Egyesült protestáns gimnázium, Rimaszombat, 1865
EGY ÖREG TANÁR NAPLÓJÁBÓL a nem is vesszük egész általánosságában Goethének azon mondatát, hogy az embert — a siker biztos reményében — csak hét éves koráig nevelhetni, mégsem tagadhatni, hogy Cicero állítása szerint : „tenacissimi sumus eorum, quae rudibus annis percepimus.“ Az ember gondolkozásán sokat változtathatnak a külső körülmények, lesimíthatja, sót letörölheti emlékezete táblájáról az első benyomásokat az idő, kivált ha higgadt megfontolás, józan belátás és az akarat szilárdsága is hozzájárul, mégis az irány, melyet az első nevelés adott neki, egész életén keresztül jelentékeny tényező gyanánt nyilatkozik. Valamint az ügyes kertész kezében könnyedén hajlik és a kívánt irányban fejlődik azon gyenge növény, mely fejlődésének utóbbi megállapodottakészakában inkább törik, mintsem az idomító kéz fáradozásának engedne; úgy az embernevelés terén is, még fejlődése legelső korában a kisded környezetét utánozva s a vele érintkező egyének beszédét, gondolkozás — és cselekvésmódját elsajátítva képződik, minden jelenet szó telt eleven nyomokat hagyván rugékony szellemében, — a későbbi életkor éveiben, amint önállósága szilárdul, észrevehetőleg kisebbedül a befolyás, melyet külsőleg gyakorolhatni nevelésére. A gyermekkor első éveiben az ébredő lelki tehetségek fogékonysága erősebb, az érzékek által a tapasztalásból felvett benyomások tartósabbak, mint az embri élet későbbi szakában. A mindennapi tapasztalás bizonyítja, hogy elaggott korukban az emberek rendszerint hivebben emlékeznek vissza a távolabb eső gyermekkornak, mint legközelebb múlt éveiknek élményeire. Ma az igaz, úgy igen természetes, hogy a nevelés és kiképezés a kisded ezen első éveit igyekezzék a maga érdekében minél czélszerűbben felhasználni s a serdülő nemzedéknél a nevelés végczélját addig biztosítani, mig annak tényezői önhatalmunkban és mintegy rendelkezésünkre kínálkozólag állanak. Nem állítom, hogy a kisdedet azon korában, midőn minden foglalkozása kedvtöltésből, mulatságból, játékból áll, szellemfárasztó komoly dolgokkal kellene a későbbi tanuláshoz szoktatni; sőt ellenkezőleg azt állítom a költővel, hogy „minden kornak van istene“ s hogy a gyermekbarát érzelmekből ki nem verkőzött nevelőnek jól esik szemlélnie, ha a gyermek aprólékos játékai közt eleven vidor természetű, sőt ha olykor gondtalan kedvcsapongásában pajkos is tud lenni. A komor véralkatú, magába zárkózott s minden testi és szellemi rugékonyságot nélkülöző gyermek már magatartásánál fogva is, bizonyosságot nyújt az iránt, hogy vagy természeténél fogva beteges, vagy a bánásmód, mely kifejlődésére alkalmaztatott, el volt hibázva. A természetet és annak becses adományait nem lényegükben átidomítani és újra teremteni, hanem okszerű felfogás, bölcs tapintat, bizalmat ébresztő közeledés által úgy vezetni, fejleszteni és erősíteni, lehet a józan elveken nyugvó nevelés feladata, hogy az ember ne önmagából kiemelve s mintegy mesterkélten összetákolt világba helyezve, hanem saját természeti tehetségeinek alapján fejlődve és kimivelve, lépjen ki a világba és folytassa életpályáját. A szülő és a nevelő, vagyis a szülő mint nevelő, hasonlítson a drágakövet csiszoló művészhez, ki a kezében levő, bár még eredeti durvaságában jelentéktelennek látszó kincsének külsejét, annak természete, alkata is jövendő rendeltetése szerint idomítja.