Reformátusok Lapja, 1990 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1990-11-18 / 46. szám
2 Vigasztalta a prédikátort egy asszony az istentisztelet után. Úgy történt a dolog, hogy egy tóparti üdülőhelyen töltötte évi szabadságát egy házaspár és így ismeretlenül mentek a templomba. Így hangzott a vigasztalás: Kedves nagytiszteletű úr, ne vegye személyes sértésnek azt, hogy a férjem a prédikáció alatt fölkelt a helyéről és kiment a templomból. Beteg a férjem. Az orvosok így mondják: szomnambulizmusban szenved. Otthon is gyakran megtörténik vele, hogy amikor már mélyen alszik, anélkül, hogy fölébredne, kilép az ágyból és elkezd járkálni a lakásban. Nagyon sajnálom, hogy itt is és most is jelentkezett a betegsége ... Jól megvigasztalta. A prédikátor udvariasan mosolyogva nyelte le az „enyhítő körülményeket”. Történnek-e ilyen esetek a mi gyülekezeteinkben? Orvosi mérték szerint és ilyen feltűnő módon bizonyára nem. De ha bibliai mértékkel mérünk, már nem ilyen egyszerű a válasz. Tisztázzuk azért, hogy belső lelki értelemben mi a „szomnambulizmus”, vannak-e közöttünk is „alvajárók”. A Szentírás beszél „álmodozókról” (Júdás 8) és szól arról, hogy mi „a nappal fiai vagyunk” és ezért „ne aludjunk, mint a többiek (I. Thessz. 5:8). Sőt Jézus egyik példázata azt mondja, hogy „mivel a vőlegény késett, elszunnyadtak mind és elaludtak (Máté 25:5). Az Ótestamentumban ezt olvassuk: „Meddig fekszel, te rest, mikor hagyod abba az alvást? Még egy kis alvás, egy kis szunynyadás, összetett kézzel fekvés: így tör reád a szegénység, mint útonálló és a szűkölködés, mint egy fegyveres ember” (Példab. 6). Az Újszövetség még világosabban beszél: „Egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság fiai.. . ezért mondja: Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog neked a Krisztus” (Eféz. 5). Az orvostudomány így határozza meg az alvajárókat: mély álmukban sem szűnik meg egészen a tudatuk lelki működése, de annyira beszűkül a nappali tágas tudatuk, hogy az alvajárás állapotában a mozgásrendszerük (éjszakai járkálásuk) nem céltudatos, hanem szervezetlen, értelmetlen üresjárat. Fordítsuk „lelkire” ezeket a szavakat: járkálnak, tesznek-vesznek, mintha volna értelme a mozgásuknak, holott üresjárat az egész. Félelmetes lehetőség: vannak emberek, akiknek egész életük valójában üresjárat. Fölkelnek, lefeküsznek, dolgoznak, vagyont szereznek maguknak, esetleg még templomba is járnak és mégis: üresjárat az egész. Fájdalmas igazság: aki ebben az állapotban él, az nem tudja, hogy ebben az állapotban él. Amikor az isteni érintésre „felserken” álmából, akkor éli át — utólag és szomorúan —, hogy értelmetlen üresjárat volt az addigi élete. Még pontosabban: amikor „fölragyog a Krisztus”, akkor derül fény az addigi éjszakára és az éjszakában történt alvajárásra. Az idézett történetben az a derűs, de ugyanakkor megrendítő elem, hogy az a férfi éppen a prédikáció hallgatása közben jutott ,,szomnambul” állapotba. Eszerint tehát lehet úgy prédikálni, hogy „beszűkül a tudat"? Az igazság tágasságából szektás szorosság lesz? Lehet úgy prédikálni, hogy az „mozgósít” ugyan, de csak alvajárásra? És lehet a beszűkült tudatállapotban („nyakas kálvinista”!) úgy tevékenykedni az egyházi életben, hogy azt kénytelenek vagyunk üresjáratnak minősíteni? Fájdalmasak ezek a kérdések, de ugyanakkor fölöttébb időszerűek is. Derűs történettel kezdtük, de ez az az eset, amikor „nevetés közben is fáj a szív” (Példab. 14:13). Imádkozzunk azért, hogy „fölragyogjon” közöttünk a Krisztus és fölébredjenek az alvajárók. i KIRMffMI APJA AZ IGE IstglgtglglglslglglglglglglalalslglsSlaBIalsBBIa NOVEMBER 25. VASÁRNAP „Az egyedül bölcs Istené a dicsőség, a Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Amen” (Róma 16:21—27). Pál végére ért csodálatos levelének, amelynek tanításait oly sokszor használta fel Isten a Szentlélek által egyháza megújítására. Befejezésként az egyedül bölcs Istent dicsőíti Pál. Tudja, hogy az üzenetet úgy kapta, nem magától tellett. Ezt az áldást meg kell köszönnie és egész valójával dicsérnie kell a Jézus Krisztust ajándékozó Istent. Csak csodálni lehet felséges hatalmát és terveit. A múltban a református irányú reformáció különösen sokat felragyogtatott vallástétele volt. Egyedül Istené a dicsőség. A gyakran kísértő „énközpontúság” legjobb gyógyszere az egyedül bölcs Isten hatalmára való gyermeki rácsodálkozás. Ennek a kegyességnek vannak távlatai, mert a mindenség Urára néz, amikor az Atyára tekint. Zakariás 9:1—8. 140. Zsoltár. NOVEMBER 26. HÉTFŐ „Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért ... mivel tudjuk, Istentől szeretett testvéreim, hogy választottak vagytok” (I. Thesszalonika 1:1—10). Nem az a lényeg, hogy ki térítette meg a thesszalonikaiakat, hanem az, hogy kinek a szeretetében rejtőzhettek el. Ők Pál „Istentől szeretett testvérei”. Legalább is Pál így tekint rájuk. S ez nagyon fontos, mert a hívő testvért sem tudjuk észrevenni, ha nem hívő tekintettel nézünk rá. Erre a látásra pedig csak Krisztus taníthat meg, mert ő tudott ránk így nézni, a szeretet látásával. Isten kiválasztó kegyelmét látta a mi bűntől rongált arcunkon. Mi ezt a látást elfogadtuk, de sokszor nem tudjuk továbbadni. Tanuljunk Páltól hálát adni a testvérekért, akik nem hibátlanok ugyan, de Istentől szeretettek és választottak. Enélkül a bíró szeretet nélkül nincs igazi közösség. Zakariás 9:9—17. 161. Dicséret. NOVEMBER 27. KEDD „Hiszen magatok tudjátok, testvéreim, hogy nem hiába jártunk nálatok” (2:1—12). Ez azt jelenti, hogy Thesszalonikában nem hiába volt evangélizáció. Élet fakadt belőle és a hit gyümölcsei szemmel láthatók lettek. Ez nyilván legmélyebb titkát tekintve a kegyelem csodája és Isten Szentlelke műve. Ezt tudva is leírhatjuk, hogy emberileg két fontos tényezője volt ennek a csodának. Az egyik az, hogy Pál, az evangelizátor halálosan komolyan vette, hogy neki Isten Igéjét, s mindenekelőtt annak magvát, az evangéliumot kell közölni a városban. Jézus szereti és megváltotta őket, fogadják el. A másik az, hogy a thesszalonikaiak teljes önátadással, őszinte bűnbánattal és bízó hittel fogadták, amit Pál mondott. Ahol így történik, ott megvalósul a „nem hiába jártunk nálatok” csodája. Zakariás 10:1—6. 283. Dicséret. NOVEMBER 28. SZERDA ,,... az Istennek általunk hirdetett beszédét nem emberi beszédként fogadtátok be” (2:13—20). Pál bővebben is minősíti a thesszalonikai gyülekezet igehallgató buzgóságát. Kiválasztott versünkben van leírva minden igehirdetés-hallgatás legnagyobb titka. Isten beszédeként kell fogadnunk a bizonyságtételt, ha az valóban hitiből hangzik és az igei igazságot mondja. Milyen sok emberi szempont vegyül a mi igehallgatásunkba! Szinte felsorolhatatlan lenne előtárni. Bizonyára vannak fontos szempontok is ezek között és nem árt ezeknek is megfelelni, ha a Biblia mérlegén megállnak ezek a követelmények. De a döntő kérdés mégis az, hogy egyáltalán maga a Szentírás a Lélek belső bizonyságtétele által Isten tulajdon beszéde-e számunkra, vagy nem? Ha igen, akkor könnyebb lesz „jól” prédikációt hallgatni. Zakariás 10:7—12. 54. Zsoltár. NOVEMBER 29. CSÜTÖRTÖK „Így tehát minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódtunk veletek kapcsolatban” (3: 1—8). Pál nem bírta tovább elviselni szeretett gyülekezete felől a bizonytalanságot, a hír nélkül valóság nyugtalanságát, ő maga nem mehetett, ezért elküldte Timótheust Thesszalonikába. Végre megjött Timótheus a jó hírekkel. Pálnak olyan örömet jelentettek ezek az épületes hírek, hogy az üldöztetések közöt is megvigasztalódott lelki gyermekei hite által. Sok baj és üldözés között lehet vigasztalás a Jézus Krisztus ügyéről kapott jó hír. Szerezzünk örömet azáltal is hogy rólunk vihetnek ilyen hírt. Szerezzünk örömet azzal, hogy mi magunk viszünk másokról, másoknak a Jézus Krisztus ügye diadaláról jó hírt. A bajok reális látása nem tehet bennünket mindig huhogó „keresztyén vészmadarakká”. Zakariás 11:1—6. 447. Dicséret. NOVEMBER 30. PÉNTEK „Maga a mi Istenünk és Atyánk, és a mi Urunk Jézus Krisztus egyengesse utunkat hozzátok” (3: 9—13). A közösség gyakorlásának mégis csak a személyes találkozás a legtermészetesebb formája. Pál nem akar végleg lemondani erről. De Isten kezébe teszi le a kérdést. Tehát a legerősebb és legalkalmasabb kezekbe. S számít az Úr Jézus Krisztus hathatós „egyengetésére”, könyörgésére és oltalmára is. Ezzel Pál belesimul Isten világot átfogó terveibe. Számítania kell arra, hogy Isten máshol akarja használni. Ő is Jézus Krisztustól tanulta az imádságot: „legyen meg a Te akaratod”. Pál tudja, hogy amikor utainkat az Úr „egyengeti”, akkor ez azt jelenti, hogy az áldás előre el van készítve. Csak így érdemes elindulni a legkisebb szolgálatra is. Zakariás 11:7—17. 482. Dicséret: DECEMBER 1. SZOMBAT „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek” (4:1—8). Reményteljes hírek érkeztek a gyülekezetből Timótheus által Pál füléhez és szívéhez. Nem hibátlan és tökéletes a gyülekezet, hanem tökéletességre vágyik és harcolja a hit szép harcát. Ezért a biztatás: Lépjetek tovább! Az igazság megismerésétől, az igazság elfogadásától tovább vezet az út. Isten akarata a gyülekezet tagjainak a megszentelődése. A hitben való növekedés által Isten Szentlelkének a munkája nyilvánvalóvá lesz az engedelmes keresztyén életében. Érzéseiben és gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben megváltozik a megszentelődő élet minősége. Átlelkesül Isten közelségében és mindinkább az Úrra mutat. Nem csak a thesszalonikaiakkal volt ez az Isten akarata, hanem velünk is. Zakariás 12:1—7. 465. Dicséret: Dr. Fekete Károly Az én evangéliumom Az, amit Pál apostol ezzel a megjelöléssel a II. Tim. 2:18- ban említ, hogy ti. a feltámadott Jézus Krisztus Dávid utóda, igazán nem különleges. A lényege megtalálható Péter pünkösdi prédikációjában is. Mégis, Pálnak ez a hozzáfűzött megjegyzése figyelemre és elgondolkozásra méltó. Volt-e valami különös, sajátos abban az evangéliumban, amit Pál apostol hirdetett? Volt! Még a felületes olvasó is észreveszi a Cselekedetek könyvéből, a Pálról szóló részek elolvasása után, hogy sokan nem értettek egyet az apostol igehirdetésével. Különösen a zsidókból lett keresztyének és a közülük való vezetők. Pedig Pál maga is a törvényt szigorúan megtartó farizeusok közösségéből való volt. De a damaszkuszi úton történt elhivatás, valamint az évekig tartó elmélkedés és felkészülés után meg kellett értenie, hogy ő nem a cselekedetei, nem a kegyessége, nem az Isten iránti hűsége folytán nyerte el az apostolságot. Cselekedetek nélkül, isten félelmének bizonyítása nélkül, kegyelemből lett azzá, amivé lett. Az az örömhír, amit szívében a magányoknak vitt, az nem alapjaiban, hanem inkább színezetében, felhangjaiban volt más, a többi apostol által hirdetettől eltérő. Ez az evangélium nem úgy lett Pálé, hogy ő azt önző módon kisajátította volna. Úgy lett az övé, hogy azért megszenvedett. Egész életével, a próbák és az üldöztetések vállalásával igazolta: amit mond, nemcsak a száján van, hanem mindenestül vállalja és a magáénak vallja. Másképpen fogalmazva: a szívén, az életén engedve áttette azt különösen és sajátosan pálivá, s így nyugodtan mondhatta a magáénak. Ahogy Keresztelő János és Jézus igehirdetése különbözik az apostolokétól, s miként Ézsaiás, Jeremiás és a többi próféta beszédei is különbözők, úgy van Pálnak is a többi közt olyan saját hangja, amit joggal nevezhet a maga örömhírének. Mi közünk nekünk mindehhez? Csak annyi — de ez nem kevés —, hogy míg a Bibliából megértett örömhír nem válik szinte a „vérünkké”, míg nem járja át úgy érzéseinket és gondolatainkat, hogy szinte a sajátunknak érezzük — és valljuk is —, addig egy kicsit mindig idegen marad számunkra. Akkor válik sajátunkká amikor „meggyökerezik” bennünk, amikor minden hajszálgyökerével belekapaszkodik egész életünkbe és kitéphetetlenné, eltávolíthatatlanná válik. Dr. Victor János írja „Református Hiszekegy” c. könyve elején, hogy ez a cím nem külön Hiszekegyet jelöl. Mi is azt valljuk, amit a többiek, de úgy, „ahogy református keresztyén érti azt”, így beszélhetünk „református evangéliumról” is, sőt, akár minden keresztyén külön is állíthatja: az én evangéliumom. Úgy, ahogy megértette, ahogy szívével fölfogta és egész életével megéli azt. Csak annyi a különbség Páléhoz képest, hogy nekünk szüntelenül egybe kell vetnünk a Biblia evangéliumával, nehogy hamis és csalárd alapra, a saját szívünk álmaira építsünk. Mert mi éppen azért és annyiban vagyunk reformátusok, amennyiben magunkat mindig az ige mértékéhez mérjük és igazítjuk. Tegez Lajos 1990. november 18. itt!DhOZZIXh! Örök irgalmasságú, szent Úristen! Tekints alá kegyelemmel elődbe boruló gyermekeidre, akik szent Fiaddal, az itr Jézus Krisztussal óhajtanak szövetségre lépni. Akik eddig távol bujdostak az atyai hajléktól, most lelkükben világossággal és szent óhajtással ebbéd jöttek. Öh terjeszd hát ki felénk áldó karjaidat, s ölelj minket kebledre. Add, hogy hathatósan érezzük áldását annak a drága áldozatnak, amellyel szent Fiad értünk is áldozott. Öltöztesd fel lelkünket Lelked fegyvereibe, hogy buzgón harcoljunk országodért és hűek legyünk Hozzád mindhalálig. Nékünk mindnyájunknak adj kegyelmet, Atyánk, hogy élő hitünk és szívünk szerint való vallástételünk erősítsen minket küzdésünkben, kísértésünkben, próbáinkban. És segíts meg arra, hogy soha botránkozást ne okozzunk, sőt inkább mások is épüljenek általunk. Oh segíts, Istenünk, hogy hitünk, és jó cselekedeteink meglátása Hozzád vonja azokat is, akik nem ismernek Téged, így terjedjen országod, neved szent és dicsőséged nagy legyen, mind az időknek végéig. Amen. (Pálóczi Czinke István: Istentiszteleti szertartások. Debrecen, 1912.) A heti bibliai részhez A keresztyén szabadság veszélyeiPál a Róma 14:17—20-ban a keresztyén szabadság veszélyeiről beszél. Különösen a keresztyénséget elfogadó zsidók számára jelentett nagy veszélyt a keresztyén szabadság, hiszen a korábbi életük körül volt bástyázva ,szabályokkal és előírásokkal. Ezek felsorolták, hogy pl. mi a tiszta és mi a tisztátalan. Sok állatot nem lehetett megenni és sok tisztasági törvényre kellett ügyelni. Nehéz volt a szombatnapi törvények megtartása is. Ha aztán egy zsidó áttért a keresztyénségre, egyszerre úgy érezte, hogy valamennyi eddigi szabály és előírás el van törölve és úgy értelmezte a keresztyénségben nyert új szabadságot, hogy most már azt teheti, ami neki tetszik. Ezeket az embereket figyelmezteti Pál, hogy a keresztyén szabadságnak is vannak korlátai. Mert a keresztyénség sem csupán „evés és ivás” (17. v.), mivel a keresztyén szabadságnak három nagy ismertetőjele van: az igazságosság, a békesség és az öröm. És az ezekre való törekvés. 1. Az igazságosság azt jelenti, hogy a keresztyén ember megadja Istennek és az embereknek azt, ami őket megilleti. A testvérszeretet és az egymás kölcsönös tekintetbevétele olyan régi keresztyén tulajdonságok, amik már az őskeresztyénség idején is feltűntek a közöttük élő pogányoknak. És szomorúan gondolunk arra, hogy nem tudjuk mindig megadni az embereknek, amivel tartozunk nekik és nem tudjuk megtenni értük, amit szeretnénk megtenni. 2. A békesség az Újszövetségben nem egyszerűen a bajok hiánya. Tehát nem valami negatív dolog. A békesség mindazt jelenti, ami az ember számára a legnagyobb jó. Ha tehát valaki azt állítaná, hogy a keresztyén szabadság azt jelenti: azt teszem, amit akarok, akkor olyasmiről beszél, amit soha nem akarunk elérni. A keresztyén szabadság akadálytalan függetlenségét korlátozza az az elkötelezettség, hogy helyes viszonyban, békében éljünk Istennel és embertársainkkal. 3. A keresztyénségben az öröm sem öncélú dolog. A legnagyobb öröm az, ha másokat boldoggá tehetünk. Az a boldogság, aminek az az éra, hogy másokat nyomorba sodor, vagy nekik fájdalmat okoz — nem keresztyén ,boldogság. Mert ha a boldogság keresésében megsebezünk egy szívet, vagy sebet ütünk valakinek a lelkiismeretén, akkor a keresés eredménye nem öröm lesz, hanem szomorúság. Igazságosság, békesség és öröm, ezek a korlátai a keresztyén ember Krisztusban nyert szabadságának. Dr. Bajusz Ferenc