Postai és Hírkozlési Dolgozók Lapja, 1993 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
A bajok nem ma kezdődtek Beszélgetés Papp Pállal, a vasutas-szakszervezet elnökével — Papp úr! Az önök szakszervezete egyike azon szervezeteknek, melyek ha istenigazában bekeményítenek, megbéníthatják az ország működését. Óriási adu ez, ugyanakkor hallatlan nagy felelősség. Nemrégiben ha „csak" két óráig is, de éltek ezzel a lehetőséggel, az eredmény ismert. Az viszont már kevésbé, hogy hogyan sikerült azt a tizenvalahány vasutas-érdekvédelmi tömörülést — mely korábban nem éppen egyetértően viselkedett — azonos álláspontra bírni. — Papírforma szerint 13 szervezet van, de ez a tizenhárom az utóbbi hetekben ötre redukálódott, s a novemberi sztrájk tárgyalásán, illetve szervezésében már csak ők s természetesen mi vettünk részt. — A többiek miért nem? Elvesztették a bizalmat, vagy más ok miatt? — Ezek kisebb csoportosulások, és teljesen eltűntek a felszínről. Tevékenységük főként abban merült ki, hogy megalakulásukat bejelentették a vezérigazgatóságon. Ezután természetszerűen az érdekegyeztető tárgyalásokra ők is meghívást kaptak, de ott semmi érdemi munkát nem végeztek, illetve ha mégis hozzászóltak, ez csak az erők szétforgácsolását jelentette. Hamar kiderült, az érdekvédelem nem csak dicsőségből áll, hanem azzal munka is jár, és szépen, lassan lemorzsolódtak. — Szóval maradt et. Azért — gondolom — nevezzük meg őket. — Mozdonyvezetők Szakszervezete, Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, Vasúti Alkalmazottak Demokratikus Szövetsége, a Vasutasok Független Szakszervezeti Szövetsége, s mi, a Vasutas Szakszervezet. — Ez hány szakszervezeti tagot jelent? — Én úgy kezdeném, hogy a vasútnál az aktív dolgozók létszáma kb. 95 000. Ebből hozzávetőlegesen 70 000 a taglétszám. Sajnos, ez most kevesebb lesz, mert mint ismert, létszámcsökkentés folyik. — Vélhetően nem a mozdonyvezetőknél. — Természetesen nem. Ez inkább adminisztratív dolgozókat érint. — Ez a hetvenezres létszám hogyan oszlik meg? Vannak adataik? — Vannak, bár nem feltétlenül megbízhatóak De nem is ez a lényeg. Egyik társulás érdeméből sem von le semmit, hogy mekkora a létszáma. Az a fontos, hogy ez az öt szervezet együtt tud — vagy tudott — menetelni az úton Ez pedig a többi konföderáció számára is minta lehet. Lehet együttműködni egy célért — nevezetesen a munkavállalókért —, dolgozni, félretenni egyéni elgondolásokat, s akkor az eredmény nem marad el. És még egy nagyon fontos dolog: kifelé sokkal nagyobb volt a hatás, hogy öt szervezet lépett fel, egyeztetett állásponttal, együtt, s nem külön-külön. Beszélgetésünk alapján azt mondtam, ha önök netán újra és nagyobb időtartamú sztrájkba lépnek, mondjuk a bányászokkal egyeztetve, esetleg a postásokat is bevonva, még belegondolni is félelmetes, mi történhet. Ennek lehetőségét önök hogyan élik meg? Vannak csatornáik, melyeken tudatni tudják a mit, miért értelmét? — A november 23-i sztrájk értelmét és jelentőségét úgy gondolom, mind az utazóközönség, mind a szállíttató felek, mind a kormányzat megfelelően vette tudomásul és mérte fel. November 23-a után megváltozott a tárgyalások légköre, keményebb lett, de célravezetőbb is. — A közvélemény 6 százalék fizetésemelésről tud, az én információim szerint ennél jóval többről, majdnem 18 százalékos emelésről van szó. Beszélhetünk erről, vagy felejtsem el? — Lehet róla beszélni, annál is inkább, mert gyakorlatilag az ÉT-ben is megszülettek az 1993-as bérfejlesztésre vonatkozó ajánlások a versenyszférát tekintve. Központi bérszabályozás nincs, ezek az ajánlások úgy igazak, ahogy a munkaadók ennek feltételeit meg tudják teremteni. A szándék mindenesetre megvan. A MÁV-nál viszont ez nem egészen így van, mert a MÁV a közszolgáltatás területébe tartozik, másfelől az 1993-as előrejelzett deficitje 16 milliárd forint Tehát ehhez képest ha sikerül a lyukakat betömködni, plusz bérfejlesztést adni, az feltétlenül a mi tárgyalásaink eredménye. Szeretnék azért arra is kitérni, hogy ezt az egész helyzetet mi idézte elő. A vasút általános leromlása az 1980-as években kezdődött, akkor, amikor a 70-es években felvett nyugati hitelek törlesztése elkezdődött. A költségvetés ekkor kezdte keresni azt a módszert, hogy honnan lehet elvenni, s melyek azok a vállalatok, melyeket nem kell támogatni a továbbiakban. — Ekkor született az a képtelen elv, hogy a vasút tartsa el magát. . . — Pontosan. De hát ez képtelenség. Európában 30 és 70 százalék közötti az a hányad, mellyel a mindenkori állam a vasutat támogatja, költségeihez hozzájárul. — Nálunk pedig a forint is 0, és a fillér is. Zseniális ötlet! — Ráadásul ehhez járult 120 milliárd fejlesztés elmaradása. A 80-as években ennyivel kellett volna „megfejelni" a MÁV- ot, hogy pl. azonos szinten tudjon maradni a szomszédos Ausztriával. — Mi maradtunk, sőt az „állagmegóvás" hiánya miatt szép lassan visszacsúsztunk . .. — Ami még szomorúbb, az az, hogy a vasutas dolgozókat relatív keresetveszteség érte. Bérük ugyan emelkedett, de az iparhoz képest az olló egyre jobban kinyílt, s a vasutasok egyre jobban lemaradtak. Ez a lemaradás a 80-as évek végére megközelítette a 30 százalékot. A nyilvánvaló technikai „lepusztulás" pedig azt jelenti, hogy a vasutasok gyakorlatilag a hátukon viszik az ágazat minden gondját, s ha nem dolgoznának tisztességgel, óriási bajok történnének. — Az Önnel készített beszélgetés, mint tudja, a Postai és Hírközlési Dolgozók Lapjában jelenik meg. Ez a két szakma az, melynek — a jó ég tudja, mióta — becsületére hivatkoznak unos-untalan, pénz meg sehol. — Így van. S a saját házunk tájáról hozzátenném, hogy erre a lepusztulásra a vasút szakszervezete már jóval korábban felhívta a figyelmet. 1992 októberében csúcsosodott ki az, hogy minden munkavállalói képviseletnek minden egymás közti ellentétet félre kell tennie, mert ha nem ez történik, katasztrófák következnek. Ez akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor ismertté váltak a MÁV 1993-as kondíciói. Az, hogy az elmúlt év 10 milliárd forintos ráfizetése 93-ban 16 milliárdra emelkedhet. — Valószínűleg fog is, s ha ehhez nem kap támogatást, mi történik? — Például az, hogy a MÁV hozzávetőlegesen 1500 kilométeren leállítja a forgalmat. Beállítja a két műszakos munkarendet — tehát éjszaka nincs közlekedés —, fölmondja a kollektív szerződést, elbocsát 20 000 embert, bezárja a szociális létesítményeket, és jelentős tarifaemelést hajt végre. Ezek különkülön is, de együttesen biztosan — újra csak azt tudom mondani — katasztrofálisak lennének. Mondok egy számot. Ha csak a tarifaemelésből kellene ezt a 16 milliárdos deficitet eltüntetni, akkor a személyszállításban majdnem 2 és félszeresére kellene emelni a menetjegyek árát, az áruszállításban pedig 30-35 százalékos teljesítménynövekményt kellene elérni. Ha jól értem, ennyivel több csomagot, szállítmányt kéne feladni. No de a postai díjtételek is emelkednek, s az emberek egyre laposabb pénztárcája ezt már nem bírja. Aki ezt az ön által említett esetleges növekedést várja, az nem a földön lakik... — Ehhez még számítsa hozzá, hogy összeomlott a keleteurópai piac, a hazai ipar is egy helyben toporog, baj van a tranzitszállításokkal is, így az áruszállítások emelésére aligha van lehetőség. — Deficit tehát van és lesz is, ezt tagadni csak egy strucc tudná... — A kormányzat azt mondja, hogy a vasút nagy és drága, meg azt is, hogy a foglalkoztatott létszám sok, annál inkább, mert a forgalom az elmúlt 3-4 évben a felére esett vissza, a mostani létszámot tehát ehhez igazítsuk. — Papp úr! Ez még egy kívülállónak is viccnek tűnik. — Pedig nem az. Főként azért, mert a teljesítmény és a létszám között a vasútnál nincs közvetlen összefüggés. Egy személyvonatnak az indításához és elviteléhez ugyanakkora személyzet kell, ha telis-tele van utasokkal, vagy ha alig utaznak rajta. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy ha egy kerületben az elmúlt évben nem volt tűz, akkor szüntessük meg a tűzoltóságot. — Vagy azt, hogy ha egy segélykérő telefonról havonta csak 10-15 kérés érkezik, mi a fityfenének tartjuk fenn. — Nyilván ez is képtelenség. Visszatérve a vasúthoz, nagyon fontos körülmény, ami a veszteségeket előidézte. A MÁV-nál ugyanis működik egy úgynevezett keresztfinanszírozási rendszer. Ez pedig az, hogy az állam által megállapított személyszállítási tarifák a személyszállítás önköltségét nem fedezik. Erre a vasút ráfizet. Az áruszállításon viszont képződött valamennyi nyereség. Kb. 4 milliárd, s ezt „átpumpálja" a személyszállításhoz. — Erre mondják azt, hogy valamitől szebb lett a menyaszszony még ha iszonyatosan ronda is. Na de mennyire? — 4 milliárddal. De ennek a „menyasszonynak" van 20-25 milliárd kintlevősége is bel- és külföldön egyaránt. — Már holnap megkérem a kezét. . . — Ennyi hozományra azért ne számítson, mert legalább a fele behajthatatlan ... — Visszalépek. — Külföldi pénzre meg végképp ne gondoljon, mert például déli szomszédaink egyelőre mással vannak elfoglalva, mint a törlesztéssel, s az esetleges utódállamok átvállalása is teljesen bizonytalan. — Egyszerűsítve a dolgokat, minden bajért azért nem az államvasutak hibáztathatók? — Aki ezért csak a vasutat hibáztatja, nincs tisztában a realitásokkal. A veszteségben elháríthatatlan külső tényezők is szerepet játszottak — hozzátéve, valóban kell racionalizálni —, van jogosultsága bizonyos létszámleépítésnek, de nem úgy és ahogy ezt a kormány elképzeli. — Önt meglehetősen kemény embernek ismerik, s eszem ágában sincs feltételezni, hogy ez öncélúság. Szereti akaratát érvényesíteni, hozzáteszem, nem egyénekkel szemben. — Ezt dicséretnek és elmarasztalásnak is felfoghatom. — A novemberi események tükrében inkább az előbbi megjegyzése helyénvaló. — Ez a hozzáállás valószínűleg abból táplálkozik, hogy a mostani helyzetben lagymatag viselkedés semmiképp sem fogadható el. Egy szakszervezeti tisztségviselőnek, akit bizalommal ruháztak fel érdek-képviseleti feladatok ellátására, nem lehet más választása, mint amit én teszek. Ez napjainkban nem karrierszakma. Ezt tudomásul kell venni. Veégh Ádám Postai és Hírközlési Dolgozók Lapja 2 Értelem és erő Töredékek a Demokratikus Charta szakszervezeti fórumáról Az emlékezetes szeptember végi tüntetés megszervezése óta nagyot nőtt a Demokratikus Charta tekintélye. Megmozdulásait, állásfoglalásait fokozott érdeklődés követi. Ezért kísértük figyelemmel azt a szakszervezeti fórumot is, amelyet a vasasszakszervezet székházában tartott. Miről is volt szó, mit jegyzett fel e sorok írója? Íme Hegyi Gyula újságíró vitaindító gondolatmenete a tanácskozásról: Erős szakszervezetek nélkül nincs demokrácia. Amikor a szakszervezetek az emberek alapvető jogait, érdekeit védik, akkor a demokráciát védik. A szélsőjobb ellen szociális békével (is) lehet harcolni. Szociális béke viszont nincs tekintélyes, felelős szakszervezetek nélkül. Erős szakszervezetek pedig akkor lesznek, ha egységesen lépnek fel. Egyenrangú szociális partnerségre van szükség. Ehhez viszont átgondolt szociálpolitika kell. A Magyar Hírlap ismert publicistája óvta a szakszervezeteket a szociális demagógiától, önmérsékletre intett, ugyanakkor arra biztatott, hogy az érdekképviseletek legyenek nyitottabbak, jelenjenek meg több helyen, szóljanak a fiatalok és a hívők nyelvén (is). A szakszervezetek ellenében politizálni? — kérdezte Bruszt László szociológus, majd kijelentette: Szabadság — ez jó. Megosztott munkavállalók — ez nem jó. Az elmúlt két évben beszorított helyzetben voltak az érdekvédők — állapította meg, majd hozzátette: Ez most változóban van. Kialakulni látszik az aktívabb szakszervezeti politizálás. Kérdés, mennyire sikerül stabilizálni a szakszervezetek közötti együttműködést. Azt ajánlotta, hogy az érdekvédelmi szervezetek ne csak az elosztásra koncentráljanak. Szóljanak bele az átfogó koncepciókba, a távlati témakörökbe is. A szociológus szerint egyaránt jelen van a jobboldali popularizmus veszélye és a szociális demagógiára épülő paternalizmus. E két szélsőség között kell kialakítani a szociális partnerséget. Miszlivetz Ferenc politológus arra emlékeztetett, hogy néhány éve még éltek olyan nézetek, miszerint a politikai pártok megoldják az érdekképviseletet, ezért elhanyagolhatók a társadalmi mozgalmak, a szakszervezetek, a civil szerveződések. Demokrácia akkor lesz — figyelmeztetett Sándor László, az MSZOSZ alelnöke —, ha a hatalom képviselői a végrehajtásba is bevonják a társadalmat, és lesz párbeszéd, mert most nincs. Elszakadt a hatalom az emberektől. A szakszervezetekről szólva azt hangsúlyozta, hogy az erővel az értelmet (az önálló gondolkodást, az érvek gazdagságát, a szakértők igénybevételét) kell párosítani. Reményeket nyújt ehhez a szakszervezeti konföderációk megállapodása, jóllehet maradtak nyitott kérdések és ellentmondások. Ugyancsak figyelemre méltó fejlemény, hogy az MSZOSZ-ban létrejön a szocialista-szociáldemokrata és a kereszténydemokrata tagozat. Az eredményes érdekvédelem egyik fontos feltétele, hogy legyen a szakszervezetek mögött politikai erő a parlamentben. A vitaindítókat követő hozzászólások — Bossányi Katalin elnökletével — újabb jelzésekkel és tapasztalatokkal gazdagították a termékeny eszmecserét. Szöllősi Istvánné a SZEF képviseletében azt jelezte, hogy a világban szakszervezeti integrációs folyamat zajlik. Szőke Károly, a vasasszakszervezet alelnöke úgy fogalmazott, hogy még mindig több a tagdíjat fizető tag, mint a szervezett dolgozó. Borsik János, a Mozdonyvezetők Szakszervezetének alelnöke a vasutasok érdekérvényesítési esélyeit latolgatta, és a szakszervezeti tisztségviselők fokozottabb felkészítését szorgalmazta. Csintalan Sándor, az MSZP ügyvivője pedig — a többi között — arra lett volna kíváncsi, hogyan élték meg a munkavállalók az ÉT megállapodásait, milyen a fogadtatásuk az ismétlődő kompromisszumoknak. Többen szóba hozták a közelgő üzemitanács-választásokat, mások előretekintettek a parlamenti választások várható csatározásáig. És számosan idézték a Demokratikus Charta 1991-es alapszövegének pontjait. Például ezt: „Demokrácia akkor lesz, ha az állam biztosítja az ország minden lakosának az elemi szociális ellátást." Vagy egy másikat: „Demokrácia akkor lesz, ha a dolgozók által létrehozott, a munkaadótól és az államtól egyaránt független szakszervezetek védik a munkavállalói érdekeket, és ha a szakszervezetekben tevékenykedőket törvényes biztosítékok oltalmazzák mindennemű megtorlással szemben.“ E töredékes tudósítást zárjuk Hegyi Gyula egyik megjegyzésével: — Az első szabad választásokon sokan tévedtünk. Most jobban fel kellene készülnünk. — Kárpáti — --------------------------------------------------------------------------Most a te szavad dönt! Ki lesz az év gyermekbarátja? Lányok! Fiúk! A Magyarországi Gyermekbarátok Mozgalma várja általános iskolások levelét, amelyben rövid indoklással megnevezik, hogy 1992-ben kit tekintettek leginkább a gyerekek barátjának. Nemcsak híres emberek nevét várjuk, hanem például annak a szomszédnak, ismerősnek a nevét is, aki önzetlenül sokat tett egy gyerekért. A beküldők között nyári táborozásokat sorsolunk ki. Címünk: Gyermekbarátok, 1701 Budapest, Pf. 244._____________________________________________/