Pesti Napló, 1931. március (82. évfolyam, 49–73. szám)
1931-03-24 / 68. szám
Kedti PESTI NAPLÓ 1931 március 24 13 MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Írt éneklő Magyarország Írta: Tóth JuladLár Kodály Zoltán Kodály szerzői estjein egyre ritkábban szólal meg hangszeres muzsika, de annál többször és diadalmasabban hangzik fel az emberi hang, az ének. Kórusok vonulnak fel: a Palestrím-kórus, a Székesfővárosi Énekkar női-, a Budai Dalárda férfi együttese, a Wesselényi utcai kis polgáristák és a nyomukba szegődő hal iskola gyermekkara, azután jönnek legkülönb szólóénekeseink: Basilides, Marschalkó, Medgyaszay, Palló, Székelyhidy stb. A legutóbbi szerzői esten is: csupa ének, csupa dal. Kórusaink közül ezúttal a magyar karének-kultúra ügyét talán mind között leglelkesebben felkaroló Székesfővárosi Énekkar teljes vegyeskórusa sorakozott fel a buzgó Karvaly Viktor vezetésével, a szólószámokat pedig Palló Imre és a fényesen beérkezett újonc, Báthy Anna adta elő. Mit jelent ez a váratlan »mozgósítás« éppen zenekultúránknak eddig legfélreesőbb területén? — Aki végighallgatta Kodály Zoltán szerzői estjét, annak nem kell magyarázni: itt egy nagy zeneköltő, egy roppant koncepciójú kultúrember most tanítja énekelni a magyar nemzetet. Hát nem tudunk mi még énekelni? Kell-e »tanítani«: azt a nemzetet, melynek operaházi annaleseiben nem egy fényes magyar név díszeleg, azt az országot, hol egyik »dalosünnep« a másikat kergeti? — Igaz, akad nálunk pár kiváló énekművész, és dalárdáznak nálunk eleget, sőt derekasan megereszti hangját a jótorkú falusi kántor is. De annál meggondolkodtatóbb, hogy az egyetemes zeneéletben a »magyar énekművészet«, mint fogalom, mégsem szerepel. Beszélnek a Schubertet daloló »németről«, a Verdit éneklő »olaszról«, beszélnek »Liedertafel«-ról és »orosz kórusokról«; beszélnek a protestáns anthemekkel hangos »angol«, a katolicizmus artisztikus varázsát hirdető francia« templomi muzsikáról. Rólunk nem beszélnek, de nem is beszélhetnek így. Mert a nagy kultúrnemzetek már énekbe foglalták lelkük kincseit és kicserélték egymás között azokat, mi azonban még egyiknek is, másiknak is csak kezdetén vagyunk. Nekünk magyaroknak a végzet más sorsot, más harcot, más hegyeket, völgyeket, vizeket adott, mint a franciáknak, olaszoknak, németeknek. Az olasz tenger vagy a német erdő a rideg valóságban nem miénk, de miénk lehet a kultúra szellembirodalmában: elég csak megtanulni a dalt, mely ringó-rengő ölében fogamzott. Lehet, sőt valószínű: az idegenből jött ének új visszhangot szül nálunk, ahogyan Palestrina vagy Josquin másképpen hangzik a római Sixtinában és másképpen a párizsi St. Gervaisben — de ez a visszhang csak gazdagítani fogja és növelni erejét. — A magyar ének, különösen a magyar karének, sajnos még korántsem tette magáévá a kultúra birodalmában a szomszédos nagyvilágot. De nem elég megtanulnunk, amit idegen országok dalolnak. Énekünk csak akkor lesz igazán egész életet sugárzó, teljes, ha benne saját sorsunk, saját hegyeink-völgyeink nem maradnak némák. Különben nélkülözni fogja a művészet sajátosabb, legvarázslatosabb — egyénit, nemzetit, általános emberit elválaszthatatlanul egybeforrasztó — erejét: abból is, ami csak a miénk, olyasvalamit teremteni, ami mindenkié, azzal is, ami a nyers valóságban elválaszt, az álmok világában összekapcsolni embereket, népeket. (És a művész, ha egyben próféta, hiszi: az álmaiban egyszer összeölelkezők majd a valóságban is keresni fogják egymást.) Amíg a hegyláncok némák, jó határok az önző életben ... ellenség és ellenség között. Ha azonban elkezdenek énekelni, testvérek sereglenek lábaikhoz és borulnak le ormaik előtt. Vájjon némák-e csakugyan a magyar sorsokvidékek? Vagy énekelnek és csak éppen az a kultúrréteg nem hallja, nem érti dalukat, melynek privilégiuma a muzsika büszke palotáit, akadémiát, operaházat, hangversenytermet felépíteni és fentartani s hivatása: bennük a szabadban termett értékeket biztos fedél alá juttatni? — Ma már tisztán látjuk: ez utóbbi kérdést illeti az igenlő válasz. Világért sem akarunk túlozni: a zene kultúrcsarnokaiba sok minden szűrődött be eddig is a magyar föld énekéből. De, hogy mennyire kevés, mennyire nem a legértékesebb volt az eddigi, hogy mi minden van még hátra, sőt hogy most következik még csak a legjava: ezt azóta tudjuk, hogy Kodály Zoltán szerzői estjein egyre gazdagabban bontakozik ki előttünk az eredeti magyar népdalnak, tehát az egyenesen a magyar paraszt ajkairól ellesett éneknek világa. Ezzel a csodálatos népdalkinccsel indul el Kodály magyar énekeket hirdető útjára, mint egykor régi szerzetesek a bibliával indultak el oktatni, művelni népeket. A műveletlen« nép dalával oktatni, művelni a »művet, rétegeket? — csodálkoznak mindazok, akik még nem tudják, hogy micsoda roppant műveltség tükröződik ebben a parasztmuzsikában. A falu, a tanya népe nemcsak azt öntötte hihetetlenül tökéletes zenei formába, amit látott és átélt (és mi mindent láthatott, élhetett át egy évezred során!), hanem szomjasan magába szívott minden muzsikát, amihez csak hozzájuthatott, és nemcsak magába szívott, de biztos ízléssel ki is válogatta a legjavát, az értéktelent fokozatosan elvetette, a hibásat kiigazította, átalakította, és végül, amit így mint tiszta értéket magáévá tett, azt évszázadokon keresztül elevenen megőrizte, megőrizte azt is, amit a felsőbb rétegektől kapott, s amit ezek a felsőbb rétegek maguk már rég elfeledtek! Hát mi ez az alkotás,, felszívás, átalakítás, csiszolás, megőrzés, ha nem maga a kultúra. Igen, az éneklő magyar paraszt saját körében, a maga szűkebb viszonyai között ösztönszerűen pontosan ugyanolyan teljes kultur munkát végzett, mint amilyet a magas német vagy olasz zenekultúra. Elmondhatjuk-e ezt hangversenytermeink énekes világáról, vagy az ünnepélyeső dalárdákról, vagy templomi kórusainkról? Felszívták-e, kiválogattak-e, átalakították-e, kicsiszolták-e már ezek mindazt, amihez hozzájuthattak? Pedig mi mindenhez juthat hozzá ez a magasabb kulturréteg, olyan Palestrina- és Bach-csodákhoz, melyek elől a szegény paraszt el volt és félünk, még sokáig el is lesz zárva! Kodály Zoltán nemcsak a parasztzene bevégzett --- - tartozást, mellyel eddig a magas műzenei kultúrának adósai voltunk. A népzene világába csak az léphet be, aki mélyen át tudja élni népe életét. Másrészt a népzenét a koncertterembe, a műzene világába, csak az plántálhatja át, aki épolyan mester a műzene formáiban, mint a nép a népi formákban, azaz aki nagy mester, igazi költő. Kodályban beteljesül mindkét feltétel. Visszagondolva a legutóbbi szerzői esten bemutatott új népdal-feldolgozásokra, a vegyeskarra írt Szalontai köszöntő re, a Mátrai képekre és arra az öt dalra, melyet Báthy Anna egészen kivételes művészettel adott elő — szinte nem is tudjuk mit csodáljunk meg jobban: azt a mélységes megértést, mellyel Kodály a népi anyaghoz közeledik, vagy azt az őseredeti teremtőerőt, mellyel az átélt dallamot az átélő egyéniséggel összeforrasztja, vagy azt gazdag fantáziát, mellyel ehez a munkához a vokális zenének legkülönfélébb és legfejlettebb kultúráit összefoglalja és átértékeli. Ilyenkor értjük csak meg igazán Bartók mondását: nem elég a nép dalát könyvből tanulmányoznunk, hanem a helyszínen, a néptől magától kell azt hallanunk. Milyen mélyen szívhatta magába egykor zeneköltőnk, népdalgyűjtő útjain, a Mátra levegőjét, hogy az egy küzdelmekkel, problémákkal terhes művészélet felgyülemlett élményein keresztül jó, mint örökifjú emlékek boldog lírája, frissen, tavasziasan árad muzsikájából. És ugyanakkor: milyen mélyen szívhatta magába a régi olasz »a capella« ének, a bachi kontrapunktika szellemét, hogy abból egyetlen atom sem marad — eklektikusokra jellemző nyers »átvételként« — feldolgozatlan hihetetlenül csiszolt, eredeti vegyeskar-stílusában. Kodálynak, mint minden úttörőnek, sokat kell öntudatosan megszerezni azokból a kulturális eredményekből, melyek a magyar zenében még nem teremthettek természetes tradíciót. Hogy azonban ez az öntudatos »kultúragyűjtés«, mennyire nem megy a költői inspiráció rovására — hiszen mélyen az egyéniségben gyökeredző kultúrátszomjazásnak természetes megnyilatkozása — azt legszebben talán azok a szopránhangra és zongorára írt legújabb népdalfeldolgozások mutatják, melyeknek mindegyike Kodálynak egy-egy legbensőségesebb, legforróbb lírai vallomása. De az eddig mondottakon túl is, szinte természetes, hogy éppen Kodály lett nemzetünk nagy énekmestere. Nincs ma a világon még egy zeneszerző, kinek lelkében ennyire énekelnek, ilyen közvetlenül szárnyaló és tiszta melódiába dalolódnak érzelmek, szenvedélyek, álmok. Mi magyarok a művészi kifejezésnek ilyen bűvös dallamosságát eddig csak Csokonai verssorainak muzsikájából ismertük és csak Vörösmarty nyelvében találtunk hasonló ragyogó zengzetességet. Valóban a Csokonai-verseknek halk, szárnyaikra viola illatot szedő esti szellőire, és Vörösmartynak az Álom partján bolyongó fenséges, csillagfényű Éjszakájára kellett önkénytelenül gondolnunk annál a megrendítően szép vegyeskar-kompozíciónál, melyben Kodály Gyulai Pálnak »Este« című költeményét zenésítette meg. Kodály egyik legjelentősebb alkotása ez a remekmű. Az a szinte tündérien légies és mégis elementáris erejű természetpoézis, az a mágikus hangulatfestés,melyet már a »Hegyi éjszakák« női karából is ismerünk, itt a vegyeskar gazdagabb színeiben most még sokkal fokozottabb mértékben mutatja meg hatalmát. A Kodály-muzsika elküldte Árielét az elboruló és holdraébredő természet titokzatos szellemei, a Elemek közé, és a Kodály-muzsika Árielje még sohasem dalolt ilyen elbűvölően. Nemzet, mely ilyen daloló lelkű zeneköltőt adott az emberiségnek, lehetetlen, hogy ne tanulja meg, ne zendítse fel csakhamar azt az éneket, mellyel saját hangja méltón vegyül bele a nagy nyugati népek kórusába. Ma még csak a Kodály(?) Tisztújítás a Magyar Színpadi Szerzőknél. "A Magyar Színpadi Szerzők Egyesülete hétfőn este tartotta Harsányi Zsolt elnöklétével rendes évi közgyűlését a Fészek Klubban. Molnár Jenő főtitkár felolvasta az egyesület múlt évi működéséről szóló jelentést, majd három évre megválasztották az új tisztikart, amelynek tagjai a következők: Elnök: Harsányi Zolt, társelnök: Földes Imre. Alelnökök: Csathó Kálmán, Huszka Jenő, Martos Ferenc, Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos. Igazgatók: Békeffy László, Egyed Zoltán, Emőd Tamás, Fazekas Imre, Nádor Mihály, Hello Pál és Jágon István. Főtitkár: Molnár Jenő, főpénztáros: Boross Mihály, ellenőr: Stella Adorján, számvizsgálók: ifj. Békeffy István, Faragó Jenő és Mihály István. Az elnök közölte, hogy az idei nemzetközi kongresszus Londonban május 17-ikén kezdődik és azon a magyar szerzőket Ilokai Jenő és Harsányi Zsolt fogja képviselni. (1) Rendkívüli filharmonikus hangverseny. Hétfőn rendezték filharmonikusaink a Zeneakadémiában második rendkívüli hangversenyüket Dohnányi vezetésével. A műsort Beethoven II. Leonóra nyitánya vezette be, majd három koncertária (Beethoven: »Ah perfido«, »Die Ehre Gottes«, Händel: »Grazia Signor«) után minden idők egyik legnagyobb művészi alkotása, Beethoven kilencedik szimfóniája került előadásra. A koncertáriákban két illusztris vendégművész mutatkozott be: di Moorlag, a hangban nem hibátlanul képzett, de poétikus átélésre képes kiváló holland szopránénekesnő és Watzke Rudolf, a hatalmas hanganyagú, bámulatosan kiegyenlített technikájú, de költői emelkedésre képtelen híres német baritonista. A külföldi vendégekhez a IX. szimfónia szólókvartettjében Székelyhídi Ferenc és a —sajnos —csak kis szerephez jutó Basilides Mária csatlakozott. Székelyhitynek köszönhetjük a szimfónia előadásának felemelő mozzanatát: a nemes stílussal, szárnyaló idealizmussal tolmácsolt tenorszólót a B-dúr variációban. Az énekkari szólamokat a Palestrina-kórus tagjai énekelték. (T-b) (*) Hubayt és Dohnányit üdvözölték a román diákok. Nagyváradi tudósítónk írja nekünk: Hubay Jenő és Dohnányi Ernő erdélyi hangversenykörútjának Nagyvárad volt az utolsó állomása, ahol a két világhírű magyar művész nagy ünneplés tárgya volt. Érdekes epizódja volt a művészek nagyváradi tartózkodásának, amikor a román diákság tisztelgett előttük és megköszönte, hogy lehetővé tették Enescunak, a kiváló román hegedűművésznek budapesti vendégszereplését. (*) Elhalasztották a Csodálatos mandarin bemutatóját. A Bartók—Lengyel pantomim, a Csodálatos mandarin bemutatója szerdára volt kitűzve. Az egyik főszereplő, Szalay Karola napok óta lázasan vett részt a darab próbáin, a házi főpróba után pedig állapota annyira rosszabbodott, hogy szanatóriumi kezelést kénytelen igénybe venni, ezért, a némajáték bemutatására csak Szalay Karola felgyógyulása után kerülhet sor, tehát a keddi főpróba és a szerdai bemutató elmarad. (*) A mozicenzúrabizottság ismét betiltott öt filmet. Az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság legutolsó ülésén öt film engedélyokiratának kiadását tagadta meg. A betiltott filmek címe: Asszonyháború, Az asszony, aki ölt, a Fekete liliom. Bocsáss meg, anyám és Egy életet egy éjszakáért. (•) Magyar Passió. Pénteken, március 27-én érdekes bemutatója lesz a Nemzeti Színháznak. Ekkor kerül színre először Vojnovich Géza Magyar Passiója. A híres kassai dóm előtt játszódik a Magyar Passió cselekménye. 1465-ben történt, hogy a készülő székesegyház épülete megrepedt és azzal fenyegetett, hogy az egész pompás alkotás összeomlik. A dóm építésénél dolgozó kőművesek között, akik egyúttal szereplői is a játéknak, képviselve van a magyar föld minden népe. Valamennyi összefog egyetlen, nagy akarattal, hogy megmentse a székesegyházat az összeomlástól, azt a székesegyházat, amely a kései utódoknak is hirdeti Isten és az emberi munka dicsőségét A kacsai dóm előtt tartják húsvéti passió-játékuk főpróbáját a fehér barátok, akiknek hívására beállnak a szereplők közé a kőművesek is. A papok és az egyszerű magyar munkások eljátsszák a Megváltó egész élettörténetét, a betlehemi jászoltól a feltámadás misztériumáig. Az eddigi passió-játékoktól eltér Vojnovich játéka abban, hogy felöleli a Megváltó egész földi pályafutását és bemutatja zsenije gyermekkorától kezdve. Az új testamentumból vett jelenetek közé ószövetségi képek is ékelődnek és megjelennek a Szent Sírnál az öszszes mastyar szentek is. A kísérő zenét Larotta Rezső állította össze Liszt Ferenc műveiből. A passio-játékot úgy játssza a Nemzeti Színház, hogy a két nagy rész között csak egy szünetet tart. (*) Rachmaninov műveit bojkottálja a szovjet. Rigából jelentik a Pesti Naplónak. A Moszkvai Zmei Főiskola és a Leningrádi Szovjet Zeneakadémia növendékei mozgalmat indítottak Oroszország zenei köreiben, hogy a szovjet állam egész területén bojkottálják Rachmaninovot és műveit, mert a zeneszerző Amerikában a szovjet ellenségének mutatkozott és egy nyilatkozatában elítélte az U. S. S. I. kötelező munkabeosztását. A felhívás szerint Harhmaninov muzsikája még ezenfelül is elítélendő, mert '.dnen ideológiával telitett és a zenei ,negy'hundás tfi harcában burzsoá érdekeket és érzelmeket szolgál. . esték hangversenydobogóján szorongó kiválasztottak kis csoportja tudja ezt a dalt. Kell, hogy nemsokára az egész ország így énekeljen: magyarul és európaiul és emberül.