Pesti Napló, 1874. október (25. évfolyam, 224-250. szám)

1874-10-14 / 235. szám

235 szám, Szerkesztési Iroda , Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap Szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert­­kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatali Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.­Budapest, Szerda October 14.1874. REGGELI KIADÓ& ■ Metalési­ntések. Postán küldve, vagy Budapestet hídhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt, 3 hónapra . . . 6 frt — k. 6 hónapra . .­­ 12 » ■— » Az esti kiadás postai különk­irdéseért felülfizetés évnegyedenként f­orint. Az előfizetés az év folytán*minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első ■apjától ssámittatik. 25. évi folyam. » Hirdetések szintúgy raint­ előfizetéses: a KIADÓ­HIVATALBA, barátok-lere, Athenaeum-épült küldendők. Előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra, Előfizetési árak : Egész évre.........................24 frt. Fél évre..............................12 frt. Negyed évre . . . . 6 frt. Egy hóra...........................2 frt. MEI" Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló» kiadó-hivatalának (Ferencziek - tere, Athenaeum­­épület) küldendő.­­ „P. Napló“ siertette- és iiató-hivatala. Budapest, oct. 13. A horvát tartománygyű­lés nagy buzga­lommal halad előre a törvényjavaslatok meg­szavazásában s most ismét több ily megalko­tott reformműről szólhatunk. A napirenden áll még elég el nem intézeti javaslat is, s nem hiszszük, hogy mindazzal, a­mit a horvát kormány kitűzött, kdt. 24 dikéig (mikor is a horvát tartománygyűlés ülésszaka véget ér s a magyar országgyűlés megnyittatik) elké­szülnek,­­ de a legfontosabb javaslatok már megszavaztattak. Ezek között az első helyet a közigazga­tás reformjára vonatkozó terjedelmes javaslat foglalja el, melynek szövegét e lapok közöl­ték. E javaslat élénk vitát keltett föl és mél­tán . A javaslat eltemeti a horvát megyét, a Magyarországéval azonos közigazgatási for­mát s az osztrák mintán készült bureaucra­­tiát lépteti életbe a Dráván túl. Nincs miért örüljünk e változásnak. Mélyreható az és bal­jóslata; e változással a tótországi megyékben is elveszti befolyását azon birtokos osztály, mely a közös haza legkitartóbb barátja és leghivebb szövetségese volt. A javaslatot megtámadták: a turopolyai gróf, Vucsetics kanonok ó-unionista, s­­ a szélsőbal. Az ó-unionista szónokok a megyei önkormányzat megsemmisítését fájlalták és elhalasztatni ajánlák a javaslatot, a­míg a határ­­őrvidék bekebleztetik. Ez — mint ma látszik — meglehetősen huzamos elhalasztás, mert bizo­nyos, hogy Mazuranics bánt akármennyi ígéret is kösse e tárgyban, s ennek a kérdésnek megoldása sehogy sincs a napirenden. A szél­sőbal szónokainak idétlen pattogása csak ár­tott az ügynek. E töredék tíz tagból áll, ve­zére Makanecz lenne, de ő már hosszabb idő óta nincs jelen a tártó gyűlésen — ő tudja, miért. Ő azt mondja, hogy beteg , mások mást mondanak. Elég az hozzá, az­­ unionis­­ták derekasan érveltek, a szélső­baloldaliak pattogtak ; a kormánypárt részéről Z­s­i­f­­kovics és Spun védelmezék a javasla­tot , s az elfogadtatván, Szent István koro­nájának egyik tartománya levetkőzteté ősi öltönyét, s most közigazgatási tekintetből ép olyan »Kronland«, mint Ausztria bármely tartománya, s a minőnek némelyek közülünk Magyarországot is óhajtanák látni. A­mi Hor­vátországot illeti, azt kell óhajtanunk, hogy csak pénzügyi tekintetben is olyan legyen, mint Ausztria s a protectio ne törje fejét minduntalan új hivatalok alkotásán, melyek száma Horvátországban már úgyis félelme­sen megszaporodott. Nem ily tartózkodással kell nyilatkoz­nunk egy másik horvát javaslatról, a­mely szintén elfogadtatott. Értjük az első folya­­modású törvényszékek felállításáról szólót. E javaslat és függelékei megvalósítják a közigazgatás és igazság­szolgáltatás teljes elvá­lasztását, kissé tán nagyon is szőr­szálhasogató doctrinák szemmeltartá­sával , de egészben véve helyesen s a megvalósí­tás oly módon foganatosittatik, mely prac­­ticusnak látszik. A javaslat megszabja, hogy minden 30.000 lélekre egy járásbiróság essék, s meg­állapítja a törvényszékek helyeit, még­pedig: Zágrábban, Varasdon, Bellováron, Eszéken, Vukováron és Pozsegán. A járásbíróságok és törvényszékek területi kiterjedését azonban nem a törvény határozza meg, hanem az fel­hatalmazza a kormányt, hogy e tekintetben rendeletileg intézkedjék. Úgyszintén — köz­­bevetőleg legyen mondva — a létesítendő alispánságok területe s a megyék kikerekité­­sének szándékolt reformját a kormány ren­deletileg szabja ki. Ezáltal megszabadultak egy hosszas s meddő törvényhozási vitától, s a particuláris helyi érdekeknek a t­örvényho­zásban való túlságos legyezgetésétől. A kor­mány mindenesetre nagy kiterjedésű discre­­tionarius hatalmat nyer, a melylyel járó fe­lelősség aggodalomba is ejthetné ; — de azon benső s eddig meg nem zavart viszony foly­tán, mely Mazuranics kormánya és a horvát tártó­gyűlés többsége között uralt, a kormány remélheti, hogy intézkedései általában helye­­seltetni fognak. Ezek a már elfogadott fontos javaslatok. Ha azokhoz hozzászámítjuk a népoktatási ja­vaslatot, melyet a múltkor volt alkalmunk ismertetni, előttünk van nagyjában a horvát kormány és tártó gyűlés legújabb reform­­működésének képe. Be kell vallani, hogy gyorsan és tervszerűleg járnak el. A­mint megol­ták a közjogi kérdést, s a kiegyezés re­­visiójának árán Horvátországnak nagyobb önállóságot és kedvezőbb pénzügyi helyzetet vívtak ki, hozzá­látnak mindkét kézzel az or­szág belügyeinek reformjáh­oz, s rövid idő alatt meg is oldák a legfontosabb kérdéseket. Összes törekvésük abban központosul, hogy minél na­gyobb fokú centralisatiót léptessenek életbe s hogy e centrálisan államgépezet élén álló kormány minél nagyobb hatalmat fejthessen ki. Ezt eddig el is érték, de csak elméletileg s csak a papiroson. Vájjon Horvátország megbírja-e pénzügyileg is mindazon intéz­ményeket, melyeket épen a centralisatió tesz szükségessé , az a jövő még meg nem oldott kérdése. Politikai tekintetből sehogy sem osztoz­hatunk azok aggodalmában, kik meg szeret­nék semmisíteni egy fennálló közjogi tény : Horvátország törvényszentesített önállóságá­nak természetes következményeit. Horvátor­szág a törvény alapján rendezi belügyeit, arra joga van, s hogy használja az időt és gyorsan dolgozik , az csak­eszélyességét mu­tatja. Az alkalmazott reform sok részletével mi sem értünk egyet, de ez nem indokolhatja azt, hogy becsméreljük joga használatát. Úgy látszik, minden népről áll az, hogy csak a maga kárán tanul. Horvátország rö­vid idő alatt meg fog győződni (az ország korlátolt anyagi segélyforrásai mellett, ez igen természetes), hogy nem fedezheti a költ­séges centralisatió szükségleteit, keresni fog más megoldási módot, s adja az isten, hogy a mi közigazgatásunk akkor oly állapotban legyen, hogy azt Horvátország mintaképének vehesse. Ma a discreditált magyar megye elől a rend fenntartását ígérő­­ osztrák köz­­igazgatáshoz menekült. A „Pesti Napló“ tárczája. Az ősz az erdőben. Theuriet André­tól. Sept. 5. Nem láttam már egy éve erdőt s van már tizennyolcz éve, hogy nem látogattam meg azt. Midőn leszállva a vasútról, füleimben még a párisi zajos élet visszhangjával, beléptem az erdő szentelt magányába, megindult lelkem, s felébredt bennem a régi erdő­kedvelő. »Műveletlenné lesz az ember az erdők illa­tától,« mondá a költő. Talán különösnek fog ez tet­szeni azok előtt, kik a nagy városok zajában élték le gyermekkorukat s töltötték ifjúságukat; de a szó szoros értelmében igaz marad a mondás azokra néz­ve, kik az erdők körében nevelődtek fel. Az, a mi bennünket megragad, a mi gyönyör­ködteti lelkünket, nem a dombról-dombra hullámzó zöld természet eredeti szépsége; nem a százados töl­gyek büszke növése, nem a csörgő patakok kedves danája, nem a mély völgyek csendes nyugalma. Nem. A múlt emlékei, az egykori érzelmek, melyeket újra és újra ízlelünk, melyek gyengéd üdeségükben élednek fel keblünkben, ez az, a­mi eltölti egész va­lónkat. A sajátságos illat, melyet csak az erdő áraszt, az erdei virág, mely bájosan hajtogatja vadon ékített fejét lábaid előtt, a hajdan oly megszokott hangok kedves zenéje, a favágó fejszéknek elfojtott recse­gése, a tisztáson legelő nyáj kolompjainak méla visz­­hangja — minden azon elemi érzelmeket hívja életre bennünk, melyek a művelt ember lelkének legmélyén rejtőzködnek. Azután ama szinházi ruha, melyet felöltünk, hogy annál szebben játszhassuk szerepünket, mely e kiművelt világban osztályrészünkkül jutott, e köl­csön vett, kiszínezett, művészien megbérlelt s drágán sujtásozott öltözet önmagától lefoszlik rólunk, s rongyai ott maradnak fógyva a fák ágas-bogas lomb­jain, melyek utunkra árnyat vetnek. A primitiv ember ébred fel bennünk természe­tes mozgásának önkénytelenségében, vágyainak gyor­saságában s gyermekes csodálkozásának eredetisé­gében. Elmerülve e zöld természet illatos fürdőjében, mintha egy uj forrás éledne fel keblünkben, képvi­selőtehetségünk elővarázsolja a múltak fényes tün­déreit, kik regélnek szép, kedves emlékeket.............. Már éreztem e csodálatos átváltozást, midőn kocsim az erdőt környező magaslaton lefelé indult a természet bájos ölébe. A lovak csengetyüi ünnepélyesen hangzottak fel a jégbe, s a felhők közül kibontakozó nap ezer szinti sugaraival árnyalta be a sűrű lombokat. Szemem előtt végtelen messzeségben zöld levél­­tenger hullámzott; tekintetem, a zöld szín különféle­­ségében gyönyörködve, majd a meredeken emelkedő szikla béretek változatos színeiben, majd az éjsötété­ben zöldelő völgyekben tévedett el. Mily békés, és mily elaltató magány! Alig hogy itt-ott egy őrház repkénynyel be­futva emeli fel mohos fejét az ég felé. Lenge köd-pelyhek szálltak alá lassan-lassan a fák csúcsairól, s nedves lehelletükkel bevonták a tájt, melynek legszélső kerületén szikrázó színekben törtek meg a nap sugarai. Az est kiváló frissesége még áthatóbb illatot kölcsönzött a levágott fák ne­dűjének, mely a virágok jegével párosult. Az erdő eme nedvtelt illatossága alkonyatkor, a sziklaüregekből folydogáló viz moraja, a bérezek sötét feketesége, s a természet vadsága, mely oly fennségesen tárul itt szemeink elé : elkábitotta feje­met. Megkisérlettem kiugorni kocsimból, hogy meg­öleljek egyet e terebélyes fák közül, vagy felkusz­­szam a legmagasabb tölgy tetejébe, hogy onnan ki­áltsak egy nagyot szabadon és háborítlanul be az erdő titokteljes mélyébe. Midőn kocsim Auberive vendéglője elé ért, tetőtől talpig erdei ember vált belőlem. Sept. 6. Itt vagyok a Champagne Bourgogne határán, a Haute-Marne egyik sarkában. Auberive, mint neve is mutatja, az Aube part­ján fekszik, a folyó forrásától két mértföldnyi távol­ságban. Daczára annak, hogy földrajzi fekvése a canton egyik legfőbb helyévé avatja fel, nem egyéb csekély városkánál. Húsz egynéhány parasztház áll az erdő szegélyén, a kis folyó fölött; két három ma­jor, itt egy kápolna, ott egy malom, s távolabb egy régi kolostor romjai: ez minden, a mi szemeid elé tűnik; de minden eredeti s festői egészet képez, fő­leg ha azon után haladsz, mely az apátságot a vá­roska közepével köti egybe. Az utat egymásba nyúló lombos ágakkal díszí­tett fák szegélyzik, s két oldalán átlátszó csendes viz csergedez a fák mögött. Jobbról kivájt öblöket takar el a csergő ká­rászt, melynek árnyában fülmisék és fürjek lakoznak; a malom kereke nagy robajjal veti a nap felé a cseppesőt; a gazdaságokban tanyázó szárnyasok lármásan követelik az estebédet, a kertek víg népes­séggel telve. Az erdők ünnepi magányában jól esik e zajos csendélet. Az erdő magához vonzott, s azért nem sokat késlekedtem a városban, melyet három rettenetes terjedelmű erdő vesz körül : Montavoir, Montanbert és Montgérant. Midőn szt. Bernát szerzetesei apát­ságuknak legelő köveit rakták le itt, e magány ki­­válólag tetszhetett nekik. Mintha csak arra terem­tette volna azt a természet, hogy e szentélyben vé­gezzék csendes imájukat. Nem vezet ide semmiféle út , az erdők áthatlan tömkelege teljesen elzárja e helytől a világ zaját. Hosszú időn keresztül olyan volt e kolostor történelme, mint a boldog népeké: csendes és egy­forma. A szerzetesek termékenynyé tették e vidéket, gazdasági lakokat építettek, s az apátság jövedelmei lassan-lassan öregbedtek. A nagyobb jövedelemhez a jólét és fényűzés költségei járultak. Vashámorokat építettek a vizek mentében, a patakokat elzárták, hogy dús halászatot rendezhessenek. A 18-ik században a szerzetesek, mint az erdő és a síkság birtokosai, fényes életet éltek. Vadásztak hegyen-völgyön s a Chanbonniére körüli erdőben még most is látható egy pihenőhely, a »Belle-Étoi­­le«, hol széles kő­ asztalok és kényelmes padok rom­jai szemlélhetők, melyeken a szerzetes-apát szokta megvendégelni vadászat közben vendégeit. Az apátság csendjét mint villámcsapás zavarta fel a 89-ki forradalom. A szerzetesek elfutottak, az apátság eladatott legtöbbet ígérőnek s a sorsnak sajátságos szeszélye folytán végre Caspillon-Van­­deul asszonynak, a »la Religieuse« szerzője leányá­nak, Diderot Angelikának kezeibe került. A szerzetesek hosszú uralma, úgy látszik nagyon kellemes vola. A jó atyák igája könnyű és szelíd volt, s a város öreg lakói nagy tisztelettel emlékez­nek meg az egykori páterekről. Sehol sem hallod me­sélni azon furcsábbnál furcsább históriákat, melyek a 15-ik század regekönyvét élénkítik, s rendesen hallhatók ott, hol a papok felütötték tanyájukat. Csak egy szójárás, mely a földtől látszik köl­csönözni üdeségét, jelöli meg ama nyomot, melyet a szerzetesi uralom hagyott vissza a városka népének parasztos elméjében. Ma reggel láttam egy fiatal lánykát menni az erdőbe vezető úton, a­mint kosarában eledelt vitt va­lamely munkásnak. Mint La Fontaine tejárus leánya, a kurta szoknyába öltözve, haladt nagy léptekkel előre.« — Hé­hé ! mondá felém fordulva Trinquesse, s varga tenyerével egy megkeményedett talpra csap­­dosva: »úgy megy, mint a barát a zsázsába.« Elmerengve haladtam a felfelé vezető ösvé­nyen s elgondolkoztam e sajátságos hasonlaton. El­képzeltem magamban e gyönyörű vidéken, hol oly békésen csergedez a patak s hol oly nagy bőségben terem a zsázsa, hogy miként járhatott a barát, midőn e növény közé ment. Lassanként, — mint ez könnyen megtörténik azokkal, kik sokat szeretnek valamely tárgyon elmerengni, — a barát egész valóságában előttem termett, a­mint lehajtott csuklyával, térdig feltörött kámzsával gázolt a zsázsa között. Gépileg követtem árnyékát a zsázsa között, s szemeim előtt elvonultak a régi boldog idők képei. Minden lépésnél, melyet tettünk, a barátnak kezdet­ben elég közönséges árnyképe méltóságosabban és büszkébben magaslott fel előttem; fejét öntudatosab­­ban hordta, taglejtése ünnepélyesebb lett. Nem a zsázsa zöld, virágai voltak azok, melye­ket a barát a hullámzó patak mentében szedegetett, hanem a legendák aranytól, azúrtól és bíbortól pom­pázó virágai, melyek csak a misekönyvek lapjain lát­hatók ; a középkor csodálatos virág-ékítményei, a mysticus rózsák, melyek csak szt Graal költeményei­ben nyílnak ki. E virágok mindegyike az ősi apátság történel­mének egy ismeretlen részletét mesélte el nekem a maga nyelvén, és úgy belemélyedtem a merovingiek korának távol szürkülő ködébe, azon időbe, midőn a monda szerint szt Rémy épitette e kápolnát, mely most Montaubert tövénél romban hever, s melyen emberemlékezet óta »nem látott még senki pók­hálót.«­­ így jutottam el, a nélkül, hogy magam is tud­tam volna miként, egy sűrű szálaserdő kellő közepé­be, a­hol az én barátom rögtön elhagyott, gondolván magában, hogy eléggé elő vagyok készítve egyedül maradni e vadregényes magány édenében. Körülbelül egy negyed mértföldnyi területen dombokkal és emelkedésekkel behintett terület lát­ható, melyet bátran óriások temetőjének nézhetnél. E kövület bemélyedő öbleiben, e sírdombokhoz ha­sonló emelkedések hoszszában sűrű szivacsszerű moha nő; helylyel-közzel izmos sáfrányok terjesztik ki terebélyes leveleiket. Óriási bükkfák, zömök töl­gyek , nyúlánk kőrisek terjesztették ki a föld alatt terjedelmes gyökereiket s lombjaikkal békés és mély árnyat terjesztenek a titokteljes hely fölé. Mi rejtőzik a hallgatag moha alatt, e temető titokzatos kebelében ? Talán egy ősi gall város, vagy római tábor, vagy druid gyarmat ? A nép hite e csendes helyhez a temető fogal­mát kötötte s azt ős­idők óta a »sirok erdejének« nevezi És ha a történelem itt el is hallgat mind­arról, a­mi a keresztény korszakot illeti, a ró­mai invasiók emléke annál sértetlenebbül maradt fenn az utódok számára a nép emlékezetében. Azt mesélik, hogy midőn a rómaiak elözönlöt­­ték Galliát, a föld népe az erdőkbe menekült, s ott elsánczolta magát. És csakugyan Montavoir és Mont­­gérand csúcsain nagy kövekből alkotott védmüvek maradtak fönn s e vidék népe az erdők hullámzó talaján látni véli az elpusztult gall városok ha­tárait. Midőn a Vercingetorix által vezetett lázadás kitört, a rómaiak, mint mondják, elhagyták Laugrest, magukkal vivén hatezer helvét foglyot s Montau­­bert-en ütöttek tábort, egy mély üreg aljában. Az élelmi­szerek folytán voltak ez elhagyatott vidéken, s mivel a hatezer fogoly hasznavehetlen csőcselék volt, belehajtották őket a barlangba s egy új éjen át meggyilkolták valamennyit. Még e pillanatban, daczára, hogy kétezer év Budapest, oct. 13. (A felsőház reformja) tárgyában — mint halljuk — elkészült a törvényjavaslat és már September közepén áttétetett a miniszterelnök­séghez. A munkálat, melyhez igen terjedelmes indo­kolás van csatolva, a kormány kebelében utóbbi átvizsgálás alá kerül, mielőtt az országgyűlés elé terjesztetik. A kormány e törvényjavaslatot, már csak a trónbeszéd ígéretére való tekintetből is, min­denesetre és kellő időben szándékozik előterjeszteni, s így a képviselőház munkarendjétől függ majd, várjon a jelen országgyűlés utolsó ülésszakában tár­gyalás alá veszi-e vagy nem ezen törvényjavaslatot. (A vidéki pénzintézeteknek­ a pesti hazai első takarékpénztár közvetítésésével nyújtandó beszámítolási hitel engedélyezése iránt — mint bennünket értesítenek — tegnap nyújtatott át a hivatalos megkeresés az osztrák nemzeti bank­nál Bécsben, a­hol annak hivatalos elintézése már a legközelebbi első vagy második ülésben be fog következni. Azon tárgyalások után, melyek a pesti hazai első takarékpénztár választmányának kiküldött tag­jai és az osztr. nemzeti bank illetékes közegei közt ismételve tartottak, biztosnak vehető, hogy a kért visszleszámitolási hitel azon czélra, mint azt az 1875. január 1-jével megszűnő hitelsegélyegylet leír­ta és azon módozatok mellett, melyek a pesti b. e. takarékpénztár és a vidéki pénzintézetek képvise­lőivel megállapíttattak, az osztr. nemzeti bank által engedélyeztetni fog. Valószínű azonban, hogy az osztr. nemzeti bank az engedélyezendő összeg meg­szabásánál tekintetbe fogja venni azon legmagasabb mértéket, melyen túl a hitelsegély- egyletnek enge- s délyezve volt összeg, a legnehezebb időben és a leg­­roszabb pénzviszonyok közt is, soha igénybe nem vétetett. (A királyi pár csehországi út­járól) a mai »Presse« következő közleményt hoz: »Ő felségük vadászati kirándulása Pardubiczben a legközelebbi napokban beható eszmecserék tárgyát fogja képezni. Lesz elég commentár és commentator, kik a látogatás politikai horderejét erős színekkel fogják kifesteni s hozzá mindenféle sejtelmeket fog­nak fűzni küszöbön álló transactiókról, noha a félhi­vatalos közlemény a »Wiener Abendpost«-ban rész­letesen hangsúlyozza, hogy a felséges császári pár a vadászati kirándulás idején a legszigorúbb incogni­­tot fogja megőrizni s hogy semminemű elfogadá­s nem tartatik. Ezen újabb utazásban, melyet ő felsége fel­séges neje kíséretében teend Csehországban, mi is nagyfontosságú politikai eseményt látunk épen azért, mert az utazás politikai jellemet nélkülöz. Abban, hogy az ügyek Csehországban az utolsó császári lá­togatás alatt és következtében olyképen alakultak, hogy most ő felségének egy újabb kirándulása a cseh ellenzék félig-meddig komoly politikusainál várakozásokat nem kelt, a birodalomhoz s az al­kotmányhoz hű körökben pedig a kedélyek nyu­galmát nem zavarja. — fekszik a jelen helyzetet jellemző politikai mozzanat.­­ Azon beható ta­pasztalások után, melyeket a cseh és feudális ellen­zék a brandeisi hadgyakorlatok előtt Prágában tett, beállottak ama normális viszonyok, melyekben nem mutatkozik többé rendkívüli eseménynek az, hogy az uralkodó rövid látogatással tiszteli meg koronájá­nak egyik legfontosabb országát. A császárné ő fel­sége kladrub-pardubiczi kirándulása alkalmával húsz év óta először fog újra cseh földre lépni. Az osztrák nép meleg rokonszenve, mely a felséges asz­­szonyt minden útján kisérni szokta, számára Cseh­országban is ép oly lelkesült, mint szívélyes fogadta­tást késziteni, a mennyiben a szigorú incognito a loyalitás nyilatkozatai elé korlátokat nem von.« (A császári rendelet), mely, mint távirataink jelenték, a bankad­óra vonatkozólag a »Wiener Zeitung«-ban megjelent, következőleg szól: »Az 1873. évi május 13-án kibocsátott császári rendelet, melylyel a nemzeti bank felhatalmaztatott, hogy alapszabályszerüleg váltókat leszámítolhasson vag­y értékekre alapszabályszerüleg kölcsönt adhas­son a nélkül, hogy az erre kiadott bankjegy össze­gekért a bank alapszabályai 14. §-a 2. pontjában megállapított összeghez kötve lenne — hatályon kí­vül létezik. A jelen rendelet azonnal hatályba lép. Schönbrunn, 1874. oct. 11. Ferencz József s. k. Auersperg s. k. Lasser s. k. Banbans s. k. Stro­­mayer s. k. Glaser s. k. Unger s. k. Chlumeczky s. k. Pretis s. k. Horst s. k. Ziemialkowski s. k. (Két belügyminiszteri törvény­­javaslat.) Említettük, hogy az országgyűlés összeülése alkalmával a közigazgatás reformja tár­gyában három javaslat fog előterjesztetni. Ezek : a városi főispánok megszüntetése, a kisebb városok be­­keblezése s a háziadó behozataláról szóló javaslatok. Az első két jav­aslatra vonatkozólag a »P. Lloyd« a következőket írja : “E javaslatok megállapításánál pénzügyi tekintetek döntöttek, bár még nem bizo­nyos, hogy az utóbbi változatlanul fog-e az ország­gyűlés által elfogadtatni, mi­ndenesetre a Deák-kör­ben nagy vitát fog előidézni. A főispáni intézményre vonatkozólag arról értesülünk, hogy annak teljes, elvi megszüntetése nem terveztetik, a­mi tekintve azt, hogy a végrehajtó hatalomnak a városi törvény­hatóságokban mindenesetre ellenőrző közeggel kell bírnia, sem tanácsos, sem üdvös nem volna. A törvényhatóságok szervezéséről szóló 1870. évi 42. t. sz. 52. §-a határozottan kimondja, hogy a megyei főispán nem lehet egyszersmind városi főis­pán is. Takarékossági szempontból azután az úti átalánynyal el nem látott városi főispánok egyszerre több város fölé helyeztettek, minek következménye az volt, hogy sok város hónapokig nem látta főis­pánját, míg a megyék székhelyeit képező szabad kir. városokban gyakran két főispán egyszerre mű­ködött. A 9-es bizottság tudvalevőleg a főispánsá­­gok megszüntetését indítványozza. Minthogy azon­ban az olyan városoktól, melyek, mint Szabadka, Szeged, Debreczen, Újvidék, Versecz stb. nem megyei székhelyek­, de nagy törvényhatóságok, még­sem lehetett elvenni a főispánokat, a mu­­nicipális törvény­­említett szakaszát csak akként akarnák módosítani, hogy a megyei főispánok jövőre azon szabad királyi városok főispánjai is le­hessenek, melyek az illető megye területén vannak. E törvény a belügyminisztert azon helyzetbe hozná, hogy azon szabadjkir. városokat,melyek valamely me­gye területén vannak, az illető megye főispánjának felügyelete alá helyezze — Budapest kivételével, — más szabad kir. városokra nézve, melyektől a külön törvényhatóságot nem akarják elvenni, a viszonyok­hoz képest, úgy mint eddig, önálló főispánok nevez­tetnének ki, illetőleg hagyatnának meg.« A h­ázi ipar. Előbbi czikkeim kiegészítéséül el kell monda­nom még azt, hogy mint vélem én a házi ipar ter­jesztését hazánkban a legczélszerűbben eszközöl­hetni. Szászországban, hol a házi ipar talán legna­gyobb virágjában van, vándor tanárok alkalmaz­tattak. Ausztriában, hol néhány évvel ezelőtt a csipke veréssel kezdték meg a Cseh érezhhegyekben a házi ipart, az állam nagy költséggel műhelyeket állított fel, idegen tanerőket hozatott be s úgy tanította ezen ipart. De csak hamar reá­jöttek arra, hogy a tanítás localizálvan van, s ekkor a műhelyekbe az egész környékből oly egyéneket hoztak be, kik tanítónőkül képeztettek ki. Azonban ez is hiányosan történt, mert az igy nevelt tanítónők rajzolni nem tanultak, s ennek az jön a következése, hogy ízlésük nem fejlődött, új min­tákat fogalmazni nem tudtak. Ehhez járult az is, hogy arról, miszerint a ter­­melvény piacára hozassák, nem go­ndoskodott senki. A termelők maguk vették a vándor­botot, s vesztegették idejöket. A kereskedők pedig lélektele­­nül lenyomták az árakat annyira, hogy a munkás díja alig volt több egy napra 10, 12, legfeljebb 20 krajczárnál. És a nyomorral küzdő nép ezzel is megelége­dett, míg a kereskedő gyakran külföldi készítmény gyanánt árulta a nép verejtékét. Banhans minisztert illeti a dicsőség, ki e téren gyökeres reformot alkotott az által, hogy a műhelyt regenerálván, a községeket bevonta az érdekeltség­be. Az államsegélyt ugyan nem vonta meg, de rend­szeresítette, és gondoskodott a felől, mi Szászország­­ban oly nagy eredménynyel eszközöltetett, t. i., hogy piacza legyen a termelvénynek, mi ma már a világ­tárlat után biztosítva is van. Ám a példa előttünk, melyből okulni nem nehéz. - /. Alkottunk mindenfelé, hol csak a viszonyok en­gedik, és természeti anyagok feltalálhatók, vagy köny­­nyen termelhetők, műhelyeket. Ezekbe vigyük be azokat, kikből magunknak tanerőket akarunk nevelni. Itt szeretném, ha félre nem értetném. Én nem oly tanerőt értek, ki földrajzt, törté­nelmet s Isten tudja még mit fog tanulni, hanem olyant, ki a kérdéses ipar­készítmény előállításában tökéletesen kimiveltetik, írni, olvasni, számolni és mindenekfelett rajzolni megtanul, s oktatást nyer a természet­tudományok azon ágában, mely mestersé­gére befolyással van. A felállított műhelyekbe szerezzünk egyelőre értelmes és becsületes tanerőket onnan, hol ezeket találjuk, és igyekezzünk őket meghonosítani. A műhelyeket azonban őrizkedjünk oly helye­ken felállítani, hol azok először a művelt közönség szemeitől el vannak zárva; másodszor hol az első tanerőket meghonosítani nem lehet, és hol a kiképe­zendő anyag a családi vagy rokoni befolyás alatt, a jobb és nemesebb utáni törekvésre nem szok­tatható. Ha azután vannak kiképzett erőink, akkor önállósítsuk, ezeket észfejlesztessü­k általuk az egyik vagy másik vidékre szánt házi ipart. Szerezzünk a termelvényeknek piaczot, azaz : hozzuk össze a kereskedelmet az iparral, illetőleg a termelővel, s a­helyett hogy rösteljük bevallani azt, miszerint hölgyeink a Kárpát­aljába vert csipkével ékesítik ruháikat, termeinkben a műfaragványok tót­jaink munkája, szalmakalapjaink a legszegényebb népnek fáradságos munkája, pipere- és varróaszta­lainkra elhelyezett kosárkáink a Vágh, Garam, Ipoly és más folyamok szélein termett veszszőből a nép készítménye, hirdessük fennhangon mindenfelé, hogy arra, mire a cseh,morva és német nép képes, ké­pes a magyar haza földjén élő nép is, s legyünk büsz­kék hazai termelvényeinkre, mert valóban, ha a ter­mészet által gazdagon ajándékozott vidékeink nyers­anyagát, könnyen művelhető népünk által a divat kö­vetelményei szerint feldolgoztatjuk s piaczra viszszük, büszkék lehetünk hazafiai legszentebb kötelességeink

Next