Pesti Napló, 1876. május (27. évfolyam, 101-125. szám)

1876-05-04 / 103. szám

103. szftm.__________________ Szerkeszt­ei iroda­i Barátok-tere, A­thenaeum-épület. A lap Melituus részét illetd minden közlemény a szerkesztőségi­el intézendő. Bár mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Csütörtök, május 4.1876.______ REGGELI KIADÁS. ______________27. évi folyam. Előfissetési feltételeit: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 Hónapra 6 fr­t — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számítta­tik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­Pesti IS Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület küldendők. Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra. Előfizetési árak : (reggeli és esti kiadás, 11­, legnagyobb ig és közgazdaság melléklet) Egész évre................................24 frt. Fél évre .­­ ..... . 12 frt. Negyed évre ....... 6 frt. Egy hónapra...................... 2 frt. DSF" Az előfizetés Budapestre a »Festi Napló« kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő. A »Pesti Napló« szerk. s kiadó-hivatala. Budapest, május 3. Mekkora prestige környezte hazánkat Európában, midőn ezelőtt tiz évvel, egy sze­rencsétlen háború után, mely a monarchiát a végveszélybe döntő, decomponálta és finan­­cziális tönk elé állította : a magyar nemzet az ügyek vezetésének élére állott, fényes po­litikai győzelmet nyert Ausztria centralisa­­tiója és absolutismusa felett, bölcs mérséklet­tel reconstruálta a monarchiát, alapját ve­tette a népek alkotmányos szabadságának s kedvező anyagi körülmények által támogatva a gazdasági felvirágzásnak és a pénzügyi ren­dezésnek is útját nyitotta. Mekkora hibák követtettek el, hogy a­ fényes siker, a kivívott alap, és a megszerzett hitel daczára egy évti­zed végén a mai állapotba jutottunk! Mily jövőnek nézünk elébe, midőn gazdasági vál­sággal, adófelemelésekkel és deficitekkel kez­dünk egy új korszakot, melyre, tíz évre előre lemondottunk mindazon eszközökről, me­lyekkel mi is segíthetnénk magunkon, mint mások segítettek : a vámjövedelmekről, a fogyasztási adók jövedelmeiről és szabályo­zásáról, az önálló hitelforgalomról, és az önálló gazdasági politikáról, iparról, tő­kéről, kereskedésről. Hogyan állít­juk immár helyre államház­tartásunkban az egyensúlyt? A di­rect adókat még fölebb emelni teljes lehetet­len, és czéltalan is volna ; az indirect adókról úgy­szólván lemondottunk, a gazdasági fejlő­dés eszközeit megszerezni elmulasztottuk. Itt van egy állam — Magyarországnak hívják — melynek tizenöt millió népe között számos millió lakos van, mely alig fizet adót s melynek teljes körű férfiai alig keresnek annyit, mennyit a család maga elfogyaszt. Ilyen az oláhság, a tótság nagy része, a hor­­vátok. Ez országban nincs, mely vagyont producálna, sem gyáripar, sem kézműipar, a mi volt is tönkre ment; nincs kereskedés, mely élénk forgalommal a terményeknek ér­téket szerezne s a"pénzt gyorsan oda vezetné, a­hol szükséges; nincs itten tőke, mely a föl­det, bányát, erdőt kiaknázná s kamatos jö­vedelmet hajtana gazdájának; nincs hitel, mely a vállalkozást táplálja s a munkát ju­­talmazóvá teszi; Magyarország egyetlen va­gyona a föld s ez nagyon eladósodott, s egyet­len keresete a földmivelés, mely az időjárás szeszélyétől függ s a külföldi constellatiók­­nak van alávetve. S ez ország roppant had­sereget tart, melyben egész fiat­asága fegyver alatt áll s fogyaszt, nem keres; kamat fejében külföldre fizet hetven milliót, s vasutga­­rantiála tizenötöt; államháztartását berende­zi 220 millióra s évenkint, évek óta 20 — 35 millió deficittel dolgozik. A roppant teher, melylyel ez állam a társadalmat nyomja, úgy hogy elnyomja, öt millió család vállára nem­­­hezedik, s mert a családfőt sújtja leginkább direct követelésekkel s végrehajtással — mi az indirect adóknál nem történik — immár az ország népszámát apasztani kezdi nyomo­­­rúságával. Improductiv ország ez, túlságos és im­­productiv kiadásokkal. Az aránytalanság a nemzet termelése s az állam fogyasztása közt igen nagy, s a deficitekben, a pénztári kimu­tatásokban s az uzsorában nyilvánul. A szá­mítás és a tapasztalás egyaránt kimutatja hanyatlásunkat. Ezen segíteni s fordítani, miután felis­merte a baj nagyságát, küldötte fel a nemzet a jelen országgyűlést. S a kormány az egyen­súly helyreállítását s a gazdasági tényezők fejlesztését, a közigazgatásban a rendet s az államháztartásban a takarékosságot tűzte fel­adatának. A bajokat orvosolni csak úgy lehet, ha külforrásaik orvosol­tatnak. Tehát Magyar­­országot illetőleg , ha nemcsak a legnagyobb takarékosság gyakoroltatik úgy a közös, mint az országos budget megállapításánál, a­mi pedig a hadi költségekre nézve nem al­kalm­­aztatott,­de egyúttal megszüntettetik az aránytalanság direct és indirect adózás közt; az ország saját fogyasztási adóinak élvezetébe lép; ha adórendszerét igényeihez képest re­formálhatja; ha oly vámpolitikát követhet, mint a saját termelési és fogyasztási viszo­nyainak megfelel; ha jó gazdasági politikával egy pusztán nyerstermelő ország primitív állapotaiból kibontakozni törekszik, s ipart és kereskedést nevel népének; ha a hitelt szervezi s olcsó és hozzáférhető pénzt szerez a gazdaságnak, a­mint azt már Széchenyi czélul kitűzte. Mindez mélyen beható, r­a­d­i­c­a­l i­s gazdasági és pénzügyi politikát igényel, de a baj is nagy és mély, mely­ben Magyarország elsenyved ; tapaszszal azt gyógyítani nem lehet. A nemzettel egyetért­ve, ezért követeltük az önálló vámterületet és a független nemzeti bankot, mint az alapot, melyen Magyarországot államilag fenntartani és gazdaságilag kifejleszteni lehetett volna. Más politikát, mely kevesebbel beért, nem tartottunk elégségesnek. A kormány politikája más volt. Nem számította a nemzet vagyonát és productív erejét, s tehát nem látta a roppant űrt, mely e között s a modern katonai állam szükség­letei közt tátong A nemzet joga a gazdasági önállóságra a kiegyezés szövege szerint teljes volt, de az irányadó politikusok a kormányon és a kormány körül azt semmibe se vették s azonnal az opportunitás álláspontjára helyezkedtek. Egyedüli czéljuk az egyensúly helyreállítása volt, de midőn erre törekedtek, a közgazdasági motívumokat majdnem telje­sen kihagyták a számításból s mintegy me­­chanice jártak el, midőn egyfelől a direct adók felemelését eszközölték, másrészt dicsé­retre méltó, bár fájdalmas megtakarításokat eszközöltek és végre midőn a 67-ki pac­urá­­ból, a termelési viszonyok megváltozása foly­tán kifejlett aránytalanságokat a fogyasztási adóknál és a vámrestitutióknál orvosolni tö­rekedtek. Ez palliativ módszer volt bi­zonyára, s ime, mint olyan sem sikerült. Midőn a jelenleg döntő magyar politi­kusok a vámközösség és az osztrák nemzeti bankkal kötendő egyezség alapjára álltak s az önálló vámterület eszméjét s a külföldről jött bankalapítási ajánlatokat repudiálták, akkor oly lejtőre állottak, melyen nincs meg­állapodás, s melyen odáig buktak, a meddig az osztrák akarta. Magyarország gazdasági önállósága te­hát kezdettől fel volt adva, Magyarország financziális talpra állítása pedig el nem éretett. Eléretett annak egyenes ellentéte: Ma­gyarország gazdasági és hitelforgalmi füg­gésének Ausztriától szerződésbe foglalása s financziális zavaraink,deficiteink állandósítása. Hogy ez tíz év alatt hová fog vezetni, a jó Isten tudja. Eléretett ezenfelül még valami, a­mit számokban kifejezni nem lehet, de minek kö­vetkezményeit nagyon meg fogjuk érezni: Magyarország prestigeje kárt szenvedett. Mint a legyőzött győztes állunk ma Ausztriával szemben. A koczka megfordult, a bécsi centralisták nekünk visszaadták a köl­csönt, de míg a mi politikai diadalunk 1867 ben a népszabadság diadala volt, s jóté­kony hatással volt Bécsre nézve is, addig a győzelem, mit ők arattak, a jogtalanság erő­szakos vívmánya, melyet Magyarország bo­­szusan tűr, mint a római sereg, mely a caudi­­num jugum­ alá hajtja fejét s halomra dobott lándzsáit siratja, szívében a megtorlás érzeté­vel. S ily egyezségben nem lesz köszönet, mert az a gazdasági és pénzügyi válság permanentiáb­a nyilvání­tás­a. Az egyezség nagyon rosz, senki ezt nem tagadja. Még a »Hon« sem, a jámbor! Mennyire rosz, az tökéletesen csak akkor fog kitűnni, ha a részletek köztudomásra jutnak. A­mit ma nagyjából tudunk, elég, hogy képet alkossunk magunknak az egészről. A vámkérdésben a szabadkereske­delmi irány teljesen el­ej­tetett, s a magyar kormánynak a házban tett nyilatko­zataival ellentétben, az osztrák védvámok a fogyasztók kárára a prohibitióig magas tételekre felemeltettek. Az önálló vámterület védői ellen, elég helytelenül, az mondatott vádképen, hogy »védvámosok«, hogy a ma­gyar ipart a magyar fogyasztók rovására akarják táplálni, s most ugyanazt teszi ez új kiegyezés az osztrák iparosok részére. A szövetek, a rövidáruk, a vasáruk nag­yfontos­­ságú és hazánkban száz milliókra rugó fo­gyasztást képviselő czikkek mind megdrágií­­tatnak, s ennek fejében, hogy a szerződésben a viszonosságnak legalább nyoma legyen , a magyar liszt és bor részesülnek védelemben, s a marhának vámja felemeltetik egy kissé; — de ennek kevés és kétes becse van ránk nézve, a gabnavám pedig Oroszország felé fenntartatik, miután Románia felé meg lön szüntetve. Ez annyit tesz, hogy a mi mal­maink — nem a gabnatermelők — és a bor­termelők hasznot húzhatnak az uj vámszö­vetségből, de az ország egészben véve sokkal többet fog ezentúl adózni az osztrák iparnak, mint eddig, s kereskedelmi bilanczunk még kedvezőtlenebbre változhatik. Ezen osztrák védvámos irány túlsúlya mellett ott szerepel a vámegyezségben a financzvámok felemelése­­ a kávéra, petróleumra, gyarmatárukra. Ez »vívmánynak« mondatik, pedig csak adó­felemelés a közös pénztár javára, mely mint praecipuum kezeltetik s félős, hogy a nép terheit szaporítani igen, de a quotalis összeg leszállítását nem fogja ered­ményezni, mert a közös minisztérium költ­ségvetés csináláskor mindig legfölebb azt nézi, hogy a quota összeg ne legyen nagyobb ; ha a vámjövedelem nagyobb, annak könnyen tudja helyét találni. Tehát a vámszerződés eredménye : általános áremelkedés vagyis na­gyobb drágaság, az osztrák ipar védelme, a magyar ipar védtelensége, a közös vámjöve­delem szaporítása tíz millióval, melyből há­rom millió minket illet, melyet magunk fize­tünk meg, de félős, hogy nem mi veszszük hasznát, hanem a közös hadügyminiszter úr. Mondják, hogy a financziális vámok feleme­lésével azért járunk jól, mert Ausztria több, mint quptaarányban fogyaszt gyarmatárukat és petróleumot. Kevés vigasztalás annak, ki ezentúl drágább kávét iszik. De ez állítás is kérdéses, mert Ausztria 18 millió lakosa közt ott van Galliczia s más szegény vidékek, s Magyarország 15 millió lakosa talán mégis fogyaszt 31 százlélit a behozatalból. De ez mellékes s inkább ürügy a rosz vámszerződés védelmére, mint valóságos ok. És ezen rosz szerződést, mely gazdasági önállóságunkat tönkre teszi s a kincstárra kevés haszonnal, de a közre igen nagy finan­cziális teherrel jár, nem öt évi felmon­dásra, de tíz évi tartamra kötötte meg a kormány! A vámrestitutiók kérdésében az eredeti magyar­ álláspont, hogy minden állam fizesse saját terménye után az adórestitutiót, és úgy elejtetett, mint a vámkérdésben a szabadkereskedelmi irány s helyette azon »vívmány« éretett el, hogy a restitutiókra külön quota állapittatik meg. Ebből a czu­­kor-, sör- és szesz kivitel kisebb-nagyobb mennyiségéhez képest Magyarországnak 1,200.000—1,600.00 haszna ígérkezik. Ez is valami. Nagyon megtanítottak bennünket szerénynek lenni. Ez hát, bár csekélység, de beérnek vele, s csak az a baj, hogy a vámon az osztrákok tízszeresen megveszik rajtunk, a­mit a restitutión visszanyerünk. Mert csak a magunkét kapjuk, ezt ne feledjük; az »en­gedmény« semmiféle ajándékot nem foglal magában. A fogyasztási adóknál, hol Ma­gyarországnak igen nagy sérelme van, nem­csak hogy semmit sem nyertünk, de sőt a kérdés tíz esztendőre véglegesen elej­tetett. Ez nagy dolog. Egy pillantás bud­­getünkbe megtanít arra, hogy ez mit jelent? Teszi azt, hogy tíz évig a magyar kincstár jövedelmei a fogyasztási adókból növekedni nem fognak, ellenben az osztrák fogyasztási adók igenis fognak emelkedni, mint ezt a múlt tíz év tanúsítja, és hogy az osztrák pénz­ügyminiszter felhatalmaztatik ezentúl is a mi zsebünkben kotorászni Azonkívül jelenti azt, hogy nekünk nem szabad indirect adóinkat tetszésünk szerint regulázni, hanem csak oly fogyasztási adót szabad kivetni, a­minő az osztrákoknak is tetszik. Jelenti végre azt, hogy minden adófelemelés a fogyasztási adóknál, melyet a magyar alsóház elfogad, nem a ma­gyar kincstár, hanem az osztrák pénztár javára vettetik ki, a­mennyiben a hasonló adórend­szer folytán, ha az osztrák sör- vagy czukor­­gyáros több adót fizet, azt neki a behozatal után a magyar fogyasztó fizeti meg. E hát­rányokat némi, a magyar szesz-, czukor- és sörtermelőknek nyújtott »engedmény« az adókivetésnél, megközelítni sem képes. Mindezen hátrányok el lettek volna ke­rülve, ha a kormánynak, — miután az ön­álló vámterület sehogy sem kellett neki — sikerül eredeti tervét — a zárvonalat ke­resztülvinni. De ettől, úgy látszik, csakhamar elállott s a recompensatió követelésével lé­pett elő, melyet az osztrák kormány könnyen visszautasíthatott: először azzal, hogy a kér­dést a quotával hozta kapcsolatba, másod­szor azzal, hogy tagadta, hogy a magyar kormánynak bármine jussa volna olyan pénzt követelni, mit a reichsrath szavaz meg a osz­trák iparosoktól osztrák financzközegek haj­tanak be. A hamis alap, melyre a kormány állott, és a hamis irány, melyet az alkudozá­soknál kezdettől fogva követett, tehát itt is végzetesen megboszulta magát. A bankkérdésben hasonlót tapasz­talunk. A cartellbankok se közös, se önálló terve az osztrákok ellenszegülésén megbukott, s ezen nincs mit búsulnunk, bár alakilag legalább a nemzet joga az önálló bankra meg volt általa óva. A kormánynak más terve, más ajánlata nem volt, a »pénzegységet« osz­trák értelmezéssel és a »disagió« meg nem engedhető voltát mindjárt eleinte elfogadta, s ebből az következett, hogy később kénytelen volt­ az osztrákok tervét némi módosítással elfogadni. Mennyit ér, mennyibe kerül nekünk ezen bankterv ? Hogy az »önálló magyar bankról« le­mondottunk, az kérdés tárgya sem lehet. Ezzel az önálló magyar hitel- és pénzforga­lomról, a magyar pénzpiacznak Bécstől eman­­cipatiójáról, Budapestnek váltópiaczcvá eme­léséről mondottunk le. Lemondottunk nem csak tiz évre, lemondottunk mig a valuta helyreállittatik, mely innen-onnan 28 éve dolgozik kényszerforgalommal. A bank­ügyben megteremtettünk egy új közös ügyet, olyant, mely­től a 67 ki ki­egyezés alkotói visszariadtak. Az új bankszerződés bírálatánál tehát az önállóság fogalmától egészen el kell tekinte­nünk és a bankközösség álláspont­jára kell helyezkednünk. E szem­pontból tekintve, az új terv a status quohoz hasonítva némi előnyöket nyújt. A buda­pesti fiók önállósíthat­ik, külön directiót kap, a magyar vidéki fiókok ide központosíttatnak. A „Pesti Napló“ tárczája. Philadelphiában. — Ezelőtt száz évvel és most. — Páriának megvan a maga Louvre-je, London büszke Towerére, Moszkva Kremlinjével dicsekszik, — mind nagyszerű, hatalmas épületek, melyek da­­czoltak az idővel, és hazájuk múltját oly találóan jelképezik külsőleg is. Dicsvágy, vér és háború ; dia­dal és zsarnoki fény — erről beszél minden darab kő, minden szoba; és az egésznek festői, titokszerü s komor despota physiognomiája a világesemények bolygó csillagának maradandó utófénye. Mennyire más itt minden, a történet e legfiata­labb sarjadékánál, az új világrész e roppant birodal­mában! Nem bíboros köpenyben járt itt Clio, nem mesés fényű paloták falaira akasztotta czimerét. Egyszerű fekete kabátos polgárok hősei és igényte­len házikó volt temploma. És mégis, mennyi nagysá­got és dicsőséget takart az egyszerű épület, mely az Uniónak több vala,mint Francziaországnak a Louvre, Angliának a Tower és Oroszországnak a Kremlin ! Ott impozáns síremlékek, itt igénytelen bölcső; azok átok és rémület, ez a nemzet áldása, büszkesége.Tiszte­­letre méltó egyszerűségében, hatalmas kicsiségében, halhatatlan fiatalságában. A nagy múltból átmagas­­lik a jelenbe s régi vonásai harmonizálnak Philadel­phia új aerájával, s együttesen hirdetik az amerikai történet legnagyobbszerű momentumát, mely szikla­szilárd alapokra rakta le az új világ államépületét. Carpenter-Hall és Independance-Hall, a szigorkodó puritanismusnak és quakerségnek e két igénytelen és primitív építészeti stylben épült téglaháza az, melynek belsejében zendült meg a jövő zenéjének viharos nyitánya, s mely végén diadalmi indulóval fejeztetett be. Ki ne ismerné az amerikai független­ségi harcz Independance­ Hallját, de hányan hal­lottak a Carpenter-Hallról, a philadelphiai ácsmes­terek székházáról, mely a köztársaság atyáit legelő­ször látta falai között. Legyen rajta áldás örökön örökké! Hagyjuk zúgni körülöttünk a világ bús tenge­rét, mi mélyedjünk magunkba, és helyezzük vissza képzeletben Philadelphiát úgy, mint azt az emberi­ség ezelőtt száz évvel látta. A milyen igénytelen e két épület, olyanok a többi szórványos házcsoportok, és az igen könnyen áttekinthető városi terület,­­ mely az itt egybeömlő Delaware és Shuylkill közt két angol mértföldnyi hosszúságban nyúlik el. Itt sziklás dombok, melyek meredélyesen néznek a fo­lyóba leg­távolabb csatornázott legelők, hol a gazdag földmivelők nyájai és csordái láthatók, még távolabb őserdőnyelvek, csodaszép fasorok, melyek az egyenet­len utczákat szegélyezik s mind e mai napig fönntar­­ták nevüket. — A »gesztenye« »szeder«-»czédrus« és »fényű«utczákon túl urasági lakok és templo­mok. Az esti szellő ott ringatózik a történeti neve­­zetességű szilfa széles koronája között, melynek ár­nyékában táborozott az indián törzs, midőn Penn potom pénzért szerezte meg tőlük e roppant földet. Itt gyülekeznek e fa titok teljes zászlója alá az öregek és ifjak, komoly beszédre és vidám játékra. A mesz­­szire elnyúló lombok és ágak mintegy áldólag borul­nak a csöndes, már akkor régi divat szerint öltözkö­dő s özönvíz előtti széles karimájú kalapot viselő fér­fiakra, és a tetőtől talpig szürke selyemben járó nőkre és leányokra. A qyökerek ezek, kik Penn emlékének szoktak-e helyen áldozni. Nem messze innét Pennnek, e gyarmat első kormányzójának lakháza áll, mely csakhamar oly kitűnőségeket látott falai között, mint Washington , Adams és Hancok s honnan a két hős tábornokot, Lee-t és Forbes-t ki­sérték örök nyugalomra. És oda át a régi »londoni kávéház« ban, vagyis inkább annak erkélyes szobá­jában együtt ülnek a hazafi párt kiválóbbjai és ve­zérei s egy csésze illatos mocca mellett — ez az egyetlen ital, melyet a mértékletesség e házában mér­nek, — megbeszélik a politikai helyzetet, mely min­dig fenyegetőbb alakot ölt s mindig szélesebb körben izgatja a kedélyeket. A­ hevesen folyó vitába néha bele­olvad vigasztalóan, csillapitólag és bátorítólag a a közeli Krisztus-templom harangjátéka, mely a vá­ros egyik büszkesége. Egy uj dallamot zengnek ez ércznyelvek, vagy ha a régi »God save the king«-re gyújtanak, úgy a szöveg új, »My country ties in Thee, Sweet Land of liberty«, a­mely sokkal mozgalma­sabb, lángolóbb és viharosabb hanghullámokban lát­szik tova keringeni. De ma, 1774. június 1-én, tompa, siralmas hangon kesereg és szomorúan integetnek fel a fátyolba vont és félig rúdra bocsátott lobogói a delawarei kikötőben álló hajóknak. Városszerte rop­pant az izgatottság. A lakosok arczán ijedtség és rémület, egy része a templom felé tart, más része sű­rű tömegekben álldogál a sarkokon. Az üzlet­helyi­ségek zárva, a városi épületek gyászban. Az elbizakodott anyaország ma léptette életbe az úgynevezett bostoni kikötői törvényt,mely elrendelte a bostoni kikötő zár alá vételét, s ezzel az erőszakos rendszabályok politikájának ösvényére tért. Azon­ban a minden ki- és beviteltől megfosztott, nélkülöző és éhséget szenvedő testvérváros nem csak fájdalmas részvétet költött Philadelphiában, hanem emberba­ráti segélyezésre is ösztönző, lelkesstő. A városház va­lóságos raktárrá változik. Mindenfelől élelmiszerek­kel és ruhákkal megrakott szekerek érkeznek a bos­toniak javára. E­közben Philadelphia whigjei buzgón üléseznek a kávéházban; egyik határozat a másikat éri, s hírnököket küldenek a szomszédos államok­hoz. A lovagias és hazafias Virginia volt az első a tizenhárom gyarmat között, mely tettre szób­ta a töb­bit. Nem csoda, tartomány gyűlése oly férfiakból ál­lott, mint Washington, Jefferson, Patrick Henry, Madison! Dél felől nekieresztett kantárszárral gyor­san, verejtékes arczc­al egy hírnök száguldott a vá­rosba, megállt a kávéház előtt, s az ott egybegyűlt választmánynak átadja a sürgönyt. Virginia hivata­losan felszólította ebben, hogy lehető gyorsan hívják egybe az évek óta előkészített általános congressust és ragadjanak fegyvert Anglia túlkapásai ellen. Három hét múlt el, Bostonban a helyzet gyöt­relmei fokozódtak, mozdulatlanul állanak kikötőjé­ben a hajók. Massachusett tartományi gyűlése Sa­­lemben Boston mellett egybegyűlt, és tiltakozott a kormány eljárása ellen, és ebből közte és a ház kö­zött szakadás áll be. Az angolok csapatokat concen­­trálnak Bostonban, míg a többi colonne várakozó tekintettel lesi a parancsot. Pennsylvania államférfiai ismét Philadelphiában üléseznek. Ekkor egy fontos posta érkezik északról, melyet a jelenlevők örömtől kigyúlt arczc­al olvasnak. Adams Samuel Massachu­sett gyűléséből kirekeszti a kormányzót, s egy titkos ülésben elhatároztatott, hogy az általános congres­­sus szeptember 5-ére összehívandó Philadelphiába. Nagy az öröm városszerte, mindenfelé nagyszerű előkészületek történnek, hogy a küldöttek fogadta­tása minél nagyobbszerű legyen. Ezerkétszáz mért­földnyi tengerparti vidék egyszerre lángba borult — a koczka elvettetett! A nyár szorongó várakozás közepett folyt le. A vulkán még mindig füstölög, még mindig nem ke­rült kitörésre a dolog. A gyarmatok békés egyezke­dést reménylenek, a congressus, kívánalmaik tolmácsa, beszéljen az Anglia királyával. Szeptember első napjaiban Philadelphia föl­ébred nyári nyugalmából, a függetlenség barátjai ragyogó arc­c­al jártak-keltek. A küldöttek minden oldalról gyülekeznek. John Dickinson nehézkes sze­kere gyorsabban pörög tova az egyenetlen utczákon, a virginiaiak üdvözlésére siet, kik épen most jönnek. És a város északi részén, a király­ utcza hosszában, Adams Sámuel és Massachusett küldöttei elé ban­dériumok sietnek. A congress­us megnyitását egy va­sárnapi nap előzi meg. A megváltó templomának harangjai isteni tiszteletre hívják a hívőket; az egy­szerű ház zsúfolásig megtelik, de azért az istentiszte­let szokásos könyörgése a királyért és családjáért zavartalanul foly le. Másnap reggel a tizenkét gyarmat 55 képvise­lője — Georgia még ekkor nem volt képviselve — összegyűlt a kávéházban, s onnét gyalog átmentek a Carpenter­ Hallba, melyet az ács czéh egész kész­séggel rendelkezésükre bocsátott. Sűrü néptömeg kisérte őket ez emlékezetes utón. Az ifjúság rajon­gással csüggött rajtuk, elkövetkező küzdelmük válasz­tott vezéreit látván bennök. A nők fehér kendőket lo­bogtattak az alacsonytetejű házak íves ablakaiból. Csakhamar befordulnak a »gesztenyefa-utczába« (Chesnutstreet) és a szűk udvaron át a keskeny, tor­­náczos épület széles lépcsőjén fölhaladva, ott az ács­­czéh mesterével találkoztak, ki a ház előnyös olda­laira figyelmeztette őket. — Itt van uram egy tágas tanácsterem, az emeleten választékos könyvtár, bizott­sági szoba, s egy hosszú corridor. A négyszögletű terem berendezése egyszerű. Faszékek, bőrrel bevont padok, néhány asztal, s egy emelvény az elnök számára. A gyülekezet azonnal elnökévé választotta Peyton Randolphot, Virginiá­­ból. Izmos, erőteljes férfiú, hajporos parókával, vá­lasztékos öltözetben, kurta szűk nadrágban, magas selyem harisnyában és csatos czipőben. Vegyük e hallhatatlan férfiakat közelebb is szemügyre. Mind népszerű, befolyásos, jól ismert és nagyrabecsült, csaknem kivétel nélkül nagy­ vagyonú polgárok, na­gyobbrészt földbirtokosok. És mily bő ismeret, mily gazdag tapasztalat, a nagy elvek mily rendkívüli át­­érzése volt meg e gyűlés tagjaiban. Soha Amerika többé ily népképviseletet nem látott. Az önzés, ha­szonvágy ismeretlen előttük; hazafiság, bölcseség s józan megfontolás vezérlé mindenben őket. — Bevallom őszintén, — mondotta később a hírneves Pitt e férfiakról, hogy eszes tanulmányaim­ban — pedig Thucydidest is olvastam — nem ta­láltam oly nemzetet és népképviseletet, mely az íté­let soliditása, az éles elméjűség ereje, s a határoza­tok bölcsesége tekintetében Philadelphia első con­­gressusával mérkőzhetnek. Ott látjuk Richard Henry Leet, Virginiából. Lángoló tekintete, római arczele bárhol is magára vonta volna a figyelmet. Jobb keze megsebesült és fölkötve hordja, de ha beszél, azért minden mozdu­lata gráciös, s hangja oly zengzetes, hogy elfeledjük testi hibáját, mert szónok ő, talán a legnagyobb szó­nok Amerikában, egynek kivételével. És ez egy Patrick Henry, a congressus leglángolóbb szónoka, s legradikálisabb valamennyi közt. Ha fölszólal e gyű­lésben, az dönt a tárgyalás menetén. Mert mihelyt a congressus szervezkedett és munkához fogni készült, egyszerre mély csönd állott be. Az újság első izgal­ma lecsillapult, mindenki érzi, hogy egész Amerika szeme rajta nyugszik és a roppant felelősség tudata meglátszik minden arczon. Ki az, ki e szorongó néma csöndet megtörni első merészli. Az éj utolsó órája ez, mielőtt virradni készül, a vihart megelőző temetői csend. Ekkor hirtelen fölemelkedik egy éles, széles vállú alak. Kurta parókájáról, hosszú fekete kabát­járól az ember papnak hinné. Napbarnított arcza.

Next