Reform, 1870. június (2. évfolyam, 167-196. szám)

1870-06-10 / 176. szám

K7. szám. Szombat, junius 11. 18T0. Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. A nyilt-téri petit sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr. REFORM Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva egész evre fél évre . 18 frt — kr. ® » j) Negyed évre Egy hóra 1 4 frt 50 kr . 50 . I, évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, fönt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérm­entetlen levelek csak ismert kezektől fogatalnak el. Kiadó-h­ivatal: Ráth Mór könyvkereskedésében régi szinháztér 5. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Pest, junius 10. A nagyszerű gyászünnep, a­mely több napon át izgalomban tartá a fővárost, be­fejeztetett ; a végső requiem, a­melynek hatalmas akkordjai egy ország szívén re­zegtek át, elhangzott. A gyász érzete, a­melynek sugallata vezette eddig tollunkat, helyet engedhet már a politikai számítás hidegebb pillantá­sának,a­mely a nemzetek minden tényében, legyen az a legszentebb fellángolás, vagy mély fájdalom közvetlen gyermeke, csak politikai életüknek egy mozzanatát és té­nyezőjét látja , a­melynek csak egyet­len mértékét ismeri, a politikai hasznos­ságét. Örömmel vallhatjuk be, hogy még ez önző pillantás sem talál a két nap törté­netében egyetlen mozzanatot sem, a­mely­ben megütközhetnék. A gyászünnep nagy­szerű komolyságában méltó volt nemcsak a fiai iránt háladatos nemzethez, de méltó volt egyszersmind a politikai nemzethez, és ha megjelenésében reményünket felül nem múlta, az csak azért van, mert mi egy pillanatig sem voltunk kétségben sem kegyeletes érzelmei, sem politikai józansága felől. Az ünnepély komoly méltóságát nem zavarta meg egyetlen idegen hang sem. A nemzet, mint egy férfin állt a sírhalom kö­rül, és így szólt: Eljöttem a sírhoz, leróni egy kis részét azon nagy hálának, a mel­­­lyel ért nem halt gyermekemnek tartozom; fájdalmam nagy, de e fájdalomba nem ve­gyül a keserű visszaemlékezésnek, a rég feledett boszunak egyetlen csepje sem ; nagy vértanúban nem csak mások bűneit, e saját tévedéseimet is siratom; és fájdalmam­ból egy nagy tanúságom van, az hogy min­den erőmből elhárítsam a nemzetek sorsát intéző hatalmak azon szomorú összeütközé­sét, a­melynek zavarában felszabadul a bűn és oly könnyű a tévedés, és teljes erőmből ápoljam e bajnak egyetlen óvszerét, a ki­­engesztelődés békés szellemét! így szólt a nemzet és százezrek tömegében nem volt egyetlen kis csoport sem, a­mely egyszem­­öldeinek mozdításával, egy hanggal is ellen­tétbe helyezte volna magát a nemzet néma akaratával. E fővárosban összesereglett hazafias tömegek érzelmeinek ezen impozáns harmó­niája nagy tanulságul szolgálhat — két oldalra, két szélső csoportnak, a­melyek egyike hazafias szinű túlkapásaival , a másik a szabadság ellen irányzott intri­­guáival, mindketten egyformán vétkeik­kel nyújtanak anyagot egymásnak, anya­got gyászos működésükre , a­melynek végczélja nem tudjuk micsoda, de közvet­len eredménye folytonos megtámadása és lazítása a bizalom azon benső kapcsának, a­mely nemzetet és fejedelmet egymáshoz fűz. Az egyik csoportot másutt vörös for­radalomnak hívák, nálunk nem fogadja el e nevet, hanem 48-as párt akar lenni; a másik csoport másutt reakczió volna, ná­lunk­­ nincs neve. A legkeserűbb ellensé­gek, és a legnagyobb barátsággal szolgál­nak egymásnak arra, hogy azok a nemze­tet, ezek a fejedelmet gyűlölettel töltsék el egymás és a­zon egyesség iránt, a mely tán hosszú időre legfőbb biztosítékát képezi tételüknek. Mindkét oldal megszólalt Bat­thyány hamvai felett. A névtelen reak­czió, a­mely a nemzet minden kegyeletes pillantásában, a­melyet múltja eseményeire vet, egy-egy visszalépést lát a forrada­lomra, nem mulasztható el a fővárosban emelkedő gyászravatalt a nemzeti engesz­­telhetlenség kiáltó tanújele gyanánt tün­tetni fel, és szélső atyánkfiai megadták e tit­kos suttogóknak azt az elégtételt, hogy­­­­­­habár tán tartózkodva és elég mérsékelten — de megkísértették a nemzet gyászába a bosszú és visszatorlás hangjait belére­­zegtetni. Elismeréssel tartozunk nekik, hogy e hangokra maguk sem hallgattak, s így megkönnyítették a nemzetnek azt, hogy gyászünnepélyének egyszerű nyugalmával eltüntesse a gyanúnak minden árnyékát, a­melyet a bizalmatlanság szava netán fel­idézett. Három évvel és egy nappal e gyászünnepély előtt kötött a koronázásban frigyet a nemzet fejedelmével; e frigy há­rom éven át zavartalanul fenállt, és ha még megerősítésre volt szükség, úgy meg­szilárdította és megpecsételte azt a nemzet e gyászünnepél­lyel; megmutatta, hogy múltja és nagy férfiai iránti kegyelete tör­vényei és fejedelme iránti tiszteletével pá­rosulva élnek keblében; hogy nemzeti gyá­szában sem választja el magát fejedelmé­től, és a nemzet legelső emberével örömet és fájdalmat egyaránt megoszt; hogy a mi múltunk, a mi történetünk, a mi vesztesé­geink és dicsőségünk az övé is, és élőink és halottaink egyaránt közösek; és hogy végre közös jövőnkért, alkotmányunkért és szabadságunkért egyetértésben, egyesült erővel akar és fog vele küzdeni bárki ellen is. A Batthyány-ü­nnepély. — Utolsó nap. — Az engesztelő szentmise, mely ma délelőtt a plébánia templomában a Batthány-ün­­nepélyt befejezte, a kegyelet áldozatához a művé­szet varáz­sát is csatolta. Mozart nagy requieme méltó a legmagasztosabb akalomhoz, s előadása méltó volt mindkettőhöz. E műben csak a túlvilág megdöbbentő le­­hellete, de nem az erő bágyadozása érezteti, hogy teremtőjének halálos ágyán született. Kez­dete egy nagy jaj kiáltása a gyötrött kebelnek, szívdobogtató és szívkönnyitő. A pihenés nélkül hullámzó fuga, tengere a viharzó fájdalomnak : a kar fér­fihangjainak mély forrongása mintha ker­getné a nőhangok megható panaszát, mind maga­sabbra korbácsolva a jajkiálltást. E rész hal­latára mélyében van felkavarva a szív és magasra dobban, midőn e hatalmas­olodik a második rész: „Uram, fölkiáltással kez­könyörülj ! — Kyrieleyson!“ A csendet, mely alatt a szent ál­dozat azután tovább folyik, harmadszor egyedül a kürt szakítja meg, egyedüliségével átjáró hangon vezetvén be a bassust, mely a „tuba mira‘‘ itélet­­hirdető igéivel harsan meg, és sorban adja a szót a többi hangoknak. Nem kisérjük végig az egész művet, mely csak hatásában uj mindig; csupán a „Dies irae^‘ borzalmas magasztossága az, melyről nem tudunk szó nélkül megválni. A rémes erőt, a rom­lás harmonikus zűrzavarát, a vészt és pusztulást hirdető hangokat, melyek e részben egyesülnek, nem lehet remegő gyönyör nélkül hallgatni, s a ki hallotta, sokáig nem bírja felejteni. Nem mű magyarázatul, mely a fenséges al­kalomhoz nem illik, s melynek e sorok be sem válnának, hanem csak kulcsul adjuk az olvasó­nak e leírást azon hangulathoz, mely a város egy házában Batthyány ravatala körül összegyülteken uralkodott, s ellenállhatlanul erőt vett volna azo­kon is, kik netalán az ünnepély áhítata nélkül, csak nézőkül jöttek volna az utolsó tisztelet áldozatában részt venni. Már a templom belseje maga is megadta az érzelemnek a mély hangot. A ravatal fekete pom­páját, mely a hajó központját elfoglalta, borúsan emelte a sűrű körben felállított fáklyák lobogása. Fekete mennyezet alatt állott az emelvényen az aranyozott koporsó, mely az elhunyt jelenlétét képviselte. Az oltáron s a hajót beszegő oszlopo­kon s pilléreken fehér keresztekkel hímzett gyász­lepel volt. Jóval az ünnepély kitűzött órája előtt zsúfolásig megtelt a templom s csak a fő- és ol­­odalajtóktól a ravatal közelébe szolgáló bemene­telt sikerült a rendezőknek nagy nehezen nyitva tartani. Még igy is sokan állották körül az egy­házat, kiknek nem volt bejárásuk. Valamivel tíz óra után érkeztek azok, kiknek a ravatal közelé­ben volt fentartva a hely: a boldogult radottjai, s nejével gróf Andrásy Gyula, hátrama­A kö­zönség közt foglalt helyet Horvát Boldizsár ne­jével, a ravatal előtt Pest megye küldöttsége, kö­zülte pedig Pest városa polgárai. A képviselőhá­­zat számos tagja képviselte, többek közt elnöke Somssich Pál. A gyászszertartásban Szabó József püspöknek S­c­h­w­e­n­d­t­n­e­r pesti és R­á­t­h budai plébános segédkeztek. A requiemet a megerősített kar megrázó erővel adta elő, de még­sem oly erővel, hogy ne hallatszott volna a közönség közt a régens chori zavaró pisszegése. A magán­énekek felülmúlták a várakozást. Neszveda Anna k. a. oly hatalmas szárnyalással, oly kerek, kitartó kivitellel énekelt, hogy bámulatra ragadott mindenbenkit, különösen azokat, kik énekét a színpadról ismerik. Kvas­­s­a­y­n­é asszony kitűnő biztonsággal és erővel vitte ki nehéz feladatát s különösen mély hangjaival hatotta meg a közönséget. H­a­j­ó­s úr is érvény­re juttatta erőteljes hangját, már nem oly mes­teri nyugalommal és biztonsággal, mint K­ő­­szeghy ur. Mosonyi Liberá-ja, mely az ün­nepélyt befejezte, hangulatteljes, ünnepélyes zene­mű s bár nem épen gazdag eszmékben, de az alkalomnak eléggé megfelelt. E szivemelő szertartással véget ért a Bat­ty­ány-ünnepély hivatalos sora, de nem maga az ünnepély. A nap folytában még seregesen zarán­dokoltak ki azok, kik a temetkezésben részt nem vehettek, a sirkertbe, meglátogatni az uj nyughe­lyét, mely az elhunytnak adatott, s még a délután folytában sűrűén megtelt társaskocsik közlekednek a temetőre. Egy másik sajátságos ünnepélyről, melynek a hivatalos tervben nem volt helye, tudósít a Pester Lloyd. Színhelye azon gyászos emlékű tér, hol Battyány két évtizeddel ezelőtt kimúlt. Az új épület megett a fatér felé nyúló ákáczsor ez. Azon a helyen, hol Battyány térdelt, a fasor egyik fájára egy babérkoszorút, a másikra egy gyász­fátyollal bevont nefelejtsfűzért illesztett egy isme­retlen kéz. A babér felett kicsi deszkán egy üvegpohárból készült kis mécs lobog. A két fa ezen egyszerű jelentős díszét csak tegnap vették észre a temetkezés órájában, de még ma is lát­ható volt. A szabad ég alatt, a katonai laktanya közelében nem találkozott kéz, mely hozzá akart vagy mert volna nyúlni a nagy halottnak szentelt békés áldozathoz, s helyesen emeli ki az említett lap, mily uj bizonyítéka ez azon átalános kegye­letnek, melylyel a nép az ünnepélyt megülte. A balpártról, a balpárthoz. Ridegnek ösmertük. Hazafi erőnek és dacznak pártja volt, makacsul ragaszkodó az ősi joghoz és ősi hazához. Tüzesebb mint óvatos, több érzéssel mint számítással, in­kább patheticus mintsem következetes: ez volt a baloldal régen. Régen a nemzetnek nagy szolgálatokat tett s a nemzet hálával tartozik ezért férfiainak, sőt meg is adta nekik az elismerést, midőn ha sorsát nem bízta reájok megbízta őket mindig, hogy sorsa törvényes intézésében részt vegyenek. Soraikban — a balközépen — nem egy érdemdús történelmi individualitással találkozunk az óriási népküzdelem korából, nem egy jeles tehetséggel, parlamentáris erővel és tiszta szívveréssel. Közreműködé­­sök a nemzet tusakodásai korában, régen és újabban, az elfogulatlanok előtt jelenko­runk fényét emelte s érdekeinknek használt. Ilyen volt a balpárt, midőn 1861-ben nem kis önmegtagadással nyújtotta többségének támaszát oda Deák Ferencznek — s ennek feliratában a hazának. Ilyen volt a balpárt, midőn az elnyomás súlyos éveiben nem lankadt daczczal éleszté a magyarok bizal­mát, reményét, bátorságával erőt kölcsönzött a törvényes oppozicziónak, mely az alkot­mányt mutatta paizsaként a hatalomnak. Ilyen volt végre a balpárt akkor, midőn a haza kívánsága előtt meghajolva a kiegye­zést zászlajára tűzte, hevesen követelte nemzet jogát s az ugyanazt követelő jobb­­ oldallal közreműködve, vitázva bár, de egy iránt haladva a jobb többséggel létesí­teni segíté a nemzet ujjáalkotását, s a ki­rályban dicső megkoronáztatását. A pártok ekkor is versenyeztek, miben? a nemzet az alkotmányosság és a fejedelem iránti lojá­­lis buzgalomban. Ezután történt, hogy a jelenet válto­zott. A nemzetnek hivatása az lön hatalmi tényezőit kifejteni. Ha elfoglaltuk újra hazát, melyet vérrel szereztünk s védelme­ e­zénk, ha miénk volt a föld, a nép, a nyelv, miénk a törvény és miénk a kard: mun­kálni kelle földet, népet, nyelvet, törvényt alkotni s honvédtesteket, — ezt kelle tenni s nem vitázni újra; ezt egyetértve, s nem meddő viszályban fogyott erőben hagyni nemzetünket. Az óra nem vár, az idő lejár. Az országot ármány környezte meg. Az ellenség határán, ben veszély, irigy­ség­ben, bizalomhiány alant. E chaoszba dörgött bele Kossuth iz­gató szava. Az uj kor krystallizáczióját akarta meggátolni. Egy ideig a chaosz meg­rendült, s az ifjú élet a zsenge alkotmány megingott — de kiállotta a belülről jövő zendülést s gervnczeinek megkérgesedett hegylánczai nem félik többé a mozgó tilajt. E válságos időkben és ezen időktől máig a baloldal nem úgy viselte magát, mint a­hogy a nemzet tőle megvárta volna. A forradalomhoz csatlakozni nem mer­tek — ezt hazafiságuk tiltá, a forradalom ellen síkra kelni sem mertek — mi tiltá ezt ? kisszerű okok; vezérségi ambicziók, választási aspirácziók, szélsőbali pajtáskodó befolyások, a balhit Kossuth vizével haj­tani malmukat, a félelem Kossuth árja el­len elsodortatni, a ferde felfogás, hogy a kormán­nyal és pártjával kezet fogva a baloldal elveszthetné egyéniségét és ellen­zéki jellegét, szóval a baloldalban először ekkor, de végzetesen­­ a nagy hazafieté­­sek felett győztek a kicsiny és legkisebb párttekintetek. Ezóta a balpárt silány és gyönge volt s az is maradt! Egy törvény van — a delegácziók — a balközépnek ellenére hozva. A balközép hasonlót — deputácziókat akart. A balkö­zépnek törvénytisztelői beléptek a delegá­­cziókba, a népkegy­keresők nem, a párt megszakadt. Majd ismét összeforrt — a vá­lasztás közelgő — s mind kimaradt a nép­szerűtlen instituczióból. Hogyan törvény­hozók ? Ez-e a törvénytisztelet ? Az okada­tolást , mit kitaláltak , minden rabulista ügyvéd kigondolhatta volna. E lépés alkot­­mányszegéssel volt határos; határos azzal, midőn a kisebbség az ország terméből kifut, s a parlamentarizmust megbuktatja. Még néhány ily cselekvény s az alkotmány bedől. S hogy volt tovább ? A párt rideg, daczos, jogtartó s ősies. E tulajdonságok a kisszerűvé lett pártot, mely mindinkább a frakcziók jellemét ölte magára, még in­kább hibás politikára vezették. Közjogi op­­pozícziójával nemcsak fel nem hagyott, azt fel sem függesztette. Akadály lett a nem­zet haladásában, aztán epés, keserű, majd­nem engesztelhetetlen. A­mint a baloldal elmérgesedett, elidegenedett tőle a jobbol­dal, s már-már ott állottunk, hogy a ha­zában nem pártok vannak, de pártoskodás, s a­mi vele jár nem hazafiság, de vissza­vonás. A honvédügy számos p­ázisa erre illustráczióként szolgálhat. Személyes czivó­­dást hall az ország a képviselők gyűlésé­ben. Temesvári fakérdés és hasonlóak vesz­tegetik a honalkotásra szükségel­ időt. A pártok közt nincsen érintkezési pont, nincs­­ bizalom, nincs annyi korszellem sem, hogy a nemzet sorakozása a közös veszély per­ A „REFORM“ TÁRCZÁJA­ Türr tábornok válasza Bertani „Bosz 11 a síron túl“ czimü­ müvére *) Türr tábornok mlasm Bertani „Boszu a síron tul'‘ czimü müvére. P­a­l1­a­n­z­a, 1869. szept. 10. A nemzeti comité elnökének, Lafarina le­veleinek idő előtti és káros közlése megsérté Ber­­taniit és másokat. Bertani, bár a hibák javításának szán­dékából, szintén mindazokat megsérti, kik párt­jához nem tartoznak, s a piemonti kormány ugyan­annyi eszközeiül tünteti őket elő. Engem is czélba vett s úgy irt le, mint az annexió szolgai párto­lóját. Kilencz év óta a legkülönbözőbb színben fes­tették némelyek működéseimet; mindeddig hallgat­tam, mert ha szólok, talán Olaszország ügyének ártottam volna. Most azonban, miután ezen ok megszűnt, s miután Bertani műve az olasz ügyben való részvétemet hamis színben tünteti fel, jogosí­tottnak hiszem magamat köztudomásra hozni, mi­ben állt „káros közreműködésem“ az 1860-ik évi hadjárat alatt, s ha okom volt-e az annexió mel­lett harczolni. I. Midőn Garibaldi tábornok véleményemet kéré ki a siciliai expedíczió felöl, nem ismervén Sicilia benső viszonyait, nem felelhetek neki egyebet, mint azt, hogy ha az indulás meghatároztatnék, vele megyek én is. Már háromszor került az indulás szőnyegre, és mindannyiszor ingadozott, míg végre Czispi egy számokban szerkesztett távsürgön­nyel megérke­­zék (dicséretére legyen mondva, e sürgöny saját gyártmánya volt.) E sürgöny azon biztos hirt hozá, hogy Siciliában a forradalom folyton működik; mire a tábornok ez t mondá: segítségükre kell si­etnünk. így jön határozattá az expedíczió. A csónakosoknak vagy tudatlansága , vagy rész­akarata volt oka, hogy a hajóraszállás órá­jában a töltényekkel terhelt csólnakok hiányzottak, s ez okból kénytelen valánk Talamone-nál megállni. Itt, mielőtt partra szállottunk volna, Garibaldi felölte tábornoki egyenruháját, s így mentünk a talamonei kis erőd megvizsgálására. De itt csak igen kevés puskatöltést és egy Colombrina-ágyút leltünk; kénytelenek volánk tehát Orbitellóban ke­resni lőfelszerelést. Néhány tiszt habozott oda menni, s ekkor a tábornok így szólt hozzám: „Kedves barátom, kérem szedje össze egész diplomatikai tudományát és szerezzen nekünk municziót Orbitellóban ; az ön küldetésének sikerétől függ vállalatunk sorsa.“ Szekérre ültem és mintegy két órára rá meg­érkeztem az erődben. A parancsnok után tudako­­zódom. Giorgini alezredes volt a parancsnok, így szólltam hozzá: „Tegnap két gőzhajón Garibaldi vezénylete alatt G­enuában tengerre szálltunk, s most Sicilia segítségére sietünk. A lőpor, melyet nekünk a kormány adott, a csónakosoknak vagy tudatlansága, vagy rész akarata miatt kimaradt. Most tehát ide jöttem, és kérem önt a tábornok nevében: pótolja ki hiányunkat az itt kezei közt levő municzióból.“ Az ezredes ekként válaszolt: „Ön katona, s így igen jól tudja, hogy kívánsá­gát előleges parancs nélkül nem teljesíthetem.“ — „Hogy e parancsot megkaphassa ön, válaszolom viszont, csak azt az egy szívességet tegye meg: küldje el egyik tisztjét e levéllel Trecchi őrnagy­hoz, ő felsége a király segédtisztjéhez.“ Ezzel leültem s a következő levelet írám: „Édes Trecchi ! Mondja meg ő felségének, hogy az expedicziónkra szánt lőpor és felszerelés Genuában maradt; kérjük tehát ő felségét, kül­dene rendeletet az orbitellói erőd parancsnokának, hogy minket hadiszertárából annyi muníczióval lásson el, a­mennyivel csak hir,“ stb. A­mint a levelet átadtam, így szóltam a pa­rancsnokhoz : „Arra, hogy a választ az illető rende­lettel együtt megkaphassák, (szerencsénkre nem volt e vidéken akkor még távirdai vonal) legalább is öt nap szükséges, és ha ez időközben a diplomáczia a kormányt arra kényszerítené, hogy az expedícziót visszatérítse, szegény Sicilia fel lesz mészárolva, s a hiba öné lesz, mert a lőport és felszerelést megtagadta tőlünk, daczára annak, hogy teljes meggyőződéssel bír ön a felől, miszerint a király beleegyezésével indultunk el, különben egyetlen egy napig se maradhatnánk békével egy tengeri kikötőben, a­nélkül, hogy a kormány üldözőbe ne venne bennünket.“ Ezen okok felrázták a parancsnokot, ki így felelt: „Ezredes, ön engem irtóztató helyzetbe hoz, de miután ön engem biztosít arról, hogy a válla­lat a király védlete alatt történik, mindent a­mit hadi szertáramban találunk, átadok önnek.“ Együtt mentünk a szertárba. Nem találván elég kész töltényt, a lőport hordóstól együtt át­vettem, és megpillantván négy 6 fontos ágyút, ezeket is lefoglaltam, és még­hozzá 300 töltényt minden ágyúhoz, s az egészet szekerekre rakat­tam. Ez alatt mindenkép azon voltam, hogy a pa­rancsnokot az ügy iránt fellelkesítsem s rábírjam, hogy jöjjön velem Talamoneba, és ott győződjék meg a tényállásról. Csakugyan, a parancsnok és két tüzértiszt elkísérték a felszerelvényt Talamo­neba, hol a tábornok őket nagy örömmel és szí­vélyességgel fogadta. Én megelőztem őt néhány órával, és midőn a tábornok megtudá, hogy min­den szükségessel el vagyunk látva, megöleli. Nagy részben előkészítem már az egész mun­kát, mely az ezer bajnok vállalatának történetét írja le, és közölni is fogom annak idejében, de most csak röptiben jelölöm ki annak némely fő­pontjait. Mielőtt Talamonéból elhajóztunk volna, Zam­­beccari elküldetett mintegy 60 önkéntessel a ró­mai államok felé, az ellenséggel elhitetni, hogy azon irányba vonultunk; mi egészen ellenkezőleg San Stefano felé indultunk két gőzössel. Itt egy egész napig időztünk, s így történt, hogy három egész napig Genua közelében hajózunk. Május 19-én Sicilia felé vevők tengeri utun­kat. Midőn a sík tengerre­­ értünk, Garibaldi így szólt hozzám: „Most, miután senki se fecsegheti ki többé titkainkat, összehívom Siciliában született bajtársainkat is, és tanácskozni fogunk a kikötés legalkalmasabb pontja felett.“ S rendelete szerint össze is hívám Crispit,, Castigliát, Orsiuit, és má­sokat, sok véleménycsere után San Polo (Sciacca közelében) szemeltetett ki, mint legczélszerübb he­lyiség a kikötésre. Május 11-kének hajnalhasadtával a hajó fe­délzetén állottam a tábornok mellett (épen Isola Marittima közelében valánk.) A tábornok így szólt hozzám: „Pár óra múlva Marsalában lehetünk, — menjünk oda!“ És rögtön meghagyá, hogy legelső én szálljak partra. Délutáni egy óra tájban értünk Marsala kö­zelében, hol rögtön kiszálltam M rsalában a gui­­dekkel és az ezer bajnok 8-ik századával; elfog­laltam a várost, és itt bizony kényszeríteni­­ kellett a halászokat s a hajósokat, hogy a puszta szállí­tásra is segédkezet nyújtsanak. Merő koholmány azon állítás, hogy partra­­szálltunk az angol hajók segítők elő; volt ott ugyan két bourbon hadihajó, mely alig hogy lő­­távban ért, azonnal ránk tüzelt, de kevés ko­moly kárt okozott; a két ott állomásozó angol hajó semlegesen nézte az egészet. Másnap a sale­­mi-i után tovább haladtunk. Garibaldi szokott módja szerint a helyiség szemléléseket maga tette és en­gem mindig magával hivott. Tizennegyedikén Sicilia szabad közönségeit felhivá. (Igazat szólva, Salemi-n kivül egyetlen szabad közönség se létezett akkor.) Felruházá ma­gát (s jól tévé) a kormányzósággal Olaszország és Viktor Emmanuel nevében. Már Marsalában meg­bízott a tábornok, terjesztenék elő neki egy tör­vényjavaslatot nemzeti hadsereg alakításáról. So­kan kifogást tettek első javaslatom ellen, de Crispi mellette volt, s az első diktátori rendelet nemzeti hadsereg felállítását állapítá meg. Május 14-kén csak keveset toborozhattunk; a Sta. Anna fitestvé­­rek, és Copola fzcziliai gnerillák csatlakoztak hozzánk. Közlöm a napi parancsot, melyet a tábornok nekem május 14-én küldött, hogy az olvasó annál könnyebben felfoghassa akkori álláspontunkat: „Türr Ezredes! Meg kell hagyni, hogy éji megrohanás ese­tében a mieink ne lőjenek,­­ hanem bármily ellenséget szuronynyal támadjanak meg. Minden századnak egy bizonyos gyülpontja legyen kitűzve, s egy század készen álljon bárhova indulóra. Mindez ne hátrálja, hogy a katonák reg­geli 2-2 óráig pihenjenek. Ekkor fuvassék riadó. . J. Garibaldi. U. i. A nyerendő értesülések szerint, vagy a Vita — vagy a Marsala felé vezetendő uta­kat választandjuk a hegyeknek azon helyszínei szerint, melyeket mi ketten ma reggel kije­löltünk.“ Május 15-én a Vita­ i uton haladtunk s alig értünk ki e helységből Calatasini részéről az el­lenséget fölfedeztük. A tábornok parancsot adott: állitanám föl csapatunkat. Az ezer bajnok e napi működése felért ötezerévet. Ugyanaz nap megtudtuk, hogy Rosolino Pilo Carini környékén tartózkodik. Garibaldi azon volt, hogy Alcamanó-n és Partini­ó-n át haladva a Renai táborhelyt elérhesse. Cristoi és La Masa azon működtek, hogy’­ a' sicziliai közönségek Garibaldi diktatúrájához való csatlakozásuk nyilvánítását küldjék be. Haladtunkban számos ficziliai népcso­­portozatokkal találkozunk, melyek ünnepélyesen fogadtak, egy d­arabig utunkban kisértek, s azután újra elmaradtak; mindazonáltal a renai a szicziliaiak guerrillái szaporodtak, és jó táborban hasz­nunkra voltak annyiból, hogy a mieinkkel vegyést előőrsi szolgálatot tettek. Itt esett hírünkre Rosolino Pilo hősies védelem utáni halála. A mieink és­­ a bourboniak közti napontai csatározások között észrevehettük, hogy Monreale meglehetős erősen el van foglalva a miért a tábornok elé terjeszteni azon tervet, hagynék el a renai tábort és vonulnánk Parco­­ba. Monreállal szemközt, mondván, hogy a térsé­get megvizsgáltatom, s minthogy csak egy kes­keny utacska vezett oda, mely alig alkalmas gya­loglók számára, kénytelenek volnánk az ágyukat ember hátán szállítatni át. Garibaldi elfoglalta tervemet, és rögtön el­rendeltetett az éjeli menet. Midőn Orsinival a ren­deletet közlöm, ő ágyúinkat szétszedette és az ágyucsöveket távfürgönyfákra kötözve vitték si­­ciliaiak. Ha nem csalódom, e napon történt, hogy a tábornok, egy siciliai ifjonczot küldvén azzal d’ Astemarquis-hoz, ki egy szardíniai hadihajót vezényelt, küldene nekünk kevés lőport, — taga­dó választ nyert. Parlot azonnal megerősítettük. Ezen merész mozdulatunk az ellenséget egészen zavarba hozta: eleinte azt hitte, hogy ez egészen új had­csapat. — Május 23-án a tábornokkal felmentünk a’ Pizzo del Fico hegyre, honnan Palermot igen jól kivehettük, sőt látcső segélyével a sereg mozgá­sát is láttuk, valamint a hegyről lejöttünkben, szin­tén kivettük azt is, hogy a bourboni hadsereg Monrealéböl felénk tart, így tehát 24-én már napkelte előtt készen állunk. A tábornok észre­vette, hogy a bourbonok Piano de’ Greci felé való visszavonulásunkat el *) Safarin­ának halála után közlött leveleiben Ber­tani a Mazzinisták egyik legtúlzóbb embere, szintén meg­támadva lévén e levelek közlése á­ll, egy védiratot szer­keszt­et, melyb n 1 mét Türr I tvá­n is megtámadt (ott. Bertani munkájára j­­utott válaszul ezen általunk közlött mű, m­ég mintegy 3—4 tárczát fog igénybe venni, s me­lyet az egész ola­sz sajtó nagy elismeréssel fogadott; sőt z ellenzéki ,,S­colo" egyenesen Türr Istvánt íá­rja ezen munkája folytán ,annak, a ki hivatva lenne ,amíz évek történetét megirni, mire egyenesen fel is szólítja őt, ki­emelvén a higgadt objektivitást előadásában, melyre most élő s az eseményeke­n érdekelt honfitársait nem tartja képesnek Mi a magunk részéről Türr munkájának elő­nyeiből, tárgya érdekességén kívül, melyet az actió-párt ismét megújult mozgalmai csak fokoznak, különösen prag­matikus voltát emeljük ki, mely az események nyomán halad mindig s­zubjektiv reflexiók helyett a történteknek engedi át a szót. — A s­z­e­r­k,

Next