Rock Révkalauz, 1986 (3. szám)

1986 / 3. szám

IFJÚSÁGI RENDEZŐ IRODA .. így lettem bolond­. Pályafutásodat annak idején a „Ki vagyok én?" kárdás folyatásával kezd­­ted. Nyolc év távlatából van-e már válasz? - Erre a kérdésre keresi min­denki a választ egész életében. Ám a felelet sohasem pontos, csupán az önismeret valamelyik stációját jelzi a kálváriában. Csupán állapotokat tudtam megragadni. Furcsa tükrökbe bámultam, és legtöbbször torz vigyorokat láttam mosoly he­lyett. De fontosabb dolgok is vannak az önmeghatározásnál. Az embert néha üldözi a világ és sokszor üldözi saját maga. Nagyon kínos és komikus, ami­kor rájössz, saját magad elől menekülsz. Hová futsz, fiú? Mi lesz, ha odaérsz? Ezt a 8 évet nem kizárólag fontos és hasznos dolgokkal töltöttem el. Könnyű lenne idéz­getni, hatásos szlogeneket ta­lálni: „.. .Nem vagyok rend­őr,... nem vagyok színész ... nem vagyok író...", vagy ... Másoknak hajtok, mások hajtanak..." az meg egyene­sen bombasztikusan hatna, mindenből kiragadva: „... SZE­LEP VAGYOK AZ ORSZÁG FE­NEKÉN." Mindegyikben van igazság, mert nem rólam szól, hanem ró­lunk. És nem az „én" a fontos. Maga a „Ki vagyok én?" - egy játék és vigyorgó válasz az egyik Mesternek, aki tulajdon­képpen a manézsba lökött. Bak­­sa Soós János indított el a pá­lyán. Ő kérdezi az „Elszállt egy hajó" végén: „Mondd meg, mi vagyok? Mondd meg, ki vagyok én?" Az én válaszom nem pontos. Eddig ennyire futotta. De „.. .nekem sosem volt szár­nyam, maradtam itthon to­vább." Dolgoztam és dolgozom. Ez, azt hiszem a legtöbb. Emberi munkám van. Írtam és eljátszot­tam a dalokat és ezekben va­gyok. Első kislemezedet ezzel a szöveggel dedikáltad ne­kem: „Én csak egy táncos­komikus vagyok. ” Furcsa fintor, keserű állásfoglalás a saját szerepedet illetően. Hát igen ez 79-ben volt. A Pi­ramis „becsület-korszaka” és a Nagy Feró próféciái közepette ez egy jó vicc volt. Tudtam, hogy sem a világot, sem a közízlést nem tudom megváltoztatni. Végül is igazam lett, nem? Nem vagyok harcos, se kato­na. Nem háborúzok a diszkók ellen, sőt, ha megütnek, már nem ütök vissza. Bohóc vagyok, csak nem elég jó bohóc. De igyekszem fejlődni. Van re­mény, mivel későn érő típus va­gyok. A lényeg nem változott meg. Talán mágis, valami vál­tozott. A „ Vadászat” udvari bolondja, vagy az „Esztrád” komádiája mégiscsak böl­­csebb, mint a hetvenes évek fordulójának „sztárfa­ló sztárja", a Rolling Stones felesküdött lovagja. Annyira furcsa most is eze­ket az újságírók kreálta címeket lereagálni. A „Rolling Stones felesküdött lovagja"­­ megint egy harcos szerep. Megcsinál­tam ezt a Stones-dolgot. A da­lokat magyarul, meg a könyvet. Belülről éreztem így. De ennek semmi köze sincs semmiféle harchoz, nem a diszkók ellen csináltam. Jim Morrisont és Allen Gins­berget is szolgálom. És József Attilát. Nem azért, hogy legyőz­zem a Szikora Robit, vagy elve­gyem az Első Emelet kenyerét. Jó, a Piramist megettük. A Beatrice és mi, ezt nem lehet letagadni. Az háború volt, ké­mekkel és besúgókkal kezdték, én meg, mint egy hülye kóbor­lovag, szemből nekirohantam. Som mindenkit ki akart nyírni, az Omegát, a P. Mobilt, min­denkit. Most hol van, nem tu­dod? Érdemes volt, azt hiszed? De vissza kellett ütni, akkor így éreztem. Nem érte meg. Meg­bántottam vétleneket is. Nagy hiba volt, de nem is­métlődött meg soha. A céltábla nem lő vissza. Ez még nem böl­csesség. Az igazi sebeket máshonnan kaptam. Nem hagytak dolgozni. Kitiltottak a tévéből, a sajtóból, az Interkoncertnél feketelistára tettek. Volt úgy, hogy 11:9-re ki­kaptunk a Beatricétől. Ők 11 megyéből voltak kitiltva, mi csak kilencből. Feljelentettek, feljelentgettek, ahol csak szo­kás. Én meg őrjöngtem és egye­dül maradtam, a saját hibám­ból. Nehezen viseltem a szeny­­nyáradatot, de végül is túlélte a zenekar és túléltem én is. Megszoktam ezt is, ez még nem bölcsesség. Ezekben az években - nemcsak zenésztársaid, de nemzedéked tagjai is - so­kan feladták az álmokat a hiteket. Te miért nem törtél meg? Nem álmodtunk mi már rég­óta. Én akkor kezdtem zenélni - 33 éves voltam - amikor nemze­dékem már elzálogosította az életét. Pont a kritikus pillanat­ban vágtam bele a rock and roll-ba. Mások - Nyugaton - ilyenkor csinálják meg az első „come back"-jüket. Az összevissza csavargás két évtizede után végre azt csinál­tam, amit akartam, és nem azt, ahová mások, vagy a társada­lom lökött. Ha a hatvanas évek vége nem tört össze, miért bo­rultam volna meg 10 évvel ké­sőbb, álmok nélkül? Technikai értelemben a kö­zönség szeretete jelentette a legnagyobb segítséget. Évente 180-200 koncertet csinálhattunk akkoriban. Valóban százezrek­nek játszottunk. Nem tudom, hogyan bírta volna más pl. a Kopaszkutya nagylemez betiltását, vagy a sok rendőrségi cirkuszt, de vol­tak, akiknek nehezebb volt. Aka­ratlanul is sokat segített a Beat­rice, akik közül ott settenkedett egy-két nagy szarkeverő értel­miségi. Bele is hajtották őket a bajba, aztán ők persze, kiléptek. A Beatrice pedig belebukott. De így mi megúsztuk, mivel a mi dalainkba őrmesteri szinten nem lehetett belekötni. Ez volt az az időszak, ami­kor a Hobo Blues Band is mint „fekete bárány” vált ismertté.­­ Az ismétlődő újságírói címke. Nem is tudom, ki találta ki? Mindenesetre jó vicc. Bili, Nagy Feró meg én mint bárá­nyok. Jó, a Schuster Lóránt ele­ve farkas, de akkor is teljes a képzavar. Jön Arató András, a diszkópé egy farkósbottal, ő a pásztor. Túl sokan voltunk ugyanab­ban a mesében. De igazi nép­mese volt. Sehol a Nagymama és Piroska, a hét törpe valahol a bányában lehetett, Micimackó pedig nem szerette a szalonna­szagot. A „fekete bárányságot" hamarosan követte a „ko­­paszkutyaság". Filmezés, nagylemez, elismerés. A ki­tagadott zenekarból, ha nem is kedvenc, de sztárstá­tuszba sorolt elismert együttes lett Hogyan? Ezzel a filmmel is csak balhé­kat zúdítottunk a nyakunkba. Egyrészt a forgatás befejezése után nézeteltéréseink voltak a rendezővel és jobbkezével. Mi­vel a film nem abba az irányba ment el, amit mi előzetesen vár­tunk tőle. Ez csalódást jelent még ma is. Csinálni sokkal jobb volt, mint nézni. Másrészt nagy harc folyt a film bemutatásáért is, amit mi egy egész estét betöltő műsor­ral próbáltunk támogatni. Ezt a show-t végigvittük az országon. És harmadsorban kitartot­tunk a nagylemez eredeti szö­vegei mellett, nem írtuk át a számokat, így az anyag mind­máig nem jelent meg. Ez lett volna a második nagylemezünk (1981). Maga a „kopaszkutyaság" pedig társadalomkritikájának és éles humorának pozitívumai el­lenére csak egy filmszerep és nem több volt számunkra. Bár a film alapját elsősorban a mi ko­rábbi dalaink koncepciója jelen­tette. - Ki vagyok én?; Édes Ott­hon, Kőbánya Blues - ezért ez nem volt teljesen idegen, mégis úgy érzem, hogy túl sokáig kel­lett magunkkal cipelnünk ennek a filmnek az utóhatását. Ugyan­is a közönség nagy része azt hitte, hogy a film a HBB törté­netét mutatja be. A Kopaszku­tya nem a mi sztorink. Elfogadottá pedig a közön­ség­ kitartó érdeklődése és az a tény tett bennünket, hogy az el­ső két nagylemezünk aranyle­mez lett. Az említett sikerek elle­nére úgy érzem, hogy a HBB harmadik lemeze (Még Élünk!)­­ után mágis, egy válsággal összefüggő váltás volt a zenekar életében. Ez a „válságprobléma” is annyira külsődleges. A HBB rengeteget dolgozott az évek alatt, melynek sajtóvisszhangja nem volt. De az, hogy valakiről ebben a szerencsétlen magyar popsajtóban nem írnak, az nem azt jelenti, hogy nincs. A banda dolgozott, de a ban­dán belül nem mindenki egyfor­mán. Ez és a siker okozta egye­seknél a problémát. Pénz pedig nem volt. Hét éven át nem kaptunk előadói jogdíjat, külföldre sem mehet­tünk. A befektetett munka anyagilag nem térült meg, mi­vel a koncertgázsik nevetsége­sen alacsonyak voltak. Sokan jöttek és sokan mentek. A „Még Élünk" a legkisebb példányszámban eladott leme­zünk. A mindmáig érvényes ter­jesztési problémákon túl is ért­hető, miért nem fogyott úgy, ahogy azt vártuk. Túlságosan apokaliptikus és pesszimista dalsorozat ez az al­bum. Annyira, hogy azt alig le­het hallgatva elviselni. Ennek el­lenére jó, hogy megcsináltuk. Tükrözi az akkori állapotokat. Persze, ma sem jobb a helyzet, csak akkor már megtanultuk el­viselni. A külső és belső világ egy­szerre volt fekete, így ez egy fe­kete lemez lett, ha nem is né­ger. A HBB közönsége mindig is sokrétű volt de tömegbá­zisát a „fekete bárány" és a „ kopaszkutya ” időszakban elsősorban tizenévesek ad­ták, akik a felnőtt korba ér­kezéssel fokozatosan elma­radoztak a zenekar mellől. Én úgy gondolom, hogy a HBB dolgaira mindig is az egykori „beatnemze­dék"-nek kellett volna oda­figyelni. De hová lett ez a nemzedék, s egyáltalán be­szélhetünk-e nemzedékről? Ma is vannak a koncerteken 13-14 évesek is. Ma a Mókus őrs inkább Dolly Rollra jár vagy Első Emeletre, nem a földszint­­­­re vagy a föld alá. Az én nemze­dékem elsősorban gyermekein­­ keresztül kapcsolódik a műfaj­hoz, elviszik a kicsiket Koncz Zsuzsához, hogy hallják a Mici­­mackót. A „Mesél az erdő" egy teljesen más világ. Sokuknak a HBB egy „csöve­szenekar". Az igazi felnőtt blu­­esrajongók pedig lenézik a tini­ket. „Ugyan, Hobókám, ezek a pisisek mit tudnak a Tobacco Roadról?" - mondják, és csak ritkán jönnek el. Felnőttünk, és mi lett velünk? Nehogy azt higgye valaki, hogy győztünk. Vagy, hogy én győz­tem. Nemzedékem? Már az is egy nagy dolog, hogy nemzedék voltunk. Gondolom, az utánunk következők is azok. Mi nem akartunk apáinkra hasonlítani, érthető, nem? Azt hiszem, a mi fiaink sem akarnak ránk hason­lítani, remélem megtagadni nem fognak. Egy biztos, mi sem voltunk NAGYOK. És hogy én is egy „nagy öreg" vagyok, vagy az egyik „utolsó mohikán"? Nézz meg engem pénteken délelőtt a nyugdíjasok tévémű­sorában! Lassan odavaló va­gyok. A hatvanas éveimben presszókban énekelem majd a Közép-európai hobo bluest, vagy a Hajtok dalát. Öllé. Bölcsesség? Türelem? Mi kö­ze ennek a rock and rollhoz? En­nek ellenére elmegyek a nyug­díjasklubba és válaszolok a kér­déseikre. Bárkinek a kérdéseire válaszolok. Ez a dolgom. „ Remélem, a sírban fekszem, Mielőtt még megöregszem." - ezt énekelte a Who 1965-ben, „My Generation" cím alatt. Az én nemzedékem, Pete Townsend (The Who) ma is játszik. Mick Jagger 40 éves korában röhögve énekelte a Satisfaction-t, és már látom magam előtt, ahogy az ezred­forduló szilveszteri műsorában 8 milliárd néző előtt rángatja annak az üzekedő szuka, Tina Turner bugyiját. Hát a mi nemzedékünk lerán­gatja, ha kell. De már nem is nagyon kell. Ezt értük el és ez nem kevés. Ugyanis nem öltünk meg senkit, vért nem ontottunk, mert szerencsére nem kellett. Egyébként bevallom, tartoz­­­zom a nemzedékemnek egy könyvvel, ami felnövekedésünk­ről és a zenével való találkozá­­­­sunkról szól. Futok is évek óta előre. Szóval nem tartod győz­tesnek magad? Nem, csupán túlélőnek. És még mindig nem roppantam össze. Nem érinti-e az alkotó­munkát a tagcserék soroza­ta?­­ Nem, 1985-ig a dalokat ketten írtuk Egonnal. Most Fuchs Laci és Tóth Janó is be­szállt, olvashatod a borítón. Szegény Döme viszont csak egy dobos. Neki az „előnyös testtartás" marad. De remélem, ő azért marad! Amin keresztülmentünk, nem irányváltoztatás vagy pál­­fordulás. Erősen kanyarodni csak a „Kopaszkutya" után kel­lett. Az egész HBB-pályafutás egy olyan folyamatos mozgás, vagy ámokfutás? Most a nyalókák állnak a te­tőn, mint azelőtt az őszinte­ kő­kemények. De mi volt, mi van és mi lesz a blues-zal? Nem a néger blues-zal, nem az angol blues-zal, hanem a mi blue­­sunkkal? Ami rajtunk múlik, megtesszük. Nem a szerző a fontos, hanem a dal. Legyen meg mindenkinek a maga blue­­sa. A blues olyan, mint Te vagy. Nem Te csinálod a bluest, ha megtaláltad, hanem ő téged. Rohadt dolog. Nincs menek­vés. Aki bluest játszik, teljesen kiadja magát. A HBB klubkö­zönsége a 8 év alatt lényegesen többet megtudott a zenekarról, mint amennyit mi szerettünk volna elárulni. Az emberek esté­ről estére végignézik, hogy megdöglesz. Mert beledöglesz. Vagy abba, hogy összejön, vagy abba, hogy nem. Mint a szere­lem. Gyalázatosan nehéz dolog bluest játszani zenekarban. Most öten vagyunk, de hogy mindenki ugyanott kezdje az es­tét, ahol a másik, és ugyanott fejezze is be, majdnem lehetet­lennek látszik hét órakor. Gyere el, nézz meg minket 11 után! Szerintem ezt nem bírták azok a fiúk, akik ma nincsenek velünk. Nem bírták, vagy egy­szerűen nem vették észre. És most olyan egyszerű lenne bán­tani őket. Pedig nem történt semmi más, csak valami nem sikerült. Hogy ki volt a hibás? Nem a blues. Sose játssz együtt olyan em­berekkel, akinek nem ismered a feleségét és a gyerekeit! Ezek a népek, akik most a HBB-ben vannak, családos fér­fiak. Sokat játszunk egymás gyerekeivel. Minden HBB-gye­­reknek a könyökén jön ki a kö­vetkező duma: „Nagyon vi­gyázz, mert felmegyek hozzátok és tisztességesen elkaplak!" Fejből tudom, melyiknek hánya­sa van magatartásból és orosz­ból. Középkorú bluesjátékosok bandája vagyunk. A legfiata­labb 33 éves, az agg ripacs 41. Régen is egy kör volt a ban­da. De az ádlón túl egyedül áll­tam és mosolyogva néztem át a másik oldalra. Bili, vagy Pálmai Zoli visszanevetett. Szerettük egymást. Bili hogy­ tudott ne­vetni a szamócasapkával a fe­jén ... Most is egy körön belül ál­lunk, de nincs középen válasz­tóvonal. „Mindenki benn van? Mindenki benn van? Az előadás kezdődik nyomban." .. A suliból ki­rúgtak, az élet elém állt. Nem került el a baj és senki sem sajnált. A főnököm utált, de a lánya bizta­tott. Bár ő se nagyon hitte, hogy Mick Jagger vagyok .. MINDENKI SZTÁR- ROCK RÉVKALAUZ

Next