Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-18 / 20. szám

gyengébb, hogysem az ember letörölje élte táblá­járól azt, mit arra évtizedeken keresztül írt, s hogy egészen új életet kezdjen. Arra még volt ereje, hogy az ötvenes években elfoglalt álláspontjáról visszalép­jen, de akkorát már nem tudott lépni, hogy új, szi­lárd álláspontra jusson. A hatvanas évek kezdete óta sajátságos helyzetben volt theologiai szempontból. A merev orthodox párttól elszakadt, az újhoz nem csat­lakozott. Hitbuzgó elődjeinek szelleme, a kálvini egyház iránti hő szeretete, gyermekkori emlékei, haj­lott kora hajlamai erősen vonzották az apák három­százados hitvallásához, s az emlékükben is tisztelt kálvinista ősökhöz ; de ha velük kezet akart fogni, eb­be állt s visszatartotta a modern világ erősen vér­tezett Minervája. Édes emlékezetben állt előtte az egykori naiv vallásos hit paradicsoma, visszakívánko­zott belé, minél több baj nehezedett reá, annál in­kább, kerülgette, majd egy, majd más oldalról akart bejutni, de a paradicsom kapujában álló Kherub mindannyiszor figyelmeztette, hogy a­ki a tudás fájának gyümölcséből egyszer evett, az a paradicsomba többé vissza nem térhet; lelkén tehet erőszakot, de ez nem használ, a paradicsom kapuján be nem törhet. Saját­ságos helyzete lett. Gyermekkori édenébe nem jut­hatott be, de azért messze nem akart távozni tőle. Így lett ő az utolsó évtizeden a közvetítő theologia, bajnoka, az orthodox hit s a modern tudomány össze­egyeztetni akarója. Azok előtt, kik közelről ismerték, majdnem tragikai hősként tűnt fel, részvétet keltve maga iránt, a­mint az ellentétes elvek hullámai kö­zött küzködött. Hogy a küzdelemben, a 70 év felé közelgető, s utóbb nyomott kedélyű férfiú minő si­kerrel harcolt, azt mellőzhetem, de azt bizton mond­hatom, hogy ezen küzdelmekhez lelkesülést, kitartást folyvást azon benső meggyőződésből merített, hogy vallását, egyházát nálánál senki jobban nem szereti. A boldogultnak képét emlékezetemben vissza­varázsolva, jól esik e képben a buzgó tanár, a nagy tudományu férfi mellett a szív, a kedély, a huma­nitás emberét is szemlélhetném. A novitius deákse­reg ugyan reszketve állott e szigorú „morum cen­sor” előtt, s egy kis haragos Neptunként tekin­tette, ki mindig ébren őrködött a maga birodalma felett, s az ifjú kedély szilaj, nem ritkán rakoncát­lan hullámveréseit kérlelhetlen szigorral látszott az iskolai fegyelem sok águ szigonyával fékezni ; vagy midőn a citatlékra compareált reusokat felvont hara­gos szemöldöke alatt villogó szemeivel végigtekin­tette, s a különféle mesterségeket elkezdte bizonyos célzásokkal emlegetni, vagy a nemzetségi leszárma­zásokat fejtegetni, elmondván, hogy „Fiam, ismertem az atyját, az jóravaló becsületes ember volt” : ilyenkor a bagolydiák minden egyebet látott a szi­gorú tanári arcon, csak kedélyt s gyengédséget nem. Pedig mennyi sziv, mennyi jóság volt benne, mily őszinte szeretet a fiatalság iránt. Mint a nyári vihar villámlása s mennydörgése közben és után áldásos eső hull a földre , ugy­e az iskolaszéki vihar tartama alatt nevelői bölcs tapintatossággal, s a hibázók jel­leméhez szükségesnek látszó fogásokkal igyekezett a durvább kedélyeket meglágyítani, a bűnös szenvedé­lyek mutatkozó burjánait kiirtani. Az a mély keresztyén vallásosság, melyben fel­növekedett, s azok a humanista klassikusok, kikkel ő félszázadon keresztül oly nagy szeretettel társal­kodott, ritka nemesítő hatást gyakoroltak szivére, ke­délyére. Még azt csak a távolból láttam — mint fiatal tanuló, — de onnan is gyönyörrel szemléltem, hogy egykori, vele egyvivásu tanártársaival mily szí­vélyes, zavartalan barátságban állott. Később közel tanuja voltam szive nemes indulatainak. Mióta e la­pok szerkesztője, e lapok hasábjain hirdetőjévé lett a modern theologia eszméinek, azóta Tatai nem tu­dott neki barátja lenni a tudományos téren ; fájdal­masan sóhajtott fel nemegyszer fejét csóválva: „Ej­ az a Ballagi, Ballagi!" — és mégis, mikor nem a theologusról, de az emberről volt szó, mily gyengé­den szerető „komám ura" volt neki, mily szives részvéttel osztozott annak ugy örömeiben, mint szen­vedéseiben. Az egyházi és iskolaügyek terén hajdanra és ujabban is gyakorta álltak Török Pál és Tatai ellenfélként szemközt. Dobos János elemében volt, ha ékeiben majd gyengébben, majd erősebben met­sző fegyverét Tatai ellen fordíthatta; de azért ün­nep volt a háznál, ha Török vagy Dobos a régi jó baráthoz bekopogtattak. A tudomány s a közügyek terén vett sebeket a barátság paizsával vértezett sziv nem értette, vagy ha talán mélyebb volt a vá­gás, a szeretet balzsama hamar behegesztette. Utóbbi időkben uj emberek közé került. Azok, kikkel az élet munkaterére kilépett­­tak mellőle, uj nemzedék állott a régi mind elhullot­helyébe, uj bajtársak a régiek nyomába, s pedig olyanok, kik­nek nagy része más kor, más szellem szülötte volt; s talán nem csalódom, ha azt állítom, hogy másfél évtized alatt nem volt a népes collegatusban csak

Next