Pesti Napló, 1898. augusztus (49. évfolyam, 211-240. szám)
1898-08-02 / 212. szám
2 Budapest, kedd PESTI NAPLÓ, 1898. augusztus 2. 212. szám császárral egy Németország ellen való szövetségről alkudoztak, nyíltan megmondta Napóleonnak, hogy e szövetségből semmi sem lesz, mert Magyarország abba beleegyezni sohasem fog. A magyar és a német politika közti szolidaritás nem, mint sokan hiszik, Franciaország leveretése után keletkezett, hanem megvolt csírájában már sokkal régebben s ebből kelt ki később a hármas szövetség, mely már húsz év óta alapja az európai egyensúlynak. 1870-ben Andrássy volt az, aki a monarkiát visszatartotta attól, hogy Franciaországgal Németország ellen szövetkezzék. Ha legyőzik a porosz vezérlet alatti Németországot, akkor ismét Ausztria lett volna német vezérhatalommá és a dualizmus, valamint Magyarország önállósága legnagyobb veszélybe került volna. Ha pedig, ami valószínűbb, Oroszország beavatkozásával Franciaországgal együtt minket is levertek volna — kérdés, hol keresnék most Ausztria-Magyarországot Európa térképén ? Andrássy nagy szolgálatot tett 1870-ben Németországnak, de még nagyobbat a monarkiának és saját hazájának. A három császárszövetség ideje alatt, különösen az orosz-török háború idejében a magyar közvélemény olykor nem bírta felismerni Bismarck politikája és a magyar nemzet érdekei párhuzamosságát, s Andrássy nagy népszerűsége is alig bírta ki azt az erőpróbát, melynek a keleti események alávetették, de már a berlini kongresszus megmutatta, mit ért nekünk, mit Európa békéjének Bismarck és Andrássy egyetértése. Nemsokára elkövetkezett Bismarck politikájának ama nagy alkotása, melynek jelentősége majdnem fölér Németország egyesítésének tényével: a németosztrák-magyar szövetség megkötése, mely később Olaszország belépésével Hisz én is, ennyi tarka-barka rímmel Mért bíbelődtem, s pöngetém dalom’? Miért merengtem egy mesén örömmel ? Nem-ó, mert azzal én magam’ csalom. Becéztem egy ifjonti érzelemmel. Miből ma nincs, csak egy kis fájdalom. És jól esett előre öncsalás . . . — Isten veled, szegény Kokó Balázs. Mint Byron verses regényei és Puskin Anyégine — melyek külömben csak a formára rokonok a Délibábok hősével — Arany László stancái is gazdagok hasonló lirizálásokban. És gazdagok színben, képekben, elmésségben, meleg érzések megkapó kifejezésében, szóval mindabban, ami az igazi költőt teszi. A mai generáció már nem igen emlékszik rá, hogy a Délibábok hősének a szerzőjét annak idején mennyire keresték. Ez a verses regény a Kisfaludy-Társaság egyik nagy jutalmát nyerte meg. Mikor a jeligés levélkét felbontották, ebben a szerző neve helyett pár sornyi írást találtak, melyben a szerző kijelenti, hogy névtelen akar maradni és a pályázat alanyait visszaajándékozza a Kisfaludy-Társaságnak. Ez a szokatlan rendelkezés, meg a pályamű tartalmának mélysége, hangja és formai bravúrja széles körben elhitették azt a mesét, hogy a Délibábok hősét Arany János irta. S később, mikor lassan kint kitudódott, hogy a koszorúzott munkát Arany László irta — a Délibábok hőse még nyomtatásban is névtelenül jelent meg — a naivabbakból nem lehetett kiirtani azt a gyanút, hogy Arany János «segített» egy kicsit a fiának ... Mintha Arany János (aki gyakorlati pályára szánta a fiát s aki valamivel előbb egy cseppet sem örült meg fia—szintén pályanyertes —Joináó-jának), az az ember lett volna, ki örömét leli az irodalmi csínyekben, s mintha Arany László, hármas szövetséggé bővült. E műben, melyben Andrássy osztozik Bismarckkal, legnagyobb fényében ragyog a nagy kancellár politikai zsenije, de legvilágosabban jut kifejezésre az a gondolat is, hogy a magyar nemzet érdeke egyik legfényesebb pontban találkozik a német nemzet érdekével. Mindkettő a békének minél hosszabb fentartását követeli, a német úgy, mint a magyar, az újonnan kiküzdött alapokon befejezni kívánja belső konszolidációjának nagy művét. Az arányok különbözők, Németország Európa vezérhatalmassága lett, a magyar nemzet csupán a maga történeti területén kívánja megszilárdítani hatalmát. Amaz nagyobb, emez kisebb körben, de mindegyik hasonló célra törekszik, oly célra, melynek lényeges föltétele a viszonyok minél tovább fentartandó állandósága. A hármas szövetség e politikai gondolatnak maradandó kifejezője s amint Bismarcknak tényleges kormányzását túlélte, őt magát is előreláthatólag sokáig túl fogja élni. A magyar nemzet nélkül ez a nagy alkotás összedőlne, mint a boltozat, melynek zárókövét kiveszik. Midőn a ravatalon nyugvó nagy államférfi szellemének kifejezzük mély hódolatunkat s rámutatunk lángelméjének ama kisugárzásaira, melyek nemzetünk politikai életét oly közelről érintették s oly előnyösen befolyásolták, szeretnénk fátyolt borítani politikai pályafutásának egyik utolsó tényére, az úgynevezett orosz viszontbiztosítási szerződésre, mely azt látszik mutatni, hogy e nagy lángelme sem maradt ment az aggkorral beálló hibáktól Az a bizonyos «két vas» elmélet,, mely a hű szövetséges háta mögött a biztosítékoknak még egy második sorozatát kívánja felállítani, — úgy látszik nekünk — már a túlságig aggodalmaskodó vénség jellemvonásait tünteti föl. Bismarck nagy erényt aki csupa érzékenység és nemes büszkeség volt, képes lett volna az eféle megalkuvásokra!... De jellemző a Délibábok hősére, hogy ezt a mesét még b irodalmi körökben is komolyan vették, jellemző tartalmára s jellemző formájának tökéletességére. Annak, aki igazán tud olvasni, nem kell magyaráznunk, hogy az apa és a fiú gondolatvilága között lehetetlen észre nem venni, a temperamentum nagy külümbözőségén kívül, egy egész korszakot. A fiú érdeklődésének tárgya, látóköre, hangja s amit legelsőbb kellett volna mondanunk: lelkének alaphangulata egészen más, mint az apáé. Hogy Arany László, mindjárt a Délibábok hősének rendkívüli sikere után, visszavonult kedves magánosságába, sokan azzal magyarázták, hogy lelke mélyében megbántotta ez az otromba mese. Mások hivatala rovására írták a dolgot. Mintha azt, aki a Délibábok hősében így énekelt: Boldog, ki nem futott ábránd után? Irigyli is tán egy-egy régi társát, ki által úszva négy-öt év jogán, A párt nyomon kereste hivatását, S ballag fölebb a hivatal fokán. Nincs gondja több, mihelyt kékes papírja Nehány két-rétre gyűrt ivét beírja . .. teljesen elfoglalhatta volna a hivatala. Abból az érdeklődésből, melyet az irodalom iránt végig megőrzött *— s ennek az érdeklődésnek igen sok jelét adta — nyilvánvaló, hogy az említetteknél sokkal mélyebb okai lehettek a visszavonulásra; olyan okai, melyek az ambíció rejtelmességeivel függenek össze, vagy tán még mélyebben rejtőző okai. Mennyi szép dolgot olvashattunk volna látott ebben a tényében, mert hisz, ha maga a saját közlönyében nem publikálta volna és pedig oly célból, hogy utódai politikáját könnyelműnek és rövidlátónak tüntesse föl, a világ még ma sem tudna semmit erről a viszontbiztosítási szerződésről. Sem nálunk, sem Németországban nem akadt irányadó tényező, ki a nagy kancellárnak ezt a tényét, — mely azonban szerencsére káros hatásokat nem szült, — mentegette volna. Ma, a végtisztesség ünnepies napjaiban, nincs ideje a történelmi kritikának. Lehet, hogy ez egykoron felderít ma még homályos és teljesen meg nem értett pontokat a nagy ember életében. Lehet, hogy felderíti ezt a futó árnyat is, mely azonban nem képes elhomályosítani azt a sugárözönt, mely mint a lenyugvó napot, körülragyogja e nagy életpálya leáldozását. A kereskedelmi minisztérium államtitkára, Budapest, augusztus 1. A hivatalos lap holnapi száma közli Vörös Lászlónak, a kereskedelmi minisztérium államtitkárának, «saját kérelmére és eddigi buzgó szolgálatainak elismerése mellett» való fölmentését és dr. Schmidt Józsefnek, a szabadalmi hivatal eddigi elnökének államtitkárrá való kinevezését. Vörös László visszavonulása nagy veszteség a kereskedelmi minisztériumra nézve. Minden egyéb kiváló tulajdonságát nem tekintve, egyik legalaposabb ismerője volt a kereskedelmi minisztérium ügykörének és az e minisztérium alá tartozó személyzetnek, mely sok ezer ember együttvéve. Bár egész kis hadsereget tesz ez a személyzet, talán nincs körében egy ember sem, aki Vörös Lászlóra másképpen, mint a legrokonszenvesebb érzelmekkel gondolna. A nagyközönség körében szintén nagy szimpátiával találkozott a volt államtitkár. Ennek a minisztériumnak a természete magával hozza, hogy ügyei nem intézhetők el írásosan, hanem csakis az emberekkel való folytonos érintkezés útján. Vörös László — akinél több aktát nem intézett el senki — e nélkül attól a költőtől, aki a Délibábok hősével beírta nevét az irodalomtörténetbe s azután annyira nem törődött többé a munkájával, hogy második kiadást sohase rendezett belőle, amely okból könyvét ma már alig lehet megszerezni?! Vájjon nem aféle lelki korú hatott-e közre ebben, aminő már annyi nagy és jeles emberünket elcsüggesztette ? — sohase fogjuk megtudni. Mindenesetre örök kár, hogy a Délibábok hősével mindjárt be is fejezte fényesen kezdődő irodalmi pályafutását, s hogy utóbb csak magának írogatott, ha igaz. Verses regényt írtak azóta többet, de szebbet, mint a Délibábok hőse, nem igen írnak egyhamar, ha ugyan még írnak egyáltalán, s ez a forma nem megy ki végképpen a divatból, mint ahogy eltűnik a világból az a melankólia, mely a stancáknak életet adott. Arany László az utolsó évtizedben munkássága egy jelentékeny részét atyja irodalmi hagyatékának szentelte. E sorok írója oly szerencsés volt, hogy tanúja lehetett ennek a végtelen fiút gyöngédségre valló, kegyeletben páratlan munkásságnak. Mennyi fáradságba és utánjárásba került, míg Arany János hátrahagyott iratai a maguk teljességében kerülhettek a nyilvánosság elé, s mily örömet talált abban a gondosságban, melylyel e nagybecsű iratokat sajtó alá rendezte ! Ez az évekig tartó munkásság mutatta csak, mennyi gyöngédség lakott benne, akit oly sokan ridegnek tartottak, s még annak is, akit a hála fűzött hozzá, csak ez a mélységes, fiúi kegyelet magyarázta meg, hogy a zárkózottság néha csak a nagy érzések szemérmetessége. Ambrus Zoltán.