Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-10-14 / 41. szám
kormányzatára hivattak, valamint megbízásukat csak az egyházgyülekezetektől vehették s vehetik — ugy erejük nem magukban, de abban áll, ha vállaikat az ezerek közvéleményének erős falához vetik. — A veszély napjaiban összes népünkre hivatkoztunk s annak felelete egy és igaz volt. Ha történeti egyházfejlődésünk nem adna törvényes jogot az egyetemes egyháznak az önkormányzatra, — ez egyetlen tény „most" megszerzené számára azt. Én, uraim, e nézetben úgy hiszem az összes egyház véleményével találkozom, s ezért reménylem nem kellene sem itt, sem föntebb küzdenem. De egyszerűen kimondanom jól esik, hogy egyházügyben, egy felségnek hódolok s ez: „híveink egyeteme" — Ha ezt nem csak elvileg ismerendjük jogosnak és helyesnek, hanem a gyakorlatban is egészen kivittük, — akkor állíthatjuk, hogy mit törvényhozásunk fen és alant határoz, alkot, rendel: az az egyetemes egyház kifolyása, mit mindenki szivesen ismerend kötelezőnek el; s akkor bizhatunk, hogyha még egyházunk jogai, állása, élete, vakmerően megtámadtatnak, — a három millió magyar protestáns „mint egy férfi" álland fel a megtámadás ellenébe! Egyházmegyei belügyeinkre vonatkozólag, minden részletes programm helyett szabad legyen csak annyit mondanom, hogy az esperesi teendők egyik legfontosabbikának, az évenkénti egyházlátogatást tartom s abban kötelességhíen, nemcsak futólag, de minél lelkiismeretesebben fogunk, esperes társammal eljárni. És az egyházlátogatást főleg a népiskolákra nézve vélem üdvössé, sikerdússá válhatónak. Uraim, népiskoláinkban nemcsak felsőbb tudományos intézeteink veteményes kertjét — hanem főleg, összes protestáns népünk értelmességének, egyháziasságának, a haza és Isten iránti szerelmének műhelyét birjuk. A tömegek, nt. Egyházmegye, egyes, bármily lángelmü vezérek alatt sincsenek meg óva óriási és gyászos tévedésektől, ha saját értelmességük, józan eszük nem oltalmazza. Azért volt a magyar népnek általában, s szabad vele dicsekednünk, különösen a magyar protestáns népnek szerencséje az, hogy minden egyes tagja állott az értelmesség azon fokán, melyet fiától, az egyház és a haza, a legalantibb sorsban is megkíván. Ez értelmesség kifejtője a népnevelés. Ha elismertük, hogy nekünk az egyetemes egyházra, tömegesen van szükségünk, — gondoskodnunk kell, hogy ezen tömeg értelmes egyénekből álljon. Ne felejtsük, hogy egyházi önállóságunk „restitutiója in integrum," iskolaügyünkre is kiterjeszkedik, sőt ez annak egyik szemefénye. Ha most az egyház ismét kezébe veszi felsőbb iskoláinak jogos kormányát , kétszeresen érdekében áll az egyháznak, népiskoláit, mint a felsőbb iskoláknak is alapját, virágzásra s egyszersmind igaz protestáns alapra emelni. Azért ezekre, valamint az egyházmegye gondját, közlelkészek és iskolai bizottmányok által különösen kikérem, ugy részemről is az esperesi látogatások által főkép ez ügyre kiterjeszteni szentül igérem. Engedjék meg, uraim, hogy mielőtt székemet elfoglalnám, a kegyelet és tisztelet érzéseinek egy pár szót adhassak. Azon szék, melybe önök engem annyi bölcsebbek, idősbek, érdemesebbek mellőzésével méltóztattak, csak minket sajtoló, sorainkban pótolhatlan ürességeket vágó sors által juthatott részembe. Közvetlen elődömet, ezen megye nagyérdemű főesperesét nt. Nagy Sámuel urat, saját akarata száktá el a hivatali pályáról, melynek dísze, büszkélkedése vala. Az évek terhe, a test nehezedése, a sors annyi sajtoló csapási nem törték meg az ő lelki erejét, s ő mindnyájunk tiszteletére érdemes. De a mi tiszteletünk nem tarthatta őt esperesi székében meg — s én kérem a nt. egyházmegyét, hogy ezen nagy férfiú nevét s érdemeit, ugy lelépése fölötti fájdalmunkat, jegyzőkönyvileg örökíteni méltóztassék. A másik ürességet előttem a halál vágta. Egyházmegyénk szeretett alesperese, néhai nt. Koczóli Ferenc barátom, a nehéz harc mezején, egyháza szolgálatában, a kötelesség teljesítése közben lehelte ki bátor lelkét, s ki őt tisztelettel néztem magam előtt, helyére állnom intett. Vajha ne történt volna igy! Vajha vezethetett volna minket! De a halál országa Istené; a halottak az Úr kezében vannak, s az élőknek nem marad egyéb, mint a kegyeletes megemlékezés édes, fájó, szent kölessége. Kérem azért a nI. Egyházmegyét, az elhunytnak emlékezetét, érdemeit szintén jegyzőkönyvileg örökíteni méltóztassék. Végre, önhöz fordulok, t. segédgondnok úr, tisztelt elnöktársam. Isten, a tisztes öregség ezüst koronájával ékesíté ennek homlokát, az élet, böl-