Pesti Napló, 1931. március (82. évfolyam, 49–73. szám)

1931-03-24 / 68. szám

Ke­dti PESTI NAPLÓ 1931 március 24 13 MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Írt éneklő Magyarország Írta: Tóth JuladLár Kodály Zoltán Kodály szerzői estjein egyre ritkábban szólal meg hangszeres muzsika, de annál többször és diadalmasabban hangzik fel az emberi hang, az ének. Kórusok vonulnak fel: a Palest­rím-kórus, a Székesfővárosi Énekkar női-, a Budai Dalárda férfi­ együttese, a Wesselényi utcai kis polgáristák és a nyomukba szegődő hal isko­la gyermekkara, azután jönnek legkülönb szólóénekeseink: Basi­lides, Marschalkó, Medgyaszay, Palló, Székelyhidy stb. A leg­utóbbi szerzői esten is: csupa ének, csupa dal. Kórusaink közü­l ezúttal a magyar karének-kultúra ügyét talán mind között leglelkesebben felka­roló Székesfővárosi Énekkar teljes vegyeskórusa sorakozott fel a buzgó Karvaly Viktor vezetésével, a szólószámokat pedig­ Palló Imre és a fényesen beérkezett újonc, Báthy Anna adta elő. Mit jelent ez a váratlan »mozgósítás« éppen zenekultúránknak eddig­ legfélreesőbb területén? — Aki végighallgatta Kodály Zoltán szer­zői estjét, annak nem kell magyarázni: itt egy nagy zeneköltő, egy roppant koncepciójú kultúr­ember most tanítja énekelni a magyar nemzetet. Hát nem tudunk mi még énekelni? Kell-e »ta­nítani«: azt a nemzetet, melynek operaházi anna­leseiben nem egy fényes magyar név díszeleg, azt az országot, hol egyik »dalosünnep« a másikat kergeti? — Igaz, akad nálunk pár kiváló ének­művész, és dalárdáznak nálunk eleget, sőt dere­kasan megereszti hangját a jótorkú falusi kántor is. De annál meggondolkodtatóbb, hogy az egye­temes zeneéletben a »magyar énekművészet«, mint fogalom, mégsem szerepel. Beszélnek a Schubertet daloló »németről«, a Verdit éneklő »olaszról«, beszélnek »Liedertafel«-ról és »orosz kórusokról«; beszélnek a protestáns anthemekkel hangos »angol«, a katolicizmus artisztikus­­ vará­zsát hirdető francia« templomi muzsikáról. Ró­lunk nem beszélnek, de nem is beszélhetnek így. Mert a nagy kultúrnemzetek már énekbe foglal­ták lelkük kincseit és kicserélték egymás között azokat, mi azonban még egyiknek is, másiknak is csak kezdetén vagyunk. Nekünk magyaroknak a végzet más sorsot, más harcot, más hegyeket, völgyeket, vizeket adott, mint a franciáknak, olaszoknak, németeknek. Az olasz tenger vagy a német erdő a rideg valóság­ban nem miénk, de miénk lehet a kultúra szellem­birodalmában: elég csak megtanulni a dalt, mely ringó-rengő ölében fogamzott. Lehet, sőt való­színű: az idegenből jött ének új visszhangot szül nálunk,­­ ahogyan Palestrina vagy Josquin más­képpen hangzik a római Sixtinában és máskép­pen a párizsi St. Gervaisben — de ez a visszhang csak gazdagítani fogja és növelni erejét. — A ma­gyar ének, különösen a magyar karének, sajnos még korántsem tette magáévá a kultúra birodal­mában a szomszédos nagyvilágot. De nem elég megtanulnunk, amit idegen orszá­gok dalolnak. Énekünk csak akkor lesz igazán egész életet sugárzó, teljes, ha benne saját sor­sunk, saját hegyeink-völgyeink nem maradnak némák. Különben nélkülözni fogja a művészet sajátosabb, legvarázslatosabb — egyénit, nemzetit, általános emberit elválaszthatatlanul egybefor­rasztó — erejét: abból is, ami csak a miénk, olyas­valamit teremteni, ami mindenkié, azzal is, ami a nyers valóságban elválaszt, az álmok világában összekapcsolni embereket, népeket. (És a művész, ha egyben próféta, hiszi: az álmaiban egyszer összeölelkezők majd a valóságban is keresni fog­ják egymást.) Amíg a hegyláncok némák, jó hatá­rok az önző életben ... ellenség és ellenség­ között. Ha azonban elkezdenek énekelni, testvérek sereg­lenek lábaikhoz és borulnak le ormaik előtt. Vájjon némák-e csakugyan a magyar sorsok­vidékek? Vagy énekelnek és csak éppen az a kul­túrréteg nem hallja, nem érti dalukat, melynek privilégiuma a muzsika büszke palotáit, akadé­miát, operaházat, hangversenytermet felépíteni és fentartani s hivatása: bennük a szabadban ter­mett értékeket biztos fedél alá juttatni? — Ma már tisztán látjuk: ez utóbbi kérdést illeti az igenlő válasz. Világért sem aka­runk túlozni: a zene kultúr­csarnokaiba sok min­den szűrődött be eddig is a magyar föld énekéből. De, hogy mennyire kevés, mennyire nem a legér­tékesebb volt az eddigi, hogy mi minden van még hátra, sőt­ hogy most következik még csak a leg­java: ezt azóta tudjuk, hogy Kodály Zoltán szer­zői estjein egyre gazdagabban bontakozik ki előt­tünk az eredeti magyar népdalnak, tehát az egye­nesen a magyar paraszt ajkairól ellesett éneknek világa. Ezzel a csodálatos né­pdalkinccsel indul el Kodály magyar énekeket hirdető útjára, mint egykor régi szerzetesek a bibliával indultak el oktatni, művelni népeket. A műveletlen« nép dalával oktatni, művelni a »műve­t, rétegeket? — csodálkoznak mind­azok, akik még nem tudják, hogy micsoda rop­pant műveltség tükröződik ebben a parasztmuzsi­kában. A falu, a tanya népe nemcsak azt öntötte hihetetlenül tökéletes zenei formába, amit látott és átélt (és mi mindent láthatott, élhetett át egy évezred során!), hanem szomjasan magába szívott minden muzsikát, amihez csak hozzájuthatott, és nemcsak magába szívott, de biztos ízléssel ki is válogatta a legjavát, az értéktelent fokozatosan elvetette, a hibásat kiigazította, átalakította, és végül, amit így mint tiszta értéket magáévá tett, azt évszázadokon keresztül elevenen megőrizte, megőrizte azt is, amit a felsőbb rétegektől kapott, s amit ezek a felsőbb rétegek maguk már rég el­feledtek! Hát mi ez az alkotás,, felszívás, átalakí­tás, csiszolás, megőrzés, ha nem maga a kultúra. Igen, az éneklő magyar paraszt saját körében, a maga szűkebb viszonyai között ösztönszerűen pon­tosan ugyanolyan teljes kultur munkát végzett, mint amilyet a magas német vagy olasz zene­kultúra. Elmondhatjuk-e ezt­ hangversenytermeink énekes világáról, vagy az ünnepély­eső dalárdákról, vagy templomi kórusainkról? Felszívták-e, kivá­logattak-e, átalakították-e, kicsiszolták-e már ezek mindazt, amihez hozzájuthattak? Pedig mi min­denhez juthat hozzá ez a magasabb kulturréteg, olyan Palestrina- és Bach-csodákhoz, melyek elől a szegény paraszt el volt és félünk, még sokáig el is lesz zárva! Kodály Zoltán nemcsak a parasztzene bevégzett --- - tartozást, mellyel eddig a magas műzenei kultúrának adósai vol­tunk. A népzene világába csak az léphet be, aki mélyen át tudja élni népe életét. Másrészt a népzenét a koncertterembe, a műzene világába, csak az plántálhatja át, aki épolyan mester a műzene formáiban, mint a nép a népi formákban, azaz aki nagy mester, igazi költő. Kodályban be­teljesül mindkét feltétel. Visszagondolva a leg­utóbbi szerzői esten bemutatott új népdal-feldolgo­zásokra,­­ a vegyeskarra írt Szalontai köszön­tő­ re, a Mátrai képek­re és arra az öt dalra, me­lyet Báthy Anna egészen kivételes művészettel adott elő — szinte nem is tudjuk mit csodáljunk meg jobban: azt a mélységes megértést, mellyel Kodály a népi anyaghoz közeledik, vagy azt az őseredeti teremtőerőt, mellyel az átélt dallamot az átélő egyéniséggel összeforrasztja, vagy azt gazdag fantáziát, mellyel ehez a munkához a vo­kális zenének legkülönfélébb és legfejlettebb kultú­ráit összefoglalja és átértékeli. Ilyenkor értjük csak meg igazán Bartók mondását: nem elég a nép dalát könyvből tanulmányoznunk, hanem a helyszínen, a néptől magától kell azt hallanunk. Milyen mélyen szívhatta magába egykor zeneköl­tőnk, népdalgyűjtő útjain, a Mátra levegőjét, hogy az egy küzdelmekkel, problémákkal terhes művészélet felgyülemlett élményein keresztül jó, mint örökifjú emlékek boldog lírája, frissen, tava­sziasan árad muzsikájából. És ugyanakkor: milyen mélyen szívhatta magába a régi olasz »a capella« ének, a bach­i kontrapunktika szellemét, hogy abból egyetlen atom sem marad — eklektikusokra jel­lemző nyers »átvételként« — feldolgozatlan hihe­tetlenül csiszolt, eredeti vegyeskar-stílusában. Ko­dálynak, mint minden úttörőnek, sokat kell öntu­datosan megszerezni azokból a kulturális eredmé­nyekből, melyek a magyar zenében még nem te­remthettek természetes tradíciót. Hogy azonban ez az öntudatos »kultúragyűjtés«, mennyire nem megy a költői inspiráció rovására — hiszen mé­lyen az egyéniségben gyökeredző kultúrátszomja­zásnak természetes megnyilatkozása — azt leg­szebben talán azok a szopránhangra és zongorára írt legújabb népdalfeldolgozások mutatják, me­lyeknek mindegyike Kodálynak egy-egy legben­sőségesebb, legforróbb lírai vallomása. De az eddig mondottakon túl is, szinte termé­szetes, hogy éppen Kodály lett nemzetünk nagy énekmestere. Nincs ma a világon még egy zene­szerző, kinek lelkében ennyire énekelnek, ilyen közvetlenül szárnyaló és tiszta melódiába dalolód­nak érzelmek, szenvedélyek, álmok. Mi magya­rok a művészi kifejezésnek ilyen bűvös dallamos­ságát eddig csak Csokonai verssorainak muzsiká­jából ismertük és csak Vörösmarty nyelvében találtunk hasonló ragyogó zengzetességet. Valóban a Csokonai-verseknek halk, szárnyaikra viola illa­tot szedő esti szellőire, és Vörösmartynak az Álom partján bolyongó fenséges, csillagfényű Éjsza­kájára kellett önkénytelenül gondolnunk annál a megrendítően szép vegyeskar-kompozíciónál, mely­ben Kodály Gyulai Pálnak »Este« című költemé­nyét zenésítette meg. Kodály egyik legjelentősebb alkotása ez a remekmű. Az a szinte tündérien légies és mégis elementáris erejű természetpoézis, az a mágikus hangulatfestés,melyet már a »Hegyi éjszakák« női karából is ismerünk, itt a vegyeskar gazdagabb színeiben most még sokkal fokozottabb mértékben mutatja meg hatalmát. A Kodály-mu­zsika elküldte Árielét az elboruló és holdraébredő természet titokzatos szellemei, a Elemek közé, és a Kodály-muzsika Árielje még sohasem dalolt ilyen elbűvölően. Nemzet, mely ilyen daloló lelkű zeneköltőt adott az emberiségnek, lehetetlen, hogy ne tanulja meg, ne zendítse fel csakhamar azt az éneket, mellyel saját hangja méltón vegyül bele a nagy nyugati népek kórusába. Ma még csak a Kodály­(?) Tisztújítás a Magyar Színpadi Szerzőknél. "A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete hétfőn este tartotta Harsányi Zsolt elnöklétével rendes évi közgyűlését a Fé­szek Klubban. Molnár Jenő főtitkár felolvasta az egye­sület múlt évi működéséről szóló jelentést, majd három évre megválasztották az új tisztikart, amelynek tagjai a következők: Elnök: Harsányi Zolt, társelnök: Földes Imre. Alelnökök: Csath­ó Kálmán, Huszka Jenő, Martos Ferenc, Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos. Igazgatók: Békeffy László, Egyed Zoltán, Em­őd Tamás, Fazekas Imre, Nádor Mihály, Hello Pál és Jágon István. Főtit­kár: Molnár Jenő, főpénztáros: Boross Mihály, ellenőr: Stella Adorján, számvizsgálók: ifj. Békeffy István, Fa­ragó Jenő és Mihály István. Az elnök közölte, hogy az idei nemzetközi kongresszus Londonban május 17-ikén kezdődik és azon a magyar szerzőket Ilok­ai Jenő és Harsányi Zsolt fogja képviselni. (1) Rendkívüli filharmonikus hangverseny. Hétfőn rendezték filharmonikusaink a Zeneaka­démiában második rendkívüli hangversenyüket Dohnányi vezetésével. A műsort Beethoven II. Leonóra­ nyitánya vezette be, majd három kon­cert­ária (Beethoven: »Ah perfido«, »Die Ehre Gottes«, Händel: »Grazia Signor«) után minden idők egyik legnagyobb művészi alkotása, Beetho­ven kilencedik szimfóniája került előadásra. A koncertáriákban két illusztris vendégművész mu­tatkozott be: di Moorlag, a hangban nem hibát­lanul képzett, de poétikus átélésre képes kiváló holland szopránénekesnő és Watzke Rudolf, a hatalmas hanganyagú, bámulatosan kiegyenlített technikájú, de költői emelkedésre képtelen híres német baritonista. A külföldi vendégekhez a IX. szimfónia szólókvartettjében Székelyhídi­ Ferenc és a —sajnos —csak kis szerephez jutó Basilides Mária csatlakozott. Székely­hi­tynek köszönhetjük a szimfónia előadásának felemelő mozzanatát: a nemes stílussal, szárnyaló idealizmussal tolmá­csolt tenorszólót a B-dúr variációban. Az ének­kari szólamokat a Palestr­ina-kór­us tagjai éne­kelték. (T-b­) (*) Hubayt és Dohnányit üdvözölték a román diá­kok. Nagyváradi tudósítónk írja nekünk: Hubay Jenő és Dohnányi Ernő erdélyi hangversenykörútjának Nagyvárad volt az utolsó állomása, ahol a két világ­hírű magyar művész nagy ünneplés tárgya volt. Érde­kes epizódja volt a művészek nagyváradi tartózkodásá­nak, amikor a román diákság tisztelgett előttük és megköszönte, hogy lehetővé tették Enescunak, a kiváló román hegedűművésznek budapesti vendégszereplését. (*) Elhalasztották a Csodálatos mandarin be­mutatóját. A Bartók—Lengyel pantomim, a Cso­dálatos mandarin bemutatója szerdára volt ki­tűzve. Az egyik főszereplő, Szalay Karola napok óta lázasan vett részt a darab próbáin, a házi fő­próba után pedig állapota annyira rosszabbodott, hogy szanatóriumi kezelést kénytelen igénybe venni, ezért, a némajáték bemutatására csak Szalay Karola felgyógyulása után kerülhet sor, tehát a keddi főpróba és a szerdai bemutató elmarad. (*) A mozicenzúrabizottság ismét betiltott öt filmet. Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság legutolsó ülé­sén öt film engedélyokiratának kiadását tagadta meg. A betiltott filmek címe: Asszonyháború, Az asszony, aki ölt, a Fekete liliom. Bocsáss meg, anyám és Egy életet egy éjszakáért. (•) Magyar Passió. Pénteken, március 27-én érdekes bemutatója lesz a Nemzeti Színháznak. Ekkor kerül színre először Vojnovich Géza Ma­gyar Passiója. A híres kassai dóm előtt játszódik a Magyar Passió cselekménye. 1465-ben történt, hogy a készülő székesegyház épülete megrepedt és azzal fenyegetett, hogy az egész pompás alkotás összeomlik. A dóm építésénél dolgozó kőművesek között, akik egyúttal szereplői is a játéknak, kép­viselve van a magyar föld minden népe. Vala­mennyi összefog egyetlen, nagy akarattal, hogy megmentse a székesegyházat az összeomlástól, azt a székesegyházat, amely a kései utódoknak is hir­deti Isten és az emberi munka dicsőségét A kac­sai dóm előtt tartják húsvéti passió-játékuk fő­próbáját a fehér barátok, akiknek hívására beáll­nak a szereplők közé a kőművesek is. A papok és az egyszerű magyar munkások eljátsszák a Meg­váltó egész élettörténetét, a betlehemi jászoltól a feltámadás misztériumáig. Az eddigi passió-játé­koktól eltér Vojnovich játéka abban, hogy felöleli a Megváltó egész földi pályafutását és bemutatja zsenije gyermekkorától kezdve. Az új testamen­tumból vett jelenetek közé ószövetségi képek is ékelődnek és megjelennek a Szent Sírnál az ösz­szes m­astyar szentek is. A kísérő zenét Larotta Rezső állította össze Liszt Fe­renc műveiből. A passio-játékot úgy játssza a Nemzeti Színház, hogy a két nagy rész között csak egy szünetet tart. (*) Rachmaninov műveit bojkottálja a szov­jet. Rigából jelentik a Pesti Naplónak.­ A Moszkvai Zmei Főiskola és a Leningrádi Szovjet Zeneakadémia növen­dékei mozgalmat indítottak Oroszország zenei körei­ben, hogy a szovjet állam egész területén bojkottálják Rachmaninovot és műveit, mert a zeneszerző Ameriká­ban a szovjet ellenségének mutatkozott és egy nyilat­kozatában elítélte az U. S. S. I­. kötelező munkabeosz­tását. A felhívás szerint Harhmaninov muzsikája még ezenfelül is elítélendő, mert '.d­nen ideológiával teli­tett és a zenei ,negy'hundás tfi harcában burzsoá érde­keket és érzelmeket szolgál. . esték h­angversenydobogóján szorongó kiválasz­tottak kis csoportja tudja ezt a dalt. Kell, hogy nemsokára az egész ország így énekeljen: magya­rul és európaiul és emberül.

Next