Regélő Pesti Divatlap, 1842. július-december (1. évfolyam, 53-104. szám)
1842-09-15 / 74. szám
Tol 's kevélyen mondá, mikép neki a’ Farkas’ erdején keresztül vont sáncz csekélység, a’ király’ ellentállása tréfa, millió ember’ ereje semmi, ha csak, velé utána elhízott hitetlenül, Istennek e’ sárba — a’ kiivott vizű forrásra mutatván — nem fájt.“ Ez után intett embereinek a’ király, mire a’ magyar rabok’ fejei egyenként elhullottak, egyet kivéve, ki térdre hullva kérte istenét a’tatárok’ eltörléséért,’s egy dárdával szúratott szíven. Föld alanti dördülés hallatszott erre éjféltájban , és a’ föld ijedtében megrendült , majd a’ khán’ sátora mellett villámgyorsasággal egy tűzoszlop rohant, ennek nyomán pedig a’kiivott forrásból hordónyi vastagon fakadt fel a’ víz. Egy óra múlva már vízben találta magát az ébredő vad tábor. Hirtelen lován termett a’ khán, seregeit egy közel dombra parancsold, ott a’ további útra rendelést adandó, de a’ hitlen pogányság nem az volt többé, kinek parancsolni lehete. Vakon rohantak Andrásfa felé keletnek, merre hiedelmük szerint az emberölő áradat nem mehet." A’ hátra maradt khán nem sokára elsősén futós emberei közt. A’ földből feltoluló viz pedig nesztelenül, de gyorsan haladt előre Petö-Mihályfa, Péterfa és Györvárnak. Ide értek setét éjben a’ tatárok , ’s előre nyomulva elsőtől utolsóig a’ Györvár mellett egy tóvá alakuló vízben lelték halálukat; mert az egyébként is posványos hely víztől átázva megnyílt ember és ló’ lába alatt ’s éhesen falta be elleneit zaklatott hazánknak. Egyedül csak a’ khán úszott hófehér lovával a’ vizen, ’s a’ fejelő hajnal fénynél egy embert vön észre tátongó dárdaszúrással mellén, ki neki untalan ezt kiáltozó: igy bünteti isten a’ kevélyeket, igy fakaszt a’ sárból vizet ebetnek eltörlésére“. — És a’ khán viz alá bukott, é s többé ember őt nem látta A’ viz pedig azután karcsú medrecskét mosott magának, ’s foly mai nap is, neve pedig — eredete miatt — örökre: Sárvize. Györvárnál az időben nagy mocsár támadott, mellyben, a’ nép szerint, minden nádszál egy egy oda halt tatár’ emléke. II. Nem ismeretlen előttünk, milly homály fedé a’ vérengző elő és közép időben nemünk’ értelmiségét. Emberek, sőt állatok nem egyszer bűnhődtek tűz, viz, vagy bitó halállal azért, mert munkákat vittek véghez, mik a’ közönségest meghaladák; — ’s igy, a’ kor’ hiedelme szerint csak ördög’ segítségével vitelhetének ki. — E’ hiedelem máig fen van Hegyhátnak itt megírandó népmondájában. A’ Zala-Egerszegröl Körmendre vivő postaút mellett láthatni maradványit egy régi, jól épült domború útnak, — ez alapja beszélyünknek. Nem szántotta még sem elem, sem ember annyira a’ hegyháti partokat, mint jelenben, midőn a’ vasvári vár, akkor megyei székben Pető úr viselé a’ kapitányságot. Konok makacs volt , felebbvalói, durva-kevély hasonlói, ’s kegyetlen zsarnok alattvalói iránt. Dús és szegény átkozást, mert azokat megrablá, ezeknek ösztövér testéből véres cseppeket sanyart; de dús és szegény áldá szép leányát; mert azoknak elorzott vagyonát — ha lehete — iparkodott visszaadni; ezeknek könyvit adakozó kezekkel tölték el. ’S hívői áhítattal mondák mindannyian: ha egyik kezével sújt az isten, másikkal gyámolt. Hírére jön szent Lászlónak is, messze vidékre elható kegyetlenkedése a’ vasvári kapitánynak. A’ szent király nyílt harcz-