Reformátusok Lapja, 1997 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1997-03-16 / 11. szám

XLI. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA 1997. MÁRCIUS 16. Benczky Péter HOGY A SZABADSÁGNAK MÉLTÓSÁGA MINDENEKNEK KÍVÁNATOS (Részlet) Mi lehet kedvesebb, s gyönyörűségesebb, Mint a kívánt szabadság. Könnyen uralkodó, noha hivalkodó Akaratos méltóság. Maga kedvét járja, rabság utálja, Nem barátja a bírság. Mert a napfény alatt mindenféle állat, Vágy, siet szabadságra. Tengeren evezve, s föld színén kerengve Repül e nyájasságra. Ki, ha azt nyerheti, magával hiteti, Hogy jutott boldogságra. Hogyha szabadságban nem laktál sorsában, Ezt nem tudod fontolni; Mely drága kincs légyen, s mennyi sokat érjen, Ahhoz nem tudsz szóllani. Én is ármálisat s arannyal írt jussát Nem érkezem sejteni. A pozsonyi országgyűlés Bécsbe utazó küldöttei Konferencia a vallásszabadságról Az egyházak szerepe a megújuló társadalmakban címmel március 3-5. napjain nemzetközi konferenciát rendeztek Budapesten, me­lyet a Nemzetközi Vallásszabadsági Egyesület (IRLA), a magyar Országgyűlés és - a kormány részéről - a Miniszterelnöki Hivatal szervezett. A tanácskozáson azt vizsgál­ták, hogy Közép-Kelet-Európa egykori szocialista országaiban miként sikerült a vallási közös­ségek múltbeli sérelmeit orvo­solni, milyen szerep jut a meg­újuló társadalmakban az egyhá­zaknak, és milyen a kapcsola­tuk az állammal. A magyar kormány álláspont­ját Vastagh Pál igazságügymi­niszter fejtette ki beszédében. A maga részéről mindenekelőtt le­szögezte, hogy tisztelettel tekint a hazai egyházakra, azok törté­nelmi és a mai társadalomban betöltött szerepére. A kormány álláspontját közvetítve kifejez­te, hogy a lelkiismereti és val­lásszabadság nem adomány, amiért köszönet jár, hanem a demokrácia egyik alappillére. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormány programjának fontos része az állam és az egyházak teljes egyenjogúságon alapuló szétválasztása, amely a társa­­(Foly­tatás a 3. oldalon.) Március 15-én az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezünk. Az ünneplők sorából mi, a Kárpát­medencében élő reformátusok sem hiányozhatunk! Mert van mit számbavennünk, és van kiket elsorolnunk, amik és akik nélkül nem történtek volna a nemzetet máig formáló törté­nelmi események. Gondoljunk csak az első felelős Kormányra, vagy a már­ciusi ifjak protestáns tagjaira; a nemzetőri gárdákban és a honvéd seregekben vitézül küzdő református fiatalok ezreire; az önkény ellen karddal és Bibliával bát­ran küzdő lelkészek százai­ra. Anélkül, hogy a haza­­szeretet fogalmát ki akar­nánk sajátítani az egyház számára, megállapíthat­juk, hogy nélkülük el sem tudnánk képzelni 1848-at! Micsoda „generáció”: volt közöttük nemes és polgár, földműves és iparos, lel­kész és katona, magyar és idegen ajkú, megannyi szí­nes egyéniség. De volt bennük valami kitörölhe­tetlenül „más”, az a közös örökség, amit valamennyi­en egy-egy református kol­légiumban kaptak: a múlt féltett kincsét, a nemzeti függetlenség protestáns eszméjét. Akik a közös forrásból merítették a Szabadságnak azt a Lelkét”, amivel végigküz­­dötték a harctereket és ami segített később talpon marad­­niuk az önkény gyilkos szorításában is. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Debrecen, Nagyenyed, Kolozsvár, Pápa és Sárospatak Kollégiumainak haladó szellemisége nélkül nem bontakozhatott volna ki a reform­kor, sokkal szegényebbé sikeredett volna a márciusi forra­dalom, és aligha lett volna a szabadságharc során „egy aka­raton” a korábban megosztott és elnyomott nemzet. Az ősi alma materek igazi lelki édesanyaként azzal az evangéliumi szellemiséggel táplálták Kossuth­ népét, ami­vel egykor a reformáció századának végvári katonáit, majd Bethlen Gábor vitézeit, Bocskai István hajdúit és a Rákó­­czi-szabadságharc küzdőit bátorították a nemzet és a refor­mátus egyház évszázados elnyomói ellen. Szedjük csokorba a forradalom és szabadságharc lénye­gesebb „református” vonatkozású eseményeit. 1. A kollégiumok évszázadokon át a reformátusság auto­nómiájának védőbástyái voltak. Az Udvarral folytatott küz­delem során nevük hamar összekapcsolódott a nemzeti füg­getlenségért vívott harccal. A Habsburg önkénynek ezért voltak mindig célpontjai ezek az intézmények. A hosszú elnyomás ellenére a kollégiumok meg tudtak maradni az európai oktatás élvonalában. A XVIII. század végén például itt vezetik be elsőként az oktatás nyelvéül a magyart, és tanítják a kísérleti fizikát és matematikát. A nyelvújítás központjai lesznek. De ugyanakkor áramlanak be a felvilágosodás „tiltott” frissítő tanai az ősi falak közé. Szinte természetes következménye ennek, hogy a kollégiu­mokban folyó hazafias és európai nyitottsági­ oktatás egy olyan generációt nevelt fel, amelynek tagjai méltán lehet­tek a márciusi forradalom előkészítői, a reformkor szellemi és politikai pezsgésének vezéralakjai (Kossuth, Szemere, Petőfi, Jókai, Fáy, Irinyi stb.). 2. A református kollégiumok így válnak a pesti március 15-i események „vidéki” kisugárzóivá. Legkorábban a deb­receni kollégiumi ifjúság válaszolt a pesti tüntetésekre. A diákság vezetője, Révész Imre egy vérpezsdítő prédikációt mondott a Kollégium Oratóriumában. Az egykori krónikás visszaemlékezésében megjegyzi, hogy a városban „a már­ciusi első hírekre megmozdult tömeglelkesedést elsősorban a Kollégium tanuló ifjúsága vette át és irányította”. Pápán az egész Dunántúlra kisugárzott az ifjúság már­cius 17-i felvonulása. Patakon március 18-án a diákság mozgolódására, fáklyás tüntetésére figyel fel Zemplén és Abaúj vármegye „művelt közönsége”. Erdélyben Nagy­enyed ifjúsága „hozza lázba” a polgárokat. A vidék Magyarországát a közöny és a tespedtség állapo­tából nem véletlenül a református kollégiumok ifjúsága rázza fel és irányítja tekintetüket a forradalom eseményei­re. 3. A forradalom szellemének, a polgári átalakulás gondo­latának nemcsak a diákifjúság, hanem a professzori karok is lelkes hívei voltak. Az európai egyetemeket korábban megjárt tanárok nemcsak tanították az „új eszméket”, ha­nem nevelték, sőt vezették tanítványaikat ezekben a viha­ros hónapokban. A református kollégiumok oktatói és sajátos nevelői tevé­kenységének egyenes következménye volt: a szabadságharc kezdetén a debreceni, a sárospataki, a pápai stb. önkéntesek száma a kollégiumi diákság tömeges belépésével nőtt meg és vált igazi erővé. Ezt a hozzáállást bizonyítják Bocsor István pápai professzornak a szavai, amit a bevonuló önkéntesek­hez intézett búcsúzóul: „Önök a hazát harcolni indulnak, s ha Önök nem ezt tennék, amit tesznek, mint kárbaveszett munkát, széttépném irataimat, s darabokra törne katedrám, mint tanári működésem hitvány emlékét, irataimmal együtt elhamvasztanám...”. 4. A nemzetőrség mellett a honvédség soraiba is tömege­sen jelentkeztek a diákok és jó néhány tanár. A pataki „ve­­res-sipkások” Damjanich seregében, a debreceni „veres-pánt­­likások” az alföldi csatákban, a pápai diákok Kmetty hadtes­tében tűntek ki bátorságukkal. Jellemző az a történet, amit az egykori, állítólagos szemtanú mesélt. A szabadságharc bu­kása után, az önkény éveiben az egyházkerületek vezetői (püspökök, főgondnokok, esperesek stb.) egyszer találkoztak a bécsi Udvar egyik magas rangú képviselőjével, aki belép­vén a terembe, körbenézett és így fakadt ki: „Uraim, ha most a zsebemben lenne a császári felhatalmazás, akkor önöket mind letartóztatnám, a rebellióban való részvételük miatt!” 5. A debreceni Kollégium talán a legszebb példája annak, hogyan fonódott össze a nemzet és a református egyház „ügye”. 1849-ben, amikor Pestről Debrecenbe költözött a Kormány és az Országgyűlés, a Kollégium adott otthont szá­mukra. 1849. január 9. és május 21-e között, a Kollégium Oratóriumában ülésezett az Országgyűlés. Sőt a pénzügymi­nisztérium is helyet kért az épületben és itt nyomták ki a hí­res Kossuth-bankókat. Amikor pedig ismét Pestre készült a Kormány, a munkálatok okozta kártérítést ajánlván az isko­lának, a Kollégium azt elhárította magától „dicsőséget he­lyezvén abba, hogy a nemzeti mentőmunka színhelye Deb­­reczen, s különösen Főiskolánk lett”. Az is jelképes esemény, hogy 1849. április 14-én a Kollégium Oratóriumában szöve­gezők meg és a Tiszántúl legnagyobb templomában hirdet­ték ki a Habsburg-ház trónfosztását. 6. Az egyházkerületek és az egyházmegyék is támogatták a szabadságharcot. Az esperesek tábori lelkészi szolgálatra bíztatták a papokat. A lel­kész feleségeket meg a hon­védek számára kötszert gyűjteni kérték fel. 1848. júliusában az esperesek körlevelei arra szólítják fel az eklézsiákat, hogy alakít­sanak „honvédelmi kisebb egyesületeket, és fordítsák oda egyesített igyekezettel munkájukat, hogy kész­pénzben, élelmiszerben, vagy akármilyen pénzzé te­hetőbben gyűjtögessenek tőlük telhető segélyt a haza oltárára!” 7. A kárpát-medencei re­formátusok mindenütt te­vékenyen vették ki részü­ket a haza védelmében, hi­szen érdekük egybeesett a régen áhított saját függet­lenségük és szabadságuk kivívásával. Erről tanúskodnak a megsárgult „hűségnyilatkozatok”, amiket a már végveszély­ben lévő Szemere-kormánynak sorra küldtek az egyházme­gyék és kerületek 1849. júniusában. Hadd álljon itt egy kis részlet az egyikből, amit a Szatmári egyházmegyében fogal­maztak: „... lelkünk józanságában emlékezünk mindazon el­sorolható sok és egész három évszázadon át dúlt szenvedések sötét folyamán is... mert utódai vagyunk azon evangéliumi keresztyén hősöknek... De legyen hála érette a Szabadság Urának Istenének. Ki megmentett minket, ... s hódolunk az általunk övezett nemzeti kormánynak és fogadjuk, hogy le­szünk­ Istenhez, hazához és e törvényes szabad kormányhoz híven... hű napszámosai a szabadság földének... életre halál­ra tántoríthatatlan hirdetői...” 1848/49 „református öröksége” ma is példa lehet a Kárpát­­medencében élő református kollégiumok diákjai és tanárai számára, az egyházi vezetőknek és vezetetteknek egyaránt: hogyan lehet európai nyitottsággal, hazafias elkötelezettség­gel anyaszentegyházunk ügyéért, az adott történelmi lehető­ségeket nem elszalasztva cselekedni. Eleink megtették ezt, most rajtunk a sor... Dr. Hörcsik Richárd Vasvári Pál

Next