Postás Dolgozó, 1987 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
Azonos teljesítmény rövidebb munkaidőben Hogyan lehet kevesebb munkaidő alatt többet teljesíteni? A kérdés látszólag időszerűtlen, mivel a munkaidőalap védelme, a meglevő munkaidő jobb kihasználása — népgazdaságunk jelenlegi helyzetében — fontos kormányzati és szakszervezeti törekvés. Mégis, a fő cél: nem többet, hanem jobban, gazdaságosabban, eredményesebben dolgozni. S ez — bizonyos feltételekkel — rövidebb munkaidő alatt is megvalósítható. Szervezettebb, fegyelmezettebb, jobb minőségű munkával. E néhány gondolatot azért érdemes előrebocsátani, mert 1986 októbere óta — a kormány és a szakszervezetek megállapodásának alapján — az egészségre ártalmas munkahelyen dolgozó távbeszélő- és távgépíró-kezelők heti munkaidejét 40-ről 36 órára csökkentették. Ezt a Postások Szakszervezetének legutóbbi, éppen egy évvel ezelőtt megtartott kongresszusa is jogos és szükséges változtatásnak ítélte. A Postás Dolgozó 1986. októberi száma részletes tájékoztatást adott a bevezetés feltételeiről és módjáról, továbbá a rövidebb munkaidő várható hatásairól. Ezúttal a bevezetés óta eltelt rövid időszak tapasztalatait összegezzük a Helyközi Távbeszélő Igazgatóság Területi Szakszervezeti Bizottsága titkárának és a belföldi és nemzetközi távbeszélőközpont dolgozóinak segítségével. A kellő előkészítés után október 20-tól álltunk át az új munkarendre a két központban, s egy hónappal később értékeltük először a 36 órás munkahét bevezetésének tapasztalatait — tájékoztat Zachár Győzőné tszb-titkár. — Elmondhatom, hogy az átállás, ha kisebb, átmeneti zökkenőkkel is, de elég jól megvalósult. — Mit jelent az, hogy kisebb, átmeneti zökkenők? — Azt, hogy az átállás utáni első héten hullámzó volt a szolgáltatás minősége. A bejelentő munkahelyeken — mind a két központnál — a harminc másodpercen belüli jelentkezési arány átmenetileg romlott, akárcsak a tudakozó munkahelyeken. Ugyanakkor október végétől, november elejétől jelentős javulás következett be, s ennek eredményeként az első hónap minőségi mutatói az előírt érték fölött voltak, s öszszességükben az október 20-át megelőző éves átlag értékei körül alakultak. Mind a két központnál javult a kezelők egy főre eső egy órai átlagteljesítménye, az emelkedés aránya a nemzetközi központban nagyobb. — Ez a nagyobb munkakedvnek vagy a jobb munkaszervezésnek köszönhető? — Tulajdonképpen mind a kettőnek. És annak, hogy az egy órával rövidebb napi munkaidő következtében kevésbé fáradtak a kezelők. Nem titok, hogy korábban az utolsó egy-két óra rontotta le teljesítményüket, mert addigra nagyon kimerültek. Most tehát többet tudnak teljesíteni, s ebben nyilván a jobb hangulatuknak is szerepe van. Másfelől az is lényeges, hogy dolgozókra lebontva állapítottuk meg a szolgálati beosztást, amely a forgalomhoz és a létszámhelyzethez igazodik, de figyelembe vettük a kezelők családi helyzetét is. — A munkaidő-csökkentés mekkora létszámbővítést igényelt? — Bizonyos átcsoportosításra volt szükség a nemzetközi központból a belföldi kezelőkhöz, s kértük — meg is kaptuk — nyugdíjas dolgozóink és a mellékfoglalkozásúak segítségét. Másrészt örvendetes, hogy mind a két központban számottevően növekedett a főfoglalkozású dolgozók száma, s ez főként a kedvezőbb munkaidő eredménye. Az első hónap tapasztalatai szerint a kezelők az új munkarendben hét óra alatt ugyanannyit vagy többet teljesítenek, mint korábban nyolc óra alatt. Ez milyen hatással van jövedelmükre ? — Ez még nem értékelhető, azt azonban elmondhatom, hogy sem alapbérük nem változott, sem a teljesítményük után kapott forgalmi ösztönző. Ha tehát most napi hét óra alatt ugyanannyit megkereshetnek, mint korábban a nyolcórás szolgálati időben, ez érthetően kedvező az új munkarendben dolgozó kezelőknek, illetve csábító a máshol 40 órás munkahét szerint dolgozóknak. Valóban olyan sokat számít az a napi egy óra? — Igen, sokat számít — válaszol Albertné Veres Zsuzsanna, a belföldi központ egyik távbeszélő-kezelője, aki egyúttal szakszervezeti bizalmi is. — Most nem vagyunk olyan fáradtak, mint régen, ezért nyugodtabban, jobb kedvvel dolgozunk, s ez meglátszik a teljesítményeinken is. A társaság nagyon örült a 36 órás munkahét bevezetésének, s mindenki elfogadta, hogy ez természetesen nem mehet a szolgáltatás rovására. — De a napi hét óra öt nappal számolva csak 35 óra. Mi van a fennmaradó egy órával? — Van, aki a plusz egy órát a hétvégén dolgozza le. Szívesen bejövünk, mert hétközben az egy órával rövidebb munkaidő azt jelenti, hogy több idő jut a családra, kikerüljük a csúcsforgalmat, a bevásárlás is könnyebb. — A napi egy óra csakugyan rengeteget számít — teszi hozzá Fricz Tibor, aki a nemzetközi központban távbeszélő-kezelő. — Az én feleségem gyesen van, ezért jó, hogy hamarabb haza tudok menni, több időt tölthetek a családommal. De az egy óra azt is jelenti, hogy nem fáradunk el anynyira. Én például németül és olaszul jól beszélek, hiszen a nemzetközi kapcsolóknak idegen nyelveket is kell ismerniük, ez azonban még fárasztóbb, mintha kizárólag magyarul beszélnénk. A rövidebb munkaidő eredményeként sikerült jobban feltölteni nálunk a létszámot, s ez is jó hatással volt az egyéni teljesítményekre, mert így nem vagyunk annyira túlterhelve, mint régen. Mindent összevéve, az érintett dolgozók — több mint kétszázan — örömmel és megnyugvással fogadták a 36 órás munkahét bevezetését, s bár „a napi egy órának” az egészségre gyakorolt hatását csak később lehet majd kimutatni, az kétségtelen, hogy a távbeszélő-kezelők kevésbé fáradtak, idegesek, mint korábban. Az is kiderült, hogy egy rövid átmeneti visszaesés után javultak az egy főre jutó teljesítmények, amiben nyilván nagy szerepet játszott a jobb idegállapot és a vele összefüggő munkakedv. Mindez pedig azt is jelenti, hogy nemcsak a kezelők jártak jól a munkaidő-csökkentéssel, hanem végső soron a közönség is, amennyiben érezhetően javul a szolgáltatás színvonala. Faggyas Sándor A társadalomnak is érdeke a hírközlés fejlesztése 1986. október 24-e kitörölhetetlen dátum lesz a Magyar Posta történetében. Ezen a napon tárgyalta az országgyűlés a posta munkájáról, a fejlesztés lehetőségeiről szóló beszámolót. Korábban nem volt példa rá, hogy ez a fórum önálló témaként, ilyen mélyrehatóan elemezze a hírközlés gondjait. A beszámolóról a napisajtó, valamint a rádió és televízió részletes tájékoztatást adott, ezért most mi inkább a háttérről és a teendőkről kértünk és kaptunk tájékoztatást. Rövid idő telt el a nagy esemény óta. A végleges értékeléshez, és a következtetések levonásához természetesen ez még kevés. Benyomásairól és a parlamenti ülés előkészítéséről kérdeztük Tóth Illés államtitkárt, a Magyar Posta elnökét. — Elnök elvtárs, hogyan ítéli meg azt a tényt, hogy a posta gondjai, bajai a parlament elé kerültek? — Úgy gondolom, s ebben azt hiszem mindenki egyetért velem, ez kiemelkedő esemény életünkben. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy hosszabb folyamat része. Talán az első, döntő lépés ezen az úton az önállóvá válás volt, amikor 1983. július elsejével kiváltunk a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumból. Annak idején többen tamáskodtak, vajon lesz-e ettől több pénzünk, javul-e a posta pozíciója. Meg voltunk győződve akor is, és most az élet igazolt bennünket, hogy az önállósággal megnő, kiszélesedik az ágazat érdekkifejező és érdekegyeztető lehetősége, egyértelműbben, hatékonyabban tudjuk a hírközlési szolgáltatások érdekeit érvényre juttatni. Az önállóság tehát nagyon fontos állomás. A következő lépés egy olyan VII. ötéves terv kidolgozása volt, amely reális alapot ad a jelenlegi mélypontról való elmozdulásra, és a későbbi, gyorsabb ütemű fejlesztésre. Tisztában voltunk azzal, hogy a költségvetésből a népgazdaság jelenlegi helyzetében nem kaphatjuk meg a fejlesztési forrás hiányzó fedezetét. Korábbi gazdálkodási gondolkodásmódunkat gyökeresen át kellett alakítani. Intenzíven foglalkozni kezdtünk a kötvény, a hitel és egyéb külső források megszerzésével. — Igyekeztünk társadalmasítani a postai, s ezen belül is a telefonfejlesztést. Kapcsolatot kerestünk a megyék politikai és tanácsi vezetőivel, őszintén feltárva gondjainkat, nehézségeinket, és kérve támogatásukat. Ezt szolgálta a tanácsok részére kidolgozott pályázati rendszer (40 százalék tanácsi és 60 százalék postai pénz az egyes területeket érintő fejlesztésekhez). Ezzel egyidejűleg minden eszközt megragadtunk, hogy a népgazdasági tervben minél kedvezőbb pozíciót kapjon a posta. —■ Utalnék itt az adókedvezményekre, a távközlési fejlesztési alap létrehozására. (A telefondíj 50 filléres emelése adózatlanul használható fel telefonfejlesztésre. A szerk. megjegyzése.) Nagyon fontosnak ítéljük meg, hogy a távközlés fejlesztését az elektronika társadalmigazdasági alkalmazásának elterjesztésére irányuló központi gazdaságfejlesztési program részeként kiemelten kezeli a kormányzat, bár mi ennél többet szeretnénk: önálló programot. Végül is prioritást kapott a távközlés fejlesztése, nyitott maradt a terv, ha a feltételek lehetővé teszik, növelhetjük a tervben elfogadott 357 ezres állomáskapacitást. A tervmunkával párhuzamosan megkezdtük a felkészülést a parlamenti ülésre. Képviselőcsoportokkal találkoztunk, igyekeztünk számukra tiszta helyzetképet adni és megértésüket kérni. Az így felgyülemlett információ feldolgozásával kezdtük az írásos be- számoló anyagát kialakítani. Itt szeretnék egy számomra nagyon lényeges kérdésre utalni. Ez nem az elnök produkciója volt. Az egész felkészülés igazi csapatmunka volt, postán belüli és postán kívüli erők együttműködése. Ezúttal is szeretném munkájukat megköszönni. Tisztában vagyunk azzal, hogy minden előterjesztésnek nagy gondja a terjedelem, az egyes részek közötti arány. Milyen szempontok vezérelték önöket a kidolgozás során? — Valóban, ez nehéz kérdés. Eleve abból indultunk ki, hogy az előterjesztés nem postásoknak szól, nem szabad elvesznünk a részletekben. Főleg a szolgáltatások helyzetét, a gazdálkodási feltételeket és a kibontakozás útját kívántuk bemutatni. Úgy érzem, hogy az írásos és a szóbeli beszámoló arányosan képviselte az egyes témákat. A hozzászólások is tükrözték ezt. Talán a tömegkommunikációban egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapott a telefon, de azt hiszem, ez érthető. — Elnézést, hogy közbevetőleg kérdem. Postáskörökben volt olyan vélemény, hogy a postásokról, az emberi tényezőről talán kevés szó esett. — Igen, hallottam én is, sőt olyat is, hogy egyes részterületek miért nem szerepeltek az anyagban. Nos, nem akarok ismételni, de ahogy mondani szokták, nekünk most a fő csapás irányába kellett mennünk. Ami az emberi tényezőt illeti, mind az írásbeli, mind a szóbeli anyagban kitértünk rá. Jeleztük gondjainkat, nem rejtve véka alá, hogy valamilyen központi segítség nélkül nem tudunk boldogulni. Ennél többre az adott pillanatban nem volt szükség, és nem lett volna szerencsés túlhangsúlyozni e problémát. — Úgy tűnik, némi zavar van közvéleményünkben a parlament és a kormány közti munkamegosztást illetően. A parlament nem oszt pénzt, legyen szó akár fejlesztésről, akár bérről. Ez a kormányzati szervek dolga, a tervek, szabályozók kialakításakor. A parlament a népgazdasági terv, a költségvetés stb. vitájakor jelentős mértékben befolyásolja a kormány döntéseit, s itt már nem közömbös, hogy milyen kép alakul ki a postáról. — És hogyan ítéli meg, milyen kép alakult ki? — Ennyi információ a Magyar Postáról, munkánkról még soha nem volt az „utcán”. Nemcsak a parlament, de maga a kormány sem volt még ilyen mértékig informálva. — A „játékszabályok” szerint a parlamenti ülés után a kormány megtárgyalta az ott elhangzottakat, és programot készített a tennivalókról. Ezt megkaptuk, s időközben kidolgoztuk az elkövetkező idő postai feladatait, s ezt igazgatói tanácsülésen is megvitattuk. Teljes körű értékelésre itt most nem vállalkozhatok, két tényezőt mégis kiemelnék. • A jelenlegi hírközlési infrastruktúra megítélésében teljes az egység a parlament, a kormány és a posta között. Egyformán súlyosnak ítéljük meg a helyzetet. Hosszú évtizedek után mi, postások nem vagyunk egyedül. • Határozottan közelebb kerültünk ahhoz, hogy a kivezető út megkeresése nem egyedül a posta feladata, ez most már igazán társadalmi ügy. Azt hiszem, felhalmozódott feladataink megoldásában maximális segítségre számíthatunk. — Elnök elvtárs, ezek után mik az elkövetkező napok legfontosabb feladatai? — Említettem már, hogy elkészült a feladattervünk; ami a belső életünket illeti, a legfontosabb, hogy egységes gondolkodás alakuljon ki a postán belül is. Ne értékeljük túl, de le se becsüljük a mostani kedvező pozíciónkat. — Lényegesnek tartom a postások tájékoztatását, informálását. E célból nagy példányszámban megjelentettük az írásos és a szóbeli beszámoló rövidített változatát, az értékelést és a főbb feladatokat. (A 4-4,5 órás parlamenti ülést videóra rögzítette a PRTMIG, a postaszervek bármikor kikölcsönözhetik.) Túl ezeken, kérem a párt-, a szakszervezeti és a KISZ-szervezeteket, hogy oktatási anyagukba építsék be e fontos információkat. — A parlamenti ülésen is elhangzott a postai terv nyitottsága, a minimális program. Mit kell ezeken érteni? — Az ülésen valóban több képviselő beszélt arról, hogy a 357 ezer kapacitás minimális program legyen, s történjék további erőfeszítés e szám növelésére. Természetesen ez a mi leghőbb óhajunk is, hiszen én meggyőződésből mondtam, hogy minden telefonigényt szükségszerűen kielégítendőnek, jogosnak tartunk. A terv elfogadása és a parlamenti ülés között történt is már előrelépés, amit ott bejelentettem. Hitel felvételével 400—420 ezer állomáskapacitást vállaltunk, így az eredeti terv már minimális programnak tekinthető. Mégis itt meg kell állnunk, és alaposan számba kell vennünk a feltételeket. Végül is a fejlesztés nemcsak pénz kérdése. Anélkül, hogy részletekbe mennék, gondoljuk meg, hogy jelenlegi körülményeink között 10 ezer új crossbar kapacitáshoz mintegy 100 új postás kell meghatározott szakmastruktúrában. Még a kínálkozó forráslehetőség mellett is nagyon alaposan meg kell gondolnunk, mit vállalhatunk, tudjuk-e teljesíteni. — Engedje meg, hogy egy kényes témát érintsek. Ez az abszolút hiánycikknek számító telefon elosztása. A képviselők hozzászólásaiból talán ezen az egy területen érződött némi gyanakvás a posta irányában. Van-e valami válasz e kihívásra? — Igen, ezt én is tapasztaltam. Nem tehetünk mást, fel kell oldanunk ezt a bizalmatlanságot. Úgy vélem, ezt csak akkor érhetjük el, ha nyilvánossá, demokratikussá tesszük, és elfogadtatjuk a közvéleménnyel elosztási elveinket. Meggyőződésem, hogy ezzel végre segíteni tudunk az e területen dolgozó postás kollégáinknak, akik nap mint nap ki vannak téve a csábításnak, a rágalomnak, a feljelentéseknek, és az ezekkel járó kellemetlenségeknek. Foglalkoztunk már e témával, de még csak a gondolkodás kezdetén vagyunk. Egy bizonyos: ez a mai magyar társadalom a kiemeléseket nagyon nehezen fogadja el. Az elosztás alapelve — úgy tűnik — a várakozási idő lehet. Talán ez a legdemokratikusabb. Nyilván bizonyos kiemeléseket, sorrenden kívüliséget biztosítani kell, olyanokat, amelyeket tényleg elfogad a társadalom. Gondolok itt a közbiztonságra, életmentésre, bizonyos felső szintű állami és pártvezetőkre. Ezek körének meghatározása mindenesetre óriási politikai feladat. — Ki kell kérnünk a várakozók véleményét is. Egyértelműen rendezni kell a lakáscserékkel, a családtagok átírási jogosultságával stb. kapcsolatos kérdéseket. Úgy gondolom, hogy ez a tömeges érintkezés egyúttal alkalmas lesz arra is, hogy információkat adjunk olyan, a közvélemény által ma meg nem értett témákban, mint az ikresítés, KIS-esítés, ezek műszaki lehetőségei, korlátai. Ez jó alkalom lesz a postáról alkotott közvélemény kedvező irányú befolyásolására. — Elnök elvtárs, többünknek zavart okozott az ülés végén a válaszadás. Nem pontosan értettük, hogy a posta, vagy a kormány nevében történik-e ez. — Ez a jelzés már hozzám is elérkezett. Megértem a bizonytalanságot, hiszen a parlament ügyrendje, működési szabályzata nem közismert. Arról van szó, hogy az ágazati előterjesztéseknél a kormányzat részéről előírt partnerekkel kötelező konzultációt kell folytatni a zárszó előtt. Ezért volt a 30 perces szünet. Nekem konzultálnom kellett például a Pénzügyminisztérium, az Ipari Minisztérium és az Országos Tervhivatal vezetőivel. Az egyeztetés után a kormány nevében kellett választ adnom. Mint már említettem, a helyzet megítélésében és a fejlesztés igenlésében teljes a nézetazonosság, így ez csak formális jellegű gondot jelenthetett. — Befejezésül, mit kér lapunk hasábjain a postásoktól? — A legnagyobb feladat valamennyiünk előtt a VII. ötéves terv. Fórumokon is megvitattuk és lezártuk az emelt szintű tervet. Mindig is mondtuk, hogy a mi munkánk olyan, hogy percről percre, napról napra megméretünk. Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi helyzetben ez fokozottan igaz. Eljutottunk oda, hogy a közvélemény megérti, nem mi postások tehetünk róla, hogy ilyen a szolgáltatás. De nem fogadják el, s könyörtelenül felnagyítják elkerülhető munkahibáinkat, s a megértés, a rokonszenv könnyen ellentétbe csaphat át. — Az elkövetkező időszakban sorsdöntő lesz, hogyan dolgozunk. Ha félvállról vesszük a közönségkapcsolatot, ha nem tudunk a szó igazi értelmében szolgáltatást nyújtani, minden erőfeszítés ellenére megbukhatunk. Én azt szeretném, azt kérem, hogy szerény, szolgáltató szellemű posta jelenjen meg a közönség előtt, amelynek vannak határozott elképzelései a jövőt illetően, és ha megkapja a feltételeket, teljesíti a rá háruló feladatokat. Kemény munka vár minden postásra, de végül is évtizede azt várjuk, hogy megkezdhessük a most elérhető körelbe került felzárkózást. Én a vezetés nevében azt ígérem, hogy e munkához a feltételeket megteremtjük, a postásoktól pedig azt kérem, legyenek társaim a vállalt feladatok végrehajtásában, teljesítésében. — Elnök elvtárs, azt hiszem, soha ilyen jó esély nem volt arra, hogy egységessé forrjon öszsze a postástársadalom. Másrészről meggyőződésem, ha a feltételeket megkapják, a postásokon nem fog múlni a szebb jövőt ígérő VII. ötéves terv teljesítése, hiszen ez mindannyiunk érdeke. Köszönöm a beszélgetést. Ritter Péter Postás Dolgozó 3