Pesti Napló, 1871. június (22. évfolyam, 125-148. szám)

1871-06-10 / 132. szám

32 SZATTI, Szombat , junius 10. 1871. Szerkesztési iroda: Ferenciek-tere 7. szám, I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Tibékre, postán: ■( ’■agy helyben, házhoz hordva. Egész évre ... 22 frt Félévre .... 11 írt. Negyedévre ... 6 . 50 kr. Két hóra. . . 1 , 70 kr­ Egy héra ... 1 ,­86 kr 22. évi folyam. Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hír­­detésnél 9 njkr. Bélyegdij külön 30 njkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 njkr. Pest, junius 9. A magyar delegatió albizottságai f. hó 12-én kezdik meg működésüket. A fel­adatot fontosságához mért figyelemmel fogjuk kísérni, s a felmerülő kérdésekre nézve nyomban megteszszük észrevéte­leinket. A közös költségvetés egyes szakai kö­zül legkiválóbb érdekkel bír a szárazföldi hadsereg költségvetése, egyrészt azon nagy összegeknél fogva, melyeket a közös hadsereg fentartása igényel, másrészt azon főfontosságú állami érdekeknél fogva is, melyek a helyes, czélszerű szervezettel bíró, gyorsan mozgósítható hadsereghez kötnék. A múlt delegátió tárgyalásai és hatá­rozatai azon fóeszmében culminálnak, hogy a monarchiának törvény által megál­lapított védereje, a hadtudomány mai kí­vánalmainak megfelelő szervezettel, a gyors mozgósítást lehetővé tevő admi­­nistratióval bírjon, hogy a csapatok ki­egészítő kerületeikben elhelyeztessenek, s az ezen állandó elhelyezésre fektetett területi hadosztályok rendszere felállít­­tassék. E czélok elérése érdekében eddigelé még kivéve némely ezrednek kiegészítő kerületébe történt elhelyezését, vajmi ke­vés történt.­­ A jeleni delegatiónak lesz feladata, hogy a múlt delegatió által tett kezdeményezést tovább szője, s őrködjék a felett, hogy a közös hadsereg fentartá­­sára megszavazott és megszavazandó nagy összegek a kezelés és szervezet czél­­szerűtlensége miatt, ne eredménytelenül költessenek el. Hiszszük, hogy a magyar delegáció ez irányban teljes hatással fogja érvényesí­teni befolyását, s ezúttal tájékozás végett egybe akarjuk csoportosítani, némi kri­tikai megjegyzések mellett, a közös had­sereg 1872-diki költségvetésének főbb számait. A közös hadsereg 1872-dik évre elő­irányzott rendes szükséglete 87.433.200 frtot tesz, mely összeg összehasonlítva az 1871-ik évre megszavazott 82.546.667 írttal, a rendes szükségletnél 4.886.533 írttal magasabb. A rendkívüli szükséglet, mely nagyob­­bára megkezdett építkezések folytatása, továbbá fegyverzeti, felszerelési és ruhá­zati készletek beszerzéséből áll, 15.9­91,371 frtot tesz, mi az 1871-ik évre megszava­zott 19.116,000 forinttal összehasonlítva, 3.124,729 írttal kevesebb. Megemlítendő azonban, hogy a közös hadsereg rendes szükséglete a kimuta­tott összegnél valóságban jóval ma­­g­a­s­a­b­b. Tudni való ugyanis, hogy a­­ határőrvidéki csapatok szükséglete, mely eddig a rendes szükséglet egy czímét képezte, jelenleg a rendes költségve­téstől teljesen elkülönítve, mintegy ön­álló, a határőrvidéki csapatok összes ren­des, és rendkívüli szükségletét magában foglaló költségvetés terjesztetik a delegá­­tiók elé. — A határőrvidéki csapatok költségvetésének elkülönítése a rendes szükséglettől tökéletesen indokolt és he­lyes , azonban tekintve azt, hogy a határ­őrvidéki csapatok fokozatos feloszlatása ma már kezdetét veszi, s igy a költség­­vetés is csak ideiglenes,­­ a tényleges viszonyoknak megfelelőbb, és talán he­lyesebb eljárás lett volna, hogy a határ­őrvidéki csapatok költségvetésének egy magában önálló előterjesztésbe foglalása helyett, az összes határőrvidéki költség­­vetés annak ideiglenes természeténél fog­va a rendkívüli szükségletbe foglaltatott volna ba. Ez általános megjegyzés után, bár ez alkalommal a közös hadseregre előirány­zott költségvetés részleteibe bocsátkozni nem akarunk, lássuk azon fő különbsége­ket és új előirányzati tételeket, melyek a szükséglet emelésére lényeges és döntő befolyással vannak. A hadseregnek a harc­osok szaporodott számával indokolt új beosztása három hadsereg és 13 hadtestbe, az eddig fenn­állott 12 hadtest helyett, a hadi­anyag és intézetek megfelelő szaporítását vonja maga után, mi a rendes szükséglet több czimében állandó emelkedést idéz elő. A csapatoknak kiegészítési kerületeik­ben vagy azok közelében eszközlendő ál­landó elhelyezése, az erre alapított területi hadosztályok felállítása, s az egész had­sereg béke idején való administratiójának, a háború esetén elfogadott csatarenddel (ordre de bataille) öszhangba hozatala következtében, 10 hadosztály, és 20 dan­­dárparancsnokságnak felállítása,­­ va­lamint a hadi­anyag, a fegyverzeti és fel­­szerelési tárgyak decentralisatiója folytán a felügyelő személyzet szaporítása, új rak­tárak felállítása stb. terveztetik, és mind­ezen intézkedések a rendes és rendkívüli szükséglet emelésére igen jelentékeny be­folyással vannak. A közös hadügyminiszter az állandó elhelyezés tárgyában részletes és kimerítő előterjesztést ígér a delegációknak, mely­nek azonban mind e mai napig nem va­gyunk birtokában. Alig vélünk azonban tévedni, időn azon nézetünket fejezzük ki, hogy az előterjesztett na­gyobb szükséglet megszavazá­sának sorsa, az állandó elhelye­zés és a békeállapota admini­strate tervének czélszerűségé­­től függ. A múlt delegáció, nézetünk szerint, he­lyesen, a gyors mozgósításra fektette a fogulyt, s költségek, melyek e czél eléré­sére szükségeltetnek, bizonyára elfoga­dásra számíthatnak, ha az intézkedések czélszerűek le­sznek.­­Várjon erről, vagy a hadi költségvetésnek czéltalan emelésé­ről, néhány tábornok számára való állás rendszeresítéséről van-e szó? meglátand­­juk az ígért előterjesztésből; míg azonban az nincs előttünk, természetesen e pont felett nem is nyilatkozhatunk. A rendes szükséglet emelésére nem je­lentéktelen befolyással bír, egy új 13-dik tábori tüzérezrednek a közös hadügymi­niszter által indít­ványozott felállítása, s a tábori tüzérezredek ütegszámainak egyenként kettővel tervezett szaporítása; a közös hadügyminiszter ez intézkedést a gyalog, lovas és tüzérségi fegyvernem közt szükséges helyes arány elérésével, a tüzérségi fegyvernemnek a hadtudomány mai állása folytán fokozott jelentőség­ével, és a közös hadsereg számának növekedé­sével indokolja. A 13-dik tüzérezred felállítása folytán minden mozgósítandó hadtestre egy egész tüzérezred jutna, mi a felemelt Ütegszám­ következtében 14 üteget, vagyis 112 ágyút tesz, s ezen szám viszonyítva a harczosok számához, 1000 harczosra 20 ágyút juttat. Tekintve a tüzérségnek fontosságát, s azon arányt, melyben a tüzérség más hadseregeknél a többi fegyvernemhez áll, a létszámemelés s az új tüzérezred felállí­tása indokoltnak látszik, é­s mi egyelő­re csak azon megjegyzést teszszük, hogy a magyar tüzérezredek ügyét a delegációk különös figyelem­mel kisérjék. A természetbeni élelmezés, legénységi eledel, és a ruházatról szóló czímekben találjuk a szükséglet legnagyobb emelé­sét- Ez emelkedés többet tesz két millió forinttal, az 1871-ik évre megszavazott összegekhez képest, — de hiszszük, hogy a jelen árakat véve átlagosaknak, a dele­gatiók e czimeknél igen tetemes törlése­ket tehetnek. Egyebekben az 1872-dik évi előirány­zat kevésben tér el, az 1871-ik évre meg­szavazott összegektől. Mint új tételek em­lítendők még az ezredesek és alezredesek fizetésének tervezett felemelése, továbbá a gyalogsági századosoknak béke idején egy jó­ illetménynyel tervezett ellátása, mi a szükségletet több mint fél millió írt­tal emelné. Körülbelül ezek a hadügyi költségve­tés főbb számai. Mint e futólagos szemlé­ből kitün­k, van elég pont, melyben a ma­gyar delegáció is törölhet, s van egy lé­nyeges pont, melyről e pillanatban, mi­előtt a hadügyminiszter előterjesztését nem ismerjük, nem mondhatunk véle­ményt. Reméljük, hogy ez utóbbi nem fog­ja csak a teljesületlen remények soroza­tát szaporítani, s különösen reméljük, hogy a magyar delegatió minden körül­mény között rendületlenül teljesíti majd kötelességét. Az idei delegatiónak csak valósítani kell azt, a­mit e tekintetben a múlt évi programmal kitűzött, — s egy­ Pest, junius 9 A főrendek hosszas s helyenkint animo­­sus vita után ma azt határozták, hogy — meg­maradnak a telepitvényesekről szóló törv. javas­lat tárgyában eredeti határozatuk mellett, — s ezzel a javaslat megbukott. A főrendek tehát egyrészt lehetetlenné teszik a telepítvényeseknek adandó moratóriumot, másrészt végtelen bizonytalan időre halasz­tották el az egyéb úrbéri tvj­avaslatok létre­jöttét. Mindkét tárgyban a felelősség oly roppant mérve háramlik a főrendekre, hogy valóban bá­mulatot kelt a merészség, melylyel e nagy súlyú felelősséget néhány ember — az egész nemzet s annak képviseletével szemben magára vállalja. E merészség intő jel lehet arra, hogy ily ház közreműködése mellett mily sorsa lehet a netán benyújtandó radicalis­ reform-javaslatoknak, melyek a főrendi hatalmi kör megszorítását ezé­loznák. Közbevetőleg mondjuk, hogy a lanyhaság, melylyel a kormány a jelen ügyben eljárt, bizo­nyára példátlan a parlamentáris kormányok történetében s alkalmasint csak nálunk lehető. A kormány az általa benyújtott, ismételve pár­tolt s a képviselőház által egyhangúlag elfogadott javaslatnak a főrendiházban való ke­resztülvitelére jóformán egy lépést sem ten. Egyetlen egy tagja sem szólalt fel az ügy tár­gyalásánál a főrendiházban, sőt alig történt ré­széről a főrendek előtt nyilatkozat, hogy e ja­vaslathoz most is ragaszkodik. Ily ténynyel szemben majdnem azt lehetne hinni, hogy a kormány, H­o­r­v­á­t Boldizsár lemondásá­val, maga is elejte e javaslatot, s a főrendek csak eszközül szolgáltak arra, hogy ez meg­bukjék. S most lássuk a főrendek mai ülését. Először is szembetűnő, hogy a főrendek mai határozata tulajdonképen szintúgy érvény­telen, mint a főrendiház összes eddigi ülése­zése. A főrendek házszabályai szerint ugyanis határozat­hozatalra 52 tag jelenléte szükséges,­­ ma pedig 37-en voltak jelen, s nem is emlék­szünk reá, hogy 52-en valaha jelen lettek vol­na. Miután egy ellenzéki lap e vistás körül­ményt ép ma reggel említé fel, a főrendek el­nöke, Majláth szükségesnek találta, hogy erre reflectáljon. Igen éles hangon tartott philip­­pikában inté a főrendeket, hogy az ülésekre na­gyobb számmal jelenjenek meg, megjegyezve, hogy neki­k mint elnöknek, különben csak ak­kor kötelessége a határozatképes számot con­­statálni, ha a megszámlálást a ház valamely tagja követelné, vagy ha név szerinti szavazás történnék. Mint ebből látjuk, Majláth elnök nem jön zavarba, ha mentségekről van szó, s még csak azt lennénk kiváncsiak megtudni, mint véli kimondhatni azt, hogy ő mint bíró — a törvényhozás tagja, és nyereség­re alapított részvénytársaságok el­nöke? A ma tartott beszédek közül csak L­i­p­­­h­a­y Béla szólott füzetesben a tárgyhoz, s miután a báró nevéhez bizonyos liberális nimbusz van fűzve, közel fekszik az ok, a­miért a főrendek ez ügyben neki adták a vezérszónok szerepét. Lip­tay Béla nagy hévvel szólt, s hogy Tisza Kálmán felszólalását nem hagyhatta viszonzás nélkül, azon nem akadhatunk fel. Nem hagyhatjuk azonban említetlenül, hogy a báró úr roppantul téved, ha e javaslat vissza­utasításában „társadalom-mentő“ tényt lát, vagy ha általában azt hiszi, hogy a jelen főren­diház ily társadalom-mentésre képes. A javas­lat viss­­autasításának nem lehet más követke­zése, minthogy élesebbé tegye a kérdést. Egyez­ségek a földes­úr és telepitvényes között az ügy jelen állásában nem igen fognak történni. A képv.­házban ugyanis már hangsúlyozták, hogy az esetben, ha a moratórium nem létesül, tegyen a kormány a tele­pit­vény­e­­sekre nézve rendkívüli intézke­dést, s ha­ ilyesmi a nép között terjesztetik, ez az egyesség­kötést nem igen fogja előmozdí­tani. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy ha néhány ezer ember lesz földönfutó, azt végre is — már közbiztonsági szempontból — sem lehet tétlenül nézni. Ha a kormány nem gondoskodik, kénytelen lesz a nemzet társadalmi uton gon­doskodni , s e közben majd minő izgatás fog kifejlődni a főrendek ellen, mily keserű gyümöl­csöket terem társadalom­mentésük, annak a jó ég a megmondhatója! Egyáltalán ne legyenek a legcsekélyebb té­vedésben is a fölött, hogy a jelen szíren­yház a közvéleményre nézve, már szerkezeténél fog­va, teljesen súlytalan, s az innen kiinduló társa­dalommentéseknek nem lehet más eredményök, mint az, hogy a lehető legélesebb ellenhatást idézzék fel. A méltóságos uraknak tetszett ezúttal meg­emlékezni a sajtóról is, Lipthay Béla, Apponyi György igen keserűn szóltak a sajtó izgatásairól s Tomcsányi főispán kül­ö­nösen is hangoztatta a „sajtó jelen kezelőit“. A térből már kifogyni kezdünk, s igy igen rövidre kell foglalnunk mondandóinkat. A ma­gyar sajtónak van annyi hazafisága, s mondjuk — conservativ érzülete, hogy egyre­­másra figyelmezteti a magyar főura­kat, hogy használják fel nemzeti c­élokra ál­lásuk s vagyonuk befolyását, álljanak a nem­zeti fejlődés élére, legyenek a haladásban zász­ló­vivőink ! — Izgatás ez ? forradalmi eljárás ez ? a történeti nevek becsmérlése ez ?! Méltóságos uraink azonban egyre másra visz­­szavonulnak a nemzeti küzdelmek teréről, a­helyett, hogy a h­a­l­a­d­á­s élére álljanak, ala­pítanak ultramontán kaszinókat, a­helyett, hogy a magyar kultúra ügyét előmozdítanák, becsvágyat helyeznek abban, hogy német lapok munkatársai legyenek! így áll egymással szemben a magyar sajtó és a magyar aristocratia; a nemzet áll mindnyá­junk felett, s lelkiismeretünk azt mondja, hogy a nemzet ítéletére bátran hivatkozhatunk. Tomcsányi úr beszédében nagy zajt keltett az a passus, melylyel arra hivatkozott, hogy ő mint főispán, a törvényhozásban független, s egy rangba helyezte magát azon kormánytisztvise­lőkkel, kik a képviselőházban helyet fog­lalnak. Tomcsányi­­ úr ez utóbbi hasonlat tételénél elfeledő, hogy a képviselőházban a kormány­tisztviselő a nép választása folytán ül ott, a főispán ellenben a főrendiházban a kor­mány kinevezése folytán foglal helyet. Különben magunk részéről a képviselőházra nézve is az incompatibilitás törvényét szüksé­gesnek tartjuk, s azt is beismerjük, hogy a fő­ispánok jelen állása mindenesetre viszás; az a rendi s a parl­amentáris alkotmányforma egyik legfurcsább mixtum composituma s az ellenté­tek kiegyenlítése egyike sürgös a feladataink­nak. Alkalmunk lesz különben közelebb e tárgy­ról tüzetesebb czikket közleni — s hogy Tóthr­csányi urnak — (ki egyébiránt szintoly jellemes férfiú mint értelmes hivatalnok) a „sajtó keze­lői“ iránti aggodalmait eloszlassuk, megsúghat­juk neki, hogy az illető, ki hozzánk a főispánok állásáról volt szives czikket küldeni, még pedig olyant, melyben a „sajtó kezelőivel“ teljes A­ PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Darboy érsek s elődjei. Ama Kötet bünlajstromban, mely a párisi fel­kelés végét jelzi, s a­melynek felelőssége nem terheli kizárólag az egyik felet, Darboy érsek meggyilkoltatása is mintegy ijesztő tűzírással írva emelkedik ki. Érte személyesen, most, hogy mindennek vége, kevés lehet a sajnálkozás. Egy tisztelt és tiszteletre méltó pálya idő előtt szakasztatott meg, egy nem kevéssé tiszteletre méltó halál által, mely ily körülmények közt, s a keresztényi lemondás ama nyugodt szelleme folytán, melylyel elviseltetett, a vértanuság mél­tóságáig emelkedik. Midőn az amerikai consul mr. Washbourne az érseket egy hónappal halála előtt mazasi börtönében meglátogatta, egy tíz láb magas czellában találta őt, melyben nem volt más bútor egy széknél, ágynál s tisztáinál. De a fogoly „türelmes és derült volt, mint min­­dig,“ egy keserű, szemrehányó szó nélkül üldö­zői irányában, de azt mondva, hogy a világ szigorúbban ítél felettük, mint a­hogy érdemlik. Egy más angol hírlaptudósítónak — az ortho­dox high-churchpárti Record levelezőjének — csak néhány hete mond a búcsúzáskor : „remé­­lem, hogy mához egy-két hónapra palotámban látandom önt, ha — tévé hozzá fejére mutat­va — ezt helyén hagyják.“ Az egyszerű, csak­nem játszni kifejezett előérzet csakhamar be­teljesült. S ez előérzet nem volt rendkívüli, sem a közvetlen viszonyokat tekintve, sem az emlé­kezéseket véve figyelembe, melyek ily időben egy párisi érsek elméjében önkéntelenül fel­ötlőnek. Mert nem ok nélkül nevezte mgr. Darboy közvetlen előde a párisi érseki széket „kálvá­riának.“ Ez utolsó félszázadban a franczia egy­ház tör­ténete, sőt mondhatni az összes franczia állam­történet, a párisi érsekek sorsával fűződött ösz­­sze, és talán nem lesz helyén kívül, ha e jeles sor utolsó képviselőjéről szólva, egy perczre megemlékezünk azokról, kik megelőzték. A párisi érsekek mindig az úgynevezett mér­sékelt egyházpárthoz tartoztak, azaz: nem voltak ultramontánok. Másrészt csaknem kivé­tel nélkül kiválóbb férfiak sorozatát tüntetik fel. E szék utolsó öt betöltője közül az egy Mor­­lot bibornok az az egyetlen, ki elnyerte a biborkalapot — ki nem hagyott hátra valami kiváló emlékezetet. Mgr. Quelen, az első érsek, ki az első császárság bukása után neveztetett ki, ama hires halotti beszédet tartó XVI. Lajos felett St.-Sulpiceben 1814-ben. Párisi érsekké 1821-ben neveztetett, hol haláláig 1837. Sylves­ter napján, nemcsak értelmi jelességével vált ki, hanem azon buzgó ragaszkodás által is, mely­lyel pásztori kötelességeit teljesité, kivált 1832. a nagy cholera alatt, ki alapította a notre dame-i böjti, adventi „conference“-okat, melyek a har­­minczas és negyvenes években csaknem világ­­hirüekké váltak , s az érseket híressé téve azon elhatározottság és bátorság, melylyel e veszélyes állomásra egy Lacordaire-t — akkor sok magas körben igen népszerűtlen embert — és Ravig­­nant emelte. Quelen utóda Affre volt, ki 1848-ban a torla­szokon esett el, míg a sebesülteket ápolta; p­a­s­­tor bonus dat vitampro ovibussuis voltak az utolsó szavak elhaló ajkain. Midőn utódját mgr. Sibours kínálták e tisztséggel, a következő, azóta oly híressé vált szavakkal fo­gadáazt el: „visszautasíthatnám a tiszteletet, de visszautasíthatom-e az áldoozatot? Mgr. Affré hősi halála folyvást emlékezetemben tartandja kötelességemet. Ha Páris calvária, a­mint bará­taim is mondják, az ő példája megerősitend.“ Ugyanez eszme húzódik végig számos levelén, m­lyeket érseksége alatt irt. 1857. jan. 3-án,a St. Gend­éveben egyházi szertartása alatt bizonyos Verger nevű pap által, kit erkölcstelen életmódja folytán hivatalától felfüggesztett, de a kit saját erszényéből segélyzett, agyon döfetett. Morlot bibornokról, ki követte, s a következő hat évben ült székén, nem említhetünk mást, minthogy köztisztel­etben állott. Ő volt a máso­dik császárság első kinevezettje, és székfoglalá­sa azon időre esik, midőn a császárság hatalma tetőpontján állott. Hivatalos pályájával semmi jelentékenyebb egyházi esemény sem volt esz­­közve. Libour 1854 ben jelen volt Rómában az immaculata conceptio kihirdetésekor. De midőn a püspökök e tárgyban négy évvel előőbb meg­kér­deztettek a pápa által, ő egy nagytudomá­­nyú munkálatot dolgozott ki, kifejezést adva benne, elődjének, és dioecesise legtudósabb theológusai véleményének, és kifejté, hogy sem jogos, sem opportunus e tantételt hitezikké emel­ni. Saját véleményéül kifejté, hogy igaznak sem mondható. Mindennek daczára, ő is, mint társai nagy része meghajolt, a­mint a definitio megtör­tént. Ennél válságosabb viszály, és nagyszerűbb, bár nem kevésbé borzasztó halál várta Morlot bibornok utódját, kit nem magán­ember gyilok­j­a, hanem a párisi commune bérenczei küzdtek egy magasabb és igazságosabb bíróság elé, mint a Curia Montana, mely előtt m­oly ékesszólón véd­te az igazság és igaz hit ügyét, és védte hiá­­ban. Mgr. Darboy 1813. szül.­s 1846-ban nevezte­tett ki Affré által Párisban notredame­i kano­noknak. A következő érsek, ki Affré sorsát osz­­tá, Libour, érsekségi nagy vicariussá és tanfel­ügyelővé nevezte. 1859-ben Nancy püspöke lett, és négy évvel később Morlot-t követte Franczia­­országnak, ha nem is névleg, de tényleg, primási székébe, később a császár főalamizsnásává s a senatus tagjává neveztetett.Első hivatalos adtusa, melyben székfoglalását „a császár kinevezéséből, s az apostoli szék kegyelméből­ jelenti, clerusa ultramontán cliquejében szeget ütött, és papsá­ga, főpásztorával való viszonyát egy igen mo­­­­dortalan tiltakozáson kezdette. Még nagyobb volt a lárma, midőn kijelenté, hogy ő függetle­nül kezelendi érseki megyéjében a jurisdictiót, visszautasítva a pápa közreműködő, „ordinaria jurisdictió“-ját, mely azóta a vatikáni zsinaton hitezikké emeltetett — és feezdé „látogatni“ a jezsuita szerzeteket, melyek minden püspöki el­lenőrségtől való mentséget követeltek. „Itt schis­­ma lappangó mondák Róma lakájai, s a pápa nemsokára egy szemrehányó levéllel lepte meg, mely ama kenetes átkozódás hangján van tartva, melyre a Vatikánnak külön monopóliuma van. A levél nagyobb hatás kedvéért a hírlapokba is eltudott származni. Oly irat, hogy ne mondjuk, szitkozódás volt ez, milyent ritkán bocsátottak püspökhöz, s a­mely kevéssé vált trója becsületére. Az érsek tovább járt a maga útján, de Rómában ösztön­­szerűleg érezék, hogy kevéssé rokonszenvez a mostani balcsillagzatú pápasággal, ő nem bírt sem a szokásos előítéletekkel, sem ama szükség­szerű ellenszenvekkel, melyeket oly szívesen lát a curia pártja. Ő nem volt sem szenvedélyes, sem tettető, és azonkívül rendelkezett oly véd­­pajzszsal,mit legkevésbé szeretnek Rómában,erős józan észszel. Bátorságát kitüntette, midőn Hya­­cinthe atyát hivá a Notre-Dame szószékébe, s ott tart­, míg az ékesszóló hitszónok hirtelen maga nem vált meg minden nyilvános egyházi szolgálattól. A v­a­llabus kibocsátásakor Darboy megragadta az alkalmat, hogy mérséklési taná­csot juttasson a főpap, ily hangokra süket fülei­hez. A pápa természetesen nem igen akart róla mint bibornok tanácsosáról tudni, de midőn a vaticani közsinat megnyílt, egyike volt azok­nak, kiktől legjobban féltek, és kit egyszersmind­­ utáltak; mert Francziaország, Darboy nyakas­i magatartása daczára, elvárta, hogy főpapját bi­­bornokká nevezzék, és Francziaország volt akkor­tájt a curia leghívebb fia. Darboyt ki akaták engesztelni; dr. Manning, híres angol infalli­­bilista Rómába térése közben meglátogatta Pá­risban, és bibornoki kalappal kínálta. De Dar­boy azon szavak szellemében válaszolt, melye­ket később ugyane tárgyban Rómában mon­dott: „Je n’ai point de rhu­ne de cerveau, je n’ai pas besoin de chapeau.“ Ily ember, kit sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni, sem hízel­géssel elaltatni nem lehete, természetesen nem volt kedves a zsinati többség és vezérszellemei előtt. Ismeretes, mennyi tudománynyal és bátor­sággal küzdött több hónapig az új dogma ellen. Miután ájul. 13-iki congregátióban kimondta a non piacetet, jul. 15-én egy kisebbségi küldöttség élén járult a pápa elé, hogy lelkiismeretére hasson. E kísérlet is meghiúsult és Darboy másnap elhagyta Rómát, de nem várva azon ünnepi farceot, mely három nappal később se Péter templomában a tudva levő sikerrel végig játsza­tott. A pápa szemé­lesen panaszkodott e távo­záson. Mielőtt azonban távozott, nem mu­szta el azon manifestum alá írni nevét, melyet La derniére heure du concile neve alatt, a fran­czia tiltakozók, ha nem is egyenest Darboy tol­lából, de az ő közvetlen sugalmazásával bocsá­tottak ki. E nyilatkozat emelkedett, bár helyen­ként éles és határozott hangon van tartva. A zsinat után is híve maradt meggy­őződésé­­nek, daczára egy római ultramontán lap híré­­nek és néhány franczia ultramontán papnak a „Times“-ban minap megjelent nyilatkozatán­k, miszerint ő is mint pü­spöktársai meghaj­­t volna az új tan előtt. Külön­ben Francziaországban sokkal nagyobb életkérdések, sokkal borzasz­tóbb események merültek fel, mint a canones de Fide és hittani mozgalmai. Hogy ez események, e megkisértetések közt, mennyi bátorsággal, buzgalommal és keresztényi tűréssel állta meg helyét a veszélyek legsö­étebb helyein és per­­czeiben, minden hírlapolvasó előtt ismeretes. Utolsó óráiban sorsát a vértanú derű­­ bátor­ságával fogadó, végső cselekedete volt megbo­csátani elleneinek, kik sértegeték, mielőtt agyon­lövök. Inté őket, ne fertőztessék a szabadság nevét: „mert miénk az, kik meghalunk szabad­ságért és hitért.“­séges eljárás, szigorú összetartás ezúttal bizonyára nem fogja tenni sikertelenebbé a magyar delegáció tanácskozásait.

Next