Pesti Divatlap, 1846. január-június (1-26. szám)
1846-06-11 / 24. szám
A sziklák tövében ollykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró szeszélyes zuhatagokat képezve az egymásra dőlt fatörzsek , s azokat benőtt folyondárok és páfránerdők között , ismét elenyész. Az ősvadon járhatatlan, egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre, mellynek örökké nyirkos felszínén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt méreggombák és viperák fogamznak; sötét, vad, idegen miattok a berek, sátoros éjszakájában itt-ott fehérült elő, mint ingó kisértet, egy-egy gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani oda fenn a fák koronái között, nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap, miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékéül, míg tövéből ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi. E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyúlik fel magánosan; két ember át nem ölelheti derekát; csúcsa felnőtt az ég felhői közé; kívüle több fenyő,mérföldek területén nem látható.Sötét feketezöld galyjai lelapulnak a körülé tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha ez volna a rengeteg ősanyja, melly ifjú unokáit, vén karjaival, vihar és nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi csavarodnak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt énekes madársereg fészkel; — tövében az erdei hangya készíti palotáját; — kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas lombtalan, kidült taplós oldalát zöld moha s sokidomu gombák lepik, mig derekán a félig nyílt odúból vad méhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve látogatók. — Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki; karcsú, nyúlánk, sárga, szivalaku levelei játszva libegnek a szélcsendü légben ; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és néhány betűt. A. IHSZ. 1814. MÁJ. 24. Ki volt , a ki ezt ide felvághatta ? Miért ide, és miért épen ezt?.... ......A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök czirpel.... A bozótból vén, fakószinü medve vergődik elő; lomha félszegséggel töri magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel csimpajkodnak viseltes bundájába; morog, s hátulsó lábát rázza erősen, mellyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; oda látogat a bükkhöz; a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel nyúl be annak szűk nyílásán keztyüs kezével, aztán kihúzza azt, s a ráragadt sejtet, mézestől és falánkostól együtt, befalja, s tovább sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után. Majd karcsú dámvad látogat el a hús bakonyérhez, nézi magát benne, gyönyörködik koronájában, s kényesen szörpölve, iszik annak kristályából, s tovább szökell, a szilfák lombjait legelve. Majd elbusult vadkan jó haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van borzolva hátán ; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meg-meg horkanva túrja fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban. A vadgalamb suhogva száll ágról ágra, megpihentében szerelmes bugással csalogatva párját. A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül. Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat. Ilyen lehetett a teremtés hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog. — A hatodik napon teremteték az ember.