Politika, 1947 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1947-07-26 / 17. szám

POLITIKA m van OSen voltak VII. 2 t—27.-ig V*5, Vü7, ‘á9, v. ü. Oz- kor is. Waterloo Bridge VII. 28—30-ig Ví6, Vi7, É9, v. ü. írtkor is. 1917 JÚLIUS 26 Egy másik kávéházi asztal írta: GOGOLÁK LAJOS Ez a gyülekezet is szinte már történelem; nem is véletlen, hogy Szekfű Gyula politikus asztalának története után róla írok, olyan jellemző volt korunkra, melyben fiatalok voltunk céltalanul és tétován. Ez az asztal a Central kávéházban állott és rásugárzott nemcsak a villanykörték diszkrét fénye, de Mészáros Győző úr, a tulajdonos és a kávéházasok ipartestülete elnökének minden szertartásos és kimért mosolygása is. Hát hogyne, ennek az asztalnak főnöke teljes ragyogásában és nagyságában Gerevich Tibor professzor volt, aki e kávéházban tartotta otthonát és kártyapártit és hosszas időzése szüntelensége révén pertu volt a valóban nagyon konzervatív, nagyon úri és nagyon szeretetreméltó Mészáros Győző úrral, aki nemsokára, hogy félszegen letelepedtem egy nagyon unalmas és előkelő vacsora, a Magyar Szemle Társaság vacsorája után húszéves serdületlenségemben ehhez az asztalhoz, ami igen nagy rangot jelentet, máris köszöntésével tüntetett ki. Míg a falukutató íróknak (akik szintén itt végezték forradalmi tevékenységüket, sokat lármáztak és csak igen keveset fogyasztottak) csak rosszaló pillantásai jutottak. De az mintegy természetes is volt, hogyne, Gerevich professzor úr egyházias gesztusaival maga avatott fel ennek az asztalnak beltagjává és ebben része volt annak is, hogy ilyen ifjan, de három legjobb barátja, Szekfü Gyula rokonszenvét; része volt ebben annak is, hogy egy közeli rokonom a bethleni kor egyik első államhivatalnoka volt; része végül annak is, hogy ilyen kávéházi kritizálásban és véleményeim ifjúi és szemérmetlen merészségében szinte felülmúltam azt a kiváló fiatalembert, aki egy nagyon stréber Magyar Szemle-vacsora után Bethlen István bűvöletéből és miniszterek, követek, egyetemi tanárok közül ideragadott, miután jó lenn késsel ülve kiszólásainkkal együtt botránkoztattuk meg a körülöttünk lévő miniszteri titkárocskákat, egyetemi magántanárkákat és hasonlókat. Ez Gentium István volt. Éleinken legfeljebb csak a közeli Frey András mert halkan és óvatosan mosolyogni, akkor még kis kínai bajuszt hordott. Gerevich professzor úr rögtön megáldott, mert ez szokása és joga volt, hiszen egész lénye sugárzott valami tudatos római kardinális fenséget és kegyességet, de nem követelte tőlem jóságosan, hogy letérdeljek előtte a kávéház közepén. Ha jól emlékszem, egy fiatal, méla és azért önérzetes Eötvös-kollégiumi irodalomtanár (gondolom, Keresztúri Dezsőnek hívták az illetőt) végzetesen meggyűlölte ezért a kiváló professzort, ezt a jellegzetesen latin-barokk egyéniséget, mert azt kívánta tőle kártyaparti közben mellékesen (már mint Gerevich kártyázott és ködös téli délután volt) hogy térdeljen le, meg fogja áldani. Ennek a kölcsönös félreértésnek, vagyis vonakodásnak számos kultúrpolitikai következménye lett utóbb, de erről itt most hallgatok. Latinitás! Igen, ez Gerevich Tiborral annyira összenőtt, az italianitás nagykövete volt Magyarországon, az olasz szellemet hirdette a terjeszkedő germán szellem ellen és sok benső hívének titokban (igenis csak titokban) fájt, hogy még Jakob Burckhardt-ről is fensőségesen nyilatkozott, mint aki nem érti a reneszánszt, rossz a kormeghatározása, alapjában véve nehézkes éjszaki stb. Gerevich professzor úrról dél derűje, Asissi tömény édessége, Róma méltósága áradt; tele volt kegyes és méltóságteljes katolicizmussal, de igen értette közben az életet, ismerte Itália összes kocsmáit és kegyhelyeit egyszerre, szívesen ült aunó kávéházakban, áldást osztott a magyar kiállítás alkalmával a lembergi bordélyház magyarbarát és bűnbánó perditáinak és így tovább. Óriási raj fiatalember vette körül, akik máris irigyen néztek rám, mert azt hitték, én is valami állást és ösztöndíjat akarok, holott csak az életet akartam ismerni meglehetős mohósággal és ezt a tanulmányt nem kezdtem bogarászásoknál, apró kis tudós disszertációkban, de többek közt máris egyetemi tanároknál. Szűkebb társasága pár felnőtt fiatalember, pár beérkezett magántanár volt a tanár úrnak, ezek alkották az asztal lényegét, hol csakis a római iskoláról lehetett dicsérőn beszélni, de Rippl-Rónairól szigorú ítélet hirdet-e két feketekávé között, hogy nem tudott rajzolni és felületes és korszerűtlen párisi, csak a vendégként megjelenő Oltványi Imre őrizte itt meg ítélete és francia szelleme függetlenségét és Száni Istovía, míg Pátzfy Pál óvatos önállóságát, ők is a magyar "római iskola növendékei voltak, de több önjoggal, mint ez később kirbnöti ■. A többiek mind boldogan elfogadták az 1930-as évek divatos klasszicista olasz mattitját; az írók, tudósok, intézettörténészek, akik ösztöndíjat, állást, magántanárságot, dekórumot akartak, szemrebbenés nélkül szajkózták az elbűvölő Gerevich profeszszor úr nézeteit, aki mellesleg szólva minden emberi bájossága közepette sem szerette, ha neki ellentmondanak és kétségbe vonják ennek a szekunder olasz édességnek jogosultságát. Én néha merészeltem, de Gentium István nagyon haragosan nézett rám és szégyenkezett, hogy idehozott. Hát hogyne, hiszen Gerevich professzor úr az akkori mindenkori örökös kultuszminiszterek legjobb barátja és a magyar mvészetpolitika grandiózus irányítója, korlátlan ura volt, tőle függött minden ösztöndíj, külföldi küldetés, tőle az ifjakra szórt kedvezések, — hát hogyne vetették volna magukat boldogan alá e befolyásnak! — ez is fiatalságunk egyik még kimondatlan tragédiája volt. Nem, nem arról van itt szó, hogy Gerevich Tibor tanár úr, dús fürtjével, felvidéki, sárosi eredetével, Kassa iránti romantikus rajongásával, magyarságával, ahogy védte műemlékeinket a német eltulajdonítás ellen, kegyes katolicizmusának dekorációjával, labilitásával, olaszságával valami elítélendő és elrettentő jelenség lett volna, ellenkezőleg, a legbájosabb és legkedvesebb emberi lények egyike volt, akivel valaha csak találkoztam. Mégis, mi következett belőle, mi volt a baj környezetével? Igen, ez is a magyar intellektuális fiatalság tragédiájához tartozik. Nem szerette az ellentmondást, szerelme az italianitás volt és azt fermentumnak szánta a német Hatás ellen, de közben tehetségtelen kis stréberek nyüzsögtek körülötte, kis okosok, akik kihasználták szívügyei iránti hiúságát. A fiatal lélek szárnyalásával és függetlenségével volt a baj itt, mert hát ez a fajta , mesterkélt latinitás és klaszicitás amúgyis hamar elhervadt politikai divat volt, a darabig németellenesnek hitt fasizmus divatja. Meg aztán az olasz politikáról itt nem lehetett rosszat mondani, hogy megrótt a különben titokban más kocsmákban független szellemű Gentium István, hogy a professzor úr előtt a Centred kávéházban az abesszínek mellett nyilatkoztam. Így hát csak titokban csírázott a környező fiatalok szívében az ellenvélemény, szemben hódoló lojalitás uralkodott csillogó színekben. Csak ha együtt mentünk hazafelé a zajos józsefvárosi mélységek élére Genthon Istvánnal, csak akkor beszéltünk nyíltan és itt nyilvánított bátor ellenvéleményt. Aztán a fiatalok is átvették ezt az autoritatív modort; lám, szegény Joó Tibor, akit megölt az ostrom, maga is tekintély volt történetfilozófiai stúdiumai piedesztálján, miközben a kor szelleméhez híven a barokkról készített dicsérő cikkeket és engem megrótt gyakran kimondott tiszteletlen ellenvéleményeimért, mert ő elvégre múzeumi könyvtárnok és én még sokkal fiatalabb vagyok, amennyi ilyen példát hozhatnék fel e fiatalok egymás közt dúló torzult tekintélytiszteletére. Igen, így lett itt tekintély az egykönyvű Kopp Jenő, mi- ’után megírta a halvány magyar biedermeierről szóló vékony értekezését, hát a professzor úr kegyeiben ellenállás nélkül emelkedett magas múzeumi tisztségekre és barátja, az okos Genthon István csak halkan mormogott ellene, így lett „autoritás“ itt és ma előkelő fővárosi tisztviselő, akinek egyetlen nevezetessége volt szemüvege mögötti zárkózott hallgatása, fejbólogatás, méltóságteljes tisztelet. Noha ez utóbbi férfiú csak távolabb állott Gerevich professzor úrtól, de mindenben osztozott e fiatalság bűvöletében, mely odavezette őt a professzor minden tiltakozása ellenére, mint az ital, a művészetek és az éjjeli nők barátját — csak ilyen műpártoló jutott szegényeknek — a Central kávéházbeli asztalhoz, ahol aztán korlátlan arbiterré emelkedett. Igen, ez volt itt a baj: többé-kevéssé művelt és intelligens fiatalok ültek itt össze e"" tudós, okos és művelt tanár körül, de mégsem lett mindebből semmi, mert mindent megölt ez a hajbókolás, ez a félig kész loyalitás, mely szerette ugyan a kritizálást, de azzal célirányosan és óvatosan bánt és mely szerette a művészetet, de hitt vakon a fiatalság és a művészet célszerű irányíthatóságában. A háttérből pedig árnyként emelkedett az egész társaság fölé az egyetemi művészettörténeti intézet Szent György szobra, mely nem szívesen beeszélt, oly sokat látott. Voltak itt különféle csoportok, volt belső szoba, volt külső szoba, volt rejtelmes rang és rejtelmes előkelőség, rejtelmes jódiákság és rejtelmes kitagadottság, — milyen jó, hogy csak messziről és kívülről néztem az egészet. És milyen kár, mily végtelen kár, hogy — a tudós, okos, művelt, csillogó Gerevich professzor úr egyet nem szeretett a fiatalokban, miközben saját tekintélyét úgy szerette és mi is csodáltuk lényének sok-sok gazdag változatát, — nem szerette az őszinteséget és a szabadságot, a lélek és a vélemény villogó szabadságát, — ezt is el kellett mondanom ÍGY él a magyar vidék A „nemzetvezető főhadiszállásától” a demokratikus építőmunkáig Veszprémi impressziók Veszprém, a Dunántúl közepén, a lankás és kies Pannóniának szívében a békeváros volt mindig, amióta első királyaink a legelső magyar városok egyikeként megalapozták és fölépítették. Püspökei a királyasszonyokat koronázták, nemesei háborús kedvtelések és léhaságok helyett a tudományban, a hitélet és a kultúra istápolásában igyekeztek rangelsők lenni. Polgárai pedig a békés iparágak — elsősorban az építészet, a ruházkodás és ötvösség — remekelő mesterei voltak. Egykori földmívelő hospesei déllatin tájakról jöttek s így könnyezi a magyar népbe olvadtak és innen kezdték el a hazai szőlő- és gyümölcskultúra miszeszionálását. Innen rajzottak szét a legsűrűbb rajokban a közelebbi Balatonvidékre vagy távolabbi tájakra és egészen a Hegyaljáig megalapozni a mostanában sokat idézett Kert-Magyarország legelső tradícióit. Mindehhez komoly keresztény békevágy kellett. A jóakaratú emberséges magyarok békevágyára nevelték egykori nagy és névtelen diákjaikat, a régi felszabadult szellemiségű piarista atyák ősi gimnáziumukban híven a veszprémi Főutca névadójához, Kossuth Lajoshoz. Az ő iskolájuknak köszönhető, hogy itt még a hivatalnok értelmiség száján sem vesztett sokat a környék ősmagyar nyelvjárása a régi zamatából. Az ő iskolájuk növendékeként nőtt naggyá a modern magyar irodalom és nyelvészet jóhírnevének megtartására néhai Simonyi Zsigmond és a két Cholnoky testvér. A piaristanevelt rabbigyerek Simonyi neve a Mauthausenben megtizedelt veszprémi zsidó hitközségnek és a tanítványaik tehetségét vallásfelekezeti hovatartozásuk fölé emelő piarista paptanároknak közös büszkesége maradt. .Az ő iskolájuk az emberséges magyar megbékélés iskolája volt, melyben a felvilágosodás szelleme száműzte a fanatizmust és demokratikus volt a rendi korszakban is: a tehetséges jobbágygyermek jobban szívükhöz nőtt a tisztelendő atyáknak, mint a nemes tanulmányversenyekben nemtelenül lemaradt úgynevezett nemesúrfik. • Egy város két arca. Nem is volt baj Veszprémben az igazi keresztény városiassággal s az emberséges civilizációval mindaddig, amíg a kereszténység több volt jelszónál, amíg ez a szó itt igazán és valóban emberformáló és életformáló erőt jelentett. A keresztény humanizmus élő hitéhez, kritikai igényeihez, tudományosságához, művelődési hagyományaihoz és társadalmi felelősségéhez méltó módon építő és épülő város volt Veszprém mindaddig, míg a háborús érdek, politikai pogánysága nem fertőzte meg a várost. Az ellenforradalmi korszak megfosztotta Veszprém városát régi nemzeti hagyományainak emberségétől. Visszasorvasztotta a békés iparágazatokat és a béke városát a gyűlölet politikai gócává zillesztette s hadiipartelepek gyűrűjébe szorította. Itt állították fel a Danuvia vidéki főipartelepét, a Magyar Lőszerművek legnagyobb fiókgyárát és a rombolóipar több más üzemét. A Péti Nitrogéngyár, melynek cégreklámja szerint finom műtrágyát kellett volna termelnie a magyar földművelő kultúra fokozására, itt szintén csak hadicikkeket gyártott. Az üvegházi háborús konjunktúra sok munkáskezet, csaknem ötezer embert kötött le. Nehéz azonban megállapítani, hogy mennyivel több dolgozó ember élhetett volna s élhetne még ma is nagyobb jólétben, ha a háborús tenyészipar helyett itt a béke tartósabb és termékenyebb iparágazatai fejlődtek volna ki egészen és ha a környék jóravaló parasztgazdái lelkében búzatermelési babonák helyett a legrégebbi kertkultúra hagyományait korszerűsítették volna. Hanem minden konjunktúrateermésnek megvan a maga böjtje. Ha ezer év óta tűzvészeken kívül — melyek a széljárta városban elég sűrűn ismétlődtek — alig zavarhatta meg súlyosabban más veszedelem Veszprém formáját, az ellenforradalmi korszak kétévtizedes közéleti pogánysága többet rontott töröknél s tatárnál és a régi, labancvilágnál. Aminthogy a közelmúlti politikai közömbösségükért is nagyon meg kellett bűnhődniük a veszprémi lakosoknak a náci német megszállás óta. Veszprémet és környékét — a fűzfői és várpalotai hadiipartelepeket s a jutási gyakorlótereket — Budapesttel és Csepellel egyidőben kezdték el bombázni a Sztójay-kormány bemutatkozása után az angolszász hadirepülők. A Vár békés papi és iskolavárosa kevés hadikárt szenvedett ugyan, de a vár körül fekvő földszintes családiházak övezete annál siralmasabbá lett. Ide kanyarították ugyanis a közelmúlti háborús érdekeltségek kispolgárok, kistisztviselők és munkások rovására a gráci műutat és a többi ismert hadászati célpontot. Mindehhez hozzá kell még tenni azt is, hogy Szálasi és vezérkara Szombathely és Sopron felé menekülve két héten át ugyancsak Veszprémben állíttatta fel ,,nemzetvezetői főhadiszállást“. Egyidejűleg a nyilasok által kifosztott és nyugat felé hurcolt Nemzeti Bank kincseit is itt próbálták átmenetileg rejtegetni a királyi palota és a koronázási kápolna ellopott ezüstjeivel és aranyaival együtt. Ezek után bizony nem nehéz megérteni, hogy miért vált Veszprém romvárossá s azt sem, hogyan s miként válhattak az egykori hadiipari tisztviselők s munkások munkanélküliekké. A város népe a felszabadulás óta kevés nem jóakaratúmber kivételével újra békére vágyik, építő bűntudattal eltöltve részint a koalíció négy pártja keretében, másrészt pártokon kívül keresik az új életforma lehetőségeit. Mit mond a főispán. Az egészséges koalíció szellemében munkálkodik Németh József kisgazda főispán, kivel mind a négy párt emberei nagyon elégedettek. A túlzott pártérdek helyett ugyancsak a közérdekű együttmunkálkodás szellemében segít a főispánnak, a szociáldemokrata polgármesternek s a szabadművelődés parasztpárti főfelügyelőjének Darák Ferenc kommunista képviselő, a németek és nyilasok Tarzan győz VN 21-től 10, 12, 2, 4, 6, 8.