ízlés, sem a morál panasziai, bár e tekintetben is még mindig túlhaladják a párisiakat és berlinie­ket. De nézzük a két fő színházat és be kell is­mernünk, hogy a legmagasabba­t nyújtják, mi­vel a színirodalom dicsekszik. És nem sporadire tűnik fel egy-egy jobb termék. A műsor­ozat törzsét oly emberek állítják ki, kiket Isten jó kedvében teremtett, oly művek képezik, melyek favente Apolline készültek. Egy pillantás a megtelt házra megtanít, hogy nem csak bankárok és miniszterek méltóztatnak magas megjelenésekkel a világot boldogítani, hanem a nép azon alsóbb rétegei, melyek megta­karított filléreken órákig szorongnak, fáradnak s izzadnak, hogy Walter k. a. áldott szájából hallhassák Schiller magas jambusait. A múlt héten különben az operáé volt az oroszlánrész. Egy hét alatt (W. 4—10.) előad­ták a Lohengrint, Tannhäusert, Faustot és Freischützöt. A Wagner-faló bécsiek, úgy lát­szik, mégis megbarátkoztak a müncheni mester eredeti, sajátos hangjaival és modorával,daczára mindazon buzgó törekvéseknek, melyekkel jó számos ellenségei és veszélyes barátai útját akarták szegni. Mert hisz ha valaki, úgy Wag­ner imádkozhatnék naponta : Isten ments meg barátaimtól. Ellenségek és jó barátok daczára tehát maradandó helyet vívott ki magának Bécs­­ban zenéje, s azt hiszszük, fog mindenhol, hova zenei műveltség elhatott. Csak akkor, mi­dőn ellenszenvek és túlságos rajongás egyaránt elhallgattak, fogjuk végleg megítélhetni,vajjon a jövő zenéjének van e j­ö­v­ő­j­e. Ki tagadhatja el hatalmas drámai erőt, a zenefestés magasabb és azon sikerültebb kezelését, mely a Wagner operái­ban rejlik. De viszont alig ismerjük a kritikának szerencsésebb és jellemzőbb jelszavát, melyet e zenének német bírálói Schmidt Juliántól, a jeles Hanslck Eduardig hangoztatnak és szemére vet­nek, mint azt, hogy : r a f f i n i r t. Instrumenta­­tiója művész­etében van valami keresett is, mely mintha inkább kiszámításon sarkallnék, mint a génius közvetlen teremtő gazdagságán. Hogy ez mennyire való, az ember épen legin­kább akkor tapasztalja, mikor oly kitűnő zene­kartól hallja executálni mint a bécsi. A Herbeck karnagyi sógora mintha valódi varázsbot volna, mely alól a zeneköltő élettelen drágakövei, sej­­tetlen fényű, nemesült formájú gyémántokal tűn­nek elő. De épen úgy érzi az ember azon izgató hatás­technikai mesterségét, mely a szokatlan, az eredeti ingerével bilincsel, de talán inkább hat az érzékekre, mint a lélek belsejére, és kétes ha­tású, míg ki nem állotta az idő próbakövét. Igen az idő, ez a vén és megbízható kritikus fogja megmondhatni egyedül, vájjon az, mit mi a zene tetőzete gyanánt bámulunk, nem a techni­kai művészet szekélye-e vagy azon látszólagos külsőségek nem egy magasabb harmónia fényes alkatrészei. Különben mintha dilettáns és Wagner-bámuló létünkre Wagner-ellenes kritikát merészeltünk volna írni. Ne higgye az olvasó. Saját magunk Wagner feltétlen bámulatát akartuk kissé hű­teni és felzavarni, nehogy mi is beleessünk amaz exclusív Wagner-kultusba, mely Német­országban—bár mindenesetre csak múlékonyan — azt a régi, évszázados, de örökké való zenét kezdi fenyegetni, mit kissé nem szabatos néven klassikusnak neveznek. Ez iskola egyik maga útján járó, eredetibb terméke, a Freischütz, közönségünknek is egyik kedvencz operája. Méltón jellemzi az összes né­met népet, hogy ez népi operája. Meséje egy­szerű s a német népizlésnek teljesen megfelelő: Waldromantik. De zenéje megoldja egyikét a zenei problémák legnehezebbikének, egyesítését az üde, átlátszó dallamosságnak, a mélyebb, hogy úgy szóljunk, maradandó tartalmassággal. És ismételjük, mélyen jellemzi a német nép szellemi erejét azon egyszerű tény, hogy ilyen népi operája. Míg Francziaországban Offenbach coupletjei járják, az olaszok a Verdik és Donis­zettik áriáit bámulják, addig nincs német család, melyben a Freischütz dallamai religiózus ke­gyelettel nem szállnának atyáról fiúra. S azon mételyezetlen — különben már-már vadsággá fajuló — erő, melylyel a német faj a romanis­­mus ellen tör, úgy hogy eszünkbe jutnak Ta­citus germánjai és teutonjai, kik erdőikből elő­rohanva, a fizikai ép erőre támaszkodva izom­ba döntenek egy elpuhult vi­lágot, azon mételyezetlen erő—mely mai nap szellemi tényezők által nyer csak életet és ha­­tásképességet, s talán sok ilyen idilli, ártatlan vonásban leli magyarászatát. Különben a bécsi operaházban is meg lehetett érezni a hétfői előadáson azon éber rokonszen­­vet, hogy úgy szóljunk : otthonosságot, mely a közönségben ez operával szemben uralkodik. A karzattól egész a földszinti páholyokig az egyes áriáknál mindenki úgy bólintott a fejével, mint amikor régi jó ismerőssel találkozunk; egyik szomszédom pedig, egy fiatal német em­ber, az egész kíséretet dúdolta végig, mit végig hallgatni— már t. i. a dúdolást — nem tartozik az élet gyönyörűségei közé. Később meghallot­tam, a­mint francziául elbeszélte vele volt tár­sának, hogy megígérte valakinek, ki a Frei­schützöt nagyon szereti, miszerint őszre tökéle­tesen ismerni fogja az operát, a azért nyáron át a stájer hegyek magányában betanulta az egész partitúrát zongorán. Ez ugyan nagy hódolatra mutat ama bizonyos „valaki“ iránt, de a­minek elvégre is én adtam meg az árát. Szóljak az előadásról ? Ah, hisz magyar em­bernek van nemzeti színháza, melyben operai előadások is tartatnak. S én azért e pontról jobbnak tartom hallgatni. A részletezést német ember úgy fordítaná: „Herzweh machen.“ Az operából a Burgba macskaugrás , csak le kell mennünk az Augusztinerpistzon s ott ál­lunk ama hires tekervényes vasrács előtt, mely­nek rudjai között vasárnaponkint a bécsi varró­lányok és boltosok az agyonszorittatás minden esélyeit élvezhetik. A tiszten és maholnap szinte végleges nyu­­galmazásba helyezendő házban bent jelenleg egy drezdai vendég , Frau Strassmann- Damböck szerepel, és nekünk a Braut von Messinában volt alkalmunk őt mint Izabellát (az anyát) látni. Hatalmas alak, talán túl hatalmas, az ember csaknem Mária Teréziára gondol, ha meglátja­ minket, mikor gestikulált, mindig az a sajátságos gondolat lepett meg, ha most ez az asszony véletlenül pofon találná valame­lyik társszereplőjét legyinteni, annak okvetet­­­len ott maradna a zápfoga. Szavalatában igen sok az erőltetés s álpáthosz, de a legmegraga­­dóbb helyek legalább őt is magával ragadták s ez megmentette. Különben a Braut von Messina előadása drá­mai kuriózum, mindenesetre egyike a legnehe­zebb feladatoknak, melyekkel a drámai művé­szet megbirkózik. Schiller maga jól tudta ezt, a azon utasításban, melyet a darabhoz irt, menti magát. Pedig qui s’ exuse s’ accuse. Más volt a chórus alkalmazása a görögöknél, hol a sza­valat egyhangúsága ezt könnyen engedte, és más a színpadi életfestő igényei mellett. A drama­turgiai törlések, s a chórus tagjainak értelmes mérséklete és tanulmánya — ott láttuk köztük Lewinsky­t — lehetségessé tették a lehetlen­­nek látszóts antik k­órust haltottunk anno 1870. Való, érezte az ember, hogy m­erész'z experi­men­­­tummal áll szemben,és csak egy árnyalattal ma­gasabb vagy gyorsabb hangejtés tönkre tenné a hatást. De hiába aggódtunk, hisz a Burgban vol­tunk. L. Gy. mely a lajtántúli belzavarok kiegyezteté­sére vonatkozó minden kisérletében ne­m szilárd ponthoz fűzze calculusait. Reformokra égetőn, napról-napra ége­tőbben szükségünk van. A kormány sok ügyben csak késlekedve teljesíti felada­tát, s meglehet, h­ogy a válaszfal, mely feltétlen és feltétel híveit elválasztja, az országgyűlés megnyílt, s a tárgyalások folytatásával tömörebb, nagyobb lesz.‘De ha valaki a közjog­i művet be akarná vonni a reformok keretébe, meg vagyunk győ­­­­ződve, hogy a Deák-párt e tekintetben i­s majd csakis conservativeket mutat­hat fel. Bécs, October 12. (Saját levelezőnktől.) A békehírek ma és tegnap a bécsi kabinetnek a béke közvetítésében kezdeményező szerepet vindikálnak. Nemes és humánus érzelemből szár­mazik ama meggyőződés, hogy a diplomatia nem nézheti tovább némán, miként marczangol­­ja szét egymást két nemzet. De a humanitás egymagában még nem vezérli a politikát. A po­litikai okosság megköveteli a tényleges viszo­nyok tekintetbevételét is. A bécsi kabinet ugyan elmondhatja magáról, hogy azok élén áll, kik a békét kivánják s ezzel még nem is szabad dicse­kednie, mert ezt egyenesen megköveteli tőle a monarchia fenállása és jólléte; de épen oly bizo­nyos, hogy a legnagyobb vakmerőség volna tő­le, ha egymaga állana a békeközvetítés élére. A berlini kormánykörök ismeretes han­gulata mellett ez annyit tenne, mint az üllő és pöröly közé nyúlni. Ausztria-Magyarország nem hiányozhatik, mihelyt a semleges hatalmak a béke érdekében működnek, azonban nem hivatása maga kezére oly működésbe bocsátkoznia, melytől eddig sze­rencsésen távol maradt. Egészen más dolog lenne az, ha Oroszországból, vagy Angliából in­dulna ki az első komoly lépés. Erre azonban a jelen pillanatban, fájdalom, nincs kilátás. Orosz­országnak meg vannak okai, melyekért jó vi­szonyát a berlini kabinettel nem áldozza fel a franczia köztársaság barátságáért. A­mi azonban Angliát illeti, a porosz sugalmazott sajtónak épen fenyegető hangja nem sok reményt nyújt arra, hogy a német főhadiszálláson valamit ad­nának oly hatalom szavára, melytől már nem tartanak, minthogy gyengének látták. Talán e pillanatban sajnálják már az angol államférfiak, hogy annak idején annyira sza­badkoztak azon indítvány ellen, mely innen ki­indulva, az eshetőséget, a­mint most bekövetke­zett, szemügyre vette és a béke érdekében leg­­alább három hatalmasság sikeres összeműködé­­sét lehetővé tette volna. A­mint a dolgok álla­nak, Ausztria, és ezt Thiers úr is elismerhette, a­nélkül, hogy magát szükségtelen módon ne ex­ponálja, közvetlen lépést nem tehet, hogy a győzőt az emberiség és mérséklet követelmé­nyeinek figyelembe vételére bírja. Minden erre vonatkozó hír tehát alaptalan, különösen ama lapnak jelentése, mely szerint Metternich her­­czeg már Vilmos király főhadiszállására uta­zott. Fest, oct. 13. (A honvédség őszi gyakorlatairól) Kápolnai I. munkatársunk, ki azoknál sor és rendben tevőleges részt vett, lapja, a „Katonai Közlönyében a többi között a következőket jegyzi meg: A legénység kiképzése — általában véve — igen jó ; a fegyelem minden dicséret feletti. E két főtulajdon elseje kizárólag a tevőleges állo­mányú tisztek érdeme, kik, noha a kezdet ne­hézségeivel küzködtek, mégis szerfelett szép eredményeket mutattak fel. Roppant fáradságba kerülhetett oly rövid idő alatt annyi újonctot ennyire kiképezni. E kitartó buzgalom, e rendkívüli fáradozás, mely ezentúl már nem lesz annyira igénybe véve, rendkívüli jutalmat is érdemelne. A honvédség fegyverzete kitűnő,­­ a lőfe­­gyelem meglehetős, és e tekintetben talán több szigort kellene alkalmazni, mert a jelenkori harczászatban ez azon charybdis, mely minden csapatot paralizálással fenyeget. A ruházat minden tekintetben a középszerű­ségen aluli. Eltekintve a nadrágok és sapkák czélszerűtlen, messzire virító színétől, az egész ruházat kelméje nem bír elég tartósággal; a ma­gyar nadrágokban hiányoznak az alfél- és térd­­bélések ; a bakancsok és csizmák bőre kemény, túlságos vastag, következőleg törésre hajlamos, és lábat sértő; a bakancsok idoma nem felel meg az emberi lábnak, különösen kiemelhető azok természetellenes rövidsége. A fehérnemű sem az egészségtan, sem a jó­zan gazdálkodás igényeinek meg nem felel; a kenderből készített vászon míg egyrészt nem szív­ja magába az izzadtságot és következőleg hir­telen meghűléseknek teszi ki a havezást, addig másrészt nem is gazdaságos, mert túlságosan gyorsan szétmállik. Az efféle fehérneműt pamut­ból készülttel kellene pótolni, mely tekintetben talán az olasz seregnél használt fehérnemű szol­gálhatna némileg mintául. A nyergek alkatát bizottmányilag meg kelle­ne vizsgáltatni, mert ezen amphibium féle, folyto­nosan előre csúszó nyereg aligha megfelel a hu­szár-fegyvernem igényeinek. Áttérve a csapatok harczászati szervezéséhez, különösen kiemelendő a zászlóaljak túlságos nagy legénységi létszáma és a szabadságolt tisz­tekben mutatkozó rendkívüli hiány. Kétszáztíz - kétszáznegyven emberrel kiálló századoknál a századparancsnok mellé többnyire egyetlen egy alantasabb tiszt sem jutott! E te­kintetben sürgősen kellene intézkedni. A zászló­aljak számát okvetlen meg kell szaporítani, és a szabadságolt állományú tiszteknek némi kedvez­ményeket kellene nyújtani; ezek közé tartoznék mindenekelőtt az előléptetési rendszabály mi­előbbi kidolgozása, és másodszor az őszi gyakor­latokhoz beállottaknak bizonyos ruházati átalány kifizetése, mert minden szabadságolt állományú tiszt államhivatalnok,ki az őszi gyakorlatok alkal­mával két oldalról húz fizetést. Sokan már maga a beállás által nem megvetendő anyagi károk által korántsem pótolhatók; ha még a hadgyakorlati idény alatt tönkre ment egyenruhájukat is saját zsebükből kell pótolniok, bizonyára kevés fog találkozni, ki a honvédelmi szolgálatot megálla­pított koron túl a tiszti kar létszámában meg­maradna. Miután e kort megpendítettük, még említést érdemel azon anomália is, hogy míg a jelenleg tevőleges állományba kinevezett tiszteknek az első öltözeti­ pótlék illetményként jár, addig az a régebben kinevezettektől— kik tehát többet fá­radoztak — levonások útján visszafizettetett. Nem lenne-e igazságos, ezeket az összegeket nekik megint visszafizetni,és ezáltal e tekintetben őket a jelenleg kinevezett tisztekkel egy párhu­zamba tenni ? A helyzethez. Vidékről, oct. 8. (Sz. L.) Senki sem csodálkozhatok azon, ha a jelen európai helyzet, fejleményeiről még a legrendszeresebben gondolkozó fő sem bírja teljesen tájékozni magát. A jelen bonyodalmas állapot, valóban a rendszeretlen­ség zűrzavara. Az eddig létezett európai államrend­szerben, melynek alakulásánál — az egyes nyomósabb érdekek tekintetbe vétele mel­lett — leginkább az államok biztonságára c­élzó egyensúly megállapítása szol­gált feladatul, minden civilizált nagy ál­lamnak meg volt saját magasabb hivatása, melyet a béke, az előreha­ladás, szóval: a civilisatió egyetemes ér­dekeiben betölteni tartozott. Lehettek az alapok, melyekre a jelzett hivatás ér­dekében a status quo fektetve lett, hi­básak is, történhetett egyes államo­kon vagy népeken részletes igaz­ságtalanság, én azt nem kutatom , de a rendszer általában tagadhatatla­nul bírt az európai helyzet és viszonyok által indokolt erkölcsi iránnyal, melynek fentartása — legalább a fejlettebb nem­zetek között — solidáris érdeket képezett. Ezen irány volt az, melyben korunk dip­lomatája az életre jogosult államok biz­tonságát, az emberi mivelődés becsületes és békés munkájának védelmét, a polgári élet, a szorgalom, ipar és tudomány áldá­sainak háborútlan gyümölcsöztetését ké­rése. Ezen irány vetett gátat az államok mértéken túli terjeszkedésének; ez tette lehetővé a népek érdekeinek a közszel­lem ereje által döntő érvényesülését. És ezen irány ma, az újabb nagy események folytán, többé nem létezik! Az államokra egyformán beható magasabb érdekek s­o­­lidaritása a civilisatió két hatal­mas tényezőjének elszédülése folytán fo­galommá változott. Nincs többé állami magasabb hivat­ás, nincs egye­temes erkölcsi alap. Itt vérbe fálasztják a népeket, amott meghódítás­sal fenyegetik a félvilágot. Az erősebbé a j°g, a gyengébbé a hősies halál, ha er­kölcsileg megélni akarna. A civilisatió önmagát készül megölni azon fegyverrel, melyet erkölcsi ereje, hosszú búvárkodás­sal, saját védelméül alkotott. De hagyjuk e szomorító képeket! Elég, hogy a régi irány az államok régi rend­szerével összerombolva, s az egyensúly­nak, mely a kabinetek politikájában a diplomatia elhatározására eddig döntő szerepet igényelt, többé, az új kor ci­vilizált barbárjai irányában értelme nincs. Ma ennek helyébe egy caustikus bizony­talanság lépett, melyben az erőszak, a fegyver önkényével, egyoldalúlag hatá­roz az államok sorsa fölött, s Európa jövőjének k­érdésében Európá­nak szavazata nincs! Vagy hát mit jelentsen egyebet Po-

Next