Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1887 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1887-11-20 / 47. szám

Trpusban hagyott papírjairól szóló helyet véve alap­igéül, kidolgozott egész prédikációt ad a munkaszünetek olvasásban töltéséről. Csiskó János 4-es alapigét választ (Tit. 2. 8. I. János 3. 16—2. Kor. 5. 18. I. Péter 2. 21.) és a »Golgotai kereszt«-ről beszél; Gál Péter János 3. 16—21 után »Pünkösti rózsa7c«-at mutogat stb. Ily s ehhez hasonló szövegszerűtlenségeket nem találunk Gombásiban. A tételt mindég a textusból meríti, a felosztást, a részeket is abból vonja — mint láttuk — legtöbbnyire. És ez talán mégis csak érdem, mert nehezebb. Egy dolgozat, mely sok mindenféléről szól, csak az alapigéről nem, prédikációnak nem tartható, mint a kertnek letépett s egy csomóba nyomott virágai, még nem koszorú. S mindenesetre könyebb virágot tépni, mint koszorút fonni. Kivált szépet, ízléseset! Gombási érdeme nemcsak a szövegszerűség, a kifogás­talan észtani felosztás, hanem a jó stylus is, különösen III. A jó népies irály. Ő falusi prédikációkat ír öntudatosan. »Úgy nézd ezeket — mondja az előszóban — mint falusi prédiká­ciókat. A falusi prédikátoroknak, egyszerűeknek, minde­nektől meg­foghatóknak kell lenni. Tudom, hogy sokan siratják falura szorult nagy tudományukat, s vannak, kik nem tartják méltónak a populét, hogy prédikációikra készüljenek. De én úgy ítélek, hogy minél nehezebb a szegény tudatlan néppel megértetni a dolgot, annál szük­ségesebb a készület. Nem valami mélységes tudomány­ból álló készület, hanem olyan, a­mely elgondolja, min­den oldalról meghányja-vesse , mit és mikép adjon elő hallgatóinak.« A stylus — folytatja tovább — valamint cifra, úgy aljas se legyen. A cifra, sallangos rethorikai beszédet tíz-husz érti s gyönyörködik benne, de a legnagyobb rész nem tudja mit beszél a pap s innen van, hogy a cifra szép beszédek mellett mélységes tudatlanságban hever a szegény község. Tehát tisztában van az ösvénynyel, melyet követ­nie kell. Tudja, hogy a hegy nem mehet Mahomedhez, ennek kell a hegyhez mennie. Ő nem emelheti föl ma­gához a népet, hanem neki kell leszállania hozzá. Azért beszéde egyszerű, világos nép­es. Ismeri a nagy szónoki műveket is, a klasszikus prédikáció-irókat, a híres szó­nokokat. Az ékesszólás nagy mesterét, kit a prédikáció irók példányul állítanak, Chrysostomust nagy gyönyörű­séggel olvasgatja, de követni nem akarja. Azt hiszi, hogy Nazianzi Gergely s Chrysostomus és más görög és deák atyák ékesszólása több kárt tett, mint hasznot. Igy ártanak mindazok, kik rethorikai sallangokban be­szélnek, oly eledelt nyújtván a népnek, melyhez szokva nincs, melyet megemészteni nem képes, s ez szüli a tudatlanságot a lelkiekben, a közönyt a templom iránt. Mind nagy igazságok, melyeket­­— fájdalom — mellőzve látunk prédikációinkban. A népies irálytól irtó­zunk, azon tévhitben, hogy póriasnak tartanak. Művészi sty­lusra törekszünk azt hivén, hogy népünk megszokja, elta­nulja azt a hangot, melyen a tanult, művelt emberek fejezik ki gondolataikat. És e felfogás, e balhiedelem szüli a sok kongó, nagy hangú, de ü­res beszédeket, melyekhez bonckés kell még az olvasónak is, hogy lefejtse, mint a rákról a páncélt s kivehesse belőle a csekély élvezhetőt, a nép pedig, a falusi földműves, egyetlen csipetnyi lelki eledelt sem nyer bennök. (Folyt. köv.) Szentk­uthy Károly: BELFÖLD. A pesti evang. egyház 100 éves jubileuma. Az evangélikusok pesti gyülekezete méltó kegyelet­tel és változatos ünnepélyességekkel ülte meg fennállá­sának századik évfordulóját, az általunk is közölt pro­gramm szerint. Az érdekes ünnepélyek fényét nagyban emelte a vidéki hitsorsosok és a református testvérek részvéte, ezzel is kifejezvén amazok az összetartozás, ezek a rokonszenves együttérzés élénk tudatát, mit nem lehet eléggé ápolnunk nemcsak az ünnepélyes pillanatok­ban, hanem a mindennapi komoly munkásságban sem. Reformátusok és evangélikusok ha egykor a nehéz idők nyomása alatt együtt szenvedtünk, illő, hogy most a béke napjaiban együtt örüljünk és együtt dolgozzunk. Az ünnepélyek tanulságos előzményét azon felolva­sások képezték, melyeket, Doleschall Sándor a német egy­ház tudós lelkésze I. hó II és 12. napjain tartott a pesti gyülekezet történeti fejlődéséről. A historiailag is becses felolvasásokat fényes közönség hallgatta végig a deák téri­­ díszteremben, melyet ez alkalomra az egyház elhunyt jeleseinek képeivel és virágokkal ízlésesen feldíszítettek. A felolvasások tanulságosan dokumentálták, hogy a pesti evang. gyülekezet, mustármag módjára, miként növeke­dett nagy és virágzó egyházzá a lefolyt száz év alatt. A nyomtatott íves felolvasások alapját képező 12 mono­gráfia szerkesztőségünkhöz is bekü­ldetvén, közelebbről részletesen fogjuk ismertetni. A tulajdonképi jubiláris ünnepélyek vasárnap, nov. 13-án mentek végbe; 9 órakor német isteni tisztelet volt, melyen az oltári szolgálatot Doleschall Sándor végezte, az alkalmi szónoklatot Schranz János tartotta, nagy hatást keltett kitűnő beszédben, melyben a száz év előtti sötétsé­get, a lefolyt száz évben mutatkozott derűt és a már meg­levő s a jövőben várható világosságot tüntette fel. Ugyan­ekkor tartatott a tót egyház jubiláris isteni tisztelete is, mely fennállásának 50-ik évfordulóját ünnepelte. A szé­pen feldíszített templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek. Az oltártól jobbra és balra a tót ev. iskola megalapító­jának, Zlajnal Sámuelnek és az új templom alapját meg­­­vető Hvizdák szül. Szlavkovszky Zsófiának megkoszorú­zott arcképei voltak elhelyezve. Az isteni tiszteleten az oltári funkciót Dubovszky Nándor rákos-keresztúri lelkész végezte, ugyanő osztott úrvacsorát is a presbytereknek. Az alkalmi beszédet Bachat Dániel főesperes, az egyház lelkésze tartotta, lelkes szavakkal dicsőitvén az egyház és iskola megalapítóit és követendő példákul állítván a lefolyt ötven év nagy alakjait és hitbuzgó áldozat­készségét. A magyar isteni tisztelet 11 órakor kezdődött Kor­hely Géza s. r. szép oltári imájával, melynek végeztével Horváth Sándor lelkész tartott ünnepi beszédet Jelenések könyve XXXI. r. I—3. v. felett »Új ég, új föld lebegjen elő­ttünk* — volt beszédének tétele, ki­fejtvén azt első feltűnésében, majd évszázados megvaló­sulásában és végre jövendő nagyságában. Először úgy látszott — mondá szónok, — hogy a két hajó : a protestántismus és a magyar nemzet együtt fognak haladni, együtt fejlődni, erősbödni, egymást köl­csönösen támogatva. Isten nem úgy akarta. Két szá­zadig sokat szenvedtünk e hazában, míg nem II. József a nagy reformátor kiadta türelmi rendeletét. Eleinte gyanakodva fogadták apáink a türelmi rendeletet, ők nem türelemre, nem kegyelemre, de országos törvényre kívánták egyházukat alapítani. Több ereje lesz-e majd

Next