Pesti Napló, esti kiadás, 1876. április (27. évfolyam, 76-99. szám)

1876-04-22 / 93. szám

Budapest, Szombat, ápril 22.1876. 1­3. szám. Szerkesztési iroda : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüeli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ ESTI KIADÁS. _______________27. évi folyam. K­ elefizetési feltételeit: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt : 8 nőnapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különküldéséért felállfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés ez év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetései­ szintúgy mint előfizetések a Pesti Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Budapest, ápril 22 A miniszterelnök ma este, bizalmas ta­nácskozásra, a szabadelvű párt köréből mint­egy ötven orsz. képviselőt hivott meg, hol­nap pedig az összes szabadelvű pártnak lesz­­összejövetele* (nem értekezlete, mint írják, mert tanácskozmány nem tartatik) . Tisza miniszterelnök mind ma, mind holnap párt­jával megismerteti a bécsi tárgyalások rész­leteit. Azt hírlik, hogy a miniszterelnök elő fogja adni, hogy eredetileg mit követelt a magyar kormány, hogy a tárgyalások folya­mában mily nyilatkozatok történtek, s hogy mire lehet megnyerni­­a törvényhozás összes factorainak a megegyezését. E tanácskozások­nak tehát tájékoztató vagy informáló jellegük lesz, magától értetődvén, hogy azért, a­mit a kormány tesz, őt illeti a felelősség s ezt a párt vállaira áthárítani nem lehet. E tanácskozások, mint az­­Ellenőr“ írja, ő Felsége kívonatára tartotnak. A jövő hét elején, valószínűleg kedden, a miniszterek is­mét felutaznak Bécsbe, szerdán megint ő F­e­l­s­é­g­e elnöklete alatt tartatik tanácsko­zás s a hét vége felé remélhető ő Felsége döntő elhatározása. Hogy a magyar kormány benyújtotta-e lemondását, e felett eltérők a hírek. Az­­El­lenőr" azt írja,­­hogy a Tisza-kabinet beje­lentette elbocsátása iránti kérelmét ő Felségé-­­ nek*; a »P. Lloyd« pedig azt mondja, hogy »a demissióra eddig nem is volt semmi indok s a min. elnök csak az april 20-diki audien­­tiában ragadta meg az alkalmat, hogy ő fel­sége előtt határozottan kijelentse, hogy ő és min. társai mennyire vannak azon helyzet­ben, hogy az osztrák miniszterekkel eddig folytatott tárgyalások alapján a magyar or­szággyűlésnek előterjesztést tehessenek , vagy ha a magyar kormány egyik-másik ügyben eltérő nézetéhez kénytelen ragasz­kodni, magának bizonyosságot szerezzen az iránt, hogy mennyiben számolhat ő Felsége helybenhagyására, mely nélkül a parla­mentnek semmiféle előterjesztést sem lehet tenni.» Mi e hírek közül — mint már korábban is kifejtettük — azt tartjuk valószínűbbnek, hogy a kormány nem nyújtotta be lemondá­sát, mert a dolog még nincs ily végső stá­diumban. A »Hond a helyzetet a következőkben ismerteti: Mi ismét csak azt mondjuk, hogy a szakítás elkerülése anyagi és parlamentáris okokból, Lajthán innen és túl egyaránt kívánatos sőt szükséges. D­e ez soha nem fog rábírni arra, hogy a válságtól való félelemből, akár a fogyasztási adókban marad­junk Ausztria tributáriusai, akár a bankügyben le­gyünk tovább is az osztrák bank önkényére bízva; akár oly vámtételek megállapításába egyezzünk, me­­lyek az osztrák iparnak nyújtandó túlságos védelem kedvéért, minket nagyon terheljenek; akár végül e­n­­nek, jogtalanul, még a restitutióban is adózzunk. Oly világos igazságunk van e kérdésekben, oly nagy érdekeink forognak azokban koc­kán, hogy a­­ kiegyezést ezek árán nem fogadhatjuk el; bármeny­­­­nyire kívánatosnak, szükségesnek tartjuk a válság elkerülését; bármennyire sürgeti a békés megoldást az egész monarchia nemzetközi és hazánk anyagi helyzete. A­mi a tárgyalások egyes részleteit il­leti, azokról kevés új hírt említhetünk fel. A vámtarifa kérdésében még csak két pontra nézve nincs megegyezés, de azok nem lényegesek. A szövő­ipar termékeinek vámja fölemeltetik, de a­agyar kormány ajánla­tára némely nyers termék vámja is fel fog emeltetni, mi a magyar termelőknek válnék hasznára. Ezenkívül alkalmaztatnak bizonyos pénzügyi vámok, melyek — a »P. Lt.« állí­tása szerint — mintegy 10 millióval szaporí­tanák a közös vámbevételeket, a­miből 3 mil­lió Magyarország javára esnek. A vámvisszatérítések ügyében az osztrák kormány elismerte a magyar követelések jo­gosságát. A fogyasztási adók ügyében azon­ban fennáll a differencia s a magyar kor­mány csak úgy egyezett bele az eddigi közös qvóta fenntartásába, ha a fogyasztási adók ügyében megegyezés jön létre. Említendő azon tréfa is, hogy az osztrák kormány 25 évre akarta megköttetni az új egyezséget, a­mitől azonban elállott. A ma­gyar kormány 10 évet kötött ki,­­ remél­jük, az 5 év múlva történhető felmondás jogával. A bankkérdésben kettős tárgyalások is folytatattak. A bankkal és az osztrák kor­mánynyal , melyek azonban kétségkívül szö­vetségben állanak. A bank visszautasít min­den ajánlatot (a magyar kormány tesz aján­latokat az osztrák bank részvénytársaságá­nak !), az osztrák kormány azonban hajlan­dónak látszik az ismert közvetítő javaslatra. Ez tudvalevőleg abból állana, hogy egy és ugyanazon társulat (már t. i. az osztrák nemz. bank) alapítaná a bécsi és budapesti bankot; a bankjegy is közös lenne, de­­a bankjegyek Magyarországot illető része a Magyarországot illető érczkészlet aránya szerint állapíttat­nék meg.« E tervre még az »Ellenőr» is , mely két nap óta igen felzúdult Ausztria ellen, a kö­vetkező megjegyzést teszi: Ez is csak­­ nesze semmi, fogd meg jól. Egy bank az, ha még olyan önállónak czimezik is a bécsi és budapesti igazgatóságot, mihelyt a bankjegyek közössége ki van mondva, s valószínűleg az érczkészlet is csupán a bécsi pinczékben pihenne, de még a két bankot alapító egy és osztatlan részvény­­társaság székhelye is Bécsben lenne, s ezt illetné meg a legfőbb befolyás mindkét igazgatóságra. Egy szóval ez a megoldás semmikép sem mentene meg a csupán osztrák érdekeket szolgáló bankpolitikától. Nem is lehetne attól a részvénytársaságtól kívánni, hogy a bankjegyek közössége mellett valódi önállást engedjen a magyar igazgatóságnak. Lehetetlenné lenne téve az, hogy a magyar kormány olyan befolyást gyakoroljon a bankra, mely megadná lehetőségét annak, hogy ha a bank köteles­ségének vagy a hitel igényeinek nem tesz eleget, ezek teljesítésére szorítható legyen. Az osztrák tör­vények alatt álló bécsi részvénytársaság mindig azt felelné, a­mit most a nemzeti bank szokott, hogy ő határozza meg azt, mit kíván a bank biztonsága. A „Pesti Napló“ tárczája.­­ Bell­a h. — Regény. — Irta : Fenillet Octáv. (Francziából.) VIII. — Folyt — A leálcrázott szemfényvesztő is, ha veszélyben látja magát, magatartásával és hangjával nagyon tud színlelni,de Hervé hangja és lélekjelenléte mégis megrendítette a tábornok meggyőződését, de még mi­előtt felelhetett volna, figyelmét más körülmény von­ta magára, lódobogás és zajgás hallatszott fel az ud­varból. Néhány pillanat múlva Francis egész izga­tottan lépett be a szobába, kezében egy csomag leve­let hozott. — Bocsánat, tábornok, de sürgönyök jöttek, két vértes katona hozta: Humbert és Duhesme had­osztályától. Úgy látszik, ütik a vasat. A tábornok nyájasan megveregette a fiatal hadnagy vállát, aztán gyorsan felbontotta a sürgö­nyöket és végig futott rajtuk, közbe-közbe álmélkodva felkiáltott; végül indulatosan fölhöz vágta a sürgö­nyöket és nehezen leküzdött fölháborodás hangján igy szólt Francis: No most fiam, egy nagy tapaszta­lattal fog gazdagodni. Látja itt Pelven urat, közös barátunkat? Nézze meg jól és élte fogytáig gon­doljon rá, hogy e becsületes arca megött egy kém, egy áruló lelke rejtőzött. — Hazudtak önnek tábornok úr, szólt Hervé hidegen, a fiatal hadnagy pedig meglepetésében nem akart hinni saját füleinek. — Én is kételkedtem, míg a dolog vakító nap­nál fényesebb nem lett, viszonzá Hoche, de az már igazán megbocsáthatlan hanyagság Pelven az, hogy ön, a ki tudja, hogy nekünk is vannak kémeink, ily főbenjáró iratokat czipeltetett maga után. — E sza­vaknál a két tisztnek egy összehajtogatott, sárral iratot mutatott, melyre e szavak voltak írva :Út­levél Pelven Hervé gróf, tábornagynak a katholikus és loyális seregben. Aláírva Chanetté.« Hervé a fiatal hadnagyra nézett, jogai közt Bellah nevét ejté ki. — Ezt az útlevelet egy titkos ügynökünk ta­lálta Kergant mellett, hol ön egy éjet töltött. Van­nak egyéb bizonyítékok is, de ez az egy is elég ne­kem. Most már azon kérdést intézem önhöz, felhozhat-e valamit élete védelmezésére, mert jelentem önnek, hogy élete veszélyben forog. Tessék fegyvereit le­rakni. Hervé leoldotta kardját és átadta Francisnak, ki reszkető kézzel vette át tőle. — Tábornok úr, szólt ekkor a fiatal parancs­nok, istenre és becsületemre mondom, hogy nem va­gyok bűnös. A látszat annyira ellenem van, hogy én csak becsületszavamra hivatkozhatom. Ez az útlevél hiteles, de én sohase fogadtam el. Hozzátehetem, hogy azon emberek, kiket itt barátaimul tüntettek fel, öt nappal ezelőtt életemre törtek. — Megsebesítették ? kérdé Hoche sietve. Tud-e sebhelyet felmutatni. — Fájdalom, nem tudok. — De tábornok úr, én is ott voltam, láttam, hogy a parancsnokot főbe sújtották ! — De úgy látszik, nagyon kíméletesen, szólt a tábornok, ki ismét visszanyerte ijesztő nyugalmát. Elég volt ebből ennyi, Francis. Ön Pelven úr, nem gyermek, és jól tudja, hogy mi lehet az ily eset vé­ge. Kivánja, hogy négy négyszemközt végezzünk, vagy összehivjam a hadi tanácsot ? — Nem óhajtok más bírót, tábornok úr. — Az igaz, hogy nem találhatott volna bírót, ki annyira hajlik ön felé. Ön furcsán, mondhatom kegyetlenül csak­ meg, helven. Meglehet, hogy eb­ben a szerepben is van bizonyos nagyság, de én ugyan nem vágyódtam volna ilyenre. Valóban uram, folytató szelídebb, majdnem meghatott hangon, soh­­se képzeltem volna, hogy a baráti tisztelet viszonya, mely köztünk fennállott, valaha ilyen véget érjen, csak mély fájdalommal.... A tábornok egyszerre elhallgatott, mert a szegény Francis hangos zoko­gásba tört ki, kinyitotta az ajtót, és az előszobából behívott egy katonát: — Pelven polgártárs az ön foglya, ön felelős lesz érte. Francis hadnagy menjen el és várakozzék reám. A fiatal hadnagy esdő tekintetet vetett pártfo­gójára, de ennek egy parancsoló intésére kétségbe­esetten a szomszéd szobába sietett. — Pelven úr, folytatá a tábornok, a börtönbe akartam vezettetni, és ön tudja, hogy onnét hová ve­zet az út. De mégis úgy hittem, hogy ön jobb sze­retne katonahalállal kimúlni. — Köszönöm tábornok, felelt Hervé. — Egy negyed órája van még uram. — Hocie e szavakkal kiment a szobából, Hervére zárta az ajtót és Francis után az előszobába ment. Itt egy öreg altiszt katonásan tisztelgett. Hoche magához szólította: — Magaddal viszesz 15 gránátost, kivezeted őket a me­zőre, itt balfelől az épülettől fegyvert töltetsz és be­­­várod azon embert, a kit hozzád küldök. — Azután ka­­ronfogta a fiatal szárnysegédet, s a lépcső túlsó felén levő szobába vezette. Feltűnhetett olvasóinknak, hogy a bíró és a vádlott nem adtak egymásnak kellő magyarázatot, melyből kiderült volna a fenforgó bűn minősége és terjedelme. Hanem a tábornok úgy vélekedett, hogy helven újat e tárgyban nem mondhat, Hervé meg úgy gondolta, hogy mindez csak természetes követ­kezménye azon ármánynak, mely őt saját pártjánál gyanúba akarta keverni, hogy így a royalista ügyhöz fűzze. Akkori időben ez már főbenjáró bűn volt, így valósult meg Kergant k. a. jóslata és látta Hervé, mily alaposak voltak mindazon sejtelmek, melyek a balvégzésű expeditió miatt lelkében fölmerültek. Hervé, amint egyedül maradt az őrrel, ural­kodni akart az ösztönszerű felháborodáson, a lesújtó gondolaton és érzelmen, melyek minden emberben fel szoktak támadni, ha a halál réme közvetlen köze­lébe lép. Akarata ellenére is az óramutatón akadt meg szeme; egyszerre úgy érezte magát, mintha valami víziója lett volna, és arczát fehéres jelleg lepné el. Kezével meg-megsimogatta homlokát, fel- s alá járt egy párszor a teremben, aztán hosszan felléleg­zett, mintha egy végső, nagy harczot diadalmasan megállott volna. Leült az asztalhoz és néhány sort vetett papírra nővére számára. Tíz percz letelt, Hervé még mindig e végső ömlengésbe volt elmerülve, mi­dőn egy halk nesz az ajtó felé késztető nézni. Szeme Hoche tábornok tekintetével találkozott. — Bocsánat uram, hogy háborgatom, szólt a tábornok és fürkésző tekintetet vetett az ifjúra, ha­nem most már úgy állnak a dolgok, hogy önnek mindegy, nekem pedig nagyon érdekemben áll meg­tudni, hogy kinek hívják azt a Bourbont, ki az ön ro­konai kíséretében, az ön jóvoltából női álruhában partjainkra szállt. Hervé éles szeme e kérdésre annyira megmere­vedett az ámulattól, félig nyílt ajkai oly bámészul állottak, hogy a tábornok nem fojthatott el egy gyenge mosolyt. — Tudtam, tábornok úr ! százszor is fogadtam volna az életembe! Le a jacobinusokkal és árulko­­dókkal! kiáltott fel Francis a szobába rontva. — Menjen már nő! mondá Hoche türelmetlen­­kedve, de Francis nem látta szükségesnek szót fo­gadni. — Úgy látszik nekem, Pelven úr, hogy ön fel se tette rólam, hogy ennyit tudok! — Olyan ártatlan ő, mint a ma született gyer­mek ! ismétlő Francis növekedő lelkesedéssel. — Valóban tábornok, mit se tudok. . .hebegő Hervé. Nem értek ebből egy szót se. A fiatal fővezér szép arczán nyíltabb, határo­zottabb mosoly derült. — Éljen a köztársaság! kiáltott Francis és ki­törő örömében Hervé nyakába borult. — Látja parancsnok úr, szólt Howhe, hogy Fran­cis úr ismét nagyra becsüli.Meg fogj­a bocsátani, hogy én nem tudok oly könnyen más nézetre térni. Én még most is bűnösnek tudom, ha másért nem, hát azért, hogy oly csekély óvatosságot tanúsított. Annyi bizo­nyos, hogy ön egy Bourbont hozott nyakunkra. Mon­danunk sem kell, hogy ez mennyi bonyodalmat és sze­rencsétlenséget von maga után. De hogy értsem meg, hogy annyi rejtélyes incidens nem keltett önben semmi gyanút ? Ha egy ránk vetett háló egyetlen egy pontja láthatóvá válik előttünk, azonnal felismerjük annak mindegyik szálát. Hervé is így járt. Egyszeriben vi­lágos lett előtte a cselszövény, tudta, hogy mire értse az expeditió gyanús érkezését, a skót nő rendkívüli »fátyolozottság«-át a grou’di kastélybeli jelenetet, Bellah rejtelmes sürgetéseit és jóslatát és ama titok­­szerű egyént, ki Kergant kisasszonyt amaz éjjelen a kastélyba visszakisérte. Ez az utolsó emlék mélyebb sebet ejtett az ifjú marczangok­ szivében, mint a többi részletek mind együttvéve. — Tábornok úr, velem méltatlan játékot űz­tek. Nővérem gyermek, ki azt hitte, hogy az egész egy pompás tréfa ... A­mi a többieket illeti . .. Pel­ven arcza és taglejtése elkeseredett gyűlöletet mu­tatott. A tábornok egy ablakhoz lépett, pár perczig a távolban merengett, homlokát ránczba szedte, mint­ha nem tudná, hogy már most mitévő legyen. Azután megfordult: — Ha már most magamra vállalom a felelősséget és szabadlábra helyezném, vájjon mit tenne ? mert arra gondolni sem lehet, hogy most azonnal alkalmazzam . . . Lássuk hát hova fordulna ? — Egyenesen a d­onánokhoz megyek, a her­­czeghez, ha már herczeg van ott. — Megőrült? — Felveszem nevemet és czimemet, folytatá az ifjú hévvel; szükségem van a tőlük kapott szabada­lomra, hogy a rovásomra’eljátszott komédia hősének megmondhassam! Uram, vagy fenség, (ahogy tetszik) itt van egy nemesember, ki felelősségre akarja önt vonni, a miért veszélybe sodorta, nem az életét, ha­nem a becsületét. — És szerelmét! vett hozzá a tábornok nevet­ve és egész fiatal ember lett. Igazán mondom, tetszik nekem ez a terv, ha bolond is. Nem születtem nemes embernek de merem állítani, hogy azzá lettem volna, mikor ahhoz nem kell egyéb, mint kalandvágy és egy kis vakmerőség. De ez a terv nagyon esztelen és csak egy érvet hozhatok fel mellette, hogy én se cse­lekedném különben, ha önnek volnék. De ha baj éri, vannak itt bajtársai, kik a tűzbe mennek önért és vagy kiszabadítják, vagy bosszút állanak önért. Ugy­e, Francis ? — Elmegyek vele én is, szólt Francis, megné­zem az udvari hölgyeket. — Várjon kissé uram, övezze fel kardját, ha­nem az egyenruhát jó lesz levetni; aztán vegye ma­gához ezt a szerencsétlen útlevelet is, mert máskülön­ben nem jut el azon urakhoz; az egész vidék hadi­lábon áll. Azután meg várjon csak.. . folytatá a tábornok és néhány sort vetett egy darab papírra — varrja be ezt a ruhája bélésébe, hogy a köztársaság­gal is jó lábon álljon. — Tábornok úr jósága zavarba ejt. — Szeretném önnel ezt a gonosz órát feledtet­ni. Most pedig isten önnel, remélem, harag nélkül válunk. Hervé meghatottan szorított Pezet a tábornok­kal. — Isten önnel tábornok; érdemessé akarom tenni magam arra, hogy viszontláthassam és ismét szolgálhassak önnek. — Nem úgy Pelven, sohase nekem, hanem min­dig a hazának, az erős türelmes, nagylelkű köztársa­ságnak. — Én is úgy érzem, felelt Hervé, meghajtotta magát és Francisval együtt kiment. Néhány percz múlva Pelven és a hadnagy már Rennes felé lovagoltak; utóbb Hervének egy mellék­­útra kellett térnie, mert a város veszedelmes lehetett volna rá nézve. A két jó barát búcsút vett egymástól, a hadnagy visszatért a fővezérhez, a másik pedig — megfeledkezve az eszély minden tanácsáról — uj veszélyek közé rohant, a sértett becsület s a félté­­kény szerelem korbácsolták fel lelkét. (Folyt, köv.) Az osztrák kormány terve ekkér analysálva­­ nem lenne más, mint a régi állapotnak uj formá­ba öltöztetett fenntartása, s a bankfiók maradna bankfiók. Az »Ellenőr* azon hírre, hogy az osz­trák kormány említett banktervét Andrássy gróf pártolja, azt jegyzi meg, hogy »a tény csak annak igazságát bizonyítaná be, hogy Bécsben nagyon romlott a »levegő* — s ne­künk mindezekhez nincs más hozzá­tenni va­lónk, mint az, hogy nagy érdeklődéssel tekin­tünk a mai és a holnapi tanácskozás elé. A montenegrói fejedelem legutóbbi ma­gatartása folytán a török kormány azon fontos határozatot hozta, hogy a­mint Nisch­­ben és Widdinben már hosszabb idő óta Szer­bia ellen van figyelő hadtest fölállítva, úgy most Albániában, Scutariban Montenegro el­len tábor alakíttassák Ez kétségtelen tanú­bizonysága annak, hogy a porta Nikita feje­delem kétszínű és nyomorult magatartását tovább tűrni nem akarja. Általában úgy lát­szik, hogy Konstantinápolyban csakugyan fordulópont állott be s élet-halálharczra ké­szülnek. Kiváló figyelmet érdemel az »Agence Generale Russe« egy pétervári távirata, mely tegnapelőtt, küldetett meg a berlini lapoknak. A nagyfontosságu sürgöny igy szól : Minthogy Rodich tábornok, Vassa pasa válasza folytán, a lázadókat közvetlenül a portához utasí­totta, követeléseiket az elfogadhatóság szempontjá­ból Oroszország is csak akkor teheti beható vizsgálat tárgyává, ha a török hatóságok kimutatják hajlandóságukat, hogy egyáltalán alkudozni akarnak. Mai konstantinápolyi hírek szerint a porta az A­n­d­r­á­s­s­y-p­rogrammot, mint eredmény­telent elejtette és Mahmud pasa attól féltében, hogy a hadipárt megbuktatja, most mindent a fegyverek eldöntésé­nek engedett át. Immár a diplomatia feladata, hogy a kabinetek olyan gyorsan, a­mint csak lehet megegyezzenek a közös lépésekre nézve, hogy azokat kelet pacifi­­catiója czéljából az általános béke fenntartása mel­lett Európának javaslatba hozzák. A lázadás szín­helyéről jött hiteles hírek megerősítik, hogy Mukhtar pasa nemcsak Niksicset nem tudta élelem­mel ellátni, hanem Duga és Gaczkó között öt napi véres harczok után visszavonulásra kényszerittetett, s minden oldalról be van kerítve a lázadók által, kik még ha nincs is lőszerük, tőrrel és kövekkel folytat­ják a harczot. Az orosz hivatalos ügynökség e távirata, ha, a­mint alig szenved kétséget, valónak bi­zonyul, új fordulatot jelez a keleti kérdésben. Egyrészt a porta és másrészt a nagyhatalmak magatartásában olyan változás áll kilátás­ban, mely ma még át sem tekinthető követ­kezményekre vezethet. Időközben a hírlapok mindenfelől élén­ken fejtegetik a nagyhatalmak, főleg a bécsi és pétervári kabinetek viszonyát a kérdésben. A »Times« nézete szerint a nevezett két állam között ez idő szerint kiengesztelhetetlen ellen­tétek nem forognak fenn s ha ily ellentétek keletkezésének veszélye merülne fel, Angliá­nak kellend semleges állását arra használni, hogy azokat eloszlassa, mielőtt határozott ala­kot öltenének. Ugyanekkor az orosz »Golos« elitéli az egyes lapokban fölmerülő chauvinista irány­zatokat s ismételve, mint föltétlenül szüksé­gelt emeli ki azt, hogy Ausztria-Magyaror­­szág és Oroszország karöltve járjanak, hogy netaláni bonyodalmaknak elejét vegyék. A párisi­­Tempse pedig a fentebbi orosz sür­gönynyel egyetértőleg azon kérdést veti föl, nincsen-e Európa azon kényszerűségben, hogy az általános béke érdekében Tö­rkor­­szág ügyeinek rendezését saját kezébe vegye. A franczia kormánynak az új profeti kinevezések sok kellemetlenséget okoznak. Nincsen velük megelégedve senki. Legújab­ban az­­Op. Nat., a köztársasági párt leg­mérsékeltebb közlönye igen komoly intést intéz Ricard belügyminiszterhez, s figyel­mezteti őt, hogy a közvélemény sürgetőleg megkívánja, hogy az ország intézményeinek kezelése köztársasági férfiakra bízassák. A mindenfelől mutatkozó elégedetlenség nem is maradt hatás nélkül a kormányra. Félhiva­talosan ugyanis azt jelentik, hogy mihelyt Ricard Párisba visszatér, a közigazgatási sze­mélyzetben ismét lényeges változások fognak történni. Ez annál szükségesebb, mert a leg­utóbb áthelyezett prófetek közül heten az át­helyezésben büntetést látnak, s azért beadták lemondásukat. A kormány a lemondást nem akarja elfogadni,hanem egyszerűen elmozdítja az illetőket. A Spanyol lapok Castellar egy igen terjedelmes beszédét közlik, melyet az exdic­­tator e hó elején az új alkotmánytervezet tárgyában tartott. A beszéd különösen azon javaslat ellen irányult, hogy az alkotmány­nak a monarchiára vonatkozó pontjai vita tárgyává tétessenek. Az eszmedús beszéd egyik­ legszebb része az, mely a spanyolok res­­tauratiójának ügyével foglalkozik s a többek közt ezeket mondja: Mikor vezetett a tűért politikai eszmék restau­­ratiója kívánt sikerre ? A restauratiók nem saját ere­­jökből,hanem ellenfeleik tévedéseiből és hibáiból jut­nak diadalra s ugyanez okokból vagytok ma ti is it­ten. Csak a kicsapongások bénították meg mindeddig a haladás eszméit az anabaptistáktól kezdve, kik a reformatiót veszélyeztették, egész a communista utó­piákig Francziaországban, a cantonalis kihágásokig Spanyolországban. A restauratiók azután nyugalmat hoznak egy időre, melyben a haladás eszméi erőt gyűjtenek, kiválóan mérséklődnek, hogy biztos meg­oldás elé menjenek, mert a haladás eszméi és nem a restauratiók vezetnek végleges megoldásokhoz. A restauratiók a végleges megoldások főisko­lái. A restauratió idején tanulták meg a németek, hogy nem nagy gondolkodóik a frankfurti birodalmi gyűlésen, hanem Poroszországnak a gondviselés által kiszemelt kardja vezetheti őket czélhoz; a restaura­­tió idején tanulták meg a magyarok, mennyivel gyakorlatibb ő reáj­k, ha Kossuth eszméiről le­mondanak s D­e­á­k dualismusához alkalmazkodnak. — Ugyane helyzetben vagyunk mi is; az, a­mi ma itten történik, a szeptemberi forradalom folytatása s a magasztalt decz. 24-én bekövetkezett reactió min­denesetre határozottan democraticus, habár hatá­rozottan mérsékelt megoldást fog megérlelődésre juttatni. A ház tudvalevőleg 276 szóval 4 ellen ki­mondotta, hogy a monarchiára vonatkozó pon­tok vita tárgyául nem szolgálhatnak. Budapest, ápril 22. (Az orosz czár lemondása.) Mint Szt. Pétervárról írják a »Pol. Corresponded «-nek, ott nagy csodálkozással fogadták a czár lemondásáról szóló híreket, s azt, hogy a minisztériumokban már is nagyobb mérvű, természetesen sokkal szabadabb mozgalom észlelhető. Az emberek bámulva kérdezték egymást, hogy honnan származnak e hírek ? Szt.­Pé­­tervárott minderről csak német lapokból értesültek, mert ott még kávéházi, vagy színházi mendemon­dákban sem volt ilyesmiről szó. Az orosz főváros la­kossága körében nem is találtak volna ily hírek hi­telre, mert hiszen minden nap jelentik, hogy a czár hogyan érzi magát, látják őt sétálni, vagy kocsizni, hallják, mily műintézeteket látogatott meg, mikor tartott csapatszemlét és mikor adott közkihall­gatást. A szent­pétervári körök előtt tehát kétségte­lennek tűnik fel, hogy e hírek mystification alapul­nak, mert sem az uralkodói teendők egy részének át­ruházásáról a trónörökösre, mit valami rendkívüli tényként említenek a szóban forgó hírek, sem a mi­nisztériumokban állítólag észlelhető mozgalmakról komolyan nem szólhat bármely Szt.-Pétervárott lakó ember, ki csak némileg ismeri az itteni viszonyokat. Hogy a czár távolléte alkalmával a trónörökös viszi az uralkodói teendők egy részét, az nemcsak természetes, de oly dolog, mi évek óta rendszeresen történik, és­pedig határozott formák mellett és meg­állapított korlátok között. Ebből azonban a czár azon eltökélését következtetni, hogy ha rövid időre is, vissza akar vonulni az uralkodástól, legalább is sajátságos s mindenesetre oly combinatio, mely Sz.­­pétervárott lakó embernek nem igen juthatott eszébe. (A helyzet Szerbiában.) A közvélemény hangosan követeli a Kaljevics kormány lemondását. Első­sorban a kormány eddigi pártja, mely most „nemzeti szabadelvű” nevet vett fel, üzent neki ha­dat. Kujunzits tanár, a miniszterelnök egyik barátja és leghívebb embere, nem­rég tartott beszé­dében határozottan elítélte a kormány habozó politi­káját, sürgetőleg követelvén Szerbia actióba lépését. És az egész párt ugyanezen nézetben osztozik s azt kívánja, hogy vagy lépjen vissza a kormány, vagy vessen véget a tűrhetetlenné vált helyzetnek. A conservativek szintén tarthatatlannak jelen­tették ki a jelenlegi állapotot s annak minél előb­bi megváltoztatását sürgetik , természetes, békés irányban. A radicálisok személyesen támadják meg a kormányt, azt vetvén annak szemére, hogy csalfa já­tékot az a nemzettel. Milan fejedelem folyton két szélsőség között ingadozik. Egyszer eleget akar tenni népe közéha­­jának, másszor a nagyhatalmak tanácsait akarja kö­vetni. Hogy az ellentétek e folytonos küzdelmében fenntarthassa magát, ismételve R­i­s­t­i­c­s­e­t akarta a kormány megalakításával megbízni, mert e férfiú erélyétől és ügyességétől, melylyel két szélsőség kö­zött magát hosszabb ideig érvényesíteni tudja, leg­alább annyit remélt, hogy egyelőre a döntő lépést nem kell megtennie. Ekkor történt az osztrák-magyar főconsulatus előtti botrány, minek folytán a fejedelem nem bízhatta meg Risticset a kormány vezetésével. Mindamellett azonban, hogy a Kaljevits-kor­­mány ez által a kényszerhelyzetnek nélkülözhetlen tényezőjévé vált, maga is érzi, hogy az elhatározás­nak végre még­is be kell következnie s két nap óta oda törekszik, hogy a fejedelmet végleges elhatáro­zásra bírja. A hadügyminiszter e­közben folytatja a hadi

Next