Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1885 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1885-09-13 / 37. szám
és így minden időben megtalálható; ellenben a főváros lakosságának legnagyobb része gyakran változtatja lakását, s kevés embernek lévén meg az a jó tulajdonsága, hogy adófizetésre önkényt jelentkezzék, sőt a bejelentési hivataloknál is kevesen jelentik be új lakásaikat , még kevésbbé lelkismeretesek pedig hitvallásuk megjelölésében, a pénzszedők fizető híveinknek nagy részét minduntalan elvesztik, s vagy csak évek múlva tűnnek elő ismét valamely általuk kívánt egyházi functio alkalmával, vagy csak a meghaltak anyakönyvi rovatában találkozunk velük. A huszonkétezer lélekből 5—6 ezret bizton leszámíthatunk a cselédségre, napszámosokra és más forgó szálló tehát nem fizető népségre. Ami marad, következőkép fizet : Az 1883/4-ik és az 1884/5. évről a statisztikai adatokat összeszedtem, a presbyterium elébe terjesztettem, hogy fogalma legyen az adózó és nem adózó tagok számáról. Kimutattam, hogy az 1883 4- ik évben adó alá ki volt irva 3466 egyén, fizetett 1884/5-ben kiiratott 1345 tag, 4021 egyén fizetett 1405 tag a megelőző évben 5531 frtot az utóbbiban 5413 frtot. A közalap kivetés alapján szedetett; e kivetés oly resensust keltett a kivetéshez nem szokott hívek között, hogy nemcsak a közalap fizetését tagadták meg sokan, de kijelentették azt is, hogy ezután egyházi adót sem fizetnek. Voltak, akik nagy indignacióval tudatták, hogy végrendeletekben kifejezést adtak az egyház iránti kegyeletüknek s az egyház számára hagyományoztak, most azonban ezt is megmásítják, s az egyházat örököseik közül kizárják. Az egyház presbyteriuma belátta, hogy ezen adózási viszonyok tarthatatlanok. Elhatározta a rendszeres adózás behozatalát. Bizottságot nevezett ki kebeléből az egyházi adó kivetésére, minélfogva a most folyó egyházi évben már a kivetés szolgál az adózás alapjául. De sok reményt ehez sem köthetünk, mert az adó alá kiírott személyeknek nagy része nem található. E szomorú jelenségek mellett azonban vannak örvendetesek is. A buzgóság nem hal ki egyházunk minden tagjának szivéből. Közelebb értesültem, hogy egyházunk ujabb végrendeleti hagyományban részesült. Most pedig itt van kezemben egy alapitó levél, melyben az alapitó kijelenti azon akaratát, hogy ő, az egyháznak halála után is rendes adózója kiván lenni, olymódon , hogy a mily összeget életében fizetett, ugyanannyit fizet után is. E célból ezer forint alapítványt tett. Ezen halála alapitó a budapesti református egyház s a dunamelléki egyházkerület ügyésze Szilágyi Sándor ur. Alapító levelében azon óhajtását fejezi ki, hogy ezen tényével tendő például akar szolgálni. Mi is óhajtjuk, hogy köveezen praktikus példa minél több követőre találjon. Ez által a mellett, hogy megszabadulnánk az adószedés miseriáinak nagy részétől, másfelől tetemes összeg kiadásától mentetnénk meg, benmaradván pénztárunkban azon tizszázalék, melyet az adószedőknek kifizetni kénytelenek vagyunk. Mielőtt az egyház presbyttriumának alkalma nyilnék köszönetet mondani az alapitónak, addig is legyen szabad egyházunk nevében kifejezni hálánkat azon férfiú iránt, kinek odaadó és fáradhatatlan munkálkodását, egyházunk, főiskolánk és egyházkerületünk érdekében egész teljességében azok láthatják csak, akik az ő minuciosus pontosságát, a legnehezebb ügyek lebonyolításában kifejtett ügyességét, fáradhatlan szorgalmát, a viszályos kérdések megoldásánál tanúsított kellemes és előzékeny modorát ismerik, bátran merjük állítani, hogy nélküle egyházkerületünknek, főiskolánknak és a Baldácsy-alapnak pénz- és vagyoni viszonyai oly előnyös és nyereséges megoldást nem nyertek volna. Mindezen szolgálatait most azzal tetézi, hogy budapesti egyházunknak örökös adózójává teszi magát Adjon Isten egyházunknak sok ilyen lelkes buzgó tagot, neki pedig hosszú éetet, hogy megélhesse, mikép az általa elhintett mag nem sziklára hullott hanem százannyit termett. Papp Károly: Észrevételek t. Németh Zsigmond és Pereszlényi János urak válaszaira. Németh Zsigmond ur e lapok 35-ik számában (»Nyilt válasz »Dunántuli« névtelen támadására«), Pereszlényi ur pedig lapja a »Dunántuli prot. közlöny« 6-ik számában (»Válasz Celder Mártonnak«) e lapok 3 i-ik számában közlött észrevételeimre reflektálván, elkeseredésükben sok olyasmit mondanak, a miket ujabb észrevételek nélkül hagynom, irántuk s irántam és mindenek felett a közügy iránti tekintetből lehetetlen. Németh Zsigmond urnak méltán rosszul eshetett, midőn őt azzal vádoltam hogy »hamis és törvénytelen uton kapott egyházat.« Ámde a neheztelés nem engem, de »Dunántulit” terheli. Ő állította a Dunántuli kerület gyűléséről adott közleményében, hogy egy jogosulatlan pályázó a jelölőbizottságot valótlan állításokkal félrevezette. Én azon hiszemben, hogy »Dunántuli* közleménye való — tisztességes emberről ellenkezőt föl sem tehetünk — méltán ütközhettem meg s »a való lan állításokkal félrevezető pályázót« röviden s valódi nevén méltán mondhattam s tarthatom csalónak. S bár Németh Zs. ur »nyilt válaszá«-ban teljesen eloszlatja a rosszakaratú csalásnak minden gyanúját, de a nem érdekelt, távol szemlélőben azt a meggyőződést kelti föl, hogy az alsoki lelkészkijelölésnél mégis félreértések történtek , de amelynek nem a pályázó az oka, hanem a jelölő bizottság. És e félreértésre az adott okot, hogy a szolgálati évekbe a jelölő bizottság betudta a segédtanári és akad. tanítói éveket is, míg az egyházmegyei közgyűlés csak a kibocsátástól számított, a kizárólag a lelkészi pályán töltött időt vette figyelembe. Ezen ellentétes nézetek szele zavarta meg Somogy nyugalmát, »ezért zúgott a tenger és a hab !« És nem ok nélkül ! Mert nagy horderejű kérdés itt nemcsak az, hogy a pályázók szolgálati éveibe betudassék-e a tanítói pályán töltött idő is, vagy csupán csak szorosan a lelkészi pályán töltött évek , hanem még inkább az, hogy a jelölő bizottság annyira felelősség nélkül is csalatkozhattan e, hogy annak tévedéseit sem igazíthatja helyre az egyházmegye? Van-e nincs-e az egyházmegyei hatóságnak joga egy kebeléből kiküldött bizottság téves eljárását megsemmisíteni ? Az első kérdést illetőleg, a zsinati törvények és a dunántúli kerület szabályrendeleteinek józan értelmezése mellett és mindenek felett a gyakorlat után is kétségbe vonhatóan, hogy a szolgálati évek számítása csak az exmissiótól, szorosan azon időponttól kezdődik, amelyen az illető a lelkészi pályára lépett. A tanítóság, nevelőség, gondnokság, kántorság is egyházi, de nem lelkészi hivatal. Még erre lép az ifjú, megmaradhat azok valamelyikén állandóan is, mint arra elég példa van , de ez nem szerzett senkinek jogcímet lelkészi minősítésre. Ahonnan katonáskodási mentességet is csak a lelkészi kibocsátás ad. Az állam a tanítói pályán működőket nem lelkészeknek, mert mi magunk sem tekintjük. Miért tekinti tudnók hát be éppen akkor, midőn a lelkészi pályán szer-