Pesti Napló, 1896. november (47. évfolyam, 301-330. szám)
1896-11-01 / 301. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt—kr. Félévre ......... 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 „ Egy hóra...... 1 „ 20 * — Egyedszám..............4 kft Vidéken .................... 5 kr. Negyvenhetedik évfolyam. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. PESTI 301. sz. Budapest, vasárnap, november 1. 1896. SZERKESZTŐSÉG); VI., Teréz-körut III. sz. II-dik emelet. ---O--KIADÓHIVATAL: VI., Teréz-körut 23. sz .O-- Vége. Budapest, október 31. Még egy pár bágyadt mosolyu, erőtlen verőfényü novemberi nap s az a káprázatos mesevilág, amely a Városliget hulló lombjai között ma még színes, eleven élettel pezseg, elnémul, kihal. A villamos, égő szemek kialusznak, a zengő muzsika elhallgat, a művészet és ipar remekeit bomba ládákba csomagolják s a könnyed, kecses tündérvárak törékeny alkatán megkezdi munkáját a rombolás. Ha nem éreznék fényét, melegét, nem zsongana fülünkbe szeszélyes, vidám moraja, hinnők, csak egy káprázatos álom volt az egész. Mert szép volt, gyönyörű ez a mi ezredéves nemzeti kiállításunk, méltán szolgált nekünk büszkeségünkre, jóakaróinknak a bámuló elismerés, ellenségeinknek a sápasztó irigység forrásául. Mint minden, ami emberi, a kiállítási láz is múlandó, divatcikk. Nagy népek, amelyeknek módjukban, hatalmukban áll világraszóló sokadalmat harangozni össze, természetesen nagyobb stílben hódolnak ennek a modern divatnak. Ám a békének úgynevezett ünnepei rendszerint igen éles torzsalkodásokra, féltékenységre szolgáltatnak alkalmat s igy a szórakoztatáson kívül rendszerint eltévesztik az emberiség egyetemét közelebb hozó magasabb céljaikat. A mi ezredéves kiállításunknak nem a hivalkodási ösztön volt a létrehozó rugója. Természetesen, egyszerűen beleilleszkedett ez a millennium fenkölt, magasztos ünnepébe s ez okon kiváltképpen kitüntette a maga nemzeti, magyar jellemét. Örvendezünk őszinte, nagy érzéssel, hogy ilyen, minden várakozást felülmúló módon és mértékben sikerült. Igazmondó tüköre volt ez a kiállítás a jelenkori Magyarország alakulásának s tényleges állapotának. Sem a múltat, sem a jelent nem igyekeztünk kendőzve szépíteni, hanem úgy akartuk azt mindenekelőtt feltüntetni, amilyen a valóságban. Hogy ez a becsületes szándék igen nagy, mondhatnók teljes mértékben sikerült, az a legjobb ismérve a millennáris kiállítás realitásának, komoly megbízhatóságának. Óhajtjuk, hogy ezt, a divatos kiállításoknál nem éppen mindennapi vonást ne csak mi magunk, hanem a műveit külföld is fölismerte s elismerte legyen. Ha ez így van, akkor minden fáradozásunk, áldozatunk bőséges jutalomra talál abban a jobb, helyesebb véleményben, amelyet felőlünk más nemzetek ezentúl alkotni fognak. Ez az egyik, inkább külterjes mozzanata a kiállítás erkölcsi sikerének. Talán nem a legfőbb, de mindenesetre igen lényeges és becses. A másik, az intenzív siker az önbizalomnak megedzése, fölelevenítése min-' den igaz magyar ember lelkiben. Lehetetlen volt mindazt a tömérdek kincset, gyümölcsét a teremtő lángésznek, becsületes munkának, szívbeli megilletődés nélkül szemlélni. Hiszen valamely óriás zenekar sok ezernyi instrumentuma gyanánt mind az ország, a nemzet erőteljes, ifjonti felvirágzását hirdette,jelentette. Ez a viruló megifjodás a legdicsőbb, legméltóbb ünneplése az ezeréves nemzeti létnek, állami önállásnak. Bizonyság rá, hogy mig a múló időnek ily rengeteg tömege akárhány, számra sokkalta több, műveltségre előhaladottabb népet megőrölt már, addig a mi nemzeti erőnk, faji kiválóságunk még mindig nem érte el a maga kulminációját s azért feszülő izmokkal, kitágult tüdővel, hatalmas léptekkel igyekszünk a zenit felé. De számot ad ez a kiállítás a nemzeti vagyonosodásról, a szellemi és gazdasági kultúra egészséges, reális fejlődéséről, amely aránylag rövid pár évtized alatt zivataros évszázadok kénytelen mulasztásait, hiányait pótolta, helyreütötte. S ha volt valaha kiállítás, amely a béke temploma nevét méltán viselhette ragyogó homlokán, ez a miénk bizonyára nem ok és jog nélkül kérkedhetett volna ama büszke jelszóval. A béke áldásai azok az erőkifejtések, amelyekről itt beszámoltunk s teljes mértékben alkalmas az egész arra, hogy minden, az országban lappangó, vagy nyíltan föllépő elégületlen békétlenkedés élét elvegye, egyszerű nagyságával lefegyverezze. Hogy milyen hatalmas politikai kihatása volt a nemzet közvéleményének irányítására éppen legközvetetlenebbül a millenniumi kiállításnak, arról a most végéhez közelgő általános képviselőválasztás teszen ékesen szóló tanúságot. A minden irányban derekasan, jól és híven betöltött hivatás el nem oszló nimbusza övezi a végét járó ezredéves kiállítás emlékét. Legyen és maradjon ez a dicső emlékezet nagyra serkentő a jövőre való nézve is. T A_R C A Cseres Mártonék Mindenszentje. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Bodrogi Lajos. Homokházán, hála a magyarok istenének, jó csomó szittya ember lakik egy rakáson, de azért akad köztük egy-két istenadta német. Különösen a pékje az. Hiába, magyar ember csak megtermeszti az acélos búzát, a szakálas rozsot, de kiflit, perecet csak a német tud sütni belőle. Magyar ember éjjel alszik, nappal dolgozik és bort iszik hozzá; a német sógort nappali álomba bódítja a sör; éjjel aztán annál fürgébb kézzel szabja kisebbre a kifliket. így eshetett meg aztán, hogy Mindenszentek előtt kakasüléskor Cseres Lacika azt mondhatta az édesanyjának: — Holnap a kávénkhoz hájlige stricht eszünk majd, ugye, mama? Cseres Mártonná nem igen ügyelt a fia kérdésére. Mióta megjárták a millennáris kiállítást, sötét gondok nehezedtek anyai szívére. A házbér, mint atra cura ült a szülők háta mögött, pedig szegények mindig is gyalog baktattak át ezen a kopott világon, lóháton sohasem ültek. — Hájlige striclit kapunk ugye a kávéhoz? ismételte a gyerek a kérdést. Az asszony ölbekapta a kis diákot, úgy felelt neki nagy busán: — Azt hiszem, kávéra sem jut majd ezután; hozzá kell szoknunk a rántott leveshez. Sokat költöttünk nagyon a kiállításra, ráment vagy harminc forint, az egész házbérfertály. Azt lassan meg kell takarítanunk, hogy futná hát hájlige strickre, te kis ínyenc? Azután meg német étel is az, nem való az ilyen magyar gyerekeknek, akik a királyt is látták. — De mama, a régi, jó szokás, tudod! vetette közbe a Misi gyerek, miközben szorgalmasan szótározott, hogy lefordíthassa a Lafontaine meséjét a tücsökről meg a hangyáról. — Aztán húsz krajcár ára elég lesz mindnyájunknak, folytatta buzgó rábeszéléssel, — és Mindenszentek napján mi már megszoktuk azt a süteményt. Mit is szólna a Gröber pék, ha kimaradnánk? Tudod, mama, minden művelt ember hájligét eszik ezen az ünnepen. Német szokás, de jó szokás, hiszen Szent István a törvényeit is a frankoktól vette. Törik, szakad, meghozatjuk; ha kell, hitelbe is. Cseres Mártonné asszony felrezzent a hitel szóra. Könnyelmű embereknek méregorvossága ez a szó. Az ő szegény, jó ura is éppen most fárad kölcsönpénzért, hogyholnap, Mindenszentek napján a házbért kifizesse. Haj! minek is voltak azon a kiállításon! Cseres Márton csakugyan hitelügyben fárad. Várt egész az utolsó napig, hogy valami csak előfordul; valami kis jutalom a pénzügyminisztériumból a szorgalmas adótisztnek, vagy valami váratlan örökség egy hirtelen halállal kimúlt, sohasem létezett gazdag rokontól. De semmi, semmi. Hosszú, álmatlan éjszaka után így szólt a feleségének: — Mégis csak váltót írok majd, ha nem is tudom, hogyan kell. A Fogyasztási Szövetkezet elnöke szolid embernek ismer, ez majd adótállók nélkül is nagy kamatra. — Az a sovány lelkű uzsorás, aki nyáron a dinnyét is magastól eszi meg, hogy több legyen benne a táplálék ? — Jeles ember az, Matild, nem olyan könnyelmű lélek, mint mi vagyunk. Takarékos Budapest, október 31. A hivatalos lap mai száma megkezdi az ezredéves kiállításban közreműködésükért kitüntetettek jegyzékének publikálását. Az érdekes névsor egyelőre azokat tartalmazza, akiknek a bíráló bizottság a legnagyobb kitüntetéseket, a díszokleveleket és az állami aranyérmeket ítélte oda. Sok fényes név mellett az iparnak és kereskedelemnek néhány jeles munkása fér meg a hosszú lisztában, amely a magyar munkásság legjobb harcosait sorolja föl, és a szegények jótevője. Hat percentre veszi ki a pénzt a Szövetkezettől — és kiadja a magamfajtája megszorult legényeknek nyolcért, még jó szót is ad hozzá. Attól kapok bizonyosan. Reszkető kézzel írta meg a váltót, (mások a hamisat is erőteljesebb vonásokkal töltik ki) úgy ment át a Csábrág Kajetán nagy házába pénzért. Csábrág Kajetán, a Szövetkezet elnöke (ez volt a hatodik szövetkezet, amelyet megalkotott; mind a hat virágzott és gyümölcsözött) éppen a sütőtökökből válogatta ki a magot, mikor Cseres Márton bekopogtatott hozzá. — Adj Isten, tekintetes uram, fogadta a belépőt. — Hát talán pénzt hoz az adóhivatalból ? kérdezte jókedvvel. Csábrág Kajetán mindig jókedvű volt, amint illik is az emberiség barátjának. Cseres Márton előadta nehéz sorát. Hogy holnapra, Mindenszentek napjára feltétlenül kell az a harmincöt forint, mert a háziúr is szegény ember, az is alig várja a fertályt. Bizony naiv ember volt Cseres Márton nagyon, hozzá még füllentett is kicsinység. Mert bizony házbérre csak harminc forint kellett és ő mégis harmincötöt irt arra az ádáz papirosra, amit ott nyújtogatott szorgalmasan az elnök úrnak. — Aztán csak személyes hitelt kérek jótállás nélkül. — Hja, hja, vonogatta a vállát a hatalmas emberbarát. — szép volna, jó volna, ha az ember nem volna halandó. No de a Szövetkezetnek van forgalmi tőkéje elég, tíz százalékra megriszkírozhatja. Még nem vette ki a váltót Cseres Márton kezéből, mikor hirtelen csak odaszól. Mai számunk huszonnégy oldal. A kiállítás kritikája. — A legújabb kitüntetések. —