Pesti Napló, 1916. augusztus (67. évfolyam, 212–242. szám)
1916-08-06 / 217. szám
'90- Vasárnap PESTI NAPLÓ 1916. augusztus 5 asiaromi — Egy korona jár, — felelte. "Átadom neki kétkoronásomat.Nem tudok visszaadni, — mondta ördögi mosolylyal. Nála hagytam. " Budán elfedeztem, egy nagyobb vendéglőben. A főpincér férfi, a kiszolgálók mind nők. Hatan vannak. Vendég nem volt sok, összeszámoltam, lehettünk tizen. Leülök, a kiszolgálónők állanak a harmadik üres asztalnál egy csomóban s igen élénken beszélgetnek. •* — Tudod, — mondja az egyik, — azt írtam neki, hogy már késő, minek okoskodik? —• Ugy van, minek okoskodik! — rúgták rá a többiek s mind igen nevettek. Rám nézett kettő, gondoltam, no, most mindjárt hozzák az étlapot. De semmi mozdulás. Megzörgetem a vizespoharat. A két kiszolgálónő ismét felém tekint. De most már fenyegető pillantás a szemükben. Riadtan húzom a nyakam a vállamba. Várok. Várok és a pillantásuk már szelid. Tehát várok és várok, már tíz perc óta várok. Nagyon éhezem, ismét megzörgetem a poharat. Pont a nevetésük közepébe zörgetek. Úgy látszik, nem hallják. Zörgetek újból, már a késekkel, villákkal csörömpölök. — Mi tetszik", — rohan ki a vendéglőből hozzám a szabadba egy pocakos úr . . . azért nem kell felborítani az asztalit Ha nem tetszik, mehet az úr másik vendéglőhez . . . Jolán, étlapot! A kiszolgálók társaságából a Jolán nevezetű nő végre odajön, hozza az étlapot... Ujab tizperc, mig a levest, ujabb tizperc, mig a húst hozzák... Déli egy órától fél háromig ültem egy vendéglősben, ahol tíz vendég és hat kiszolgáló volt. — Fizetni. A főpincér összeszámol. — Hét negyven. Leteszek tíz koronát. — Nem tudok visszaadni. Ekkor már tótágast állt az idegzetem... Nehezen azonban mégis kaptam vissza két koronát. Ismét egy papír kétkoronásom volt. A többit borravalónak hagytam ott. — Emnye. — szólok a főpincérnek — adjon ezért a forintért cigarettát. Princeszász van csupán, — feleli — tizenkét fillér darabja.— Drága, nem kell. — De tanító úr. — szól közbe a tudósító, — mert nem vette meg, hisz örülni kell, ha egyáltalán kap! — Ez volt a vesztem. •— folytatta — mert elmentem a Margit-körútra egy trafikba. (A nyálam csorgott már a cigarettáért.) — Kérek tiz királyt. — Nincs. — Isölgyet. — Az sincs. — Mi van hát? — Semmi sincs ... török dohány van. Tetőik? Azzal elibémlök egy pakli török dohányt. Azelőtt, békében, hatvan fillér volt, most korona harmincöt. — Kérek még hozzá cigarettapapírt. Adott, s összeszámolja: korona negyvenöt jött ki. Leteszem a két koronámat. Benyúl a fiókba, kiveszi a bélyeges könyvet, ad két húszfilléres bélyeget és egy tízfilléreset. Azután másik fiókba nyúl, kitesz egy skatulya gyufát. — Ezeket nem kértem. —— feleltem — úgy tesz, mintha nem hallotta volna, beszélget a kisasszonyával Erősebben megnyomom a szót: — Se bélyeg, se gyufa nem kell. — •sajnálom, másként nem tudok visszaadni. Ekkor már, uram, felfordult velem a világ. Azt hittem, epeömlést kapok. Kiabáltam, s ha jól emlékszem, levertem a képeslapállványt és felborítottam a szopókásdobozt. Azután megfogtak, kivonszoltak az utcára, s ott folytattuk tovább. Így történt uram, ez volt az én pesti kálváriámn, de fogadom, hogy mig a háború tart, nem jövök többé Pestre s a békekötés után is majd csak két év múlva. d. o. Punta Sorfeim megrossanása Áldott föld Somogyország földje. Atrix leonum. Oroszlánok hazája, dajkája. Egész hadseregre való vitézt adott már a hazának. Kerül belőlük baka, huszár, tüzér, vadász, Budapestre, Pozsonyba, Reichenbergbe, aztán északra, délre, délnyugatra . . . amerre csak „Ferenc Jóska" akarja. A köpcösebbje, mokányabbja Pestre kerül. Mire mundér feszül dagadó izmaira, mikor zöld parok simul kemény nyakához, rézkürt meg a sapkájához: megszületik a 24-es jaguár. Jáger ugyan a vadásznak magyar neve, de mióta egy vitéz brigadéros jaguárnak keresztelte az ő kedves gárdacsapatát, azóta jogerős ez a titulus. Végigverekedte a 24-es vadászzászlóal Galiciát, a lengyel mezőket — Brest-Litovszkig, aztán elment „világot látni" a Doberdóra, meg Tirolba. Costezin körül verte a taliánt, amikor jött a parancs: masírozni Arsiero alá. Ma itt, holnap ott. Megszokta már a csavargást a „jaguár." A rohanó Astico völgye felett áll őrt Olaszország határvára. Előtte óriási hegy terpeszkedik. Hátán a vár egyik nagy páncélerődje, a Punta Corbin. A hegy teste ketté van hasítva. Mintha óriási ék hasította volna be a derekát. Ez a Waldassa szakadék. — A páncélerődöt el kell foglalni! A parancs egy kis „Gruppe"-nak szólt, melyet a 47-es szlovén regiment két zászlóaljából, meg a budapesti 24-es vadászzászlóaljból alakítottak. Május 29-én megindult az ostromló csapat. Bravúros, fárasztó mentelés után odaérkezett a szakadék tövéhez. Alkonyatig húzódó „tus" fogadta a gruppét balról. Fönn a tetőn nem adott életjelt magáról az ellenség. Minek is pazarolná a numiciót! Előtte a Waldassa hét-nyolcszáz méteres sziklafala, jobbról az Astico vize, fölötte szédületes magasságba szökő, függőleges hegyoldal. Itt ugyan föl nem mászik se magyar, se osztrák, se szlovén! csak két-három kilométerrel balra közelíthető meg az erőd, ahol a hegy egészen a szakadékba hajol. Ott már géppuskák svarmliniája köszönti azt, aki a Waldassából mozdulni mer. A terv másnapra szól. Megindul majd a grupp a hegy bal sarka felé vezető szerpentin úton, elől a 47-esek, utánuk a 24-esek, amikor a szlovének kiverik árkaiból az ellenséget, tőlük jobbra felfejlődik a magyar zászlóalj s közös erővel foglalják el Punta Corbint. Leszállt az éjszaka. Fenn a tetőn alszik a „digó." De nem a jaguár! A magyar ember nem szereti a görbe utakat. Neki mindig a legjobb: „torony iránt." Ismeri embereit a magyar őrnagy, sárosberkeszi Tóth-Kádár. Tudja, hogy a vadász megbirkózik minden akadálylyal. Hát jó magyar szokás szerint — Gyerünk torony iránt! Harmincadikán gyönyörű májusi nap kell a hegyóriások fölé. A talián-ég talán sohasem volt ragyogóbb. A gruppé másik része még az előkészületeknél tart, mikor a 24-es vadászzászlóalj egyik százada megkezdi a hegymászást. Egyik ember tolja a másikat. Aki előljár, kötelet erősít sziklatőhöz, bozótkoronához, s húzza fölfelé a többit. Az ellenség — úgy tetszik — nem lát, nem hall semmit. De birokra kel helyette a hegy. Belehasítja hegyes szikláját a lábakba, tüskés bozótszakállal beleszúrja a katonák kezébe, arcába. Néha megáll egy-egy öregebb somogyi szuszogva: — Asszondom gyerekek, ez talán még a Gellérthegynél is magasabb! — Semmi apám! — biztatja őket a századparancsnok, egy hadnagy, — mindjárt az Úristennél leszünk! És a vadász kúszik feljebb, mindig feljebb. Alpesibenszülöttek elálmélkodnának, milyen ügyesen járja az istenkisértő utat. Honnan tanulta? Ki adta neki a merszet, megbirkózni a lehetetlennek - -Délután négy órakor eléri a tetőt két sza-kasz. Félórával később az egész század. A tető széle tisztás. Néhány száz" lépésnyire sürü erdő. Azt mondják, a természet megérzi a viharok kelését. Lelke van a fának, fűnek, a föld göröngyének » , . Imbolyogni kezdenek a lombok. Összeborulnak nagy sut», fogással. Egyik fa tovább adja a másiknak,, szinte hallani, mint surhan át rajtuk a vészhír.: —Jönnek! Csönd. Csak a szivek dobognak. ' Egyetlen intés. Megindulnak a katonák."" Nesztelen kúszással kígyózik a vonal . . ..Lassan-lassan elnyeli a szürke pontokat a zöldombtenger. Heves szél cibál bele az erdő üstökébe. Ágak reccsenése összevegyül a sz.'! zúgásával. • • Fojtott, rövid kommando: — Halt! . . . Középen tisztás. Olasz feldwache. Ki alszik, ki még hanyatt dőlve bámulja az eget. Minden kéz a fegyveren ... A vohal összegörbül. Tompa robaj . . . Szurony erdő kel ki a fák sünjéből. Mozdulásra sincs idő. Csak annyiban változik a kép, hogy nem az eget, hanem magyar vadászok szuronyát bal múlja a talián. Tiz ember visszamarad a taliánok őrizetére. A svarmlénia megy tovább. Oszladozik a zöld homály. Előtűnik mogorva ábrázatával az erőd, öt-hatszáz lépésre van az erdő szélétől. Körülötte szabályos, szögben hajló vonalerdő: a drótháló. Fölfejlődnek a szétszakadt sorok. Távol, balra, a szakadék szélén pattog a szikla. Ott is ég már a föld a talián alatt. Szólnak a 47-es fegyverek . . . Patrus megy előre. Sok vihart látott somogyi szakaszvezető a parancsnok. A drótháló mögött nyolcméteres betonárok. Fönn a páncéltoronyban testes gerendák nyúlnak előre. Ijesztőnek, hogy ágyúnak nézte messziről a vadász, pedig az öreg komondorokat rég elcipelte a „digó." Ellenség, sehol. A patrus jelentést küld: megtalálta a drótrengetegben az utat az erőd kapujához. Futólépés. Mint a méhraj Özönlik az ostromlók csapata ki az erdőből. Hirtelen meszsze visszahangzó dördülés! Sortűz tör elő az erődből. Punta Corbin fölébredt! . . . Itt-ott felbukik egy a rohanók közül. Egy helyett tíz száguld előre. Komáromy szakaszvezető már ott verekszik kis csapatával az erőd udvarán." Zuhog a puskatus. Mint a megzavart hangyaboly tódul kifelé a rejtett zugokból a,talián. De már ott van két szakasz, ott az egész század, ott van valamennyi. Pokoli zsivaj . . . Szüretelnek a vadászok. Sok olasz koponya érett meg a halálra július 30-án délután. Aki jókor észbe kap, megadja magát. Negyedóra múlva már a zsákmányt hordják hegyekbe a „jaguárok." Jelentés jön. Ellenség a dombon, a vár mögött. Nagyobb osztagok rohannak Punta Corbin felmentésére. Nincs idő megállásra, pihenésre. Újra ropog a fegyver . . . Egetverő hurrái! . . . Szélesen, elnyújtva visszhangozzák a hegyfalak. Fut, bukdácsol az olasz vissza, le a völgybe. Nagy a vigság a svarmliniában. Alig lehet betömni egy-egy hangosabb jaguárnak a száját hogy ne kurjongasson az Olasz után: — Ne szaladj pajtás, holnap is lesz mi t égnap! ... Mire az este, a nagy piktor lilásra mázolgatta az Astico vizét, Punta Corbin páncélerőd telefonszobájából vitte a drót a büszke jelentést hátra, a brigádnak, a divíziónak, az egész hadseregnek, hogy Arsiero egyik kapuját bedöntötték a 24-es vadászok. Kovács László ibold mognum Budapest, augusztus 5. Gróf Apponyi Albert és Rakovszky István a királynál. Gróf Apponyi Albert, aki jelenleg Eberhardon időzik, tegnap táviratot kapott a kabinetirodából, amely szerint őfelsége hétfőn délután fél egy órakor fogja audiencián fogadni. Rakovszky István fél kettőkor járul a király elé. loxíi;) nobnim uobrriM