Reggeli Délvilág, 1991. november (2. évfolyam, 1-18. szám)
1991-11-11 / 1. szám
Yves Montand halott A vasárnapi lapok öles betűkkel ismertették a szomorú hírt. Yves Montand halott. Legújabb filmjének forgatása alatt érte a szívrohama, mely más hetvenéves emberrel semkivételezik. A. Elvitte közülünk Párizs csillagát, a francia filmszínészetegyik legnagyobb alakját Nem hallhatjuk már élőben sohasem szívhezszóló sanzonjait, és francia színiplakátok sem hirdetik többet nevét. Ivo Livi néven született 1921. október 13-án, egy olasz munkáscsaládban, mely a fasizmus elől költözött Franciaországba. Első fellépése 1938-ban, Marseilles-ben volt, ám előtte lapkihordóként, gyári munkásként és fodrászsegédként kereste kenyerét. Épphogy elindult karrierje, mikor közbeszólt a világháború, s a csodaszép sanzonok helyett a háborús híradók dallami voltak a slágerek. Montand azonban nem adta fel, és Edith Piaf támogatásával hamar a csúcsra jutott. A tragédiák, azonban végig kísérték életét, hiszen első feleségének (Simone Signoret) halála után pár esztendővel ezelőtt kötötte második házasságát, és egy három és fél éves kisfiút hagyott most e Földön. Montand halálát nemcsak a franciák gyászolják, hanem egy korosztály érzi magát üresebbnek. Yves Montand dalai ugyanis fütyürészett slágerei voltak a háború utáni kornak, mindennapok részévé váltak, így egy újabb érték hordozója távozott közölünk. Yves Montand halott —korogtak a telex gépek, de még most is nehéz elhinni. (csűri) Átadták a Magyar Művészetért díjat Negyedszer adták át a Magyar Művészetért díjat szombaton a Nemzeti Színházban. A neves művészekből álló kuratórium az idén Somogyi József szobrászművésznek, Cseres Tibor és Páskándi Géza írónak — életművükért — Fodor Antal táncos-koreográfusnak, az Új Budapest Együttesnek,-Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmrendező alkotó párosnak, Taub János, színházi rendezőnek, Szántó Tibor grafikusnak, Olasz Ferenc fotóművésznek, a Téka együttesnek, Jancsó Adrienn és Illyés Kinga előadóművészeiknek, valamint a ‘határainkon túl élő Borbándi Gyulának és Farkas Árpádnak ítélte oda a díjat. A magyar művészet meghatározó képviselőinek Gubcsi Lajos, a díj alapítója nyújtotta át az elismerést. A második világháború csaknem kétszáz kisteleki áldozatának állít emléket Szatmári Gyöngyi szobrászművész és Borvendég Bélaépítész alkotása, melynek avatóünnepségét szombaton délelőtt tartották a város főterén. Százak vettek részt azon a gyászmisén, melyet Gyulay Endre, Szeged-Csanád egyházmegye püspöke mondott az elesettekért. A gyászoló hozzátartozók, a kegyelettel emlékező kistelekiek ezt követően vonultak a templomkertben felállított emlékműhöz, hogy meghallgassák Für Lajos honvédelmi miniszter szavait. Ha megvonjuk századunk mérlegét, elszomorító végeredménnyel kell szembesülnünk — kezdte avatóbeszédét a miniszter. Borzalmakat kellett átélnünk, csapást csapásra elszenvednünk. Két világháborút, s aztkövető békediskttállumokat, Trianoni után Magyarország elveszítette területének kétharmadát, s népességének csaknem kétharmadát. Történelmünk során először került a magyarság kisebbségbe, s ugyanez ismétlődött a második világháború után is. Súlyos csapást jelentettek a diktatúrák, az idegen megszállások, melyek az ország belső erőit pusztították. A legsúlyosabb a kommunista diktatúra volt, mely szétzúzott mindent, amit nemzet történelme során megalkotott. Az első világháború során hétszázezer katonánk lelte halálát a harctereken, egyet azonban mégis megtehetett a nemzet: elsirathatta, eltemethette áldozatait. A második világháború után egyedül a magyar nép nem tehette meg, amit Európa minden nemzete. Mi nem gyászolhattuk meg halottatokat, mert nem lehetett, mert nem engedték meg. Nem gyászolhattuk meg másfél millió elesett katonánkat, sem azt a másfél milliót, akik az orosz front, elől menekültek, sodródtak, sokan határainkon túlra is. A háborút követő ki- és betelepítéseikkel több, mint egymillió magyart vesztett a haza, majdnem hétszázezer honfitárs urukat hurcolták el koncentrációs táborokba. Ha számbavesszük veszteségeinket, iszonyú az eredmény: ötmillióval lettünk kevesebben. És aratott a halál a fogolytáborokban: a világégés következtében 1 millió 400 ezren kerültek nyugati és a keleti fogságba. Először a történelemben ezrével-tízezrével hurcolták el a nőket is. Több, mint hétszázezren, soha nem látták meg többé a szülőföldet. Ám aratott a halál a háború után is: pontosan nem is tudjuk, hogy hányan estek a bosszú áldozatául a Délvidéken, Észak- Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján. Magyarország a legtöbb áldozatot hozó országok közé tartozott több, mint egymillió halottjával, elhurcolt, szétszóródott lakosságával. És gyászolni, nem lehetett, síremléket állítani nem szabadott. Kivívott szabadságunkkal több, mint négy évtized után emlékezhetünk halottatokra.Meg kellbecsülnünk ezt a szabadságot, hisz déli határaink mentén újra pusztít az őrület. Nyugalmunk, békéink megőrzése fontos kell legyen, akkor talán bízhatunk abban, hogy a béke a nyugalom belső világunkba is eljön végre. Halottatok ezért is áldozták életüket — emlékeztetett Für Lajog az emlékmű avatásán, melyet leleplezése után Gyulay Endre megyés püspök és Kádár Ferenc református esperes szentelt fel. Az emlékműnél — előterében az áldozatokat, a háború borzalmait jelképező szoboralakkal, háttérben a kisteleki áldozatok kőbe vésett neveivel — a város lakói, a hozzzátartozók, a politikai és társadalmi szervek képviselői helyezték el koszorúikat. T. E. Für Lajos avatta a II. világháború áldozatainak kisteleki emlékművét Aratott a halál (Fotó: Piartner József) A zseni átlagember Minő szerencse, ha az embernek rádiós ébresztőórája van. A XX. század végének nagy találmányát éjszaka beprogramozza ,és reggel valamely rádióadó műsorára ébred, így történt ez tegnap is. Mintha holmi lidérces álomból riaszttotak volna, úgy ért a Kossuth adó hangja. A kilencórás hírek utolsó hangjait lágy zongoraszó váltotta fel, nemközépiskolás fokon”. Kocsis Zoltán ült'a'billentyűk mögött, majd vele beszélgetett a rádió riportere. A gyermekkori élményekről. A világhírű zongoraművész került minden allűrt, nem vett fel különféle pózokat'.'-s'amikor a riporterhölgy erre vezette volna, határozottan és erélyesen visszautasította. Kocsis mondta, hogy átlagembernek tekinti magát. Ezen nem kell csodálkozni, ez nem álszerénység,, nem attitűd. Neki már csak-csak elhinném, hogy Kocsis Zoltán pusztán egy, közülünk, csak az a baj, hogy a nemkocsiszoltánokról nehéz elhinni a kocsisi értelemben vett átlagságukat. A riporter persze lecsapott e mondatra, s azon nyomban Thomas Mann hőséhez, Tonio Krögerhez hasonlította a billentyűk virtuóz királyát. De a művész nem hagyta magát, nem szőke és kékszemű, hanem barna és szürkeszemű. Majd arról vallott, hogy a betűvetésre és az olvasásra három és fél éves korában megtanították, de az első igazán komoly gyerekkori olvasmányélménye a Bóbita. ..Majd elkezdett beszélni Bulgakov zseniális regényéről, a Mester és Margaritáról (vajon hol vannak azok az átlagemberek, kik erről így tudnának beszélni?), hangsúlyozván irodalmi ismereteinek hiányosságát. Jó volt hallgatni Kocsis Zoltánt, hiszen az utóbbi időben újból politikai állásfoglalásokat tevő művész most emberként, mi több magánemberként tárulkozott ki Magyarország előtt. Hiszem, hogy az ő feladata ez: játszani és mesélni. A poli- tikai sokkal bcsmányabb dolog annál, hogy Kocsis Zoltán belekeveredjék. A paso - VÁLASZLEVELEZŐLAP ^Belföldre bérmentesítés £ • j nélkül feladható t t- Az esedékes díjat a £„• . c ; - : v S . j Délvilág Rt fizeti r J§§§ POSTAHIVATALNAK HELYBEN (F)élek Aggodalommal hallgatom a rádió híradásait félóráról félórára. Szorít a rpellkasom, amikorvégignézem a ..Panorámában azt, hogy miként'terelik össze a vajdasági magyarokat a horvátországi frontokra — kartácsgyűjtőnek szánva őket, s azt is, hogy Romániában hogy gyalázzák a kétmillió magyart, a székelyeket, és bennünket, magyarországi magyarokat. Aggódom, hogy el ne kapjon bennünket a jogos hév, nehogy „kocsmai diplomáciával” (pofonért pofont) válaszoljunk Barcsra, nehogy elveszítsük önuralmunkat ebben a provokációkkal teli Kárpátmedencében, mert akkor kitör a pokol. Hál’ Istennek nem éltem még a két világégés idejére.Sfl-ban nem tudtam, még az eszemrel."fegyvert az úttörő lovasversenyeken fogtam csak a kezemmé Sílra nem kellett fáznom, éheznem, és nem tudom, mi az: rettegni szeretteim életéért. Nem is akarom tapasztalni. Aggódom, de bízom benne, hogy a körülöttünk levő káoszban — legalább egyszer a magyar történelemben — higgadtak leszünk. Remélem, hogy kimaradunk — az ugyan magyarokat sértő, de mégis a szomszédainkra tartozó háborúból és belpolitikai harcokból. Hiszem, mert akarom hinni, hogy higgadtságunk megvéd bennünket. Szeretnék békében élni, dolgozni, így tudni, hogy..a holnapom az én kezemben vajf£hogy mit építek, az nem dől össze kártyavárként, hogy amit most teszek, abból a még csak reményeimben létező unokáimnak is haszna lesz. Félek mégis. Félek, mert a múlt héten egyik délután fölhívott a lányom barátnőjének édesanyja Gyuláról, hogy tegyem föl az első vonatra a kislányát, mert azt hallotta a rádióban, hogy nagy balhé van Pesten, s hogy Szegedet is blokád alá vették. Hiába bizonygattam, hogy nincs, lázadás a fővárosban, s hogy nyugalom van Szegeden, csak akkor hitte el, amikor megnéztem a rádióújságot, és kiderült, hogy ő a tavalyi taxisblokádról készült dokumentumműsort hallgatta. Jót nevettünk, de utána elgondolkodtam, hogy miért hitte el, hogy mostani történésekről van szó. Hát persze! Most is szólnak benzináremelésről a hírek, most is elégedetlenek az emberek, most is nagy (ha nem nagyobb) a társadalmi elégedetlenség. Évek óta mondogatom, hogy Magyarországon nem lesz még egyszer fegyveres fölkelés, mert az embereknek már túl sok a veszítenivalójuk. Megingott szilárd véleményem. Sajnos, eljutottunk odáig a piacgazdaságra való áttérésben, hogy lassan nem lesz mit félteniük, hiszen vagy kifizetik a számlákat (ha még van fizetést adó munkahelyük), és nem esznek, nem öltöznek, vagy halmoználk az adósságokat, de legalább vegetálnak. Az életükönés a nyomorúságukon kívül mit lehet tőlük elvenni? Félek, mert egy rendőr haverom azt mondta— amikor megkérdeztem tőle, hogy fölkészültek-e a déli határ esetleges védelmére —, hogy a határon belül sokkal nagyobb gondok vannak. A demok■ fácia jegyében és a pénzszűkérehivatkozva a rendőrséget anyagilag gúzsba kötötte a költségvetés, illetve a kormány, közben pedig egyre szaporodnak az erőszakos bűncselekmények. A társadalmi „haladás” következtében nincs biztonságban az, akinek van, hisz mind többen és ■többen vannak azok, akiknek nincs. Olyanok is bűnözővé válnak, akiket a kétségbeesés kerget a tolvajjá, rablóvá válás útjára, pedig ha munkából megélhetnének, nem törnének föl ennyien üzleteket, autókat, nem szaggatnának le védtelen nőkről arany ékszereket, nem ölnének brutálisan gyönge k özegeket néhány száz -egy ezer forintért. Tisztességes megélhetést kellene mindenkinek,biztosítani, hiszen ki szeret a „hűvösön” ülni? Félek, mert a híradásokban az utóbbi napokban állandóan Torgyán és Antall egzisztenciális, becsületbéli hadakozásának fejleményeit hallom, s még most sem azt (pedig már de régóta várjuk), hogy azúj kormány munkahelyeket teremt, azt sem, hogy a Parlament elé új, megbízható, közmegelégedést kiváltó törvénytervezeteket terjesztenették elő. Olvasom, hogy pénzügyminiszterünk (állítólag) vállalkozásbarát adórendszerét, úgy tűnik, megbuktatja a minisztériumi konzervatív, mindenáron pénzt kicsikarni akaró bürokrata apparátus. Az is igaz, hogy a jelenlegi szabályok szerint nem a kisembert segítik vállalkozni, a saját lábán megélni, hanem a tehetőseket. Ez utóbbiakat nem ítélem el, viszont sajnálom azokat, akikről eddig számukra kötelező módongondoskodott az állam, most meg — elvetve a paternalista szemléletet — könyörtelenül sorsukra hagyják őket. Félek, hogy ha sokáig tart az Országházban ez a demokratikus cirkuszi játék, akkor nekünk nem a szerbektől, nem a románoktól, és nem a szlovákoktól, hanem a magyaroktól, tehát saját magunktól kell félnünk. Azoktól a sokaktól, akik másfél-két év alatt másodrendűekké váltak saját hazájukban. Félek, bár néhányan igyekeznek megnyugtatni, hogy félelmeim amolyan női érzelmek; nem olyan sötét a helyzet, mint amilyennek látom. Csakhogy én fafejű vagyok, azt hiszem el, amit látok. És ne akarjon engem megnyugtatni senki, hogy nincsenek boszorkányok, sárkányok és rritmusok, mert nem vagyok már gyerek, és mert én az emberektől és az embertelenségtől félek. MEGYERI VALÉRIA w #