Reformátusok Lapja, 1996 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1996-01-07 / 1. szám

. Az alvás ugyanolyan fontos része az életünk­nek, mint az ébrenlét. Néha egyenesen fontosabb azért, mert alvás közben nappali energia­tékozlásunkat orvo­solja új energiákkal az okos test, és még inkább azért, mert „szerelmesének álmában is ad eleget“ (Zsoltárok 127). Modernül szólva: az anyagba, anyagi­asságba merült szellemünk éjjel jóté­kony „kényszerszünetet“ tart. Ilyenkor ki van szolgáltatva a „túlhaniaknak“. Olyan üzeneteket, fölismeréseket kap­hatunk, amikre örökmozgó, zajos nap­palainkban nem tudunk odafigyelni. Furcsa paradoxon: a nappali világos­ságban szellemi sötétség borul reánk, az éjszakai sötétségben viszont kigyul­ladhatnak a szellem fényei. Nem szük­ségszerűen és nem törvényszerűen tör­ténik ez, de inkább van rá lehetőség, mint napközben. A régiek jobban értették az alvás és az álom jelentőségét, mint mi, ezért nagyobb óvatossággal vigyáztak az alvókra. Mesélik, hogy az alsó Moha­med köpenyének szélére letelepedett és ott aludt nagy békességesen egy macs­ka. Amikor felébredt a próféta és meg­látta az alvó macskát, inkább levágta köpenyének azt a sarkát, amin a macska feküdt, de nem ébresztette fel. A Bibliában ilyen igéket találunk: „Mély álmot bocsátott az Úristen az emberre“ és ebben az állapotában ajándékozta neki az igazi segítő tár­sat, Évát. Jézus a viharos tengeren is tudott nyugodtan aludni. Józsefet ál­mában figyelmeztette az angyal, hogy meneküljön a gyermekgyilkos Heródes elől. Egyik példázatában Jé­zus elmondja, hogy miután a magvető elvetette a magot a földbe, azután bé­késen „alszik és fölkel, éjjel nappal és maga sem tudja, hogyan sarjad és nő a vetés“ (Márk 4). Ő megtette a magá­ét, a többit rábízza Istenre. „Nem aka­rom, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak...“ írja Pál (I.Korinthus 4:13). A naponkénti elal­­vás ízelítő az utolsó elalvásból, ami vi­szont hasonlít az előző elalvásokhoz abban, hogy új világosságra ébredünk utána a mennyei világban. Érdemes visszatérni a parasztem­berhez, aki elvégzi munkáját és közben „maga sem tudja“, miként nő a vetés. Az alvás- és álomkutatók sok meglepő igazságot tártak föl erről a különös él­ményről ebben az évszázadban. De jó­­szerint maguk sem tudják, mi a végső szellemi háttere ennek az életünk egy­­harmadát betöltő misztériumnak. A középkor nagy misztikusának, Nicola­us Cusanusnak (1401-1464) szavával élve Freud, Jung és minden követőjük­nek tudományát nevezhetjük „Dacta ignorantia“-nak, okos tudatlanság­nak, tudományos tudománytalanság­nak. Ám ezek a rész szerinti ismerettö­redékek, törmelékek egyértelműen utalnak arra, hogy „több az élet“ an­nál, amit nappalainkban megélünk. Van egy az anyag dimenziójánál ma­­gasabbrendű mennyei dimenzió, szel­lemi szféra, ahol az igazi élet lüktet, ahol a szépség, a jóság, a szentség gyö­kerezik. Ez a magasabbrendű világ igyekezik „testbe öltözni“. Ez történik, amikor eszünkbe­­ jut valami. Bejut valahonnan kívülről, felülről. (De per­sze az is lehet, hogy saját, hozzáférhe­tetlen tudatalatti világunkból emelke­dik a tudatosság fényébe valami vá­ratlan, új tartalom.) Életünk legértékesebb része a docta ignorantia (tudattalan tudat). Ennek ajtaja leginkább az alvásban, álom­ban nyílik ki. Ha van bennünk elég alázat, ezen az ajtón át érkeznek hoz­zánk azok a szellemi érintések, üzene­tek, amikből sarjadnak - magunk sem tudjuk, hogyan­­ a maradandó végső ajándékok: a hit, a remény, a szeretet. Ez nem más út, mint az Ige, az igehir­detés útja, mert abban is - a Lélek ál­tal megnyitott éber tudatban is - kí­vülről, felülről, a túlnaniból érkezik az üzenet. De ebben az esetben is el kell csöndesednie a „nagyokos ráció­nak“, az okoskodásnak. AZ IGE­SM MELLETT e1é]e]e]e]qIe]e]e]e]e]e]e]e]é13e]3í]e]e]e]Se]e]e]e]e]e]e]é1e1é]e]3e]e]e]e]e]í]EIeIe]e]qIe]e]e]e]e1e1e1é]é1 JANUÁR 14. VASÁRNAP „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?“ (Lukács 6:43-49). Urunk itt azokhoz szól, akik legalább ajkukkal, de vallást tettek róla, ott sürgölő­dtek körülötte, szinte élő fal­lal vették körül. . E vallástevők ajkán mindig ké­szen volt az elismerő szó és tudták, hogy milyen ti­tulus illeti meg Jézust. Az Úr Jézus szemei azon­ban átláttak a szép szavakon és lépéseiket kísérve leleplezték az „Uram, Uram“ kórus tagjait: „nem teszitek, amit mondok“. A vallástételt ugyanis a mögötte levő életfolytatás méri le. A gyávaság és szégyenkezés kimondott szó és az engedelmesen megcselekedett igei parancs együtt a bizonyságté­tel. Merjünk szólni Róla, tudjunk tenni érte, hogy legyünk a mi Atyánknak áldottai, és ne okozzunk fájdalmat Megváltónknak. I. Mózes 24:28­4 274. Dicséret JANUÁR 15. HÉTFŐ „Méltó arra, hogy ezt megtedd neki...“ (Lukács 7:1-10). Ritka jó ember lehetett ez a százados, ha az általa megszállott város vallási vezetői így beszél­tek róla. S bizonyára beálltak volna e kórusba kato­nái közül is sokan, élükön a megbecsülésben hordo­zott szolgával, akiért mint egy családtagért aggó­dik és küzd a gazda. S ami különös, Jézus nem sza­kítja félbe a véneket, és nem mondja, hogy őt az ilyen emberi teljesítmények nem érdeklik. Meg­hallgatja és elindul, komolyan véve a kérdést. S ez­után ismeri meg a kapernaumi százados méltó vol­tának számára legfontosabb vonását: a hitét. Ez a hit úgy tekint Jézusra, mint az Élet Istenére, aki előtt „halál tábornok“ semmivé válik és elkotródik. Hiszi, hogy Jézus egyetlen szava elég erre. Ezt a hi­tet minden időben felmagasztalja az Úr. I. Mózes 24:50-67 479. Dicséret meghirdető, minden képmutatókat leleplező, hatal­masan prédikáló és tisztán élő utolsó nagy prófétát. Amíg Keresztelő szabadon volt, az események sod­rában, mindig tudta a helyét. Nem kérdezett, ha­nem bizonyságot tett. Most börtönben van. Tájé­koztatásra szorul és nem csupán kioktatásra. S Jé­zus szinte felmagasztalja Jánost. Szolid figyelmez­tetése is nyitva hagyja az utat. I. Mózes 25:19­34 307. Dicséret JANUÁR 18. CSÜTÖRTÖK „A te hited magtartott téged, menj el békesség­gel“. (Lukács 7:37-50). Csak a házigazda gondolatait felvillantva érzé­kelteti a Biblia a házban levő emberekben feltá­madt és megfogalmazódott minősítéseket ennek a nőnek a belépésekor. Csak Jézus minősítését tudjuk meg szent ala­possággal. Ő bűnei bocsánatát kéri. Tudja, hogy bű­nei olyanok, mint a tenger. Szent bizonyossággal hiszi, hogy Jézus megbocsát neki. Előre örül. Mivel a bocsánat mértéke határtalan a számára, ezért öröme is határtalan. Teljes élete egész szeretetét ajánlja fel. Jézus beletekint ebbe az életbe és ki­mondja: a hite tartotta meg, mellyel Őreá nézett. Ezzel a megtartó hittel a szívében mehet el békes­séggel. I. Mózes 26:1-11 116. Zsoltár JANUÁR 19. PÉNTEK Ezután városról városra és faluról falura járt... vele volt a tizenkettő... sok más asszony is, akik szolgáltak neki vagyonukból“. (Lukács 8:1-15). Mai missziói fáradozásunkban jó figyelmeztetés Jézus példája. Az evangélizáció jövendő elkötelezettjei, a bibliai igazságokat a Mester mellett tanuló csapat tanítványi része mellett ott meneteltek a diakónia elkötelezettjei. Azok a megszabadított asszonyok, akik a szeretetszolgálat eszközévé tették családi kasszájukat. Részesei voltak tanításainak, tanúi csodáinak és végigjárták vele az országot. A pénz és a szolgálat egy helyen termett, ugyanabban a kö­zösségben. Nos, a pénz ma is kell. Csakhogy a mis­szió néha odébbtolja a diakóniát és azt mondja: nem gondolod, hogy túl közel vagy Jézushoz? Jézus nem engedte elmarni a szolgáló lelkeket. I. Mózes 26:12-35 377. Dicséret JANUÁR 20. SZOMBAT „Hát ki ez, hogy a szeleknek és a vizeknek is pa­rancsol, és azok engedelmeskednek neki.“ (Lukács 8:16-25). Valóban döbbenetes élmény lehetett, hogy az elemek tombolása egyszerűen elcsendesedett, amikor Jézus mintegy megdorgálta őket. Termé­szetes a kérdés: „Hát ki ez?“ Jézus ennyire ismerte az elemeket, a tenger természetrajzát, a szelek já­rását? Vagy inkább: A tenger és a szelek ismerték őt. Az ismeretség a teremtésig nyúlik vissza. Ami­kor Isten valamire ezt mondta, hogy „legyen“, ak­kor a Teremtő Szó, az Örök Ige, a még testté nem lett Jézus is ott volt. Most engednek neki az ele­mek, nagypénteken pedig megsiratják. I. Mózes 27:1-25 300. Dicséret Dr. Fekete Károly JANUÁR 16. KEDD „Amikor közeledett a város kapujához, íme ha­lottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fi­át“ (Lukács 6:11-17). Két menet találkozik egymás­sal. Mindkettőben sokan vannak. A városba menő sokaság élén Jézus megy. Tanít, környezetére átá­rad szabadsága és az emberek egy titokzatos közös­ség áldásával menetelnek. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ők az „élet menete“. Kifelé is tömeg jön. Fiata­lok a koporsó körül, mert egy társuk fekszik benne. Egy megtört özvegy támolyog a koporsó után. Egyetlen fiát vesztette. Tisztelői serege vele sír. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ők a „halál menete“. S az Élet Fejedelmének van szava a mindent vesztő özvegyhez. Ő nem érzéketlen a halállal eljegyzett világgal szemben. Megszánt bennünket és legyőzte a halált. I. Mózes 25:1-18 400. Dicséret JANUÁR 17. SZERDA „Prófétát látni? Azt láttátok, sőt - mondom nek­tek - prófétánál is nagyobbat“ (Lukács 7:18-35). Há­la a Mindenhatónak, hogy ilyen Megváltónk van. Amikor hallja Keresztelő János valóban meghök­kentő kérdését, a kérdező egész életét látja mögöt­te. Az Isten Bárányát felismerő, a megtérés idejét FORMÁTUM mm 1996. január 7. Hálaadásra és magasztalásra készen Olvasandó . Zsoltárok 108. Olyan ez a zsoltár, mint egy katonáknak szóló, magánhaszná­latra szánt imakönyv, amibe azon­ban a szerző nem a saját imádsá­gát írta, hanem két, egymástól fü­ggetlenül létező, immár klasszi­kus imádság egy-egy részletét „dolgozta egybe”. Volt olyan idő, amikor hívő, ke­resztyén emberek megbotránkoz­­tak azon a lelkészen, aki olykor a szószéken előre megírt imádságot „olvasott” föl és nem a Lélek általi ihlet spontán feltörő szavaival imádkozott. Úgy érezték, ez vala­mi restség csupán. Pedig, aki is­meri Szikszai Györgynek mély hittel és kegyességgel megírt imádságait, az tudja, hogy tőle akár imádkozni is tanulhatunk. Ha valaki érezte már magát olyan fáradtnak, vagy a rázúdult szen­vedések miatt olyan keserűnek és fásultn­ak, hogy egyetlen imádság­ra méltó mondatot sem tudott megfogalmazni, az nyugodtan ve­gye kezébe az „öreg Szikszait“, sorstársra fog lelni benne. Aki úgy gondolja, tanulnia kellene, mert nem tud imádkozni, az a Lélek se­gítsége mellett (Róma 8:26) ne szégyelljen kezébe venni egy imádságos könyvet, vagy ilyen hí­ján a Bibliaolvasó Kalauz végén található imádságokat a hét nap­jaira. Mai zsoltárunk imádság dolgá­ban arra tanít, hogy ne „dörömbö­­léssel“ kezdjük, hanem Isten di­cséretével és magasztalásával. Nem csak azért, mert így illik, ha­nem legfőképpen azért, hogy meg­emlékezzünk Isten szeretetéről és hűségéről. Erről mi hamar elfe­lejtkezünk. A magunk jóságát, ér­demeit azonnal soroljuk, de hogy Isten mit tett értünk, az ritkán jut eszünkbe. Ezért vagyunk hálátla­nok, sértődöttek, mert úgy érez­zük, Isten nem méltányolja eléggé jóságunkat, érdemeinket. Imád­kozni csak úgy és akkor „érdemes“ igazán, amikor kész a szívünk a hálaadásra, a magasztalásra. Ekkor aztán már beállhatunk a gyülekezet imádkozó közösségébe akkor is, ha netán otthon és magá­nosan imádkozunk. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az Is­tenre váró hitnek, a hozzá forduló bizalomnak akkor is ott kell len­nie imádságunk hátterében, ha úgy érezzük: Isten „elvetett“ min­ket. Minden ilyen elvettetés való­jában csak látszólagos, ideiglenes. Rajtunk segíteni csak ő tud, az emberi segítség, legyen bár­mennyire ígéretes, sokszor na­gyon kevés. Szabad az imádság­ban ígéretére hivatkozni, mintegy „szaván fogni“, mert ebben ragasz­kodásunk jut kifejezésre, s ezt ő szívesen fogadja. A Biblia nagy imádkozói mind így cselekedtek. Érdemes tehát figyelni mind a Biblia, mind az egyház nagy imád­­kozóira, illetve, ha elérhető, imád­ságaikra. Néha még ilyen nagyon hétköznapi haszna is van: imádsá­gaikat olvasva megértjük, hasonló gondokkal, bajokkal, kísértések­kel és bűnökkel küszködtek ők is. Szavaikra visszhang támad ben­nünk is, szinte sajátunkká vál­nak, a végén pedig,a mi szívünk velük együtt mond Amen-t. Tegez Lajos IMÁDKOZZUNK! Hálás szívvel sietünk Hozzád, mindenható és szerető Atyánk, hogy nem nézve méltatlan voltunkat, esz­­tendeink számát gyarapítottad és kegyelmed bizonyságául új eszten­dővel ajándékoztál meg minket. Tudjuk, hogy ha valóban gyermeke­id akarunk lenni, akkor az eszten­dőnek minden napját a Te neved di­csőítésére kell fordítanunk. Támo­gass minket e szent szándékunkban, szerető édes Atyánk, állj mellénk Krisztus által, hogy az új esztendő készületre rendelt idejét el ne fecsé­reljük, s annak elmúlásával ne kell­jen siratnunk állhatatlanságunkat és nyomorúságunkat. Újíts meg minket Úr Isten, az új esztendőben testi és lelki áldásaiddal, éreztesd Hozzád tartozásunkat, mennyei rendeltetésünket, hogy az új eszten­dőt reménységgel kezdjük és túlára­dó hálával végezzük. Édes Atyánk, csak Te tudod, hogy ez új esztendőben milyen örö­mökben vagy nyomorúságokban lesz részünk. Csak Te tudod, hogy ez az új esztendő nem utolsó esztendeje lesz-e életünknek. Rád bízzuk ma­gunkat, s kérünk, légy erős várunk, menedékünk mostantól fogva mind­örökké. Ámen. A heti bibliai részhez Péterék elhívása A názáreti zsinagógában elmondott igehirdetés után Jézus nem maradha­tott többé a városban így hát átköltözött a Galileai tó partján lévő Kapernaumba. Ez Jézus idejében nagyon forgalmas vá­ros volt, mivel itt haladt át a Mezopotá­miát Egyiptommal összekötő Via Maris nevű transzkontinentális út és itt volt a határa Heródes Antipas negyedes fejede­lemségének is. És míg a názáretiek a pré­dikációja hallatán „megteltek haraggal“ (Lukács 4:28), Kapernaumban „álmél­­kodtak a tanításán“ (32.v.) Úgy, hogy las­san el is terjedt a híre mindenütt a kör­nyéken (37.V.). Napi igénk (Lukács 5:1-11) szerint, amint a sokaságnak hirdette Isten igéjét, meglátott két hajót. Az egyik Simoné és Andrásé,a másik Zebedeusé volt. A két testvér éppen a hálót mosta. A háló hosszú volt és elég széles és a két végét egy-egy hajóhoz erősítve úgy használták, mint egy kerítőhálót. Maga a háló a ráa­kasztott súlyoknál fogva függőlegesen állt a vízben, aztán a két hajó egy kör ala­kú út megtétele után összetalálkozott és az így bekerített halakkal a hálót a part­ra vonták. Mivel a vízinövények is belea­kadtak, meg néha össze is gubancolódott, ezért kellett tisztítani. Azt mondják, hogy az ősi mesterségek nem igen változnak, bár a halászok munkaeszközei se nagyon maradnak fenn. Itt azonban szerencsénk volt. A Genezáreti tó északnyugati partján van egy Ginnosar nevű kibuc. Lakói halá­szattal is foglalkoznak. 1985/86 telén na­gyon kevés csapadék esett és ezért a tó­nak igen alacsony volt a vízállása. Mikor a kihúzott háló megakadt a fenéken,a ki­szabadítására lemerült békaemberek egy régi hajó maradványaira bukkantak az iszapban. Szakemberek segítségével gon­dosan kiemelték, megtisztogatták és a szakértők megállapították, hogy az első század 70-es éveiből való. Simon és And­rás is valószínűleg ilyen hajóval járt ha­lászni. Hogy a korhadástól és a szétesés­től megóvják, hatalmas beton kádban impregnáló folyadékba helyezték, hogy pár év múlva a zarándokok is megtekint­hessék. Ha a két tanítvány elhívását a Máté és Márk szövegével is egybevetjük, kide­rül, hogy Jézus elhívásában maga Isten szólítja meg őket, mégpedig az Ige szol­gálatára, hogy emberek halászaivá legye­nek. A „kövess engem“ felszólítás a gö­rögben „deute opiso­mou“ a háta mögötti menetelést jelentett. A Krisztus követése tehát nem „Imitatio Christi“ - mint ahogy ezt sokan hiszik. Nem a Jézus életformá­jának az utánzása, hanem tanítványként beállás egy Mester mellé: az ő követése, életközösség vállalása vele. Ezt tette Pé­ter és András is. Dr.Bajusz Ferenc

Next