Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1837. január-június (3. évfolyam, 1/1-52. szám)

1837-06-11 / 47. szám

370 A’ hiszelékeny leány úgy tett, mint vadásza mon­da. Otthon, mennyire lehetett eltitkold könyeit, ’s alig­­várhatta hogy este legyen. Midőn apja lefeküdt, kilopódzék a’ szobábul ’s a’ forráshoz siete. De ott csak új panaszra kelle fakad­nia; mert kedvese ugyanott volt, de állítása szerint a’ forrás feneketlen vala, ’s a’ korsó örökre elveszve! Vila ezen hírre először vigasztalhatlan lett; de az ifjú mind inkább vigasztald; — sőtt megígérte neki, már most bizonyosan , hogy mindyárt holnap maga megy el János gazdához, Vila’ kezét kérendő; akkor haza viszi őt ’s fogadja, hogy boldogságának semmi híjja sem leend. — Ezen vigasztaló szavakra Vila nyugottabb lett. Sa­lamon őt maga mellé voná a’ pázsitra, 's olly sokat, annyi szépet beszélt jövendő boldogságáról, mell­' a’ leánykát mindent feledni kényszerítő; hiszen kedvese karjain csüggött, ki őt boldoggá teendi.­ A’ suttogó szellő csókjaikba vegyült, a' bujdosó hold szerelmet mosolygott, az est’ kábító illatgőze, az ifjú remegő karjain soha nem érzett édes andalodásba ringatá ! — „Vila! Vila!“ hangzék egyszerre az erdő’ éji ma­gányában , ’s a’ szerelmesek ijedve riadának fel édes elmerülésökbül, Vila megismerte apjának szavát. Ré­mülve kulcsold át a’ kedvest, ’s kérdé tőle, mitévő legyen illy körülményekben ? A’ vadász egy hosszú, édes csókot nyomott ajakára ’s valamit fülébe súgván eltávozott.­­ E’ közben az öreg halász a’ forráshoz érkezék. Vi­la hangos zokogás között panasztá el neki, mi tör­tént , ’s hozzá adá , hogy a’ korsót keresendő jött lé­gyen el hazulról, megmutatta a’ póznát is , mellyel halászta ; de a’ vadász ifjút elhallgató , mert apját már egyszer megcsalva, nem volt többé lelkiesmé­­retének annyi bátorsága , hogy a’ megcsalatott apá­ban bizodalmat helyeztessen. Az öreg halász keresései is hasztalanok valónak; leányát megdorgáld , ’s akaratja ellen elszorúlt mel­le , midőn eszébe jutott ,haldokló feleségének vég szava; de az ész csakhamar erőt vett a’ fellobbanó sejtésen, ’s a’ szilárd öreg aggodalom nélkül folytató munkáját mint egyébkor. Vila pedig már nem gondolt a’ korsóval, Vila nem gondolt anyjának végszavaira; az ő gondolatja csak a’ vadász ifjú valt, ’s meg alig vala tizenegy óra, már egy más edénynyel ismét a’ forrás felé sietett De a’ vadász még nem volt ott, dél is eljött ’s a’ vadász csak elmaradott. A’ leányka nyugtalansága legfőbb polezia húga; de a’ vadász nem jelent meg; végtére megtöltvén edényét szomorúan visszaballagott. És igy múlt el egyik nap a’ másik után! ’s Vila mindennap megcsalatva látó magát reményében. És egész éjjeleken által sír vala, és vánkása vizes volt kényéitől, mint a’ virágágy a’ harmat’ reggeli gyöngyeitől. Nappal is csak szemlesütve járt, nem szólott, nem énekelt, nem ugrált, mint máskor, de mélyen és hosszan sóhajtozott. Az öreg pedig észrevevé leánya’ változását, de mindent a’ korsónak tulajdonítván, az időtül várt or­voslást ; de az orvoslás elmaradt.­ Mert Salamon herczeg, sejtvén, hogy az öreg ha­lász csínja’ nyomára jutásul, tüstint paripára ült ’s e­­gész udvarával együtt Fejérvárra visszahajtatott, hol a’ fényes társaságokban, ’s aranyos úri kisasszonyok’ ölelései között a’ szegény megcsalatott halászleány­­ról egészen megfeledkezik. — — Egek! tehát egy ifjú leány’ elméje olly omlékony, Mint bármi aggastyánnak élete? Shakespeare. Vita naponkint sötétebb, búskomorabb lett; apjának legszorosb felvigyázata mellett is kiszökött ételenkint a’ forráshoz ’s az egész éjét álmatlan sírással tölté; vagy pedig az erdőben futkosott fel-alá, mintha va­lamit keresne. m­y futkározások után egykor módnélkül elgyön­gülve, a’ forrástól néhány lépésnyire eldűlt,’s a’ puha pázsiton jótévő álomba szenderedett. Midőn reggel fölébredett oldala mellett egy kelle­mes leány-gyermek vala, de élet nélkül és haloványan. Vila meredt szemekkel bámult reá darab ideig, azután hangosan fölkaczagott, gyerekét megragadó ’s dühösen veté a’ szerencsétlen forráskutba.... E’ pillanatban egy férfi bukkan elő a’ bokrok kö­zül, kezeit öszecsapja, de az iszonytól megdermed­ve földbe gyökerezének lábai, njakán a’ szó meg­­követült. —­ ­.

Next