Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)
1835-05-16 / 39. szám
Mostmár Ipoly lassan-lassan derűle halványságából. Az egészség’ színe kies hajnalkint kezde már arczulatán rózsállani. Jolanta gyönyörgve kémlé ezt, ’s egy titkos hatalomtól vontatva üle a’ lovag mellé az almafa’ has árnyába. Ezer hála neked és nagylelkű atyádnak, rebegé könyben fürdő szemekkel Ipoly , ’s fogá a’ leányka’ puha kezét, ’s dobogó szivéhez nyomá. Jolanta felmosolygott a’ lovagra, ’s örömérzése kimondhatlan jön. Ipoly lángképbe merült egyszerre. Ők csudálkozának magokon, miért hogy érzelmök egyszerre forróan egybehangzó jön. Ipolynak nem vala többé titka: kivallá Szilár és leánya előtt, hogy őt atyja elűzé házától ’s mindenéből kitagadd, mivel az ellensereg egyik hadnagyától magát elhagyd csábittatni. Ám ő nem sinylé az atyai haragot, mert altisztté választaték; de Trencsényi Máté megveretvén , ő többekkel elszaladt, ’s űzőbe véteték. Sokáig kelle bujdoklania azután magánylag, mig lova eldőle alóla, ’s ő éhség- és nyomortól kintatva már csak halálát várá. Tudva jön az is, hogy Ipoly a’ hatalmas birtoku Bedének fija. — Szilár nagyszivüleg vigasztald őt, ’s fontosan igére az ifjúnak, hogy atyjánál ’s a’ királynál közbenjárója leend. * * * Szilár, a’ kibetegült hadvezér, megkülönzött kedvelte volt a’ fejdelemnek. Csendben élt mezei jószágán szerette leányával, ’s a’ királyi udvar őket gazdagon segélé.A’ jó öregnek hitvese nehány év előtt hala el, ’s azontúl a’ ház’ kormánya egyedül a’ szép Jolantától függe, ki okosan és gyönge idejéhez képest bölcsen visele gondot nemes jóságu atyjára ’s mindenre. Józsa harczi sebekben feküvék, ’s eljegyzett szépét nem látogathatá, mig azalatt a’ kellemes Ipoly teljesen megnyeré annak kegyét. Ezen ifjú lovag még gyermekségében már annyira megkedveld a’ hadi szolgálatot, hogy a’ nőnemre semmi gondja sem marada fenn, ’s csak az ő angyali ápolója a’ lelkes gyönyörű Jolanta len első, kinek látására indulatai lángszárnyakat füzének. Szilaj megdöbbene midőn sejté az ifjak’ viszonos egymást jutalmazó érzelmeket. Lyányát félre hiva ’s atyailag inté meg, eszméine jegyesi tartozására ; ’s a’ mennyire jó magzatát hévén szerető szivétől kitelheték, élesen ajánld az Hiedelmet. Jolanta sírt és fogadd, Ipolyt a’ lehetőségig kerülni. Ipoly kevésbé jöhete mostmár együvé Jolántával. Becsület érzése inté őt, hogy egészen felgyógyultan, és megerősülten, eléglené Szilár’ jóléteit ’s vendég-szeretetét, ’s folytatná útját. Szivében sajgott Jolanta, de szive minden hibája mellett is jó vala: Dalmátziában kivána ő elrejtezni, mig némelly kikérendő közbe járások méh lett királya ’s atyjának kegyelmét visszaeszközölheti.* * * Jolanta sírva ült karszékén a’ csöndes terem’ egyik szögletében, a’ mint a’ karddal felevedzett Ipoly, — keresve Szilárt, hálásan vérző indulattal tőle búcsút veendő,épen azon terembe nyitott, hol kegyes ápolója miatta keserge. Egek! az én szabadítom sír-e itt ? kérdezé elrettenve az ifjú. Jolanta zokogott. Ipoly reszketve fogd jobb kezét a’ szeretett Jolantának. Szerelmi bánattal hajlott felé a’lyányka. A’ tűzzé vált lovag lehajlék a’ kedveshez, ki őt bal karjával ölelé. Piros ajkaik összeforrának, lelkeik kény-tengerbe merültek el, a’ mig épen lódobogás hallatszék az udvaron. Isten! mit érzek! kiálta Jolanta, felugorva szivéhez kapván. Ipoly ámultan néze az ablakra, és egy magas termetet láta ménéről leszállani. Józsa és Szilár beléptenek ; Jolanta elájulva roskadott össze. Józsa kimereszté szemeit, ’s majd Ipolyra villantá. Mi ez? rebegé Szilár, iszonynyal borzadvael, ’s leányát emelni hajoltan segítségért kiálta. Most tudom már, milly vitézt rebesgete a’ hír Szilár’ házánál; rebegé Józsa elsápadva kegyetlen gyanújában. Mondák, hogy ez nyeré el a’ leány’ szivét. És . . . íme . . most láthatom. . . íme, a’ szerelmi ájulás. .. Állj ki nemtelen! A’ szó Ipolyra vágott. Ez magán kívül ragadtaték. ’S mig a’ bejött szolgálók a’ leányt ágyra emelék. Szilár pedig siralmas hangon kezdé Józsát kérlelni, a’ megbántott heves ifjú lovag, kit mostmár hatalmas szerelme is bujtogata, kardot rántott. Ránts te is, homloktalan megtámadó! hadd Józsának. — Ez azonnal a’ ház’ urának ezüst maroklatu szablyáját kapá le a’szegről. Szilár hévén dobogó mellel szalada ki, hogy meghitt szomszédját híja elő békéltetőül. De mire Szilár a’ had őszítette nemes szomszéddal bejőne, már Józsa vérében fötrönge. Jolanta jajongva futosott, 's Ipoly dühösen taszít