Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje
A halál életformáló ereje. Nincs ma aktuálisabb kérdés a halálnál. Soha még olyan tömegben, olyan félelmes és egyetemes fenségben nem lépett a közelünkbe a halál valósága, mint éppen a mostani időben. Szinte érezzük a lehelletét s mindenáron messzire akarunk nézni, hogy elsuhanjon remegő tekintetünk attól, aki egész otthonosan, brutális bizalmassággal a közvetlen közelünkben rendezkedett be, mint ahogy a hivatlan vendég ül le az asztalunkhoz. Érezzük azt a kísérteties kényelmetlenséget, ami a próféta szavaiban rejlik: „Feljött a halál a mi ablakainkra, bejött a mi palotáinkba, hogy kipusztítsa a gyermekeket az utakról és az ifjakat az utcákról". (Jer. 9. 21.) De hát mikor nem volt aktuális ez a kérdés ? Hiszen, amióta ember él a földön, a halál mindig a legnagyobb kérdés volt. Minden kornak, minden népnek, sőt minden embernek igazi ábrázata a halál kérdésének fekete tükrében látszik meg leginkább. Nem az élet képe, hanem a halál képe mutatja meg igazán az embert s ebben hasonlók vagyunk a lávafolyamokhoz : azok is csak akkor tükröznek, ha előbb kihűltek, megfagytak. Éppen ezért valahogy azt ne méltóztassanak hinni, hogy én itt a halálról valami újat akarok, vagy tudok mondani. Hiszen az emberiség legmélyebb elméi és legnagyobb látnokai éppen a halállal kapcsolatban mondották el legmélyebb gondolataikat és pillantották meg legragyogóbb látásaikat. Ezekhez nemhogy újat tudnék mondani, de arra sem vállalkoznék, hogy sorba bemutassam azokat. Csupán arra hívom fel olvasóimat, hogy az én parányi mécsesem világánál szálljunk alá a szellemi élet legsötétebb és legmélyebb bányájába , a halál problémájának mélységeibe s nézzünk ott körül. Talán meglátjuk ott lenn azoknak a hatalmas földalatti erőknek a nyomait és útjait, amelyek világunk fundamentumát formálják. Protestáns Szemle XXVII. 17