Pesti Napló, 1905. július (56. évfolyam, 179-209. szám)
1905-07-01 / 179. szám
56-dik évfolyam. 179. szám.I ELŐFIZETÉSI ÁRAS: Egész évre 28 kor. —ei. Filivre ___ 14 .— Negyedévre — 7 „— Egy héra_ _ a . 40 rt Egyes szám _____ efin. Vidéken_ _ _ 10 •• Apró hirdetések i ft Egy szó 4 fillér, vastagabb betűvel 6 fillér. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szombat, július 1. Kérjük azokat a tisztelt vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése június végén lejárt hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. „Knyaz Potemkin.“ Budapest, június 30. Knyaz Potemkin, illetve Knyaz Lavricseszki, ahogy az oroszok nevezik, II. Katalin cárnő legelső kegyence, aki megalkotta a feketetengeri flottát, összekapcsolta a Krímet Oroszországgal, és tehetetlensége dacára is az európai hatalmak legféltetőbb diplomatája volt: végigvezette hatalmas úrnőjét birodalmának nyomorgó falvain és virággal, díszszel ékítette az országút mentén levő házakat, hogy eltakarja a szörnyű valóságot, amely az orosz nép poáiban tanyázott. A «Knyaz Potemkint pedig egy évszázaddal névatyjának halála után felvonja árbocára a forradalom vörös lobogóját és gyilkos ágyúinak csövét s nekiszögezi Odessza városának, hogy a romokba lőtt házak irtózatos képét állítsa Katalin cárnő utódjának szemei felé. Potemkin herceg virágok hazugságai, festett képek látszata mögé rejtette a milliók kétségbeesett helyzetét; a «Knyaz Potemkin» pedig bömbölő ágyúinak harsogó hangjával ordítja a cár fülébe a rettenetes valóságot. Potemkin képei eltűntek, és a cár előtt a «Knyaz Potemkin» ágyúi merednek! A história gyakran megismétlődő gyilkos iróniája van abban, hogy a legtökéletesebb cári abszolutizmusnak leghatalmasabb kegyence adott nevet a jelenlegi orosz mozgalom első, igazán forradalmi eseményének. A cári hatalom egy vízi szörnyetege, amelynek puszta megjelenése páni félelmet ébreszt, letépi árbocáról a mindenható fejedelem zászlaját és felvonja helyébe az autokráciának hadat üzenő forradalom vörös lobogóját! Ez igazán a vég kezdete. Már nem a nyomorgó, éhező nép, nem az eszményiségért küzdő értelmiség, nem a méltóságában megalázott és elnyomott kis- és képnemesség lázad a cárizmus ellen. A testőrök fognak fegyvert, akik a birodalom messze térségein a védelem erősségei, a cári abszolutizmus ellenállásának segítői voltak. Ez a hadsereg forradalma, amely a nemzetek forradalmának fegyverrel való felszerelését és a szabadságharcok véres útra való terelését jelenti. Ez nem esemény, nem mozgalom, nem zavargás többé. Ez forradalom, a szónak történelmileg helyes, emberileg jogos és nemes értelmében ! Amit II. Katalin cárnő Potemkinje akart: elvakítani az uralkodót és nyomorban hagyni a milliókat, azt ágyúival akarja lehetetlenné tenni II. Miklós cár «Potemkin»-je. Katalin cárnő kegyencének műve sikerült és minden jel arra vall, hogy II. Miklós cár «Potemkin»-je is elvégzi majd a maga dolgát. Akár elpusztítja Odesszát, akár a levegőbe röpíti önmagát, vagy akár elpusztul a többi hajó támadásától, a hadsereget a «Potemkin» terelte a forradalom útjára és a példával, amelyet a cár katonáinak adott, többet ártott a cárizmusnak, mint a fegyvertelen tömegek milliói eddig ártottak. A cárizmus, amely letiporta minden belső ellenségét, amely félelmet és e feleimen alapuló tiszteletet tudott szerezni magának az egész világon és a népek uralmán felépült monarkiák nagy keverékében úgyszólván egyedül tudta megtartani, sőt növelni a maga autokratikus, sőt abszolút hatalmát: egy semmibe vett, lekicsinyelt ellenféltől egyszeriben olyan döfést kapott, amilyenről még álmában sem hallott Lydia. A győzhetetlen atyuska, akinek a nép legendáiban az atyaisten mellett van a helye, és akit nem kevesebb tisztelet illet meg, mint emezt, mert ő is nagy, erős és egyetlen: nem volt se nagy, se erős, amikor a sárga pogányok ellen kellett háborúba mennie. És a legendák egyszeriben elvesztették varázsukat, és a néplélek naiv hitét irtózatos erővel tépte szét a valóság kegyetlensége. A magrzen. Irta: Cholnoky Viktor. (Utánnyomás tilos.) A marokkói veszedelem egyelőre elsimult. Franciaország, miután Delcassét, mint valami botcsinálta Curtiust beletaszította a nemzetközi politika tátongó örvényébe és miután lemondott a madridi egyezményben szerzett jogairól, nem csekély megalázkodás árán meghozta a békének azt az áldozatot is, hogy belenyugodott egy újabb konferencia megtartásába. Ez a konferencia, amelyet főképpen a mag eten kívánt, újból fogja szabályozni az európai hatalmak viszonyát Marokkóhoz és kétségtelenül megszünteti a «pénétration -pacifique» ama jogát, amelyet a madridi egyezmény adott meg Franciaország....!.. Ez a konferencia tehát nemcsak Németország sikerét jelenti Franciaországgal szemben, hanem a maghzen diadalát is a gyűlölt franciák fölött. Mert a" maghzen gyűlöli a franciákat. A maghzei" pedig igen nagy úr Marokkóban. De ne tessék azért róla azt gondolni, hogy talán valami teljes hatalmú miniszter, a császár helyettese, vagy valami ura fejére nőtt kegyenc. A maghzen nem személy. De nem is kormány, minisztérium, vagy államtanács, sőt nem is jogi személ, vagy vasáros fogalom, hanem a maghzen. Valami államszervezetféle, amelynek a mivoltát csak akkor lehet valóban megérteni, ha röviden végigfutunk a mai Marokkó kialakulásának a történetén. Marokkó tudvalévően Törökország és Perzsia mellett a harmadik nagy mohamedán állam. De míg a részben ozmán, nagyobb részben arab Törökországban az izlam a szunna elvei szerint, az árja Perzsiában viszont a sír szerint igazodik, addig Marokkóban, ahol az izlamot hordó arab törzsek erősen megvegyültek más sémi fajokkal (a többi között a karthágóiak ivadékaival is), és néger népekkel, a mohamedánizmus is egészen külön alakulatot vett, így például megtartotta az izlámnak azt a nemcsak vallásilag, de politikailag is rendkívül fontos dogmáját, hogy államfő, uralkodó csak a prófétának, illetve Alinak az utóda lehet, de a trónöröklés rendjét egészen a másik két szektától elütően szabályozza. A szunnita felfogás szaránt mindig a család legidősebb tagja követi elődjét a trónon, így tehát a török szultán utóda mindig legidősebb öcscse volna, ha idejében el nem tennék láb alól. A síitáknál mindig az uralkodó legidősebb fia a trónutód, Marokkóban ellenben a seriff (mert tulajdonképpen ez a marokkói szultán hivatalos neve), maga jelöli ki az utódját azzal, hogy ráhagyja örökül a barakát. És még a saját szőkébb családjához sincs kötve utóda megválasztásában, csupán az a kötelessége, hogy serifátot próféta-utódot tegyen meg az örökösévé. Tudni kell, hogy azok között a kóbor törzsek között, amelyek Marokkóban és egyáltalán Afrika északi partvidékén laknak, csak úgy hemzsegnek a serifátok, Ali zöldturbános leszármazói. És legtöbbször hiteles is a leszármazásuk, mert Alit és első sorban való nemzedékét az abszolút ostobaságukért Allah nagy termékenységgel kárpótolta. A középkor vége felé, az Almoravidák és Almohádok idejében kezdett megerősödni valami központi kormányzat s a trón, amelynek a többi, kisebb serif alárendelve érezte magát, apáról fiúra szállt. Később azonban az történt, hogy a dinasztia kezdett kimerülni s az a törzs is, amelyből származott, amely tehát hatalmának természetes védője volt, éppen a hatalom élvezetében, a jóllétben elpuhult s elveszítette harci erényeit. Marakes, az ország déli fővárosa, a császár székhelye, kezdett könnyű prédájává válni valamelyik elszaporodó és edzettségét el nem veszítő pusztai törzsnek és serifjének. Töméntelen levert, félig levert, vagy pedig diadalmas forradalom után végre az egyik marakesi serifnek diplomatikus gondolata támadt: a rátörő törzset nem iparkodott fegyverrel visszaverni, hanem szövetséget kötött vele azzal a feltétellel, hogy halála után az ő serifjére hagyja a barakát. Ilyenképpen neki és utódjának már nem egy, hanem két törzs lett a támogatójává. Ezzel a politikával, amely nagyban hasonlít az európai uralkodóházak nősülő politikájához és amely később csakugyan a nősülést is felvette az eszközei közé, alakult ki azután egy hatalmas törzsszövetség, amelynek négy arab és egy néger törzs lett, kisebb töredékeket nem számítva, a tagja. Az á'-zúsz, serákha, udája és sererda törzsek az arabok, a buakhár a szerecsen. Ez a törzsszövetség a maghzen, amely eszerint tehát valami vallásos és családi alapokra fektetett katonai hűbérességnek fe- Jrai számunk 24 oldal.