Protestáns Szemle, 1938

Kritikai szemle - Molnár Antal: Kodály Zoltán. Gárdonyi Zoltán

Kosztolányi, a nagy konkvisztádor, kalandos sírját a líra is­meretlen területein szerényebb keretek közt, de nem kisebb becs­vággyal és mintaképéhez méltóan ismétli meg most Képes Géza. Egyénisége és képességei elsősorban a lágy, bensőséges, tisztán lírai szavú költők felé utalják, a pillanatban feloldódni tudók, villanásnyi impressziókat rögzítők felé. Gyors és könnyű kézzel felvázolt hangulatképek izgatják a visszaadásra, „krétarajzok", ahogy egyik szép olasz fordításának a címe mondja; halk tónu­sukat, gyengéd árnyalásukat egyenrangúan sikerül neki átmen­teni. Fajták, tájak különbsége elvész; a bemutatott olasz csoport, vagy Európa másik végletén az észtek ugyanazt a kissé bágyadt artisztikumot tükrözik itten, amelynek értelmet és érdemet a be­lőle áradó szomorúság ad. Rilke jelzi a geniális fokot, amit e me­lankolikus szépség elérhet. A kötet még­sem egyhangú, a benne­foglaltak alapján gazdag lírai panorámává szélesedhetett Cs. Szabó László bevezetése. Képes Gézában ugyanis az egyfajta stílus iránti rokonérzést kíváncsi, újszerűséget kereső ízlés tá­mogatja, megkívántatja vele a múltban a felfedezésre érdemest és a hivalkodás nélküli modernet; angol példái ezt bizonyítják. Talán a francia részen érzik legkevésbbé az egyéni odafordulás; az elmaradt izgalmakért kárpótol azonban Valéry „Elveszett bor"-ának legbelsőbb titkaiban meglesett zenéje. A zengő, ringó, sejtelmes sort, „Longeant au sang, versant le vin", aligha lehet jobban érzékeltetni, mint képesnek sikerült: „Tán vérre várt és bor borult?" Félhangokon, árnyalati jelzéseken múlik minden más bra­vúrja is. Idegei megérzik a legrejtettebb hangsúlyt is és türel­mesen kísérletezik, míg rokon eszközzel fel tudja kelteni a rokon idegrezdülést. Webster gyönyörű versében a természet kivirág­zik és elhervad. „And consequently this is done — As shadows wait upon the sun." Az elmúlást a consequently könyörtelen ha­tározója húzza alá, amit Képes Géza f­elejt. De tudja, hogy szük­ség volt rá, s a kétszer ismételt és­sel lassítja ünnepélyessé és végzetessé a maga megoldását. „Mint napra árny, les ránk a vég — és megfojt és nincs menedék." Webster másik halálversében a „the friendless bodies of unburied men" gyászpompája a fordí­tásban kitűnően: „e hantolatlan ember árva testét." Donne uj­jongó, a megszakítással végérvényessé súlyosított ítélete: „And death shall be no more; death, thou shall die!" a halál szó nagy­szerű kettőzését a zárószó erejével pótolva hiánytalan megfele­léssel tér vissza Képesnél: „S te nem leszel. Meg fogsz halni, ha­lál." Hölderlin robajos sorait, amelyekben lélekzetelakadva érez­zük meg a fenyegető végzetet: „Wie Wasser von Klippé — Zu Klippe geworfen, — Jahrlang ins Ungewisse herab" ilyen utánzó készséggel teremti újra: „Szirtről szirtre zuhanva — míg elnyeli őket a vak szakadék."

Next