Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1990-11-18 / 46. szám

2 Vigasztalta a prédikátort egy asszony az isten­­tisztelet után. Úgy történt a dolog, hogy egy tóparti üdülőhelyen töl­tötte évi szabadságát egy házaspár és így ismeretlenül mentek a templomba. Így hangzott a vigasz­talás: Kedves nagytiszteletű úr, ne vegye személyes sértésnek azt, hogy a férjem a prédikáció alatt fölkelt a helyéről és kiment a templomból. Beteg a férjem. Az or­vosok így mondják: szomnambu­­lizmusban szenved. Otthon is gyak­ran megtörténik vele, hogy amikor már­­ mélyen alszik, anélkül, hogy fölébredne, kilép az ágyból és el­kezd járkálni a lakásban. Nagyon sajnálom, hogy itt is és most is je­lentkezett a betegsége ... Jól megvigasztalta. A prédikátor udvariasan mosolyogva nyelte le az „enyhítő körülményeket”. Történnek-e ilyen esetek a mi gyülekezeteinkben? Orvosi mérték szerint és ilyen feltűnő módon bi­zonyára nem. De ha bibliai mérték­kel mérünk, már nem ilyen egysze­rű a válasz. Tisztázzuk azért, hogy belső lelki értelemben mi a „szomnambulizmus”, vannak-e kö­zöttünk is „alvajárók”. A Szentírás beszél „álmodozókról” (Júdás 8) és szól arról, hogy mi „a nappal fiai vagyunk” és ezért „ne aludjunk, mint a többiek (I. Thessz. 5:8). Sőt Jézus egyik példázata azt mondja, hogy „mivel a vőlegény késett, el­szunnyadtak mind és elaludtak (Máté 25:5). Az Ótestamentumban ezt olvassuk: „Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, egy kis szuny­­nyadás, összetett kézzel fekvés: így tör reád a szegénység, mint úton­álló és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember” (Példab. 6). Az Újszövetség még világosabban be­szél: „Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úr­ban: éljetek úgy, mint a világosság fiai.. . ezért mondja: Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és fel­ragyog neked a Krisztus” (Eféz. 5). Az orvostudomány így határozza meg az alvajárókat: mély álmukban sem szűnik meg egészen a tudatuk lelki működése, de annyira beszű­kül a nappali tágas tudatuk, hogy az alvajárás állapotában a mozgás­­rendszerük (éjszakai járkálásuk) nem céltudatos, hanem szervezetlen, értelmetlen üresjárat. Fordítsuk „lelkire” ezeket a szavakat: járkál­nak, tesznek-vesznek, mintha volna értelme a mozgásuknak, holott üresjárat az egész. Félelmetes lehe­tőség: vannak emberek, akiknek egész életük valójában üresjárat. Fölkelnek, lefeküsznek, dolgoznak, vagyont szereznek maguknak, eset­leg még templomba is járnak és mégis: üresjárat az egész. Fájdal­mas igazság: aki ebben az állapot­ban él, az nem tudja, hogy ebben az állapotban él. Amikor az isteni érintésre „felserken” álmából, ak­kor éli át — utólag és szomorúan —, hogy értelmetlen üresjárat volt az addigi élete. Még pontosabban: amikor „fölragyog a Krisztus”, ak­kor derül fény az addigi éjszakára és az éjszakában történt alvajárás­­ra. Az idézett történetben az a de­rűs, de ugyanakkor megrendítő elem, hogy az a férfi éppen a pré­dikáció hallgatása közben jutott ,,szomnambul” állapotba. Eszerint tehát lehet úgy prédikálni, hogy „beszűkül a tudat"? Az igazság tá­gasságából szektás szorosság lesz? Lehet úgy prédikálni, hogy az „mozgósít” ugyan, de csak alvajá­­rásra? És lehet a beszűkült tudat­­állapotban („nyakas kálvinista”!) úgy tevékenykedni az egyházi élet­ben, hogy azt kénytelenek vagyunk üresjáratnak minősíteni? Fájdalma­sak ezek a kérdések, de ugyanak­kor fölöttébb időszerűek is. Derűs történettel kezdtük, de ez az az eset, amikor „nevetés közben is fáj a szív” (Példab. 14:13). Imádkozzunk azért, hogy „fölra­gyogjon” közöttünk a Krisztus és fölébredjenek az alvajárók. i KIRMff­MI APJA AZ IGE IstglgtglglglslglglglglglglalalslglsSlaBIalsBBIa NOVEMBER 25. VASÁRNAP „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség, a Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Amen” (Róma 16:21—27). Pál végére ért csodálatos levelének, amelynek tanításait oly sokszor használta fel Is­ten a Szentlélek által egyháza megújítására. Be­fejezésként az egyedül bölcs Istent dicsőíti Pál. Tudja, hogy az üzenetet úgy kapta, nem magától tellett. Ezt az áldást meg kel­l köszönnie és egész valójával dicsérnie kell a Jézus Krisztust ajándé­kozó Istent. Csak csodálni lehet felséges hatalmát és terveit. A múltban a református irányú refor­máció különösen sokat felragyogtatott vallástétele volt. Egyedül Istené a dicsőség. A gyakran kísértő „énközpontúság” legjobb gyógyszere az egyedül bölcs Isten hatalmára való gyermeki rácsodálkozás. Ennek a kegyességnek vannak távlatai, mert a mindenség Urára néz, amikor az Atyára tekint. Zakariás 9:1—8. 140. Zsoltár. NOVEMBER 26. HÉTFŐ „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyá­jatokért ... mivel tudjuk, Istentől szeretett testvé­reim, hogy választottak vagytok” (I. Thesszalonika 1:1—10). Nem az a lényeg, hogy ki térítette meg a thesszalonikaiakat, hanem az, hogy kinek a sze­­retetében rejtőzhettek el. Ők Pál „Istentől szere­tett testvérei”. Legalább is Pál így tekint rájuk. S ez nagyon fontos, mert a hívő testvért sem tud­juk észrevenni, ha nem hívő tekintettel nézünk rá. Erre a látásra pedig csak Krisztus taníthat meg, mert ő tudott ránk így nézni, a szeretet lá­tásával. Isten kiválasztó kegyelmét látta a mi bűn­től rongált arcunkon. Mi ezt a látást elfogadtuk, de sokszor nem tudjuk továbbadni. Tanuljunk Páltól hálát adni a testvérekért, akik nem hibát­lanok ugyan, de Istentől szeretettek és választot­tak. Enélkül a bíró szeretet nélkül nincs igazi kö­zösség. Zakariás 9:9—17. 161. Dicséret. NOVEMBER 27. KEDD „Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok” (2:1—12). Ez azt jelenti, hogy Thesszalonikában nem hiába volt evangéli­­záció. Élet fakadt belőle és a hit gyümölcsei szem­mel láthatók lettek. Ez nyilván legmélyebb titkát tekintve a kegyelem csodája és Isten Szentlelke műve. Ezt tudva is leírhatjuk, hogy emberileg két fontos tényezője volt ennek a csodának. Az egyik az, hogy Pál, az evangelizátor halálosan komolyan vette, hogy neki Isten Igéjét, s mindenekelőtt an­nak magvát, az evangéliumot kell közölni a vá­rosban. Jézus szereti és megváltotta őket, fo­gadják el. A másik az, hogy a thesszalonikaiak tel­jes önátadással, őszinte bűnbánattal és bízó hittel fogadták, amit Pál mondott. Ahol így történik, ott megvalósul a „nem hiába jártunk nálatok” cso­dája. Zakariás 10:1—6. 283. Dicséret. NOVEMBER 28. SZERDA ,,... az Istennek általunk hirdetett beszédét nem emberi beszédként fogadtátok be” (2:13—20). Pál bővebben is minősíti a thesszalonikai gyülekezet igehallgató buzgóságát. Kiválasztott versünkben van leírva minden igehirdetés-hallgatás legnagyobb titka. Isten beszédeként kell fogadnunk a bizony­ságtételt, ha az valóban hitiből hangzik és az igei igazságot mondja. Milyen sok emberi szempont vegyül a mi igehallgatásunkba! Szinte felsorolha­­tatlan lenne előtárni. Bizonyára vannak fontos szempontok is ezek között és nem árt ezeknek is megfelelni, ha a Biblia mérlegén megállnak ezek a követelmények. De a döntő kérdés mégis az, hogy egyáltalán maga a Szentírás a Lélek belső bizony­ságtétele által Isten tulajdon beszéde-e számunkra, vagy nem? Ha igen, akkor könnyebb lesz „jól” prédikációt hallgatni. Zakariás 10:7—12. 54. Zsoltár. NOVEMBER 29. CSÜTÖRTÖK „Így tehát minden bajunk és üldöztetésünk kö­zött megvigasztalódtunk veletek kapcsolatban” (3: 1—8). Pál nem bírta tovább elviselni szeretett gyülekezete felől a bizonytalanságot, a hír nélkül valóság nyugtalanságát, ő maga nem mehetett, ezért elküldte Timótheust Thesszalonikába. Végre megjött Timótheus a jó hírekkel. Pálnak olyan örömet jelentettek ezek az épületes hírek, hogy az üldöztetések közöt is megvigasztalódott lelki gyer­mekei hite által. Sok baj és üldözés között lehet vigasztalás a Jézus Krisztus ügyéről kapott jó hír. Szerezzünk örömet azáltal is hogy rólunk vihet­nek ilyen hírt. Szerezzünk örömet azzal, hogy mi magunk viszünk másokról, másoknak a Jézus Krisztus ügye diadaláról jó hírt. A bajok reális látása nem tehet bennünket mindig huhogó „ke­resztyén vészmadarakká”. Zakariás 11:1—6. 447. Dicséret. NOVEMBER 30. PÉNTEK „Maga a mi Istenünk és Atyánk, és a mi Urunk Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok” (3: 9—13). A közösség gyakorlásának mégis csak a személyes találkozás a legtermészetesebb formája. Pál nem akar végleg lemondani erről. De Isten kezébe teszi le a kérdést. Tehát a legerősebb és legalkalmasabb kezekbe. S számít az Úr Jézus Krisztus hathatós „egyengetésére”, könyörgésére és oltalmára is. Ezzel Pál belesimul Isten világot átfogó terveibe. Számítania kell arra, hogy Isten máshol akarja használni. Ő is Jézus Krisztustól tanulta az imádságot: „legyen meg a Te akaratod”. Pál tudja, hogy amikor utainkat az Úr „egyengeti”, akkor ez azt jelenti, hogy az áldás előre el van készítve. Csak így érdemes elindulni a legkisebb szolgálatra is. Zakariás 11:7—17. 482. Dicséret: DECEMBER 1. SZOMBAT „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (4:1—8). Reményteljes hírek érkeztek a gyülekezet­ből Timótheus által Pál füléhez és szívéhez. Nem hibátlan és tökéletes a gyülekezet, hanem tökéle­tességre vágyik és harcolja a hit szép harcát. Ezért a biztatás: Lépjetek tovább! Az igazság megis­merésétől, az igazság elfogadásától tovább vezet az út. Isten akarata a gyülekezet tagjainak a meg­­szentelődése. A hitben való növekedés által Isten Szentlelkének a munkája nyilvánvalóvá lesz az engedelmes keresztyén életében. Érzéseiben és gon­dolataiban, szavaiban és cselekedeteiben megvál­tozik a megszentelődő élet minősége. Átlelkesül Isten közelségében és mindinkább az Úrra mutat. Nem csak a thesszalonikaiakkal volt ez az Isten akarata, hanem velünk is. Zakariás 12:1—7. 465. Dicséret: Dr. Fekete Károly Az én evangéliumom Az, amit Pál apostol ezzel a megjelöléssel a II. Tim. 2:18- ban említ, hogy ti. a feltáma­dott Jézus Krisztus Dávid utó­da, igazán nem különleges. A lényege megtalálható Péter pün­kösdi prédikációjában is. Még­is, Pálnak ez a hozzáfűzött megjegyzése figyelemre és el­­gondolkozásra méltó. Volt-e valami különös, sajá­tos abban az evangéliumban, amit Pál apostol hirdetett? Volt! Még a felületes olvasó is észre­veszi a Cselekedetek könyvéből, a Pálról szóló részek elolvasása után, hogy sokan nem értettek egyet az apostol igehirdetésével. Különösen a zsidókból lett ke­resztyének és a közülük való vezetők. Pedig Pál maga is a törvényt szigorúan megtartó fa­rizeusok közösségéből való volt. De a damaszkuszi úton történt elhivatás, valamint az évekig tartó elmélkedés és felkészülés után meg kellett értenie, hogy ő nem a cselekedetei, nem a kegyessége, nem az Isten irán­ti hűsége folytán nyerte el az apostolságot. Cselekedetek nél­kül, isten félelmének bizonyítása nélkül, kegyelemből lett azzá, amivé lett. Az az örömhír, amit szívében a magányoknak vitt, az nem alapjaiban, hanem inkább színezetében, felhangjaiban volt más, a többi apostol által hir­detettől eltérő. Ez az evangélium nem úgy lett Pálé, hogy ő azt önző módon kisajátította volna. Úgy lett az övé, hogy azért megszenvedett. Egész életével, a próbák és az üldöztetések vállalásával igazol­ta: amit mond, nemcsak a szá­ján van, hanem mindenestül vállalja és a magáénak vallja. Másképpen fogalmazva: a szí­vén, az életén engedve át­tette azt különösen és sajátosan pá­­livá, s így nyugodtan mondhatta a magáénak. Ahogy Keresztelő János és Jézus igehirdetése kü­lönbözik az apostolokétól, s mi­ként Ézsaiás, Jeremiás és a töb­bi próféta beszédei is különbö­zők, úgy van Pálnak is a többi közt olyan saját hangja, amit joggal nevezhet a maga öröm­hírének. Mi közünk nekünk mindeh­hez? Csak annyi — de ez nem kevés —, hogy míg a Bibliából megértett örömhír nem válik szinte a „vérünkké”, míg nem járja át úgy érzéseinket és gon­dolatainkat, hogy szinte a sa­játunknak érezzük — és vall­juk is —, addig egy kicsit min­dig idegen marad számunkra. Akkor válik sajátunkká amikor „meggyökerezik” bennünk, ami­kor minden hajszálgyökerével belekapaszkodik egész életünkbe és kitéphetetlenné, eltávolítha­­tatlanná válik. Dr. Victor János írja „Református Hiszekegy” c. könyve elején, hogy ez a cím nem külön Hiszekegyet jelöl. Mi is azt valljuk, amit a többiek, de úgy, „ahogy református ke­resztyén érti azt”, így beszélhe­tünk „református evangélium­ról” is, sőt, akár minden ke­resztyén külön is állíthatja: az én evangéliumom. Úgy, ahogy megértette, ahogy szívével föl­fogta és egész életével megéli azt. Csak annyi a különbség Pálé­hoz képest, hogy nekünk szün­telenül egybe kell vetnünk a Biblia evangéliumával, nehogy hamis és csalárd alapra, a sa­ját szívünk álmaira építsünk. Mert mi éppen azért és annyi­ban vagyunk reformátusok, amennyiben magunkat mindig az ige mértékéhez mérjük és iga­zítjuk. Tegez Lajos 1990. november 18. itt!DhOZZIXh! Örök irgalmasságú, szent Úris­ten! Tekints alá kegyelemmel előd­be boruló gyermekeidre, akik szent Fiaddal, az itr Jézus Krisztussal óhajtanak szövetségre lépni. Akik eddig távol bujdostak az atyai hajléktól, most lelkükben világos­sággal és szent óhajtással eb­béd jöttek. Öh terjeszd hát ki felénk áldó karjaidat, s ölelj minket keb­ledre. Add, hogy hathatósan érez­zük áldását annak a drága áldozat­nak, amellyel szent Fiad értünk is áldozott. Öltöztesd fel lelkünket Lel­ked fegyvereibe, hogy buzgón­­ har­coljunk országodért és hűek le­gyünk Hozzád mindhalálig. Nékünk mindnyájunknak adj ke­gyelmet, Atyánk, hogy élő hitünk és szívünk szerint való vallástéte­lünk erősítsen minket küzdésünk­ben, kísértésünkben, próbáinkban. És segíts meg arra, hogy soha bot­­ránkozást ne okozzunk, sőt inkább mások is épüljenek általunk. Oh segíts, Istenünk, hogy hitünk, és jó cselekedeteink meglátása Hozzád vonja azokat is, akik nem ismernek Téged, így terjedjen országod, ne­ved szent és dicsőséged nagy le­gyen, mind az időknek végéig. Amen. (Pálóczi Czinke István: Istentiszteleti szertartások. Debrecen, 1912.) A heti bibliai részhez A keresztyén szabadság veszélyei­­Pál a Róma 14:17—20-ban a ke­resztyén szabadság veszélyeiről be­szél. Különösen a keresztyénséget elfogadó zsidók számára jelentett nagy veszélyt a keresztyén szabad­ság, hiszen a korábbi életük körül volt bástyázva ,szabályokkal és elő­írásokkal. Ezek felsorolták, hogy pl. mi a tiszta és mi a tisztátalan. Sok állatot nem lehetett megenni és sok tisztasági törvényre kellett ügyelni. Nehéz volt a szombatnapi törvények megtartása is. Ha aztán egy zsidó áttért a keresztyénségre, egyszerre úgy érezte, hogy vala­mennyi eddigi szabály és előírás el van törölve és úgy értelmezte a keresztyénségben nyert új szabad­ságot, hogy most már azt teheti, ami neki tetszik. Ezeket az embe­reket figyelmezteti Pál, hogy a ke­resztyén szabadságnak is vannak korlátai. Mert a keresztyénség sem csupán „evés és ivás” (17. v.), mi­vel a keresztyén szabadságnak há­rom nagy ismertetőjele van: az igazságosság, a békesség és az öröm. És az ezekre való törekvés. 1. Az igazságosság azt jelenti, hogy a keresztyén ember megadja Istennek és az embereknek azt, ami őket megilleti. A testvérszere­tet és az egymás kölcsönös tekin­tetbevétele olyan régi keresztyén tulajdonságok, amik már az őske­­resztyénség idején is feltűntek a közöttük élő pogányoknak. És szo­morúan gondolunk arra, hogy nem tudjuk mindig megadni az embe­reknek, amivel tartozunk nekik és nem tudjuk megtenni értük, amit szeretnénk megtenni. 2. A békesség az Újszövetségben nem egyszerűen a bajok hiánya. Tehát nem valami negatív dolog. A békesség mindazt jelenti, ami az ember számára a legnagyobb jó. Ha tehát valaki azt állítaná, hogy a keresztyén szabadság azt jelenti: azt teszem, amit akarok, akkor olyasmiről beszél, amit soha nem akarunk elérni. A keresztyén sza­badság akadálytalan függetlenségét korlátozza az az elkötelezettség, hogy helyes viszonyban, békében éljünk Istennel és embertársaink­kal. 3. A keresztyénségben az öröm sem öncélú dolog. A legnagyobb öröm az, ha másokat boldoggá te­hetünk. Az a boldogság, aminek az az éra, hogy másokat nyomorba so­dor, vagy nekik fájdalmat okoz — nem keresztyén ,boldogság. Mert ha a boldogság keresésében megsebe­zünk egy szívet, vagy sebet ütünk valakinek a lelkiismeretén, akkor a keresés eredménye nem öröm lesz, hanem szomorúság. Igazságosság, békesség és öröm, ezek a korlátai a keresztyén em­ber Krisztusban nyert szabadságá­nak. Dr. Bajusz Ferenc

Next