Postás Közlöny, 1945

1945-08-01

2 r zett, amely a Postás Szakszervezt vezetőségében volt. Nyíltan kell erről beszélni. A vezetők egy része — megérdemeltem — vezetőállásba került, ahol, ha azt akarja, hogy méltó legyen a bizalomra, amely arra riportéra emelte, egész munkaerejét leköti. Ezek közt vezet részére elveszett és az meg is látszott a szakszervezeti életen. Másik nagy bálba az, hogy nincs meg a legjobb összhang a két munkáspárti postások között.Apró személyi torzsalkodások, pozícióért való tülekedés, szereplési lehetőség rontja meg a viszonyt. Sürgősen változtatni kell ezen. Semmiféle személyi érdek nem zavarhatja meg a jó viszonyt. Aki nem tudja egyéni érdeikéit a munkásosztály egysége érdekének alávetni, annak nincs sorainkban helye. Az ilyen állapotból ered azután annak lehetősége, hogy olyanok is merészelnek szakszervezeti kérdéssel foglalkozni, akiknek ehhez se joguk, se hozzáértésük nincs. Mi csak a Szakszervezeti Tanácsban tömörült szakszervezeteket ismerjük el. Ezek egységesek. Ezeken belül sem egyik, sem másik párt nem építhet ki frakciót, tehát a Független Kisgazdapárt sem. Aki pedig megkísérli a szabad szakszervezeteken kívül a dolgozók bármelyik rétegét szervezni, az a demokratikusan gondolkodó és a demokráciáért harcolni akaró szervezeti, munkásság erejét akarja csökenteni, azaz a reakciót erősíteni. Aki pedig a demokratikus erők ellen küzd a reakcióért, az szemben találja magát az egész szervezeti, magyar munkásság elszánt harci akaratával, önmagára vessen, aki kiprovokálja azt, hogy megmutassuk erőnket. Nem elég azonban a szervezkedés szükségességéről, a szakszervezet egy ágáről beszélni. Ezek szép és jó dolgok, de ma mindenkit és így a postásokalt is legjobban az élet, a megélhetés lehetőségei érdeklik. Gerő miniszter elvtárs akaratából a postások kedvezőbb elbánásban részesülnek, mint a többi közalkalmazottak. Ez csak az első lépés a postás jobb anyagi helyzet© felé. A többi most már a postásoktól függ. A munkafegyelem megszilárdítása, az újjáépítésben való részvétel, a szakszervezeti erő megsokszorozódása, ez az útja a demokratikus postásoknak. Ehhez nyújt segítséget, támaszt a most meginduló „Postás Közlöny“, amelynek első számát sok szeretettel engedjük útjára .Béke Elnémultak az ágyúk. Nem üvöltenek vésztjelző szirénák. Ha gépmadarak zúgnak el felettünk, nem menekülünk földalatti odvainkba. Letörölték a szuronyokról a vért, a fegyverekből kiröppent az utolsó gyilkos golyó, elült a csatazaj. Béke van. Régen vártuk, mégsem tudunk örülni neki, mert ez a béke a halottak békéje. Bármerre nézünk szerte e hazában, rombadőlt, kiégett házak füstös falai, üszkös gerendái merednek az ég felé. Útonútfélen, kicsiny fakresztek, ■ fejfák vagy kopjak jelzik, hogy sok, sok családi otthonban sohasem száradnak fel a könnyek, mert nem tér vissza többé a hadbaj szállt kedves. Aranysárga búzakalászok hullámzó tengerét hiába keressük a délibábos magyar rónákon, csak pipacs virít a ■vetetlenül maradt barázdákban, melyre búsan mondja a szántó-vető paraszt: „vérzik a magyar föld“. Egy nagy temető az egész ország, melyben saját mas águnkat látjuk eltemetve és fájdalmasan tör fel keblünkből a költő szent zsolozsmája. „A sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az emberek millióinak szemében gyászkönny ül.“ Gyászkönny ül szemünkben és gyászba öltöztünk mindnyájan magyarok. A mi gyászunk színe azonban nem fekete, mely sorsunkkal való megbékélést és a változhatatlanban való megnyugvást parancsol. Mi fájdalmunkban az élet, a vér színét öltöttük magunkra és nem lecsendesíteni akarjuk háborgó lelkünket, hanem villámló tekintettel keressük azokat, akik ezt a népet ismét a halál árnyékába sodorták. Keressük népünk „elhivatott“ vezéreit, hogy tetemre hívjuk őket. Lássák meg, hogy hatalmi tébolyuk, gyilkos politikájuk mivé tette ezt a nemzetet. Lássák meg, hogy könnyet, vért és bút arat a magyar föld népe és ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban esdeklően nyújtja éhségtől kiaszott kezét egy falat fekete kenyérért a magyar gyerek. Kérdezzük. ..jó urak, hát ez volt az a magas politika, melyre a dolgozók milliói még éretlenek voltak? Ez volt az a politikai éleslátás, amely csak a történelmi (l osztályban és abban is csak a kiváltságosaknak adatott meg? Ha valóban ez a magas politika, akkor mi dolgozó kisemberek tényleg nem értünk hozzá. Mi nem tudtuk volna címekért, rangokért, magas kitüntetésekért áruba bocsátani nemzetünk fiainak százezreit az ősellenségnek, a germán imperializmusnak. Nem tudtuk volna rommákövetni békés falvainkat, gyönyörű városainkat. Nem tudtuk volna földönfutóvá tenni magyar családok megszámlálhatatlan sokaságát. Elismerjük, ebbe a politikai magasiskolába nem jártunk. De nem is kérünk ebből a magas végzettségből. Ilyen ördögi tudományt nem akarunk elsajátítani, mely ezer esztendős történelmünk folyamán, mint egy gonosz szellem, állandóan annak a lehetőségét kereste, hogyan tudná lerombolni mindazt, amit a dolgozók milliói, ezek a múltban még emberszámba sem vett szerencsétlen páriák, éhbérért, véres verejtékkel évszázadokon keresztül felépítettek. A mi iskolánk az élet volt és a katedrán a sors tartotta az előadásokat. Ezért nekünk csak a hitünk világa van a fellegeken túl, tudásunk nem jár a magas régiókban. Velünk van a mindennapi élet szürkeségében. Ezért mi az életet és abban embertársaink sorsát nem a folyton magasabb szempontokra hivatkozóarisztokraták monokliján keresztül, hanem a maga természetességében és leplezetlen meztelenségében ismerjük. A mi politikai hitvallásunk az életnek ebből a hamisítatlan őszinteségéből születettirányát nem tudjuk cskornyás műszavakból szerkesztett nyakatekert körmondatokban meghatározni. Egyszerű, sokszor hangoztatott rövid, de mégis oly sokat ígérő szavakból áll: hazánkat újjáépíteni és abban nemzetünket boldoggá tenni. Politikai célkitűzésünk, megvalósításának pedig csak egyetlen eszköze van, ez is munka. Ez az élet iskolájában tanult, egyszerű, de becsületes politikai hitvallás keresi a kijáratot most ebből a nagy magyar temetőből. Ez élesztgeti a feltámadás reményének már-már majdnem elhamvadt tüzet kicsiny falusi kunyhókban épp úgy, mint nagyvárosok fényes palotáiban. Szaktársaim! Magyar postaaltisztek! Érintse meg ennek a halott magyar földből új életet fakasztó tavaszi napsugárnak éltető melege a Ti kétségek között vergődő telketeket is. Ébredjetek fel a letargikus álomból! Űzzétek el magatoktól a még mindig a háború ideglázában vergődő agyatok rémképeit! Térjen vissza népünk örökkévalóságába vetett hitetek, boldogabb jövőjében bízó reménységetek! Az élet ritmusa lüktessen minden munkátokban! Az életkedv mosolyogjon otthonaitokban! Az ősök semmitől vissza nem riadó, kemény és elszánt magyar akarásával feszítsétek meg izmaitokat és legyetek élcsapatai a munka dicső hadseregeinek, melyek az ország minden részében rohammunkára indulva, egymással nemes versenyre keltek, hogy a romokon és sírhalmokon mielőbb felépítsék ezt a Sodoma és Gomorrha pusztulására emlékeztető szegény országot. De ne csak mint robotemberek vegyetek részt szaktársaim ebben a nemzetépítő nagy munkában, hanem hevítse szíveteket és telketeket az a szent tűz, hogy most magunknak építjük ezt az országot, mely nem les® többé vadászterülete a magyarfalu német brigantik hatalmi törekvésének és nem lesz játékszere a főúri osztály politikai kalandorainak. A dolgozók országa tesz, melyben csak annak lesz joga odaülni a nemzet asztalához, aki az ország felépítésében és a nemzet fenntartásában becsülettel kiveszi a részét. Hiszem, hogy a magyar posta altiszti kar, tisztvielő szaktársainkkal egyetemben megszerzi az élethez való jogát ebben az országban. Emelt fővel állhat oda a közvélemény ítélőszéke elé, ha majdan az újjáépítés előmozdítására, a közbiztonság, a rend,, a munkafegyelem megszilárdítására irányuló törekvések eredménye mérlegre lesz téve. Ha azonban azt akarjuk, hogy ezt az országot ne csak felépítsük, de örök időkre meg is tarthassuk, nemcsak külsőségeiben, de belsőleg is újjá kell építeni. Új állami és társadalmi rendet kell felépíteni és az egész , magyar közéletet, társadalmi, sőt még a magánéletet is új szellemmel kell megtölteni. Ez az új állami és társadalmi rendszer, valamint az azt betöltő szellem ne csak újabb, de jobb is tegyen a réginél. Hogy jobb és szebb legyen az élet az új magyar demokrácia keretei között, ez nem csak a közéleti tényezőktől, hanem a nép széles rétegeitől is függ.Hiábavaló a kormány, a különböző pártok és szak-, szervezetek vezetőinek jóra irányuló törekvése, ha a nép bizonyos rétegében nem talál megértésre és támogatásra. Mikor tehát az életünk nehézségei és hiányosságai miatt súlyos kritikával illetjük vezetőinket, ugyanakkor vizsgáljuk meg önmagunkat is, hogy várjon mi, mindenben megtettük-e kötelességünket. Mert csak akkor van jogunk bírálatot mondani mások munkája felett, ha mi jobbat, tökéletesebbet, a közre hasznosabbat alkotunk, vagy alkotni tudnánk, mint azok, akikkel szemben nem egyszer a leghangosabb kritikát gyakoroljuk. A dolgozók államának mindenkire egyformán érvényes erkölcsi törvénye, hogy csak az szóljon bele a közösség sorsának intézésébe, aki maga is becsülettel kiveszi a részét az országépítő és nemzetfenntartó munkából, aki sorsközösségben él a dolgozók tömegeivel. Elég volt már abból a rendszerből, amikor fényes fogadó esték, pazar bankettek és pártvacsorák lukulluszi lakomán buzdították lemondásra, áldozatkészségre és önmegtagadásra az éhező és minden testi és lelki javaiktól megfosztott makasrétegeket. Ha már a történelem vihara elsodorta ezt a rendszert, ügyeljünk rá, hogy a demokratikus alapokon felépülő új állami és társadalmi rendben ne azok legyenek ismét a vezérszónokok, akik csak másokat tudnak munkára ösztönözni, maguk azonban mindig a munkának a könynyebbik végét keresik. Ennek az elvnek nem csak fölfelé, de közöttünk kisemberek között is érvényesülni kell. Az elmondottakkal néma jogos kritikát akarom elnémítani. A közéletnek épen olyan szüksége van a kritikára, mint a tengerek vizének a sóra. Ez óvja meg az elposványosodástól. Ez a kritika azonban lzegyen építő, nem pedig romboló. Fődolog, hogy amikor kritikát gyakorolunk mások munkássága felett, sohase a személyes bosszú, egyéni érdek, gyűlölet vagy ártani akarás, hanem mindig a közérdek POSTÁS KÖZLÖNY vezessen bennünket. Menekülni akarunk a romok poros, bűzös világából. Keressük a kivezető utat ebből a nagy magyar temetőből. A rombadőlt bürokratikus, reakciós, feudális, klerikális és fasiszta rendszer helyébe nem csak új, de szebb, jobb, boldogabb és emberibb, népi Magyarországot akarunk építeni. Hogy a magyar jövő valóban boldogabb legyen a múltnál, nemcsak az országot és az uralkodó rendszert, de önmagunkat is újjá kell építeni. Jobbnak, tökéletesebbnek kell tennünk, mint a múltban Sorsunk iránt több érdeklődést, érdekeink védelmében nagyobb harckészséget, az egymással való érintkezésben több szeretetet és az egész vonalon szilárdabb munkafegyelmet kell tanúsítani. Ne tévesszük soha szem elől, hogy a jövőnket mi formáljuk. A demokratikus államrendszerben nem a felsőbb rétegekszeszélyétől, hanem tőlünk dolgozóktól függ, hogy milyenek legyenek az életkörülményeink. Hiszem, hogy a magyar postaaltiszti személyzet azok közé a nemzeti hősök közé tartozik, akik olyan jövőt akarnak építeni ebben az országban, amely a magyar dolgozók millióit kárpótolni fogja ezer esztenő minden szenvedéseiért és megaláztatásáért, melyben nyugodtan hajthatja álomra fejét mindenki, aki jól végezte dolgát, mert nem fogja lázálomként gyötörni a holnap gondja, melyben a munkának megtesz a kellő értéke és így az életnek megtesz a várva várt szépsége. Melyben boldogan elmondhatja minden becsületes magyar, hogy „béke van“! Ez a béke azonban nem a halálnak, hanem az életnek a békéje lesz. , Robotos A posta RiostohagyermsRei Sok szó esett, úgy a múltban, mint a jelenben, a postamesteri alkalmazottak ügyéről. Mindezideig kevés eredménnyel. Pedig, a mai demokratikus postának, éppen az lenne az egyik legnagyobb feladata,hogy a postamesteri alkalmazottak helyzetén változtasson. Az eddigi postamesteri rendszer, mely alkalmazott és munkaadó örökös kenyérharcát jelentette, nem egyeztethető össze a demokráciával. Eddig a postamesteri alkalmazottak, a legminimálisabb fizetésért dolgoztak reggeltől estig, ugyanakkor sok esetben ki voltak téve a postamestereik szeszélyeinek, azon oknál, mert mint magánalkalmazottak, minden jogvédelem nélkül kellett kötelességeiket teljesíteni. A postamesteri alkalmazottaknak ezek szerint csak kötelességeik voltak, de joguk nem. Ha valamelyik jogról, vagy több fizetésről mert beszélni, szedhette azt a kevés holmiját, ami volt és 15 napi felmondás után kereshetett magának más helyet. Ilyen körülmények mellett kellett hosszú éveket eltölteni a posta szolgálatában, anélkül,hogy szolgálati éveinek számbeli gyarapodása folytán valami módon előbbre juthatott volna. Ha kiadó volt, esetleg kapott egy hivatalt, aszerint milyen protekciója volt. A helyzet