Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1838. július-december (4. évfolyam, 2/1-52. szám)
1838-10-14 / 30. szám
2* Egy leány helyett kettőt talált Tódor, Máriának egy barátnéja is, valamint ez, elveszte szüleit a’ lissaboni földingásnál. Debray Emília igy árván ’s egyedül maradt, barátnő nélkül a’ szétomlott városban, minden segély nélkül, egy kis summa pénzt kivéve, mellyet atyjának egy becsületes adósa fizetett ki, becsületes, mondom, mert a’szegény árvának már az oklevelek sem voltak kezénél, minden papirosok elvesztek atyjával, hogy azon környékből megszabadulhasson, mellyben minden a’ legborzasztóbbra emlékeztető őt, barátnéjához csattá magát Emilia, a’ nélkül hogy ez utazás’ veszélyeire gondolna. Gondatlanul, mint egy tizennyolcz éves fiatal portugalli lány, Pervillet akará megkérni, hogy fogadja házához, kit ő ugyan nem ismert; de a’ kit, mint életben maradt egyetlen barátnőjának nagybátyát szeretett. Mint Goffard már jelenté, a’ hú megrongálta Mária’ gyöngéd egésségét ’s Tódornak jelentenie kelle atyjához, hogy útját vele nem folytathatja, hanem darab ideig Bordeauxban fog maradni. Itt iparkodott, húgát felvidítni; de hasztalan, sem ő sem barátnéja nem tudák őt melancholájából kienyelgeni. Napról napra gyöngébb lett, végét előérzeni látszott ’s barátnéja’ nyájaskodásit ugy fogadá, mintha mindenike utolsó volna ’s a’ három fiatalt csakhamar mély baátság egyesíté. Emília hasonlókép gyakran nemeze Tódort bátyjának, ’s nem pirult el, ha az ifjú mind a’ két lány’ kezét megfogá, hogy bizodalmukat egy vidámabb jövő iránt föléleszsze. ,Ez csak barátság,“ szólt magához Emilia, hogy megnyugodjék; „ő nagyon szereti couA sínért ’s Máriát én is szeretem minden fölött.“", ,Szegény gyermek! gondola Tódor, ha Emíliára pillantott, olly ifjú, olly szép, szülők és vagyon nélkül! Ki nem volna részvéttel iránta?“ Egy huszonöt éves ifjú’ részvéte egy tizennyolcz éves leány iránt soha sincs távol a’ szerelemtöl Egy este Máriát inkább mint máskor meglepők szorongató sejtései. Szenvedőbb volt ’s még egyszer kívánta az eget látni, mellyen a’ csillagok fényleni kezdtek. Cousinja’ karára támaszkodva ült a’ balkonon. Könyfátyolozta tekintete szeretőleg és bútelve csüggött Emílián. „Szegény barátnőm!“ szólt végre, karját ennek nyaka körül öltvén; „mit fogsz egyedül e’ földön tenni ? most már rokonok’ és barátok’ hiával vagy.“ ,Te Mária, mindent kipótolsz nekem.” „Igen most, — de nem sokára.“ — „Engem tehát mindkettő egészen elfelejt?“ szakaszta őket félbe Tódor; „nem vagyok én bátyjok?“ — „Tódor! folytató élénken Mária, emlékezzék arra, mit nekünk most monda. Esküdjék meg nekem, hogy oltalmazója, testvére, gyámja lesz neki ’s őt soha sem hagyandja el.44 — „Szívesen esküdöm.44 — „Ali!44 szólt a’ szegény beteg, másik karát Tódor’ vállára tevén, „ugy köszönöm ennek az egyetlen örömet mellyet még érezhetek. — Bár legyenek az én karaim, mellyek benneteket most egyesitnek, a’ rokonság’ köteléke köztetek, ha én többé nem leszek.44 — „Hagyjon fel a’ bús gondolatokkal, szép cousine, kegyed még sokáig élend barátnénknak és nekem.44 Mária fejét csóválta, szemeit égre emelte ’s igy szóla szomorú mosolylyal: „Atyámat és anyámat hiszem látni ott fen, kik engem hinak; sietek hozzájok.“ E’ szavaknál Tódor keblére rogyott feje. Elvesztő eszméletét. Emilia szívszaggatólag sikoltott fel, átkulcsolá karaival fiatal barátnéját, ’s nyájaskodásokkal iparkodott az életbe visszahíni. — Késő volt. — Mária fáradsággal üté fel még egyszer megtört szemeit ’s a’ halál’ árnyától már befátyolozott tekintete az ifjún nyugvók , ki őt tartotta. — „Emlékezzél — dadogá, mert már merevedező ajkai alig birtak megnyílni. — az ünnepélyes esküre— Emilia! —44 234