Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. január-június (1. évfolyam, 1/1-52. szám)

1835-05-16 / 39. szám

PEST MÁJUS’ 16dik. Megjelen e’ divatlap he­­tenkint kétszer , esz­tendő alatt legalább 64 képpel. Helyben fél évi dija 4 fr., egész évi t1 fr. Postán 5 fr. és 10 f. pengő. XAlIQ&AIOI A* TÁRSAS ÉLET ÉS DIVATVILÁGBÓL. 1835. 39. szám. Előfizethetni helyben a* kiadónál Dorottya ut­­czában Czigler házban lidik szám alatt. — Pesten kívül pedig minden cs. kir. Pos­ta­ hivatalnál. Uram, viszonlá a’ szolga; téged talán fáradság rongálható­ meg. Aligha bujdosó nem vagy: — e’ ruházat egy lovagot mutat a’ kemény lelkű Máté’ seregébül. — Igen, én ellenség voltam, mondá halk szózattal a’ feküvő , az éhség és sebes nyar­­galás elgyaláztanak. — Jolanta benyitá az ajtót, és majd kitudá a’ szerencsétlennek csoportos bajait. Az ifjú két nap alatt egészen fölvirula. * * * Mit tegyek­­ mondá Ipoly mélyen sóhajtván, a’ mint felgyógyultan a’ díszes házi kertben a’ szép almafa alatt egy pázsitdombon ülne. Mit te­gyek , háláljam-e a’ sorsnak vezérletét? avagy..? De amaz égi szelíd szemek áldással mosolygók, ’s úgy tetszik , boldog kezdek lenni általok. Könnyűden lebegve jőve most a’ kegyes Jo­lanta. — Uram, mondá szerény kedves hangon ; a’ mint látom, feljavultál, ’s én szivemből örvendek. Köszönöm, édes szabaditóm, válaszolt­ Ipoly, feszszel nyugtatván szemeit a’ ritka kelleműn; de most érzem igazán szegénységem’, midőn az an­gyali orvoslatot csak szóval tudhatom hálálni. Az elég, viszontá Jolanta; ’s ha meggondo­lom, hogy szép életet gyámoltam­ fel, nagyon is hiszem, hogy ajándékot nyerek. — Jolanta csak most hagyá­ el gyermek­évét. Atyja, az öreg Szilár, többi magzatit már mind szárnyakra bocsátá; egyedül Jolantája ragyoga még (mint hinni szoká) sírba kisérő végcsillagul. De ez a’ gyermekleány is már mielőtt érzelemmel tudhatna valakit szeretni, el vala jegyezve. Egy élemülni kezdő nemes özvegy férjfi­, az öreg Szi­lárnak jótevője, megkérő a’ gyöngéd alakot, ’s a’ bárányjámborságu Jolanta hajlott a’ szóra, mi­dőn őt Józsának rendelő atyja, ki még csak azért könyörge a’ vőül választottnak, hogy Jolantát egy évig hagyná mellette. Józsa vontatva ugyan, de mégis engede. A’ gondtalan lyányka örült nővé leendésen, ’s a’hí­zelgő nemes Józsát akkint szerető, mikint gyer­mekek bábjaikat szokták. — IPOLY. ELBESZÉLÉS A’ MAGYAR ELOKORBOL. Halaványan fekü­tt hadi öltözetében a’ cser­­árnyazta gyepen egy sugár ifjú vitéz. Bágyadtan nézett a’ tiszta égre, ’s a’ mint a’ nyugati lágy szél a’fű között suttoga ’s fenn a’ lombokat csör­­geté: hah, igy sóhajt; ez a’ közel halál’ fuval­­ma! El kell vesznem örökre; igaztalan ügyért har­­czoltam , kérem átok. . . Oh, átok! rebegé nyö­­szörgve; behunyá lankadt szemeit, ’s elhallgata. — Isten ! kiáltá a’ bokrok közül előtörtében egy tisztes vén; ő talán meghalt. Fiam, ébrülj ! . . Én agg fej, ott hallgatom a’ szegény’ ínséges’ szavait, és ő késedelmem alatt kiadja lelkét. . . Kelj-fel hazám’ ifja ! ha ellenség vagy is, oh mi kár illy szép virágarczczal ’s deli termettel olly szigorúan halnod­ el. . . Egek! az ő ábráza tiszta jámborság. Nem, ő gonosz, nem, hanem inkább csábult fehete. Kelj­ fel vitéz bajtárs! hiadá resz­­keteg hangon az öreg, ’s megrázá a’ meredtet. Az ifjú felnyitá szemeit ’s a’ szives üdítőre füg­­geszté, de nem szóla; ’s most egy erdősz­­őve oda, együtt sopánykodván a’ szorgoskodó vénnel, mig abban egyezének, hogy az árvát karjaikon vigyék­ el a’ közel helységbe az öreg’ házába. A’ pártfogás alá vett ifjú lovag szemeit foly­vást nyitva tartá, mig könyörülőji által a’ csen­des házba vitetvén, egy keskeny ágyra letéteték. Az öreg őt leánya’ gondjaira bizá. A’ kellembá­­jos Jolanta, ki az orvoslást elhunyt édes anyjá­tól tanulá , előszedd ápoló szereit, ’s egy kis ka­­lánnal erősítő csöppet bocsájta a’ kiszáradt félig nyílt szájba, ’s az ifjú ismét fölveté zárt szemeit. Majd a’ második kalánra már enyhébben látszék nézni, mig végre: ki vagy ? úgy mond alig hall­­hatólag; és az ügyes Jolanta most kiméne, a’ szolgát behívandó, kivel az ifjat feltámogattassa. A’ szolga, egy ősz, hajdan fegyverviselő em­ber, magában jöve­ be, ’s a’ lovagnak feszes dol­mányát kigombolá. — Ah! sohajta a’ beteg, ki vagy te . . jó lélek . . ki engem ápolgatsz? —

Next