Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-04-22 / 32. szám
telenül hagyott reám; ne felejtsd, hogy szerelmemmel becsületemet is reád bíztam, mellyet szerettem leányomnak is át akarok adni. Oh Luczia! az asszony igen gyönge, az emberek igen csalók! .... Legyen leányod az erőd ; ne hagyd el őt soha; mert ha megcsalsz, boszom iszonyú lesz.“ Elment: ez nagy fájdalom vala szegény Lucziának, ki némaképen egyedül volt Sz. Endre földmivelői között; kis háza, közel a’ városhoz, a folyam szélen állt, és Luczia, minden nap azon órában, midőn Károly a’ bucsucsókat njakára nyomta, sétálni ment az elválás helyére. Egy napon gondolkodva sétált a’ folyamparton ’s leánykáját maga előtt hagyá járkálni, úgy szólva első lépéseit próbálót, midőn dühös mozgásba jött a’ Dordogne (a’ mi nem ritka csapás ezen folyamon) irtózatos zajgást okozva. Előbb mint szegény Luczia a’ leányt megragadható, vele elszökendő a’ dagár sebessége elől, egy hullám kerekedék föl, gyorsabban mint a’ nyil, irtózatosban mint a’ villám ’s beragadá a’ leányt. Luczia egy anyai kiáltást tön, semmi nyelv által le nem irhatót ’s eszelősködve gázolt a’ viznek leányát a’ dühös elemtől kivivandó, de a’ túl parton egy férfiú tünt föl, a’ folyamnak neki rohanó, a’ hullámokkal szerencsésen küzdő, a’ gyermeket anyja lábaihoz tevő ’s azonnal eltűnő. Ezen férfiú egy jeles festő volt, kit a’ minister Libourne környéke szépségeinek megvizsgálása végett külde ki. Luczia megtudván leánya szabaditójának nevét, kötelességének tartá hozzá menni hálát adandó ; egy reggel belépett a’ művészhez, leányával. Az illy esetben szokásba jött mondások , és a’ rövid társalkodás után , mellyben egy oldalról a’ köszönet, másikról a’ készség szava nem hibázott’s midőn mind a’ketten jó hitelben voltak egymás iránt, Luczia megjegyzé, hogy a’ művész élénk fájdalmakat látszik kiállott lenni, emez pedig, mindegyre művész, azt véli, hogy nem talált még képet, úgy összehasonlíthatót Rafael madonnájával, mint Lucziáé. Midőn a’ fiatal anya elment, engedelem kéreték tőle a’ meglátogatásra , mellyet ő szívesen oszta. Egy napon a’ smíívész a’ gyermeket kívánta lefesteni , de majd az anyáé rajzolására kapott engedelmet. Veszedelmes helyezet az, midőn a’ fiatal nő mozdulatlanul ül egy húsz éves rajzoló előtt, ki a’ sóhajtotta szemeket, és kellemeket megragadhatva vizsgálhatja. Miért van a’ művész homlokán komorság ! ... mivel nem találhata lelket, ki megérteni tudná az övét. Ah milly nagy lenne ittassága, ha a’ ,,szeretlek“ szó egy imádott alakon jőne ki számára! .... Egész élete csekély volna az illyen két kifizetésire. ... És a’ művész varázsló szerelemrajzolatot tön ’s Luczia rá halgata ; a’ nő szíve nagyon dobogott fölhevittetve a’ tetszés-vágy, ezen született asszonyellenség által, ’s mig ő vakon adá magát áll az édes behatásoknak , mellyeket a’ művész mézes vallomásai szültek, nem látá a’ hitszegést, a’ sárga bőrüt, véres kezűt, melly vad kaczajjal nevetett győzedelmén. Szegény Luczia! Néhány hónappal utóbb elment a’ művész, Parisba hivattatva pártfogójától vissza, Lucziát a’ kétségbe esésnek hagyta. Ez vétkének egész iszonyatosságát látá. Már igen késő volt! Jel adatok nem sokára a’ hajó megérkeztéről, melly Károlyt visszahozó, Luczia férjét ’s leánya apját. Ez villámcsapás volt a’ fiatal nőnek. Ekkor tünt föl előtte még csak effész borzasztón a’ vétek, az azt követő ritt színekkel; látá az igazság büntetését, az elmaradhatlan szégyent, a’ becsületvesztést; és rettegve gondolt az Ég jutalmazására ! Károly megjelent egyik reggel; magaviselete csöndes volt; de könnyen lehete arczvonatainak összehúzásán látni, hogy a’ csöndesség álarcza alatt, éles fájdalmakat rejte el. „Asszonyom, igy szólt lasu hangon, még emlékezik eskünkre: Kegyed megszegte a’ magáét, én hű leszek az enyémhez. Megígértem az atyjának, hogy vigyázok, gondot viselek Kegyedre, ezen fogadásomat megtartom. Kegyed ezen házban fog lakni, ’s itt évenkint annyi pénzt kapand , mellyel szükségeit kielégítheti. A’ mi engem illet, a’ tengerek végetlensége nem sokára elválasztand a’ vétkes nőtárstól. De azt ne higyje kegyed, hogy bűnös anyára bízzam lányom nevelését: ölelje meg kegyed őt utólszor, a’ többé nem látandót. Ez az egész boszum irtóztatónak mondám: itt is megtartom eskümet. Károly elment, nejét a’ földön kiterjedve ’s öntudás nélkül hagyó. Midőn fölkelt, őrült vala. Minden kérdésre, mellyet a’ lármájára oda szaladt szomszédok hozzá intéztek, ő csak leányát kérte, ’s kéré szünetlenül. Végre egy asszony felé rohant, ki kezében egy darab fát tarta, azt elragadó tőle ’s erősen szorító melléhez, neki a’ leghizelkedőbb neveket adva ’s azt kedves gyermekének nevezve. Őrültsége semmi résszel nem