Reformátusok Lapja, 2012 (56. évfolyam, 1-53. szám)

2012-01-01 / 1. szám

% FORMÁTUM IM Jogi konferencia a Károlin Második alkalommal rendezett a Károli Gáspár Református Egye­tem (KRE) Állam- és Jogtudományi Kara büntetőjog-történeti konfe­renciát. A december 15-i előadá­sok az ókori római, az ókeresztyén és a magyar bünetőjog egy-egy részletét mutatták be. A Magyaror­szági Református Egyház Zsinati Hivatalának épületében megtar­tott tudományos ülésen adták át a Bocskai István Szakkollégium díját is Nótári Tamás docensnek. „Téves felfogás, hogy a római bünte­tőjog nem kapcsolódik a mai jog­rendszerhez” - mondta köszöntőjé­ben Zlinszky János professzor. A volt alkotmánybíró szerint éppen el­lenkező a helyzet, a római büntető­jog jogrendszerünk egyik jelentős pillére, és fontos, hogy ezeket az ala­pokat feltárják. Antalóczy Péter, a KRE Állam- és Jogtudományi Karának dékánja nyi­totta meg az ülést. Elmondta, hogy a 2005-ben megrendezett konferen­cia hagyományait szeretnék folytat­ni, és erősíteni kívánják a különbö­ző egyetemek jogi karainak együtt­működését. Mielőtt megkezdődtek volna az előadások, Antalóczy Péter bejelentet­te: a Károli jogi karán működő Bocs­kai István Szakkollégium Nótári Ta­másnak ítélte oda a 2011-es év tanára díjat. A méltatott római és középkori jogot, antik retorikát tanít a Károlin. A délelőtti szekció előadásai a ró­mai és a középkori egyetemes jog­történethez kapcsolódtak. Molnár Imre szegedi professzor emeritus az ókori Róma büntetőeljárási jogának rendjét mutatta be, részletesen is­mertette az esküdtszék, a védő, a vádlóhivatal és a hivatalnoki bírás­kodás kialakulását. Utána Pókecz Ko­vács Attila, a Szegedi Tudománye­gyetem tanszékvezetője a néphez va­ló fellebbezés kérdéséről beszélt a Kr. e. első századi Babirius-per kapcsán. Péter Orsolya, a Miskolci Egyetem tanszékvezetője az ókori római nők és a bűnözés témakörében adott elő, a mérgezési perekre tért ki részlete­sen. Kollégája, Sáry Pál a keresz­­tyénségnek a római börtönökre gya­korolt hatásairól beszélt, és vázolta, hogyan alakult ki a börtönbüntetés a keresztyén császárok által alkalma­zott kolostorba zárás szankciójából. Nótári Tamás a középkori bajor törvénykezésben megjelenő vargus fogalmát járta körül. A sírrablóra ki­szabott büntetésre alkalmazták ezt a szót a korabeli iratokban. A díjazott a szó eredetét kutatta bibliai szövegek­ben, latin és germán nyelvemlékekben. Délután a magyar jogtörténetben mélyedtek el az előadók és a hallga­tóság. Mezey Barna, az ELTE rekto­ra a reformkori magyar tömlöcökről és dologházakról beszélt, Balogh Elemér alkotmánybíró a dogmatika megjelenését mutatta ki az újkori magyar büntetőjogban. Blaskó Béla, a Károli tanára arról tartott előadást, milyen szerepe volt az erőszaknak a jogelvek, normák és intézmények alakulásában a népván­dorlás és hódítás korában. A szintén károlis Deres Petronella az ittas álla­pot büntetőjogi megítélését, Tóth Zoltán a halálbüntetés szabályainak változásait, míg Mázi András a bűnü­gyi fényképezés kezdeteit mutatta be. FEKE CYÖRCY - WWW.REFORMATUS.HU Az egyetemi hallgatókat különösen érdekelték az előadások Múlt és jövő A múlt és a jövő a folyó időben értelmezhető. Merthogy az idő, amelynek különböző szakaszaiba belelépünk, nem múlik, hanem folyik. Ez a filozófiai alapgondolat moz­gatta a görög bölcset, aki szerint senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. A keresztyén világkép teleologikus: ahogyan a nagy egésznek van egy célja, úgy az életnek, mint az egészben lé­vő teljességet hordozó részlegesnek is célja van, nevezetesen a beteljesülés az Istenben, más szóval üdvösség. A múlt eb­ben nem kiiktatható, hanem viszonyítási alapként szolgál. Az előttünk lévő idő nem a mögöttünk lévő idő. Ugyanis aki előtt a múlt van, az háttal áll a jövendőnek, azaz vissza­néz. Fogalmi megközelítésben csak e két látás lehetséges, mivel a kettő közötti jelen a pillanat. Pillanatok sorozata lesz jelenné, amit gyorsan múlttá tesz a folyamatosság. Ezzel viaskodnak Keresztelő János tanítványai (Jn 3,22- 30), akik úgy érzik, hogy valaki más, nevezetesen Jézus „belelépett ugyanabba a folyóba”. Merthogy ők hirdetik Is­ten országát, és valami különlegeset tesznek, de megjelent valaki, akihez mennek az emberek, sőt mindenki hozzá megy. A múlt nem ez volt: a múlt az ígéretek halmazából állt össze, hogy közel az Isten országa. És ezt mindenki le­fordította a maga nyelvére, várták sorsuk jobbra fordulá­sát, a nagy megváltási ígéret beteljesedését, és keserű ta­pasztalattá gyűlt össze e rövid idő alatt, hogy látszólag nem változott semmi. Nem változott, mert János is beszélt róla, hogy belül kell elkezdődni a változásnak. És mi ennek a lé­nyege? Paradigmaváltás a gondolkodásban, az életvitelben, a viszonyulásban és a hitvallásban. János tanítványai kizárólagosságban gondolkoztak, Já­nos nem. Ő nemcsak hirdette, hanem komolyan is vette, hogy valaki hatalmasabb van itt. A Krisztus-jelenlét nem teoretikus feltevés János számára, hanem megélt valóság. Vagyis a jövő elkezdődött az isteni Ige komolyan vételé­ben, ami Krisztusban fog kiteljesedni? Ezért saját életé­ben, tetteiben mindent annyira értékel, amennyire össz­hangban áll azzal, amiről az Ige is bizonyságot tesz. Ezért János vállal egy, a világtól látványosan elkülönülő életmódot (Mk 1,6), amire nem kötelez másokat, de ő nyil­vánvalóvá teszi, hogy számára az elhívás az élet külsőségeire is döntő hatással van. Jézus így mondja később a tanítvá­nyainak: szakasszátok el magatokat e romlott nemzetségtől. Jézus jelenlétére János nem osztja tanítványai aggodal­mát, sőt benne látja beteljesedni élete küldetését. Nem­csak magából, hanem tanítványaiból is kiszorítja a félté­keny ént, népének jövendőjét nem a rivalizálásban, sem a formális megtérésben, hanem a Krisztus világosságában látja. Mi több, csak a Krisztus mindent betöltő jelenlété­ben, ahol Isten semmihez sem hasonlítható módon mu­tatja meg népe iránti szeretetét abban, akiben úgy szeret­te nemcsak népét, hanem ezt a világot, hogy az egyszü­löttet odaadta azokért, akik hisznek benne, hogy senki közülük el ne vesszen, hanem örök életük legyen. Elérkezik a pillanat, a lealacsonyodásé a hitvallásban, az énnek alá kell szállani, hogy ő, Isten Fia látszódjon iga­zán. János tanítványai egy Krisztus nélküli megváltásban hisznek, ezért félelmetes nekik a „rivális” megjelenése. Já­nos nem fél. Vannak kérdései, de semmi nem tántorítja el küldetésének harcától. * Az új esztendő ezekkel a jánosi paradigmákkal nemcsak a gazdasági krízisben vergődő világot szembesíti, hanem az egyházat, a keresztyéneket is. Csak az utóbbi két évti­zed történelmi tapasztalata elég anyagot hordott össze, hogy komolyabban elgondolkodjunk: lehet-e hinni a Krisztus nélküli megváltásban? A féltékenység rivalizálá­sa előbbre visz-e? Radikális életstílus nélkül van-e válto­zás ? Isten radikális itt és most jelenléte nélkül van-e hite­les keresztyénség? JAKAB BÁLINT MIHÁLY 2012.januári. Református szemmel Nagyító alatt FEKETE ÁGNES Isten ideje életünkben „Jézus pedig így szólt hozzájuk: »Az én időm még nincs itt, nektek azonban min­den idő alkalmas.« ”(Jn7 ,6) Jézust testvérei unszolják, hogy menjen el Jeru­zsálembe a sátoros ünnepre. Jézus ebből a helyzetből is valami többet üzen, mintsem egy egyszerű elutasítást, ahogyan mi szoktunk egymással beszélni: „Nem megyek. Ne erőszakoskodjatok! Hagyjátok, hadd tegyem a dolgomat!” Ő inkább így válaszol nekik egy másik fordítás szerint: „Nekem még nem érke­zett el az időm, de nektek mindig megfelelő az idő. ” Ebből az egyszerű helyzetből egy kemény tanítás született, amely szól nekünk is, akik 2012 küszöbén állunk. A fogyasztói világban harapdáljuk az időt. A perceket, pillanatokat nagy kincsnek tartjuk, mert valami megmagyarázhatatlan motor hajt ben­nünket. Csak horizontális síkokat látunk, és valóban mindig megfelelő az idő. Még az egyházi létezés is egy ilyen hajsza a jótettekre, a szolgálatra, mi­nél több embert elérni, minél jobban tenni a dolgunkat, szaladni, hogy eredményesebbek legyünk. Persze távol álljon tőlem, hogy ne kívánjam a fejlődést és az előremenetelt. De ez a jézusi mondat mégis megkérdezi tő­lünk: Látunk-e minősített időket? Tudunk-e várni? Van-e bölcsességünk megkülönböztetni megfelelő időt a nem megfelelőtől? Nem könnyű kérdések ezek, mindannyian naponta megbukunk az idő próbáin. Mégis érdemes végiggondolnunk a 2012-es esztendőt ebből a szem­pontból, mire adott Isten időt nekünk. Melyik az a világ, amelyet segítenünk kell felnőni, hogy gondozzuk, és ne emésszük ezt az évet? A szétszóródás ta­lán az egyik legnagyobb kísértése korunk „jó” embereinek. Ha mindenre van időnk, ha mindig minden jöhet - ahogyan mondani szokták -, akkor kenyér helyett felhígult levest tudunk csak nyújtani egymásnak. Ez az év talán arra is esély lehet, hogy a dolgok mélyére hatoljunk. Hogy ne az ünnepre menjünk Jézus testvéreivel, hanem maradjunk otthon vele, a mesterrel, az Úrral. Tudom, nehéz ezt a szót meghallani egy olyan világban, ahol mindenki ezt sutyorogja: menni, menni, indulj, tied a világ! Ahol nem ünneplik azo­kat a hősöket, akik otthon élnek nagyon küzdelmes és nemes életet. Ismert regény az És köntösömre sorsot vetettek... Ebben szerepel egy lány, akinek ugyanúgy, mint sok más betegnek, elmondta Jézus: „Ne szólj senkinek ar­ról, amit veled tettem!" És a lány megtartotta Jézus kérését, mindenki csak a mosolyát, megváltozott életét látta, de sosem tudták meg, mi történt ak­kor, amikor Jézussal találkozott. Az idő nem volt kész arra, hogy szavakkal mondja el Jézus üzenetét. Nyilván van idő, amikor erre is készeknek kell lennünk. Érdemes azon­ban meghallani Jézusnak ezt a kemény tanítását: „Az én időm még nem jött el, de a ti időtök mindig készen van. "Adja Isten, hogy meglássuk, megért­sük és megérezzük, mire adott Isten időt életünkben! « Felkínált kegyelem mindenkinek » Olvasandó: Tit 2,11-14 Az év kezdete ismétlődő lehetőség a számunkra, hogy átvizsgáljuk a dolga­inkat, tárgyainkat, mert vannak szá­munkra értékes, megőrzendő dolgok, és vannak értéküket veszített tárgyak, amelyeket mint lomokat kitehetünk az utcára. Vannak azonban a tárgyi ér­tékeink mellett belső, lelki, szellemi vagy eszmei értékeink is. Ezeket is idő­ről időre ugyanúgy át kell vizsgálnunk, mint a körülöttünk lévő tárgyakat. Önvizsgálatot kell tartanunk. Eh­hez pedig adott a mi teremtő Iste­nünk egy biztos zsinórmértéket, a Szentírást, amelyből megtudhatjuk, hogy Isten jónak teremtett mindent, bennünket, embereket is. De mi ké­pesek voltunk mindent elrontani, mert nem igazodtunk a zsinórmér­tékhez, Isten parancsaihoz, sőt el­bújtunk előle, hátat fordítottunk ne­ki. Ez nemcsak az első emberpárral történt meg, hanem velünk is már sokszor. Isten helyére bálványok ke­rültek. A hazugság atyjának, a Sá­tánnak csapdájába estünk. Engedet­lenségünk miatt megromlott kap­csolatunk az Istennel és az emberek­kel. Káros emberi eszmék hatása alá kerültünk, amelyek deformálták éle­tünket, gondolkodásunkat és kap­csolatainkat. Ezek miatt mindnyájan megromlottunk és a környezetünket is elrontottuk. Haszontalanokká és elvetésre méltókká lettünk. Bizony rádöbbenhetünk: megváltásra, ke­gyelemre szoruló bűnösök vagyunk. De örömhír számunkra a mi Te­remtőnk újra nekünk szóló kijelen­tése: Jézus Krisztusban megjelent Is­ten üdvözítő kegyelme minden em­bernek! Isten így akar segíteni min­denkinek, nekünk, becsapottaknak, félrevezetetteknek, mert nem nyu­godott bele, hogy sokan hátat fordí­tottak neki. Arra tanít minket, hogy tagadjuk meg a hitetlenséget, azt az eszmét, amely a 19. században mint kísértet járta be Európát, sőt az egész világot. Tagadjuk meg azt az eszmét, amelyhez szorosan kapcsolódott az ateizmus, az istentagadás is! Ez az eszme már sok helyen és sokak életé­ben a történelem szemétdombjára került. A hitetlenség nem pozitív ér­ték, sőt haszontalan, értéktelen do­log, amitől meg kell szabadulnunk, ki kell vetni ezt a szívünkből. Lom­­talanítani kell a szívünkben is, mert hit nélkül lehetetlen Istennek tetsze­ni. Mi nem magunknak élünk, mindnyájunknak meg kell jelenni Is­ten előtt. De ez csak a Jézus Krisz­tusban megvalósult és elfogadott ke­gyelem által lehet boldog találkozás Istennel az ő dicsőségében. A hit nem mítosz, hanem örök életre megtartó isteni ajándék, az Úr szeretetének jelenléte. Albert Einstein még egyetemista volt, amikor pro­fesszora a minden létező dolgok te­remtéséről kérdezte egyik diáktársát. A tanár azt állította, hogy a rosszat is Isten teremtette, mert létezik. A diák nem tudott mit mondani erre, és a ta­nár bizonyítottnak jelentette ki, hogy a vallásos hit csak egy mítosz. De Ein­stein akkor egy kérdést tett fel tiszte­lettel a professzorának: Létezik-e a hi­deg, a sötétség és a rossz? Bebizonyí­totta, hogy a hideg nem létezik, mert az a meleg hiánya, a sötétség sem léte­zik, mert az meg a fény hiánya, és a rossz sem létezik, mert az az Isten, a szeretet, az emberség és a hit hiánya az emberek szívében. A szeretet és a hit olyanok, mint a fény és a meleg­­ mérhetők, mégpedig a hitből fakadó jócselekedetekben. A felkínált kegye­lem által mindnyájunk életében jelen lehet Isten, a szeretet és a hit. Való­ban örömhír ez mindnyájunknak. Adjunk hálát ezért Istenünknek! NAGY GYULA (CSÖMÖR)

Next