Pesti Napló, 1916. augusztus (67. évfolyam, 212–242. szám)

1916-08-06 / 217. szám

'90- Vasárnap PESTI NAPLÓ 1916. augusztus 5 as­­iaromi — Egy korona jár, — felelte. "Átadom neki kétkoronásomat.­­Nem tudok visszaadni, — mondta ördögi mosolylyal. Nála hagytam. " Budán elfedeztem, egy nagyobb vendéglőben. A főpincér férfi, a kiszolgálók mind nők. Hatan vannak. Vendég nem volt sok, összeszámoltam, le­hettünk tizen. Leülök, a kiszolgálónők állanak a harmadik üres asztalnál egy csomóban s igen élénken be­szélgetnek. •* — Tudod, — mondja az egyik, — azt írtam neki, hogy már késő, minek okoskodik? —• Ugy van, minek okoskodik! — rúgták rá a többiek s mind igen nevettek. Rám nézett kettő, gondoltam, no, most mindjárt hozzák az étlapot. De semmi mozdulás. Megzörgetem a vizespoharat. A két kiszolgálónő ismét felém tekint. De most már fenyegető pillantás a szemükben. Riad­tan h­úzom a nyakam a vállamba. Várok. Várok és a pillantásuk már szelid. Tehát vá­rok és várok, már tíz perc óta várok. Nagyon éhe­zem, ismét megzörgetem a poharat. Pont a neve­tésük közepébe zörgetek. Úgy látszik, nem hall­ják. Zörgetek újból, már a késekkel, villákkal csö­römpölök. — Mi tetszik", — rohan ki a vendéglőből hoz­zám a szabadba egy pocakos úr . . . azért nem kell felborítani az asztalit Ha nem tetszik, mehet az úr másik vendéglőhez . . . Jolán, étlapot! A kiszolgálók társaságából a Jolán nevezetű nő végre odajön, hozza az étlapot... Ujab tizperc, mig a levest, ujabb tizperc, mig a húst hozzák... Déli egy órától fél háromig ültem egy vendéglősben, ahol tíz vendég és hat kiszolgáló volt. — Fizetni. A főpincér összeszámol. — Hét negyven. Leteszek tíz koronát. — Nem tudok visszaadni. Ekkor már tótágast állt az idegzetem... Ne­hezen azonban mégis kaptam vissza két koronát. Ismét egy papír kétkoronásom volt. A többit bor­ravalónak hagytam ott. — Emnye. — szólok a főpincérnek — adjon ezért a forintért cigarettát. Princeszász van csupán, — feleli — tizen­két fillér darabja.­­— Drága, nem kell. — De tanító úr. — szól közbe a tudósító, — mert nem vette meg, h­isz örülni kell, ha egyál­talán kap! — Ez volt a vesztem. •— folytatta — mert elmentem a Margit-körútra egy trafikba. (A nyálam csorgott már a cigarettáért.) — Kérek tiz királyt. — Nincs. — Isölgyet. — Az sincs. — Mi van hát? — Semmi sincs ... török dohány van. Tet­őik? Azzal elibém­lök egy pakli török dohányt. Az­előtt, békében, hatvan fillér volt, most korona harmincöt. — Kérek még hozzá cigarettapapírt. Adott, s összeszámolja: korona negyvenöt jött ki. Leteszem a két koronámat. Benyúl a fiókba, kiveszi a bélyeges könyvet, ad két h­úszfilléres bélyeget és egy tízfilléreset. Azután másik fiókba nyúl, kitesz egy skatulya gyu­fát. — Ezeket nem kértem. —— feleltem —­ úgy tesz, mintha nem hallotta volna, beszélget a kisasszo­nyával Erősebben megnyomom a szót: — Se bélyeg, se gyufa nem kell. — •sajnálom, másként nem tudok visszaadni. Ekkor már, uram, felfordult velem a világ. Azt hittem, epeömlést kapok. Kiabáltam, s ha jól emlékszem, levertem a képeslapáll­ványt és felborítottam a szopókásdobozt. Azután megfogtak, kivonszoltak az utcára, s ott folytat­tuk tovább. Így történt uram, ez volt az én pesti kálvá­riámn, de fogadom, hogy mig a háború tart, nem jövök többé Pestre s a békekötés után is majd csak két év múlva. d. o. Punta Sorfeim megrossanása Áldott föld Somogyország földje. Atrix leonum. Oroszlánok hazája, dajkája. Egész hadseregre való vitézt adott már a hazának. Kerül belőlük baka, h­uszár, tüzér, vadász, Budapestre, Pozsonyba, Reichenbergbe, aztán északra, délre, délnyugatra . . . amerre csak „Ferenc Jóska" akarja. A köpcösebbje, mokányabbja Pestre ke­rül. Mire mundér feszül dagadó izmaira, mi­kor zöld parok­ simul kemény nyakához, réz­kürt meg a sapkájához: megszületik a 24-es jaguár. Jáger ugyan a vadásznak magyar neve, de mióta egy vitéz brigadéros jaguárnak ke­resztelte az ő kedves gárda­csapatát, azóta jog­erős ez a titulus. Végigverekedte a 24-es vadászzászlóal Galiciát, a lengyel mezőket — Brest-Li­tovszk­ig, aztán elment „világot látni" a Do­berdóra, meg Tirolba. Costezin körül verte a taliánt, amikor jött a parancs: masírozni Arsiero alá. Ma itt, hol­nap ott. Megszokta már a csavargást a „ja­guár." A rohanó Astico völgye felett áll őrt Olaszország határvára. Előtte óriási hegy ter­peszkedik. Hátán a vár egyik nagy páncél­erődje, a Punta Corbin. A hegy teste ketté van hasítva. Mintha óriási ék hasította volna be a derekát. Ez a Waldassa szakadék. — A páncélerődöt el kell foglalni! A parancs egy kis „Gru­ppe"-nak szólt, melyet a 47-es szlovén regiment két zászló­aljából, meg a budapesti 24-es vadászzászlóalj­ból alakítottak. Május 29-én m­egindult az ostromló csa­pat. Bravúros, fárasztó mentelés­ után odaér­kezett a szakadék tövéhez. Alkonyatig húzódó „tus" fogadta a gruppét balról. Fönn a tetőn nem adott életjelt magáról az ellenség. Minek is pazarolná a n­umiciót! Előtte a Waldassa hét-nyolcszáz méteres sziklafala, jobbról az Astico vize, fölötte szédületes magasságba szökő, függőleges hegyoldal. Itt ugyan föl nem mászik se magyar, se osztrák, se szlovén! csak két-három kilométerrel balra közelíthető meg az erőd, ahol a hegy egészen a szakadékba ha­jol. Ott már géppuskák svarmliniája köszönti azt, aki a Waldassából mozdulni mer. A terv másnapra szól. Megindul majd a grupp a hegy bal sarka felé vezető szerpentin úton, elől a 47-esek, utánuk a 24-esek, amikor a szlovének kiverik árkaiból az ellenséget, tő­lük jobbra felfejlődik a magyar zászlóalj s kö­zös erővel foglalják el Punta Corbint. Leszállt az éjszaka. Fenn a tetőn alszik a „digó." De nem a jaguár! A magyar ember nem szereti a görbe utakat. Neki mindig a leg­jobb: „torony iránt." Is­meri embereit a ma­gyar őrnagy, sárosberkeszi Tóth-Kádár. Tudja, hogy a vadász megbirkózik minden akadály­lyal. Hát jó magyar szokás szerint — Gyerünk torony iránt! Harmincadikán gyönyörű májusi nap kell a hegyóriások fölé. A talián-ég talán sohasem volt ragyogóbb. A gruppé másik része még az előkészületeknél tart, mikor a 24-es vadász­zászlóalj egyik százada megkezdi a hegymá­szást. Egyik ember tolja a másikat. Aki elől­jár, kötelet erősít sziklatőhöz, bozótkoroná­hoz, s húzza fölfelé a többit. Az ellenség — úgy tetszik — nem lát, nem hall semmit. De birokra kel helyette a hegy. Belehasítja hegyes szikláját a lábakba, tüskés bozótszakállal bele­szúrja a katonák kezébe, arcába. Néha meg­áll egy-egy öregebb somogyi szuszogva: — Asszondom gyerekek, ez talán még a Gellérthegynél is magasabb! — Semmi apám! — biztatja őket a századparancsnok, egy hadnagy, — mindjárt az Úristennél leszünk! És a vadász kúszik feljebb, mindig fel­jebb. Alpesi­benszülöttek elálmélkodnának, milyen ügyesen járja az istenkisértő utat. Honnan tanulta? Ki adta neki a­ merszet, megbirkózni a lehetetlennek - -Délután négy órakor eléri a tetőt két sza-­­kasz. Félórával később az egész század. A tető széle tisztás. Néhány száz" lépés­nyire sürü erdő. Azt mondják, a természet megérzi a viharok kelését. Lelke van a fának, fűnek, a föld göröngyének » , . Imbolyogni­ kezdenek a lombok. Összeborulnak nagy sut», fogással. Egyik fa tovább adja a másiknak,, szinte hallani, mint surhan át rajtuk a vészhír.: —Jönnek! Csönd. Csak a szivek dobognak. ' Egyetlen intés. Megindulnak a katonák."" Nesztelen kúszással kígyózik a vonal . . ..Las­­­san-lassan elnyeli a szürke pontokat a zöld­­­ombtenger. Heves szél cibál bele az erdő üs­tökébe. Ágak reccsenése összevegyül a sz.'! zú­gásával. • •­­ Fojtott, rövid kommando: — Halt! . . . Középen tisztás. Olasz feldwache. Ki al­szik, ki még hanyatt dőlve bámulja az eget. Minden kéz a fegyveren ... A vohal össz­egörbül. Tompa robaj . . . Szurony erdő kel ki a fák sünjéből. Mozdulásra sincs idő. Csak annyiban változik a kép, hogy nem az eget, hanem magyar vadászok szuronyát bal múlja a talián. Tiz ember visszamarad a taliá­nok őrizetére. A svarmlénia megy tovább. Oszladozik a zöld homály. Előtűnik mogorva ábrázatával az erőd, öt-hatszáz lépésre van az erdő szélé­től. Körülötte szabályos, szögben hajló vonal­erdő: a drótháló. Fölfejlődnek a szétszakadt sorok. Távol, balra, a szakadék szélén pattog a szikla. Ott is ég már a föld a talián alatt. Szólnak a 47-es fegyverek . . . Patrus megy előre. Sok vihart látott somogyi szakaszvezető a parancsnok. A drótháló mögött nyolcméteres betonárok. Fönn a páncéltoronyban testes gerendák nyúl­nak előre. Ijesztőnek, hogy ágyúnak nézte messziről a vadász, pedig az öreg komondo­rokat rég elcipelte a „digó." Ellenség, sehol. A­ patrus jelentést küld: megtalálta a drótrenge­tegben az utat az erőd kapujához. Futólépés. Mint a méhraj Özönlik az os­tromlók csapata ki az erdőből. Hirtelen mesz­sze visszahangzó dördülés! Sortűz tör elő az erődből. Punta Corbin fölébredt! . . . Itt-ott felbukik egy a rohanók közül. Egy helyett tíz száguld előre. Komáromy szakaszvezető már ott verekszik kis csapatával az erőd udvarán." Zuhog a puskatus. Mint a megzavart hangya­boly tódul kifelé a rejtett zugokból a,talián. De már ott van két szakasz, ott­ az egész szá­zad, ott van valamennyi. Pokoli zsivaj . . . Szüretelnek a vadászok. Sok olasz koponya érett meg a halálra július 30-án délután. Aki jókor észbe kap, megadja magát. Negyedóra múlva már a zsákmányt hord­ják hegyekbe a „jaguárok." Jelentés jön. El­lenség a dombon, a vár mögött. Nagyobb osz­tagok rohannak Punta Corbin felmentésére. Nincs idő megállásra, pihenésre. Újra ropog a fegyver . . . Egetverő hurrái! . . . Szélesen, elnyújtva visszhangozzák a hegyfalak. Fut, bukdácsol az olasz vissza, le a völgybe. Nagy a vigság a svarmliniában. Alig lehet betömni egy-egy h­angosabb jaguárnak a szá­ját hogy n­e kurjongasson az Olasz után: — Ne szaladj pajtás, holnap is lesz m­i t ég­nap! ... Mire az este, a nagy piktor lilásra má­zolgatta az Astico vizét, Punta Corbin páncél­erőd telefon­szobájából vitte a drót a büszke jelentést hátra, a brigádnak, a divíziónak, az egész hadseregnek, hogy Arsiero egyik kapuját bedöntötték a 24-es vadászok. Kovács László ibold m­ognum Budapest, augusztus 5. Gróf Apponyi Albert és Rakovszky Ist­ván a királynál. Gróf Apponyi Albert, aki jelenleg Eberhardon időzik, tegnap táviratot kapott a kabinetirodából, amely szerint őfel­sége hétfőn délután fél egy órakor fogja au­diencián fogadni. Rakovszky István fél kettő­kor járul a király elé. loxíi;) nobnim uobrriM

Next