Postás Dolgozó, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

Azonos teljesítmény rövidebb munkaidőben Hogyan lehet kevesebb mun­kaidő alatt többet teljesíteni? A kérdés látszólag időszerűtlen, mivel a munkaidőalap védelme, a meglevő munkaidő jobb kihasz­nálása — népgazdaságunk jelen­legi helyzetében — fontos kor­mányzati és szakszervezeti törek­vés. Mégis, a fő cél: nem többet, hanem jobban, gazdaságosabban, eredményesebben dolgozni. S ez — bizonyos feltételekkel — rövi­debb munkaidő alatt is megvaló­sítható. Szervezettebb, fegyelme­zettebb, jobb minőségű munká­val. E néhány gondolatot azért ér­demes előrebocsátani, mert 1986 októbere óta — a kormány és a szakszervezetek megállapodásá­nak alapján — az egészségre ár­talmas munkahelyen dolgozó táv­beszélő- és távgépíró-kezelők heti munkaidejét 40-ről 36 órára csök­kentették. Ezt a Postások Szak­­szervezetének legutóbbi, éppen egy évvel ezelőtt megtartott kongresszusa is jogos és szüksé­ges változtatásnak ítélte. A Pos­tás Dolgozó 1986. októberi száma részletes tájékoztatást adott a be­vezetés feltételeiről és módjáról, továbbá a rövidebb munkaidő várható hatásairól. Ezúttal a bevezetés óta eltelt rö­vid időszak tapasztalatait össze­gezzük a Helyközi Távbeszélő Igazgatóság Területi Szakszerve­zeti Bizottsága titkárának és a belföldi és nemzetközi távbeszélő­­központ dolgozóinak segítségé­vel.­­ A kellő előkészítés után ok­tóber 20-tól álltunk át az új mun­karendre a két központban, s egy hónappal később értékeltük elő­ször a 36 órás munkahét beveze­tésének tapasztalatait — tájékoz­tat Zachár Győzőné tszb-titkár. — Elmondhatom, hogy az átállás, ha kisebb, átmeneti zökkenőkkel is, de elég jól megvalósult. — Mit jelent az, hogy kisebb, átmeneti zökkenők? — Azt, hogy az átállás utáni el­ső héten hullámzó volt a szolgál­tatás minősége. A bejelentő mun­kahelyeken — mind a két köz­pontnál — a harminc másodper­cen belüli jelentkezési arány át­menetileg romlott, akárcsak a tu­dakozó munkahelyeken. Ugyan­akkor október végétől, november elejétől jelentős javulás követke­zett be, s ennek eredményeként az első hónap minőségi mutatói az előírt érték fölött voltak, s ösz­­szességükben az október 20-át megelőző éves átlag értékei körül alakultak. Mind a két központnál javult a kezelők egy főre eső egy órai átlagteljesítménye, az emel­kedés aránya a nemzetközi köz­pontban nagyobb. — Ez a nagyobb munkakedv­nek vagy a jobb munkaszervezés­nek köszönhető? —­ Tulajdonképpen mind a kettőnek. És annak, hogy az egy órával rövidebb napi munkaidő következtében kevésbé fáradtak a kezelők. Nem titok, hogy koráb­ban az utolsó egy-két óra rontotta le teljesítményüket, mert addigra nagyon kimerültek. Most tehát többet tudnak teljesíteni, s ebben nyilván a jobb hangulatuknak is szerepe van. Másfelől az is lénye­ges, hogy dolgozókra lebontva ál­lapítottuk meg a szolgálati beosz­tást, amely a forgalomhoz és a lét­számhelyzethez igazodik, de fi­gyelembe vettük a kezelők csalá­di helyzetét is. — A munkaidő-csökkentés mekkora létszámbővítést igé­nyelt? — Bizonyos átcsoportosításra volt szükség a nemzetközi köz­pontból a belföldi kezelőkhöz, s kértük — meg is kaptuk — nyug­díjas dolgozóink és a mellékfog­­lalkozásúak segítségét. Másrészt örvendetes, hogy mind a két köz­pontban számottevően növeke­dett a főfoglalkozású dolgozók száma, s ez főként a kedvezőbb munkaidő eredménye.­­ Az első hónap tapasztala­tai szerint a kezelők az új mun­karendben hét óra alatt ugyan­annyit vagy többet teljesítenek, mint korábban nyolc óra alatt. Ez milyen hatással van jövedel­mükre ? — Ez még nem értékelhető, azt azonban elmondhatom, hogy sem alapbérük nem változott, sem a teljesítményük után kapott forgalmi ösztönző. Ha tehát most napi hét óra alatt ugyanannyit megkereshetnek, mint korábban a nyolcórás szol­gálati időben, ez érthetően kedve­ző az új munkarendben dolgozó kezelőknek, illetve csábító a más­hol 40 órás munkahét szerint dol­gozóknak.­­ Valóban olyan sokat szá­mít az a napi egy óra? — Igen, sokat számít — vála­szol Albertné Veres Zsuzsanna, a belföldi központ egyik távbeszé­lő-kezelője, aki egyúttal szakszer­vezeti bizalmi is. — Most nem va­gyunk olyan fáradtak, mint ré­gen, ezért nyugodtabban, jobb kedvvel dolgozunk, s ez meglát­szik a teljesítményeinken is. A társaság nagyon örült a 36 órás munkahét bevezetésének, s min­denki elfogadta, hogy ez termé­szetesen nem mehet a szolgálta­tás rovására. — De a napi hét óra öt nap­pal számolva csak 35 óra. Mi van a fennmaradó egy órával? — Van, aki a plusz egy órát a hétvégén dolgozza le. Szívesen bejövünk, mert hétközben az egy órával rövidebb munkaidő azt je­lenti, hogy több idő jut a családra, kikerüljük a csúcsforgalmat, a be­vásárlás is könnyebb. — A napi egy óra csakugyan rengeteget számít — teszi hozzá Fricz Tibor, aki a nemzetközi köz­pontban távbeszélő-kezelő. — Az én feleségem gyes­en van, ezért jó, hogy hamarabb haza tudok menni, több időt tölthetek a csalá­dommal. De az egy óra azt is je­lenti, hogy nem fáradunk el any­­nyira. Én például németül és ola­szul jól beszélek, hiszen a nemzet­közi kapcsolóknak idegen nyelve­ket is kell ismerniük, ez azonban még fárasztóbb, mintha kizárólag magyarul beszélnénk. A rövidebb munkaidő eredményeként sike­rült jobban feltölteni nálunk a lét­számot, s ez is jó hatással volt az egyéni teljesítményekre, mert így nem vagyunk annyira túlterhel­ve, mint régen. Mindent összevéve, az érintett dolgozók — több mint kétszázan — örömmel és megnyugvással fo­gadták a 36 órás munkahét beve­zetését, s bár „a napi egy órának” az egészségre gyakorolt hatását csak később lehet majd kimutat­ni, az kétségtelen, hogy a távbe­szélő-kezelők kevésbé fáradtak, idegesek, mint korábban. Az is ki­derült, hogy egy rövid átmeneti visszaesés után javultak az egy főre jutó teljesítmények, amiben nyilván nagy szerepet játszott a jobb idegállapot és a vele össze­függő munkakedv. Mindez pedig azt is jelenti, hogy nemcsak a kezelők jártak jól a munkaidő-csökkentéssel, ha­nem végső soron a közönség is, amennyiben érezhetően javul a szolgáltatás színvonala. Faggyas Sándor A társadalomnak is érdeke a hírközlés fejlesztése 1986. október 24-e kitörölhetetlen dátum lesz a Ma­gyar Posta történetében. Ezen a napon tárgyalta az or­szággyűlés a posta munkájáról, a fejlesztés lehetőségeiről szóló beszámolót. Korábban nem volt példa rá, hogy ez a fórum önálló témaként, ilyen mélyrehatóan elemezze a hírközlés gondjait. A beszámolóról a napisajtó, valamint a rádió és televízió részletes tájékoztatást adott, ezért most mi inkább a háttérről és a teendőkről kértünk és kaptunk tájékoztatást. Rövid idő telt el a nagy ese­mény óta. A végleges értékelés­hez, és a következtetések levo­násához természetesen ez még kevés. Benyomásairól és a par­lamenti ülés előkészítéséről kérdeztük Tóth Illés államtit­kárt, a Magyar Posta elnökét. — Elnök elvtárs, hogyan íté­li meg azt a tényt, hogy a posta gondjai, bajai a parlament elé kerültek? — Úgy gondolom, s ebben azt hiszem mindenki egyetért velem, ez kiemelkedő esemény életünkben. Szeretném hangsú­lyozni, hogy ez egy hosszabb folyamat része. Talán az első, döntő lépés ezen az úton az önállóvá válás volt, amikor 1983. július elsejével kiváltunk a Közlekedés- és Postaügyi Mi­nisztériumból. Annak idején többen tamáskodtak, vajon lesz-e ettől több pénzünk, ja­­vul-e a posta pozíciója. Meg vol­tunk győződve akor is, és most az élet igazolt bennünket, hogy az önállósággal megnő, kiszéle­sedik az ágazat érdekkifejező és érdekegyeztető lehetősége, egyértelműbben, hatékonyab­ban tudjuk a hírközlési szolgál­tatások érdekeit érvényre jut­tatni.­­ Az önállóság tehát na­gyon fontos állomás. A követ­kező lépés egy olyan VII. öté­ves terv kidolgozása volt, amely reális alapot ad a jelenlegi mélypontról való elmozdulásra, és a későbbi, gyorsabb ütemű fejlesztésre. Tisztában voltunk azzal, hogy a költségvetésből a népgazdaság jelenlegi helyzeté­ben nem kaphatjuk meg a fej­lesztési forrás hiányzó fedeze­tét. Korábbi gazdálkodási gon­dolkodásmódunkat gyökeresen át kellett alakítani. Intenzíven foglalkozni kezdtünk a köt­vény, a hitel és egyéb külső for­rások megszerzésével. — Igyekeztünk társadalma­­sítani a postai, s ezen belül is a telefonfejlesztést. Kapcsolatot kerestünk a megyék politikai és tanácsi vezetőivel, őszintén fel­tárva gondjainkat, nehézségein­ket, és kérve támogatásukat. Ezt szolgálta a tanácsok részére kidolgozott pályázati rendszer (40 százalék tanácsi és 60 száza­lék postai pénz az egyes terüle­teket érintő fejlesztésekhez). Ezzel egyidejűleg minden esz­közt megragadtunk, hogy a népgazdasági tervben minél kedvezőbb pozíciót kapjon a posta. —■ Utalnék itt az adókedvez­ményekre, a távközlési fejlesz­tési alap létrehozására. (A tele­fondíj 50 filléres emelése adó­zatlanul használható fel telefon­fejlesztésre. A szerk. megjegy­zése.) Nagyon fontosnak ítéljük meg, hogy a távközlés fejleszté­sét az elektronika társadalmi­gazdasági alkalmazásának el­terjesztésére irányuló központi gazdaságfejlesztési program ré­szeként kiemelten kezeli a kor­mányzat, bár mi ennél többet szeretnénk: önálló programot.­­ Végül is prioritást kapott a távközlés fejlesztése, nyitott maradt a terv, ha a feltételek le­hetővé teszik, növelhetjük a tervben elfogadott 357 ezres ál­lomáskapacitást. A tervmunká­val párhuzamosan megkezdtük a felkészülést a parlamenti ülésre. Képviselőcsoportokkal találkoztunk, igyekeztünk szá­mukra tiszta helyzetképet adni és megértésüket kérni. Az így felgyülemlett információ feldol­gozásával kezdtük az írásos be-­ számoló anyagát kialakítani. Itt szeretnék egy számomra na­gyon lényeges kérdésre utalni. Ez nem az elnök produkciója volt. Az egész felkészülés igazi csapatmunka volt, postán belüli és postán kívüli erők együttmű­ködése. Ezúttal is szeretném munkájukat megköszönni.­­ Tisztában vagyunk az­zal, hogy minden előterjesztés­nek nagy gondja a terjedelem, az egyes részek közötti arány. Milyen szempontok vezérelték önöket a kidolgozás során? — Valóban, ez nehéz kérdés. Eleve abból indultunk ki, hogy az előterjesztés nem postások­nak szól, nem szabad elvesz­nünk a részletekben. Főleg a szolgáltatások helyzetét, a gaz­dálkodási feltételeket és a ki­bontakozás útját kívántuk be­mutatni. Úgy érzem, hogy az írásos és a szóbeli beszámoló arányosan képviselte az egyes témákat. A hozzászólások is tükrözték ezt. Talán a tömeg­kommunikációban egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a te­lefon, de azt hiszem, ez érthető. — Elnézést, hogy közbevető­­leg kérdem. Postáskörökben volt olyan vélemény, hogy a postásokról, az emberi ténye­zőről talán kevés szó esett. — Igen, hallottam én is, sőt olyat is, hogy egyes részterüle­tek miért nem szerepeltek az anyagban. Nos, nem akarok is­mételni, de ahogy mondani szokták, nekünk most a fő csa­pás irányába kellett mennünk. Ami az emberi tényezőt illeti, mind az írásbeli, mind a szóbeli anyagban kitértünk rá. Jelez­tük gondjainkat, nem rejtve vé­ka alá, hogy valamilyen köz­ponti segítség nélkül nem tu­dunk boldogulni. Ennél többre az adott pillanatban nem volt szükség, és nem lett volna sze­rencsés túlhangsúlyozni e prob­lémát. — Úgy tűnik, némi zavar van közvéleményünkben a par­lament és a kormány közti munkamegosztást illetően. A parlament nem oszt pénzt, le­gyen szó akár fejlesztésről, akár bérről. Ez a kormányzati szer­vek dolga, a tervek, szabályo­zók kialakításakor. A parla­ment a népgazdasági terv, a költségvetés stb. vitájakor je­lentős mértékben befolyásolja a kormány döntéseit, s itt már nem közömbös, hogy milyen kép alakul ki a postáról. — És hogyan ítéli meg, mi­lyen kép alakult ki? — Ennyi információ a Ma­gyar Postáról, munkánkról még soha nem volt az „utcán”. Nem­csak a parlament, de maga a kormány sem volt még ilyen mértékig informálva. — A „játékszabályok” sze­rint a parlamenti ülés után a kormány megtárgyalta az ott el­hangzottakat, és programot ké­szített a tennivalókról. Ezt meg­kaptuk, s időközben kidolgoz­tuk az elkövetkező idő postai feladatait, s ezt igazgatói ta­nácsülésen is megvitattuk. Tel­jes körű értékelésre itt most nem vállalkozhatok, két ténye­zőt mégis kiemelnék. • A jelenlegi hírközlési inf­rastruktúra megítélésében tel­jes az egység a parlament, a kormány és a posta között. Egy­formán súlyosnak ítéljük meg a helyzetet. Hosszú évtizedek után mi, postások nem va­gyunk egyedül. • Határozottan közelebb ke­rültünk ahhoz, hogy a kivezető út megkeresése nem egyedül a posta feladata, ez most már iga­zán társadalmi ügy.­­ Azt hiszem, felhalmozó­dott feladataink megoldásában maximális segítségre számítha­tunk. — Elnök elvtárs, ezek után mik az elkövetkező napok leg­fontosabb feladatai? — Említettem már, hogy el­készült a feladattervünk; ami a belső életünket illeti, a legfonto­sabb, hogy egységes gondolko­dás alakuljon ki a postán belül is. Ne értékeljük túl, de le se be­csüljük a mostani kedvező pozí­­ciónkat. — Lényegesnek tartom a postások tájékoztatását, infor­málását. E célból nagy példány­számban megjelentettük az írá­sos és a szóbeli beszámoló rövi­dített változatát, az értékelést és a főbb feladatokat. (A 4-4,5 órás parlamenti ülést videóra rögzítette a PRTMIG, a posta­szervek bármikor kikölcsönöz­hetik.) Túl ezeken, kérem a párt-, a szakszervezeti és a KISZ-szervezeteket, hogy okta­tási anyagukba építsék be e fontos információkat. — A parlamenti ülésen is el­hangzott a postai terv nyitott­sága, a minimális program. Mit kell ezeken érteni? — Az ülésen valóban több képviselő beszélt arról, hogy a 357 ezer kapacitás minimális program legyen, s történjék to­vábbi erőfeszítés e szám növe­lésére. Természetesen ez a mi leghőbb óhajunk is, hiszen én meggyőződésből mondtam, hogy minden telefonigényt szükségszerűen kielégítendő­­nek, jogosnak tartunk. A terv elfogadása és a parlamenti ülés között történt is már előrelépés, amit ott bejelentettem. Hitel fel­vételével 400—420 ezer állo­máskapacitást vállaltunk, így az eredeti terv már minimális programnak tekinthető. Mégis itt meg kell állnunk, és alapo­san számba kell vennünk a fel­tételeket. Végül is a fejlesztés nemcsak pénz kérdése. Anél­kül, hogy részletekbe mennék, gondoljuk meg, hogy jelenlegi körülményeink között 10 ezer új crossbar kapacitáshoz mint­egy 100 új postás kell meghatá­rozott szakmastruktúrában. Még a kínálkozó forráslehető­ség mellett is nagyon alaposan meg kell gondolnunk, mit vál­lalhatunk, tudjuk-e teljesíteni. — Engedje meg, hogy egy kényes témát érintsek. Ez az abszolút hiánycikknek számító telefon elosztása. A képviselők hozzászólásaiból talán ezen az egy területen érződött némi gyanakvás a posta irányában. Van-e valami válasz e kihívás­ra? — Igen, ezt én is tapasztal­tam. Nem tehetünk mást, fel kell oldanunk ezt a bizalmat­lanságot. Úgy vélem, ezt csak akkor érhetjük el, ha nyilvános­sá, demokratikussá tesszük, és elfogadtatjuk a közvéleménnyel elosztási elveinket. Meggyőző­désem, hogy ezzel végre segíte­ni tudunk az e területen dolgo­zó postás kollégáinknak, akik nap mint nap ki vannak téve a csábításnak, a rágalomnak, a feljelentéseknek, és az ezekkel járó kellemetlenségeknek. Fog­lalkoztunk már e témával, de még csak a gondolkodás kezde­tén vagyunk. Egy bizonyos: ez a mai magyar társadalom a ki­emeléseket nagyon nehezen fo­gadja el. Az elosztás alapelve — úgy tűnik — a várakozási idő lehet. Talán ez a legdemokrati­kusabb. Nyilván bizonyos ki­emeléseket, sorrenden kívülisé­get biztosítani kell, olyanokat, amelyeket tényleg elfogad a társadalom. Gondolok itt a köz­­biztonságra, életmentésre, bizo­nyos felső szintű állami és párt­vezetőkre. Ezek körének meg­határozása mindenesetre óriási politikai feladat. — Ki kell kérnünk a várako­zók véleményét is. Egyértelmű­en rendezni kell a lakáscserék­kel, a családtagok átírási jogo­sultságával stb. kapcsolatos kérdéseket. Úgy gondolom, hogy ez a tömeges érintkezés egyúttal alkalmas lesz arra is, hogy információkat adjunk olyan, a közvélemény által ma meg nem értett témákban, mint az ikresítés, KIS-esítés, ezek műszaki lehetőségei, korlátai. Ez jó alkalom lesz a postáról al­kotott közvélemény kedvező irányú befolyásolására. — Elnök elvtárs, többünk­nek zavart okozott az ülés vé­gén a válaszadás. Nem ponto­san értettük, hogy a posta, vagy a kormány nevében törté­nik-e ez. — Ez a jelzés már hozzám is elérkezett. Megértem a bizony­talanságot, hiszen a parlament ügyrendje, működési szabály­zata nem közismert. Arról van szó, hogy az ágazati előterjesz­téseknél a kormányzat részéről előírt partnerekkel kötelező konzultációt kell folytatni a zár­szó előtt. Ezért volt a 30 perces szünet. Nekem konzultálnom kellett például a Pénzügymi­nisztérium, az Ipari Minisztéri­um és az Országos Tervhivatal vezetőivel. Az egyeztetés után a kormány nevében kellett vá­laszt adnom. Mint már említet­tem, a helyzet megítélésében és a fejlesztés igenlésében teljes a nézetazonosság, így ez csak for­mális jellegű gondot jelenthe­tett. — Befejezésül, mit kér la­punk hasábjain a postásoktól? — A legnagyobb feladat va­lamennyiünk előtt a VII. ötéves terv. Fórumokon is megvitattuk és lezártuk az emelt szintű ter­vet. Mindig is mondtuk, hogy a mi munkánk olyan, hogy perc­ről percre, napról napra meg­méretünk. Azt hiszem, sőt biz­tos vagyok benne, hogy a jelen­legi helyzetben ez fokozottan igaz. Eljutottunk oda, hogy a közvélemény megérti, nem mi postások tehetünk róla, hogy ilyen a szolgáltatás. De nem fo­gadják el, s könyörtelenül fel­nagyítják elkerülhető munkahi­báinkat, s a megértés, a rokon­­szenv könnyen ellentétbe csap­hat át. — Az elkövetkező időszak­ban sorsdöntő lesz, hogyan dol­gozunk. Ha félvállról vesszük a közönségkapcsolatot, ha nem tudunk a szó igazi értelmében szolgáltatást nyújtani, minden erőfeszítés ellenére megbukha­tunk. Én azt szeretném, azt ké­rem, hogy szerény, szolgáltató szellemű posta jelenjen meg a közönség előtt, amelynek van­nak határozott elképzelései a jö­vőt illetően, és ha megkapja a feltételeket, teljesíti a rá háruló feladatokat.­­ Kemény munka vár min­den postásra, de végül is évtize­de azt várjuk, hogy megkezd­hessük a most elérhető körelbe került felzárkózást. Én a veze­tés nevében azt ígérem, hogy e munkához a feltételeket megte­remtjük, a postásoktól pedig azt kérem, legyenek társaim a vál­lalt feladatok végrehajtásában, teljesítésében. — Elnök elvtárs, azt hiszem, soha ilyen jó esély nem volt ar­ra, hogy egységessé forrjon ösz­­sze a postástársadalom. Más­részről meggyőződésem, ha a feltételeket megkapják, a pos­tásokon nem fog múlni a szebb jövőt ígérő VII. ötéves terv tel­jesítése, hiszen ez mindannyi­unk érdeke. Köszönöm a beszélgetést. Ritter Péter Postás Dolgozó 3

Next