Pesti Napló, 1882. április (33. évfolyam, 90-118. szám)

1882-04-22 / 110. szám

110. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-h­ivatal: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­le­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1882. szombat, April 22. 33. évi folyam, lín­afizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 Irt. Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés évnegyedenként: 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »IPesti TSTaplo« kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Ath­en­aeum-épület, küldendők. Budapest, ápril 21. Kitört a lázadás! Most az egyszer nem Krivojcziában, sem Herczegovinában, hanem még sokkal vesze­delmesebb helyen: a delegáczióban. S ennek bizony már a fele se tréfa. Andrássy Gyula gróf megtámadja a kö­zös kormányt, mivel az rosszul kormányozza az okkupáti tartományokat. Olcsón szervezi a lázadást, és drágán fizeti meg. Hogy 1300 bosnyák katonát besorozhasson, 50 ezer ka­tonát kénytelen leküldeni, és hogy rongyos pár ezer forintnyi adót behajthasson, 30—40 millió forintokat kénytelen kidobni. Bylandt gróf, a közös hadügyminiszter, erre nem is élő szóval, hanem hivatalos röp­­iratban azt feleli, hogy az okkupárt tartomá­nyokat nem ő­ kormányozza, hanem a közös pénzügyminiszter. Elég baj! Mert míg az okkupáti tartományok katonai kormányzat alatt állottak, addig semmi baj sem volt. Ott ült a szuronyos katona gyönyörűen a legyő­zött bosnyák nyakán, a­ki moczczanni sem mert. És sem lázadásnak, sem elégületlenség­­nek hite sem volt. De mióta megszűnt a kato­nai kormányzat és kezdődött a polgári admi­­nisztrác­ió,­­ azóta a rendet és a békét elvitte az ördög. És mindennek, a­mi azóta történt, a polgári igazgatás az oka. Ha tehát békét és rendet akarunk elérni Boszniában és Hercze­­govinában, vissza kell állítani a katonai kor­mányzatot. Ha már annyi rengeteg katona működik ott, legalább legyen valami haszna. Szlávy József közös pénzügyminiszter úr, egyébként pedig Bosznia és Herczegovina polgári kormányzója, bizonyosan megolvasta ezt az alkalomszerű röpiratot, mert nem ké­sett arra megadni a választ, természetesen azonban ő sem kevésbbé leleményes formá­ban, mint tette azt szeretetre méltó kollegája, a közös hadügyminiszter. S így történt, hogy Falk Miksa rögtön megtámadta a közös hadügyminisztert az albizottsági ülésen és vádolta azzal, hogy a közös hadügyminiszter nehézségeket gördít a polgári kormányzat útjába, és az okkupárt tartományokat a kato­nai igazgatás kezébe akarja visszahódítani. Egy szóval, hogy abszolutisztikus tenden­­cziákra dolgozik. De már erre azután kitört a lázadás az egész vonalon. Az eddig oly hír, hallgatag és engedékeny majoritás a fejébe veszi, hogy két milliót lefarag a közös kormány követe­léseiből, ha törik-szakad , s történetesen épen azt a két milliót faragja le, a­melyre a közös kormánynak legnagyobb szüksége van. A legnagyobb szüksége van rá azért, mert hiszen csak ez a készpénz, miután a többi már úgyis el van költve, s abból, ha meg is sza­­vaztatik, a közös kormány már egy garast se lát. A lázadást aztán nyomban követi a pa­­nique. A külügyminiszter ily kedélyes egyet­értésben látva a h­adügy és pénzügy képvise­lőit, minden diplomácziai ügyességét előveszi, hogy kedvező irányt adjon­­a lázadásnak. Következik rögtön az, hogy az uralkodó ki­hallgatásra hivatja gróf Andrássy Gyulát, a ki megjelenvén a kihallgatáson, egy fél órát tölt el a Burgban. Ezután csakhamar kire terjed, hogy nagyon magas helyről tör­ténnek kísérletek arra, hogy a magyar dele­­gáczió, a már benyújtott és elfogadott tör­lési indítványt elejtse. De hát hogyan tör­ténhessék meg az, holott Hegedűs Sándor ne­mes nevében már az osztrák delegácziót is le­szidta a Hon­ban, mivel az a megfelelő törlési indítványt nem tette meg? Hogyan történ­hessék az, mikor a hadügyminiszteri brochure oly világosan kimutatja, hogy akármennyi pénzt szavazzanak is meg, az mind kárba vész, ha a polgári kormányzat megmarad to­vábbra is. És mindezen bajok mellett még a négy tagú ellenzék magatartása is aggasztó, mert­­a négy tagú ellenzék, az albizottsági ülésen sem nem szavaz, sem nem beszél, hanem mind szavát, mind szavazatát a nyilvános ülésre tartja fenn. Már most hogyan készülhessenek a kormánypártiak az ellenzéki támadások ellen, mikor egyrészről nem ismerik azokat, másrészről pedig ők maguk is ellenzéki táma­dásokra kényszerülnek ? Íme, ez a helyzet képe. Ez az a dicsősé­ges állapot, melybe az okkupáczionális poli­tika belelovagolt, maga után húzva az egész monarchiát. Eddig sem a kormány, sem a többség nem látta az okkupáczionális politi­kában a hibát, most pedig az is, ez is csak a hibákat látja benne. Bosznia és Herczegovina el van foglalva négy év óta, de nincs pac­ifi­­kálva ma sem. A legutóbbi lázadás el van fojtva, de senki sem képes biztosítékot nyúj­tani az iránt, hogy már legközelebb nem fog-e kitörni megint ? A katonai kormányzat alkotmányos nehézségekbe ütközött, megpró­bálták a polgári kormányzatot, ez pedig a leg­nagyobb katonai nehézségekbe ütközik, mert a szegény katonáknak a meredek hegyek tete­jére kell fölmászni, s onnan hozni le a her­­czegóczot, hogy legyen belőle csöndes és békés polgári alattvaló. Eleinte azt beszélték, hogy azért nem lehet a bosnyákokat megpu­­hítani, mert ők ma sem tudják, hogy tehát a török szultán alattvalói-e ők, avagy az osztrák császáréi ? — Most pedig azt beszélik, hogy csak akkor lenne igazán hadd el hadd, ha a bosnyák alattvalók arra ébrednének, hogy be vannak kebelezve az osztrák-magyar mon­archiába. Hajdanra, még az okkupáczió előtt, mi szöktettük a bosnyákokat, most pedig ők szöknek mi tőlünk. Évenként elköltöttünk Boszniára egy-két milliót, mielőtt okkupáltuk volna, de mióta elfoglaltuk, tízszer-húszszor annyit elköltünk rá minden esztendőben. Egy szóval nincs olyan, a­mit már meg ne csele­kedtünk volna ezzel a szerencsétlen két tar­tománynyal, és mégis ott vagyunk, a­hol a mádi zsidó. Sőt még annál is tovább vagyunk. Mert most már nemcsak az okkupáti tarto­mányokban kísért a lázadás, hanem a dele­gáczióban, sőt magában a közös kormány ke­belében is. És még a Szlávy József horribilis flegmája sem elég arra, hogy a fejleményeket türelmesen tudja nézni. Herkules rokkát pörget és a közös hadügyminiszter röpiratot ir. András­sy Gyula opponál, Hegedűs Sándor mameluk­­nak csúfolja az osztrák delegácziót és Falk Miksa kardot ránt a hadügyminiszter ellen. Mindez épen olyan, hogy csak az a kép hasonló hozzá, a­mikor a börzén megjön a hír, hogy beütött a krach. A kulissz és a parkett egy­másra rohan, az értékpapírokat, melyekre még előbb drága üzleteket akartak kötni, egymás fejéhez vágják, és ezalatt folyvást zúg a halálharang, melynek neve: inszol­­venczia! Ehhez hasonló az a kép is, a­mely mosta­ni delegáczió eseményeiben elénk tárul. Ez a kezdete az okkupáczionális politika bankrott­­jának. S a­mit mi, a­kik az okkupáczionális politikát mindig kárhoztattuk, eleve megjó­soltunk, immár teljesedni készül. Előbb jön a khaosz, a konfúzió, aztán jön a rekriminá­­czió, s bevégzi a krach. Hacsak még idejében észre nem térnek s végleg nem szakítanak azzal a szerencsétlen politikával, mely ide vezetett. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Ápril 22. — Darwin. A tudománynak nagy halottja van, kinek bú­várkodása, működése a tudományos kutatások terén korunkban a legnagyobb forradalmat idézte elő. Az ő neve egész zászló egy igen elhatalmasodott s elter­jedt iskola élén, mely a tudomány búvárainak legje­lentékenyebb részét magában foglalja. Különösen elhatalmasodott ez iskola Németországon, s a mi akadémiánkat illeti, az majdnem kizárólag a Darwi­nizmus varázsa alatt áll. A nagy tudós életének külső körülményeiről csak néhány legfőbb vonást jegyzünk fel. Darwin Károly unokája volt Darwin Erazmusnak, természet­­tudósnak s didaktikai költőnek, ki 1731-ben született s 1802-ben halt meg. Számos természettudományi s filozófiai művet irt. Ő alapitója volt egy sajátságos fiziológiai iskolának. Az életműködés alapjául egy különös szellemet tételezett fel, mely a növényélet minden jelenségének is oka, s a növényben is érzé­kenység s az akarat tevékenysége által nyilvánul. Legérdemesb műve az elmebetegség körül tett meg­figyeléseiről szól. Darwin Károly 1809-ben született. Korszak­­alkotó művét mindnyájan ismerjük. A mű eredeti­jének teljes czíme: »On the origin of species by means of natural selection, a the preservation of favoured races in the struggle of life.« A mű angol nyel­ven 1859-ben jelent meg, a következő évben kiadták német fordításban s jó formán minden más müveit nyelven. E müvét egyéb dogozatai s polemikus ira­tainak hosszú sora s legújabban naplója követé, s kezdeményezője, központja volt a legszenvedélyesb harcznak, mely maga ellen feltüzelé a vallást. Darwin müveiben az okszerűséget a formák fejlődésében is előtünteté­s bírálatainak eredményé­ül az emberiség elé állítá az összekötő fonalat, mely a természet leglényegtelenebb lényei s annak csodás alkotása, az ember között létezik. A faj folyvást tökéletesedik, a teremtés szüntelenül megújul s mű­ködik, a haladás az általános törvény s csak a leg­jobb s legderekabb képes fennmaradni. Az ő elmélete áthatotta a tudomány legkülön­félébb ágait, egész könyvtárak írattak mellette és ellene, és a nagy vita korunk legjelesb szellemeit fog­lalkoztatja. Az ő theóriája ellen szólalnak fel a hitszóno­kok, mellette nem egy helyütt a tudomány tanszékei. A­hol nem is ismerik nevét, oda is legalább behatott elméleteiből annyi, hogy az ember a majomtól szár­mazik, mely tan ellen a népiskolai káté-magyaráza­tok is hallatnak egy-egy gúnyos megjegyzést. A világ kezdetben csodálta a tudós merész fölléptét, a hit nevében szervezkedett ellene a hadjárat, és a küzde­lem, a kutatás, melyet ő megindított, bizonyára nem lankadó hévvel és buzgalommal fog folytattatni a következő nemzedékeken át. Korunk tudományos bitvárlatai két nagy eredményt mutatnak fel. Egyik az erő fenmara­­dása, jelentkezése minden változásaiban ; a másik a faj változása az organikus élet princzipiumának fenmaradásában. A teremtést, a­mint az végte­len változásaiban, szüntelen harczaiban, legbonyo­lultabb jelentkezéseiben mindig tovább és min­dig magasbra tör, az alaktalan szervezetlenségtől az organizmusig, az álomszerűségtől az öntudatig és érzésig, a gondolatig és eszméig: a szüntelen meg­újuló és tökéletes­ülő teremtést Darwin a maga egy­ségében ragadta meg s elméletével azt akarta kimu­tatni, hogy a folyvást előre törő teremtés minden küz­delme és minden szenvedése csak arra szolgál, hogy alkotásai hosszú lánczolatában a folytonos tökéletese­désnek adjon helyet. Egy kitűnő tudós, dr. Suess, így emlékszik meg Darwin elhunyta alkalmából a nagy kutató életéről és jelentőségéről. Darwint 22 éves korában fölszólították, vegyen részt a délamerikai nagy, tudományos expedíc­ióban. Nagy volt a siker, s az idegenszerű­ élet benyomásai kitörülhetlenü­l vésődtek Darwin lelkébe. Később egy Hackelhez írt levelében maga mondja, hogy e délamerikai utazás volt a forrása minden további munkásságának. Szerencsétlenségére ez idő óta ma­radt gyomorbaja is állandó, s jórészt ez okozta, hogy annyi ideig oly visszavonultságban élt. Ez idő alatt az életet figyelte meg legkülönbözőbb nyilvánulásai­­ban. Galambokat tenyésztett, kúszónövényeket ülte­tett, s nemrég közölte kivonatát egy naplójának, melyben napról-napra följegyezte egyik gyermeke tehetségének fejlődését az első reflex-tüneményektől az ítélet és a beszélő tehetség kifejtéséig. Így merészkedett végre kimondani, a­mit Arisz­totelész és Leibnitz, Herder és Lamarck sejtettek, a­mit Geoffroy St.-Hilaire Cuvier ellenében merészen vitatott, t. i. a szerves forma változékonyságát, s a magasabb, s a czélnak folyvást inkább megfelelő szervezet forrásául minden élő­lénynek a létért foly­tatott küzdelmét jelölte ki. Az ő nagy czélja az igazság volt, s ha hosszú fáradozás után kifejezést adott valamely meggyőző­désének, mindig szükségét érezte annak, hogy az eredményt ellenfelei kifogásainak kitegye. Az ember eredetéről szóló könyvének zárszavai így hangzanak: »Bennünket itt nem remények és aggodalmak foglal­koztatnak, hanem csupán az igazság, a­mennyire értelmünk megengedi, hogy azt fölleljük. Én kimu­tattam a tényállást, a­hogy tudtam, s úgy hiszem, el kell ismernünk, hogy az ember minden jeles tulaj­donaival együtt, azon jóakaratával, mely nemcsak embertársaira terjed ki, hanem a legnyomorultabb élőlényre is, isteni értelmével, mely behatolt a moz­gás s a naprendszer összeállításának titkába — hogy az ember mindezen fönséges tehetségei daczára testi hüvelyén elpusztíthatatlan bélyegét viseli alacsony származásának.« Azonban e nézet ellen nem lehetett elfogad­ható kifogásokat emelni, az az idő pedig már rég el­múlt, mikor az ily tanokat eltiltották. Azonban e tanoknak mély szellemi értékéről mindinkább meggyő­ződünk. A világ csak lassan kint látja be, miként származik épen e tanokból az egyes kötelezettsége az iránt, hogy folyvást fokozottabb tökéletesítésére és megnemesítésére törekedjék önmagának és kortársai­nak, s hogy épen a már megtett útra való visszate­kintés szilárdítja meg a tökélyesbülés magasabb fo­kainak elérésébe vetett hitet. Oly nagy ez a kor s az ember annyira urává lett a természet erőinek, fejezi be Suess czikkét a N. Pr. Pr.-ben, hogy ma, Darwin halála napján, máris gyászolják a merész gondolkozót az összes világré­szekben. Azonban épen ez a gyász a jele a társada­­dalom megmérhetetlen előhaladásának, mely előtt a nap aggodalmai elenyésznek, mint a reggeli köd. Nem lehet e futólagos sorok czélja, hogy a nagy búvár elméletébe akár behatoljunk, hogy azt ellenez­zük, vagy méltassuk. Egy lángeszű tudóssal, korszakot alkotó búvárral, új nyomokon járó kutatóval lett Dar­win halála által szegényebb a föld, s mindenütt, a­hol a tudományos kutatást becsülni tudják, barát és ellenfél egyaránt megdobbanó szívvel fog gondolni a férfiúra, ki mint a tudományos buvárlat első hérosza örök időkre eltörölhetetlenül írta be a történelembe fényes nevét. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Budapest, ápril 21. A hadsereg újjászervezése. A közös hadügy­miniszter által említett hadügyi reformról, mely lehe­tővé tenné önálló okkupáló hadtest alakítását Hercze­govina, Bosznia számára, a bécsi lapokban sok min­denféle terv merül fel. Az egyik szerint a hadkiegé­szítő kerületek számát szaporítani akarják s egy kerületből két ezred fog ujonczoztatni. Minden gya­logezrednél lenne egy zászlóalj, melynek létszáma nagyobb mint a másik két zászlóaljé, s mely tervsze­rűen az okkupáti tartományokban, a tengermelléken, Tirolban s a nagyobb helyőrségekben alkalmaztat­nék, míg ellenben az ezred másik két zászlóalja egé­szen a területi rendszerhez mérten maradna elhe­lyezve. Egy másik terv ugyanez alapon az 1—13 századok létszámának emelését ajánlja. Ez emelt századok Boszniában működnének, mig a többiek kiegészítő kerületeikben maradnának. Mind a tervek végrehajtása egy­részt igen költséges, másrészt az osztrák nemzetiségi viszonyok folytán sem igen ajánlatos. Más­felől a hadügyminiszter ter­véről ezeket írják : Hirtelen beálló szükség, vagy lá­zadás esetén a 80 gyalogezredek mindegyike egy-egy kombinált zászlóaljat állít ki. Egy zászlóalj hadi lét­száma 900 ember. Minthogy minden gyalogezred öt zászlóaljból, kerek számban 1800 embernyi békeállo­­mánynyal áll, minden ezred állománya mintegy felét, még­pedig a szolgálati állomány legidősebb katonáit s a szükséges 18 tisztet adja át a kombinált zászlóalj­nak. Ez tehát hivatásszerű tisztekből s nagyon jól iskolázott fiatal és erős katonákból áll. Hogy azon­ban a hadsereg ordre de batailleja és harczképessége nagy bábom esetére is fenntartassék, a tartalékosok és tartaléktisztek legifjabb korosztályából annyit kell behívni, a­mennyi szükséges, hogy a 80 gyalogezred­ben támadt hiányokat fedezzék. Zendülés esetén tehát csak a tényleg szolgálat­ban levő csapatok küldetnének harczba s az egész monarchiában csak a legifjabb tartalékos osztályok hivatnának be, mely utóbbiak különben is csak bé­keszolgálatot végeznének. Ha általános mozgósítás szüksége állana be, úgy az összes tartalékosoknak a törvény értelmében harczmezőre kellene vonulniok. Az említett 80 kombinált zászlóalj 72,000 főnyi gya­log hadsereget adna s ez zendülés esetére mindig elég lenne. A tüzér és műszaki csapatokbeli szükség­let hasonlókép szerveztetnék. A lovasság, mely a meg­szállt tartományokban különben is csak fölötte cse­kély mértékben alkalmazható, tudvalevőleg békében is ama teljes létszámon van, melylyel háborúba indul. ködnek, ma hirtelen, talán a tavasz áramlatát követve, délkeletről egy kósza vészmadárka tör magának utat, mely a keleti kérdés uj változatát hozza nekünk s a Nowoje Wremjában vendégszerető fogadtatásra talált. Egy konstantinápolyi két hasábos tudósításban, me­lyet a vezérczikk különösen kiemel, nagyon feltűnő, a Balkán szorosoknak török részről való megszállása lég­ből kapott híréhez fűzött tudósításokat találunk. E sze­rint e megszállás prologja lesz a Halil és Edhem pasa, a mostani bécsi török nagykövet által tervezett s már bevezetett politikai drámának, melynek egyes felvo­násai következőkből állanának: Bosznia és Herczego­vina teljes átadása Ausztriának, Albánia autonómiája egy keresztény s egy muzulmán fejedelem alatt, kik egészen osztrák befolyás alatt állanának. Bulgária és Kelet-Rumélia visszaszerzése a törökök által s a nyolcz millió osztrák német átadása a német biroda­lomnak, kárpótlásul a teljes akcziószabadságért, me­lyet Ausztria-Magyarországnak engedélyezett. Mind­ez azért történik, hogy a szlávok a muzulmán világ érdekében vezettessenek s a pánszlávizmus czéljai megtöressenek.« Az Europ. B., az orosz társadalom­ban nagy tekintélyű havi folyóirat, az 1863-diki egyetemi szabályzat elleni pánszláv támadásokat taglalva, megemlíti a nemzetiségi kérdést, melyet a moszkovitizmus oly szívesen kever össze az egyetemi kérdéssel. — »Az orosz népnek az idegenek általi kizsákmányolása feletti panaszok — írja a te­kintélyes lap — mindig rossz jel, mert maga a kiszí­vás, melylyel a külföldieket vádolják, egyáltalán nincs egyedül a vérszopók óhajaitól és képességeitől feltételezve; ez egyedül nem lenne elég, ha maga a szervezet nem kínálna a kizsákmányolásra kedvező feltételeket. Erős és szilárdan összeillesztett organiz­musoknál a külföldiek jövetele új erő feltétele, má­soknál új gyöngeség oka lesz. Ezért a külföldiek ál­tali kizsákmányolás ellen a legjobb eszköz nem re­­presszív intézkedésekben van, melyeket ellenük al­kalmazunk, hanem azon okok megszüntetésében, me­lyek a külföldiektől függetlenül akadályozzák a tár­sadalom saját belső erejének kifejlődését. A legha­talmasabb eszköz a külföldiek általi kiszívás ellen mindenütt és mindig az, a­mi a belső nemzeti és köz­erők szabad fejlődésének szolgál. Megjegyzendő e mellett, hogy nem létezik második nép, mely, mint az orosz, annyira bírna a képességgel, hogy a külföl­diekkel kitűnően meg tud férni; mondhatni tehát, hogy az orosz sajtó ama része, mely a külföldiek iránt ellenséges hangulatot kelt, nem annyira az orosz nép jellemző vonását veszi számba, mint inkább az orosz értelmiség ama részének hangulatát tükrözi vissza, mely a külföldiekben csak versenytársakat lát a kizsákmányolás terén.« Parisból írják ápril 18-ról: Grévy azon kivül, ki a ma délelőtt tartott minisztertanácsban elnökölt, még csak Freycinet, Say, Tirard, de Maby és Jauré­­guiberry urak voltak jelen. A miniszterelnök jelen­tést tett a községtanácsosi választások eredményé­ről, melyeknél, mint már tegnap közöltük, a köztár­saságiak számos széket nyertek. De az ide vágó je­lentések csak nagyon lassan érkeznek s alig lesznek előbb teljesek a hét végénél. A szükséges pótválasz­tások száma váratlanul nagy s épen úgy megerősítik a szokatlanul erős tartózkodást a választásoktól. Az igazságügyminiszter jelentést tett azon tárgyalások­ról, melyeket az igazságügyi személyzet számos kiváló tagjával folytatott, hogy a meghalt Bertauld részére méltó utódot találjon. Barbier-t, jelenleg a semmitőszék elnökét, a kormány leginkább alkalmasnak találta ez állásra s kinevezése jóváhagyatott. A minisztertanács továbbá Rondaire­ur tervével foglalkozott, melyet Lesseps Ferdinánd támogat, s mely szerint Algír belsejében sósvizté alakíttatnék. Az összes miniszterek abban a nézetben voltak, hogy a terv megérdemli az alapos tanulmányozást, mely czélra bizottság fog kiküldetni. Végül Maby földmivelési miniszter közölte a jelenté­seket a termés állásáról, illetve annak kilátásairól a legtöbb megyében. E szerint Francziaország a leg­jobb reményekre van jogosítva s valószínűleg az idei termés a tavalyit messze meg fogja haladni. A megyei bizottságok tegnap megnyitott ülésszakáról egyelőre kevés érdekeset jelentenek. Pétervárról írják ápril 15-ről: A panszlávisták úgy látszik azon dolgoznak, hogy hanyatló csillagu­kat új, hallatlan rémhírekkel a középeurópai szövet­ség terveiről éleszszék fel. A német pétervári hírlap írja: »A békegalambok röpködése közepett, melyek ma körülbelől egész Európában oly kellemesen röp­Saint-Loban a jobboldal egy tagja azt indítvá­nyozta, hogy szólítsák fel a megyei bizottság elnökét, Savaryt, adja be lemondását. Savary ugyanis egyike azoknak, kik a megbukott Banque de Lyon et de la Loire perében kompromittálvák. De az indítvány 20 szóval 19 ellen el­vettetett. Több más gyűlésben oda irányuló óhajok fejeztettek ki, hogy az ő területöket ne érje a törvényszékeknek az igazságügyi reform alkalmából kilátásba vett redukc­iója. A hivatalos lap ma közli a kimutatást a f. évi első negyedben az indirekt adók jövedelméről, összehasonlítva a költség­vetési előirányzattal s a múlt év hasonló negyedével; az első összehasonlítás 33.232.000 frank jövedelmi többletet, a második 9,523.000 frank emelkedést mutat. Egy levélből, melyet Rousseau igazságügyi ál­lamtitkár Morlaixban választóihoz intézett, kitűnik, hogy a köztársaság elnöke az ottani községtanács meghívását egy látogatásra elfogadta ugyan, de egyszersmind kifejezte azon szándékát, hogy előbb Marseillebe és Toulonba utazik. Mint ismeretes, két évvel ezelőtt Perreire Izsák bankár Du­mas Sándor elnöklete alatt juryt alakított, melynek hivatása volt jelentékeny díjakkal jutalmazni a kü­lönböző országok írói által beküldött munkákat a társadalmi kérdésekről. A négy tárgy volt 1. A pau­­perizmus enyhítése, 2. Az adóreform, 3. A közoktatás fejlesztése és 4. A hitel kiterjesztése. A kitűzött díjak együtt véve százezer frankot tettek. Csaknem hatszáz munka érkezett be, melyek közül 420 az első kérdést taglalta. Ez utóbbiak közül egy a 10.000 frankos első díjat kapta, 4 az 5000 frankos díjat és kettő a mention ho­­norablet 2500 frankkal kapta. A második kérdésnél első díj nem adatott ki, hanem két második díj, 3 mention honorable és hat »bátorítás« (szintén 2500 frank) adatott ki. A hitelkérdésnél csak egy munka kapott második dijat és egy a mention honorablet. Az összes jutalmazottak francziák, kivéve bizonyos Strave urat Amsterdamból, kinek munkáját az adó­ügyről »bátorították«, továbbá Baron nevű genfi ügyvédet, ki az első kérdés első diját nyerte s egy névtelenül maradt amerikait, a­ki a közoktatásügyi munkával kapott második dijat. Wibb képviselő azt indítványozza, hogy a három évi hadkötelezettség a gyarmatokra is kiterjesztessék. Jules Ferry ma Epi­­nalba utazott, hogy ott részt vegyen végése megye bizottsági ülésén. A pánszláv mozgalom ellen. Még folynak az ország számos vidékén ama hazafias mozgalmak, melyeket a haza német ajtó és származású, de érzelemre és szívre igaz magyar­jai a magyar állameszme, a megtámadott magyar nem­zeti becsület érdekében megindítottak. Gyorsan, mint a vihar terjedt el a mozgalom az ország egyik szélé­től a másikig s impozáns nagyszerűsége meglepte, megrémítette az ország ellenségeit. A hazafiság nagy diadalává s egyúttal a pángermán törekvések és agitácziók teljes vereségévé nőtte ki magát ez a mozgalom. A magyar haza német ajkú és szárma­zású fiai a külföld részéről kiindult csábítgatások­­ra kétséget nem tűrő módon kijelentették, hogy minden fajrokonság mellett hallani sem akarnak a pángermán törekvésekről s hogy mint atyáik, úgy ők is a magyar államban keresik és találják boldogulá­sukat s annak sorsával elválaszthatlanul egybefor­rasztják a magokét. A nagyszerű hazafias nyilatko­zatok hatása már is érezhető. Habár a felbérelt rágalmazók, a toll orgyilkosai ma is folytatják ot­romba üzelmeiket, magára a nagy német népre kiáb­rándítókig, csendesitőleg hatott a német eredetű ma­gyarság e hatalmas nyilatkozata s a magyar gyűlölet mesterséges szitei most végre beláthatják, hogy ha­zánkban pángermán üzelmekre tért és támogatást senkinél sem találnak. A pánszláv üzelmek is hadd nyerjenek ugyan­ilyen visszautasítást szláv származású magyar polgár- Párisi színházi levél. — ápril 20. Hector Crémieux és Maurice Pernety új vígjá­­tékát, a »Carte for­ée«-t, a múlt héten adták először a Théatre du Gymnaseban. A darab két felvonás­ból áll és nagyon hasonlít Seribe régibb vaudeville­­jeihez, azon időből, midőn a Théatre de Madame volt még divatban. A cselekmény Monte Carloban játszik, Baranoff orosz gróf villájában, melyből látni a Földközi tenger kék hullámait. De Baranoff nagyon keveset gondol a Földközi tenger szépségével. Minden idejét a monte­­carlói játéktermekben tölti. Egészben véve igen ked­ves és tréfás ember, csak egy kissé babonás és sze­szélyes, mint a játékosok legnagyobb része. Nyugod­tan él családja körében. Neje rendkívül kedves asz­­szony, nővére, Baranoff Zsófia és unokahuga Olga, igen jól megférnek bátyjukkal. Zsófia azonban ép oly szenvedélyes játékos, mint bátyja, de különböző módon kísérlik meg a szerencsét. A gróf series szerint játszik, míg Zsófiának egész terve van, melyet téte­leiben követ. A gróf neje, Diana, és a fiatal Olga regényeket olvasnak. Baranoff pedig azon időt, midőn a játékter­mekben nincs elfoglalva, titkárával, Agathoklessel arra fordítja, hogy próbára játszanak s a golyó for­gását iparkodnak tanulmányozni. Baranoff sokat gúnyolja nejét és Olgát a re­gény olvasás miatt. E pillanatban a két nő nagyon el van foglalva egy regény olvasásával, mely épen most jelent meg a Revue des deux Mondes-ban Georges Bertau aláírásával. A grófné annál nagyobb érdek­lődéssel olvassa e regényt, minthogy abban saját élettörténetét látja elbeszélve. Huszonöt éves korában özvegygyé lett s tetemes vagyonnal rendelkezett. Ő is vonzalommal viseltetett Georges Aubert, egy fiatal ember iránt, ki szerette őt. De Georges egyszerre tönkre ment bankárának bukása által és ez akadályozta meg a két­ szerető szív egyesülését. Georges attól tartott, hogy azzal fogják vádol­ni, hogy érdekből akarja elvenni a szép özvegyet s eltűnt. Visszavonult egy távol fekvő vidéki birtokára és ott igyekezett elrejteni fájdalmát.

Next