Reggeli Délvilág, 1991. november (2. évfolyam, 1-18. szám)

1991-11-11 / 1. szám

Yves Montand halott A vasárnapi lapok öles be­tűkkel ismertették a szomo­rú hírt. Yves Montand ha­lott. Legújabb filmjének for­gatása alatt érte a szívro­hama, mely más hetvenéves emberrel sem­­kivételezik. A. Elvitte közülünk Párizs csil­lagát, a francia filmszínészet­­egyik legnagyobb alakját Nem hallhatjuk már élőben sohasem szívh­ezszóló sanzon­jait, és francia színiplakátok sem hirdetik többet nevét. Ivo Livi néven született 1921. október 13-án, egy olasz munkáscsaládban, mely a fasizmus elől költö­zött Franciaországba. Első fellépése 1938-ban, Mar­­seilles-ben volt, ám előtte lapkihordóként, gyári mun­kásként és fodrászsegédként kereste kenyerét. Épphogy elindult karrierje, mikor közbeszólt a világháború, s a csodaszép sanzonok helyett a háborús híradók dallami voltak a slágerek. Montand azonban nem adta fel, és Edith Piaf támogatásával hamar a csúcsra jutott. A tra­gédiák, azonban végig kísér­ték életét, hiszen első felesé­gének (Simone Signoret) ha­lála után pár esztendővel ez­előtt kötötte második házas­ságát, és egy három és fél éves kisfiút hagyott most e Földön. Montand halálát nemcsak a franciák gyászolják, ha­nem egy korosztály érzi ma­gát üresebbnek. Yves Mon­tand dalai ugyanis fütyüré­­szett slágerei voltak a hábo­rú utáni kornak, mindenna­pok részévé váltak, így egy újabb érték hordozója távo­zott közölünk. Yves Montand halott —­korogtak a telex gépek, de még most is nehéz elhinni. (csűri) Átadták a Magyar Művészetért díjat Negyedszer adták át a Ma­gyar Művészetért díjat szom­baton a Nemzeti Színházban. A neves művészekből álló kuratórium az idén Somogyi József szobrászművésznek, Cseres Tibor és Páskándi Géza írónak — életművükért — Fodor Antal táncos-kore­ográfusnak, az Új Budapest Együttesnek,­-Gyarmathy Lí­via és Böszörményi Géza filmrendező alkotó páros­nak, Taub János, színházi rendezőnek, Szántó Tibor grafikusnak, Olasz Ferenc fotóművésznek, a Téka együttesnek, Jancsó Adrienn és Illyés Kinga előadóművé­szeiknek, valamint a ‘határa­inkon túl élő Borbándi Gyu­lának és Farkas Árpádnak ítélte oda a díjat. A magyar művészet meg­határozó képviselőinek Gub­­csi Lajos, a díj alapítója nyújtotta át az elismerést. A második világháború csaknem kétszáz kisteleki áldozatának állít emléket Szatmári Gyöngyi szobrász­­művész és Borvendég Béla­­építész alkotása, melynek avatóünnepségét szombaton délelőtt tartották a város fő­terén. Százak vettek részt azon a gyászmisén, melyet Gyulay Endre, Szeged-Csa­­nád egyház­megye püspöke mondott az elesettekért. A gyászoló hozzátartozók, a ke­gyelettel emlékező kistele­kiek ezt követően vonultak a templomkertben felállított emlékműhöz, hogy meghall­gassák Für Lajos honvédel­mi miniszter szavait. Ha megvonjuk századunk mérlegét, elszomorító vég­eredménnyel kell szembesül­nünk — kezdte avatóbeszédét a miniszter. Borzalmakat kellett átélnünk, csapást csa­pásra elszenvednünk. Két világháborút, s azt­­követő békediskttállumo­k­at, Trianoni után Magyarország elveszí­tette területének kétharma­dát, s népességének csak­nem kétharmadát. Történel­münk során először került a magyarság kisebbségbe, s ugyanez ismétlődött a máso­dik világháború után is. Sú­lyos csapást jelentettek a diktatúrák, az idegen meg­szállások, melyek az ország belső erőit pusztították. A legsúlyosabb a kommunista diktatúra volt, mely szétzú­zott mindent, amit nemzet történelme során megalko­tott. Az első világháború so­rán hétszázezer katonánk lelte halálát a harctereken, egyet azonban mégis megte­hetett a nemzet: elsirathat­ta,­ eltemethette áldozatait. A második világháború után egyedül a magyar nép nem tehette meg,­ amit Európa minden nemzete. Mi nem gyászolhattuk meg halotta­tokat, mert nem lehetett, mert nem engedték meg. Nem gyászolhattuk meg másfél millió elesett kato­nánkat, sem azt a másfél milliót, akik az orosz front, elől menekültek, sodródtak, sokan határainkon túlra is. A háborút követő ki- és be­telepítéseikkel több, mint egy­millió magyart vesztett a haza, majdnem hétszázezer honfitá­rs urukat hurcolták el koncentrációs táborokba. Ha számbavesszük veszteségein­ket, iszonyú az eredmény: öt­­millióval lettünk keveseb­ben. És aratott a halál a fo­golytáborokban: a világégés következtében 1 millió 400 ezren kerültek nyugati és a keleti fogságba. Először a történelemben ezrével-tízez­­rével hurcolták el a nőket is. Több, mint hétszázezren, soha nem látták meg többé a szülőföldet. Ám aratott a halál a háború után is: pon­tosan nem is tudjuk, hogy hányan estek a bosszú áldo­zatául a Délvidéken, Észak- Erdélyben,­ a Felvidéken és Kárpátalján. Magyarország a legtöbb áldozatot hozó or­szágok közé tartozott több, mint egymillió halottjával, elhurcolt, szétszóródott la­kosságával. És gyászolni­, nem lehe­tett, síremléket állítani nem szabadott. Kivívott szabad­ságunkkal több, mint négy évtized után emlékezhetünk halottatokra.­­Meg kell­­be­csülnünk ezt a szabadságot, hisz déli határaink mentén újra pusztít az őrület. Nyu­galmunk, békéink megő­rzése fontos kell legyen, akkor ta­lán bízhatunk abban, hogy a béke a nyugalom belső vi­lágunkba is eljön végre. Ha­lottatok ezért is áldozták életüket — emlékeztetett Für La­jog­ az emlékmű ava­tásán, melyet leleplezése után Gyulay Endre megyés püspök és Kádár Ferenc re­formátus esperes szentelt fel. Az emlékműnél — előteré­ben az áldozatokat, a hábo­rú borzalmait­­ jelképező szoboralakkal, háttérben a kisteleki áldozatok kőbe vé­sett neveivel — a város la­kói, a hozzzátartozók, a po­litikai és társadalmi szervek képviselői helyezték el ko­szorúikat. T. E. Für Lajos avatta a II. világháború áldozatainak kisteleki emlékművét Aratott a halál (Fotó: Piartner József) A zseni átlagember Minő szerencse, ha az em­bernek rádiós ébresztőórája van. A XX. század végének nagy találmányát éjszaka beprogramozza ,és reggel va­lamely­ rádióadó műsorára ébred, így történt ez tegnap is. Mintha holmi lidérces álomból riaszttotak volna, úgy ért a Kossuth adó hangja. A kilencórás hírek utolsó hangjait lágy zongo­raszó váltotta fel, nem­­kö­zépiskolás fokon”. Kocsis Zoltán ült'a'billentyűk mö­­gött, majd vele beszélgetett a rádió riportere. A gyer­mekkori élményekről. A vi­lághírű zongoraművész ke­rült minden allűrt, nem­ vett fel különféle pózokat'.'-s'ami­­kor a riporterhölgy erre ve­zette volna, határozottan és erélyesen visszautasította. Kocsis mondta, hogy átlag­embernek tekinti magát. Ezen nem kell csodálkozni, ez nem álszerénység,, nem attitűd. Neki már csak-csak elhinném, hogy Kocsis Zol­tán pusztán egy, közülünk, csak az a baj, hogy a nem­­kocsiszoltánokról nehéz el­hinni a kocsisi értelemben vett átlagságukat. A riporter persze lecsapott e mondatra, s azon nyom­ban Thomas Mann hőséhez, Tonio Krögerhez hasonlítot­ta a billentyűk virtuóz kirá­lyát. De a művész nem hagyta magát, nem szőke és kékszemű, hanem barna és szürkeszemű. Majd arról vallott, hogy a betűvetésre és az olvasásra három és fél éves korában megtanították, de az első igazán komoly gyerekkori olvasmányélmé­nye a Bóbita. ..Majd elkez­dett beszélni Bulgakov zse­niális regényéről, a Mester és Margaritáról (vajon hol vannak azok az átlagembe­rek, kik erről így tudnának beszélni?), hangsúlyozván irodalmi ismereteinek hiá­nyosságát. Jó volt hallgatni Kocsis Zoltánt, hiszen az utóbbi időben újból politikai állás­­foglalásokat tevő művész most emberként, mi több magánemberként tárulkozott ki Magyarország előtt. Hi­szem, hogy az ő feladata ez: játszani és mesélni. A poli-­ tikai sokkal­ bcsmányabb do­log annál, hogy Kocsis Zol­tán belekeveredjék. A­­ ­ paso - VÁLASZLE­VELEZŐLAP ^Belföldre bérmentesítés £ • j nélkül feladható t t-­ Az esedékes díjat a £„• . c ; - : v S . j Délvilág Rt fizeti r J§§§ POSTAHIVATALNAK HELYBEN (F)élek A­ggodalommal hallgatom a rádió híradásait félóráról félórára. Szo­rít a rpellkasom, amikor­­végigné­zem a ..Panorámában azt, hogy miként­­'terelik össze a vajdasági magyarokat a horvátországi frontokra — kartácsgyűj­tőnek szánva őket, s azt is, hogy Romá­niában hogy gyalázzák a kétmillió ma­gyart, a székelyeket, és bennünket, ma­gyarországi magyarokat. Aggódom, hogy el ne kapjon bennünket a jogos hév, nehogy „kocsmai diplomá­ciával” (pofonért pofont) válaszoljunk Barcsra, nehogy elveszítsük önuralmun­­­kat ebben a provokációkkal teli Kárpát­medencében, mert akkor kitör a pokol. Hál’ Istennek nem éltem még a két vi­lágégés idejére.Sfl-ban nem tudtam, még az eszemrel."fegyvert az úttörő lovasver­senyeken fogtam csak a kezemmé Sílra nem kellett fáznom, éheznem, és nem tudom, mi az: rettegni szeretteim életé­ért. Nem is akarom tapasztalni. Aggódom, de bízom benne, hogy a kö­rülöttünk levő káoszban — legalább egy­szer a magyar történelemben — higgad­tak leszünk. Remélem, hogy kimaradunk — az ugyan magyarokat sértő, de mégis a szomszédainkra tartozó háborúból és belpolitikai harcokból. Hiszem, mert aka­rom hinni, hogy higgadtságunk megvéd bennünket. Szeretnék békében élni, dol­gozni, így tudni, hogy..a holnapom az én kezemben vajf£hogy mit építek, az nem dől össze kártyavárként, hogy amit most teszek, abból a még csak reményeimben létező unokáimnak is haszna lesz. Félek mégis. Félek, mert a múlt héten egyik délután fölhívott a lányom barát­nőjének édesanyja Gyuláról, hogy tegyem föl az első vonatra a kislányát, mert azt hallotta a rádióban, hogy nagy balhé van Pesten, s hogy Szegedet is blokád alá vették. Hiába bizonygattam, hogy nincs, lázadás a fővárosban, s hogy nyugalom van Szegeden, csak akkor hitte el, ami­kor­ megnéztem a rádióújságot, és kide­rült, hogy ő a tavalyi taxisblokádról ké­szült dokumentumműsort hallgatta. Jót nevettünk, de utána elgondolkodtam, hogy miért hitte el, hogy mostani történések­ről van szó. Hát persze! Most is szólnak benzináremelésről a hírek, most is elé­gedetlenek az emberek, most is nagy (ha nem nagyobb) a társadalmi elégedetlen­ség. Évek óta mondogatom, hogy Ma­gyarországon nem lesz még egyszer fegy­veres fölkelés, mert az embereknek már túl sok a veszítenivalójuk. Megingott szilárd véleményem. Sajnos, eljutottunk odáig a piacgazdaságra való áttérésben, hogy lassan nem lesz mit félteniük, hi­szen vagy kifizetik a számlákat (ha még van fizetést adó munkahelyük), és nem esznek, nem öltöznek, vagy halmoználk az adósságokat, de legalább vegetálnak. Az életükön­­és a nyomorúságukon kívül mit lehet tőlük elvenni? Félek, mert egy rendőr haverom azt mondta­­— amikor megkérdeztem­­ tőle, hogy fölkészültek-e a déli határ esetleges védelmére —, hogy a határon belül sok­kal nagyobb gondok vannak. A demok­­■ fácia jegyében és a pénzszűkére­­hivat­kozva a rendőrséget anyagilag gúzsba kö­tötte a költségvetés, illetve a kormány, közben pedig egyre szaporodnak az erő­szakos bűncselekmények. A társadalmi „haladás” következtében nincs biztonság­ban az, akinek­ van, hisz mind többen és ■többen vannak­ azok, akiknek nincs. Olyanok is bűnözővé válnak, akiket a kétségbeesés kerget a tolvajjá, rablóvá válás útjára, pedig ha munkából megél­hetnének, nem törnének föl ennyien üz­leteket, autókat, nem szaggatnának le védtelen nőkről­ arany ékszereket, nem ölnének brutálisan gyönge k özegeket né­hány száz -egy ezer forintért. Tisztessé­ges megélhetést kellene mindenkinek,­­biz­tosítani, hiszen­ ki szeret a „hűvösön” ülni? Félek, mert a híradásokban az utóbbi napokban állandóan Torgyán és Antall egzisztenciális, becsületbéli hadakozásá­nak fejleményeit hallom, s még most sem azt (pedig már de régóta várjuk), hogy az­­új kormány munkahelyeket teremt, azt sem, hogy a Parlament elé új, meg­­bízható, közmegelégedést kiváltó törvény­­tervezeteket terjesztenették elő. Olvasom, hogy pénzügyminiszterünk (állítólag) vál­lalkozásbarát adórendszerét, úgy tűnik, megbuktatja a minisztériumi konzervatív, mindenáron pénzt kicsikarni akaró bürok­rata apparátus. Az is igaz, hogy a­­­ j­elen­­legi szabályok szerint nem a kisembert segítik vállalkozni, a saját lábán megélni, hanem a tehetőseket. Ez utóbbiakat nem ítélem el, viszont sajnálom azokat, akik­ről eddig számukra kötelező módon­­gon­doskodott az állam, most meg — elvetve a paternalista szemléletet — könyörtele­nül sorsukra hagyják őket. Félek, hogy ha sokáig tart az Ország­házban ez a demokratikus cirkuszi játék, akkor nekünk nem a szerbektől, nem a románoktól, és nem a szlovákoktól, ha­nem a magyaroktól, tehát saját magunk­tól kell félnünk. Azoktól a sokaktól, akik másfél-két év alatt másodrendűekké vál­tak saját hazájukban. F­élek, bár néhányan igyekeznek megnyugtatni, hogy félelmeim amolyan női érzelmek; nem olyan sötét a helyzet, mint amilyennek látom. Csakhogy én fafejű vagyok, azt hiszem el, amit látok. És ne akarjon engem meg­nyugtatni senki, hogy nincsenek boszor­kányok, sárkányok­­ és rritmusok, mert nem vagyok már gyerek, és mert én az­ emberektől és az embertelenségtől félek. MEGYERI VALÉRIA w #

Next