Rock Révkalauz, 1986 (3. szám)
1986 / 3. szám
IFJÚSÁGI RENDEZŐ IRODA .. így lettem bolond. Pályafutásodat annak idején a „Ki vagyok én?" kárdás folyatásával kezdted. Nyolc év távlatából van-e már válasz? - Erre a kérdésre keresi mindenki a választ egész életében. Ám a felelet sohasem pontos, csupán az önismeret valamelyik stációját jelzi a kálváriában. Csupán állapotokat tudtam megragadni. Furcsa tükrökbe bámultam, és legtöbbször torz vigyorokat láttam mosoly helyett. De fontosabb dolgok is vannak az önmeghatározásnál. Az embert néha üldözi a világ és sokszor üldözi saját maga. Nagyon kínos és komikus, amikor rájössz, saját magad elől menekülsz. Hová futsz, fiú? Mi lesz, ha odaérsz? Ezt a 8 évet nem kizárólag fontos és hasznos dolgokkal töltöttem el. Könnyű lenne idézgetni, hatásos szlogeneket találni: „.. .Nem vagyok rendőr,... nem vagyok színész ... nem vagyok író...", vagy ... Másoknak hajtok, mások hajtanak..." az meg egyenesen bombasztikusan hatna, mindenből kiragadva: „... SZELEP VAGYOK AZ ORSZÁG FENEKÉN." Mindegyikben van igazság, mert nem rólam szól, hanem rólunk. És nem az „én" a fontos. Maga a „Ki vagyok én?" - egy játék és vigyorgó válasz az egyik Mesternek, aki tulajdonképpen a manézsba lökött. Baksa Soós János indított el a pályán. Ő kérdezi az „Elszállt egy hajó" végén: „Mondd meg, mi vagyok? Mondd meg, ki vagyok én?" Az én válaszom nem pontos. Eddig ennyire futotta. De „.. .nekem sosem volt szárnyam, maradtam itthon tovább." Dolgoztam és dolgozom. Ez, azt hiszem a legtöbb. Emberi munkám van. Írtam és eljátszottam a dalokat és ezekben vagyok. Első kislemezedet ezzel a szöveggel dedikáltad nekem: „Én csak egy táncoskomikus vagyok. ” Furcsa fintor, keserű állásfoglalás a saját szerepedet illetően. Hát igen ez 79-ben volt. A Piramis „becsület-korszaka” és a Nagy Feró próféciái közepette ez egy jó vicc volt. Tudtam, hogy sem a világot, sem a közízlést nem tudom megváltoztatni. Végül is igazam lett, nem? Nem vagyok harcos, se katona. Nem háborúzok a diszkók ellen, sőt, ha megütnek, már nem ütök vissza. Bohóc vagyok, csak nem elég jó bohóc. De igyekszem fejlődni. Van remény, mivel későn érő típus vagyok. A lényeg nem változott meg. Talán mágis, valami változott. A „ Vadászat” udvari bolondja, vagy az „Esztrád” komádiája mégiscsak bölcsebb, mint a hetvenes évek fordulójának „sztárfaló sztárja", a Rolling Stones felesküdött lovagja. Annyira furcsa most is ezeket az újságírók kreálta címeket lereagálni. A „Rolling Stones felesküdött lovagja" megint egy harcos szerep. Megcsináltam ezt a Stones-dolgot. A dalokat magyarul, meg a könyvet. Belülről éreztem így. De ennek semmi köze sincs semmiféle harchoz, nem a diszkók ellen csináltam. Jim Morrisont és Allen Ginsberget is szolgálom. És József Attilát. Nem azért, hogy legyőzzem a Szikora Robit, vagy elvegyem az Első Emelet kenyerét. Jó, a Piramist megettük. A Beatrice és mi, ezt nem lehet letagadni. Az háború volt, kémekkel és besúgókkal kezdték, én meg, mint egy hülye kóborlovag, szemből nekirohantam. Som mindenkit ki akart nyírni, az Omegát, a P. Mobilt, mindenkit. Most hol van, nem tudod? Érdemes volt, azt hiszed? De vissza kellett ütni, akkor így éreztem. Nem érte meg. Megbántottam vétleneket is. Nagy hiba volt, de nem ismétlődött meg soha. A céltábla nem lő vissza. Ez még nem bölcsesség. Az igazi sebeket máshonnan kaptam. Nem hagytak dolgozni. Kitiltottak a tévéből, a sajtóból, az Interkoncertnél feketelistára tettek. Volt úgy, hogy 11:9-re kikaptunk a Beatricétől. Ők 11 megyéből voltak kitiltva, mi csak kilencből. Feljelentettek, feljelentgettek, ahol csak szokás. Én meg őrjöngtem és egyedül maradtam, a saját hibámból. Nehezen viseltem a szenynyáradatot, de végül is túlélte a zenekar és túléltem én is. Megszoktam ezt is, ez még nem bölcsesség. Ezekben az években - nemcsak zenésztársaid, de nemzedéked tagjai is - sokan feladták az álmokat a hiteket. Te miért nem törtél meg? Nem álmodtunk mi már régóta. Én akkor kezdtem zenélni - 33 éves voltam - amikor nemzedékem már elzálogosította az életét. Pont a kritikus pillanatban vágtam bele a rock and roll-ba. Mások - Nyugaton - ilyenkor csinálják meg az első „come back"-jüket. Az összevissza csavargás két évtizede után végre azt csináltam, amit akartam, és nem azt, ahová mások, vagy a társadalom lökött. Ha a hatvanas évek vége nem tört össze, miért borultam volna meg 10 évvel később, álmok nélkül? Technikai értelemben a közönség szeretete jelentette a legnagyobb segítséget. Évente 180-200 koncertet csinálhattunk akkoriban. Valóban százezreknek játszottunk. Nem tudom, hogyan bírta volna más pl. a Kopaszkutya nagylemez betiltását, vagy a sok rendőrségi cirkuszt, de voltak, akiknek nehezebb volt. Akaratlanul is sokat segített a Beatrice, akik közül ott settenkedett egy-két nagy szarkeverő értelmiségi. Bele is hajtották őket a bajba, aztán ők persze, kiléptek. A Beatrice pedig belebukott. De így mi megúsztuk, mivel a mi dalainkba őrmesteri szinten nem lehetett belekötni. Ez volt az az időszak, amikor a Hobo Blues Band is mint „fekete bárány” vált ismertté. Az ismétlődő újságírói címke. Nem is tudom, ki találta ki? Mindenesetre jó vicc. Bili, Nagy Feró meg én mint bárányok. Jó, a Schuster Lóránt eleve farkas, de akkor is teljes a képzavar. Jön Arató András, a diszkópé egy farkósbottal, ő a pásztor. Túl sokan voltunk ugyanabban a mesében. De igazi népmese volt. Sehol a Nagymama és Piroska, a hét törpe valahol a bányában lehetett, Micimackó pedig nem szerette a szalonnaszagot. A „fekete bárányságot" hamarosan követte a „kopaszkutyaság". Filmezés, nagylemez, elismerés. A kitagadott zenekarból, ha nem is kedvenc, de sztárstátuszba sorolt elismert együttes lett Hogyan? Ezzel a filmmel is csak balhékat zúdítottunk a nyakunkba. Egyrészt a forgatás befejezése után nézeteltéréseink voltak a rendezővel és jobbkezével. Mivel a film nem abba az irányba ment el, amit mi előzetesen vártunk tőle. Ez csalódást jelent még ma is. Csinálni sokkal jobb volt, mint nézni. Másrészt nagy harc folyt a film bemutatásáért is, amit mi egy egész estét betöltő műsorral próbáltunk támogatni. Ezt a show-t végigvittük az országon. És harmadsorban kitartottunk a nagylemez eredeti szövegei mellett, nem írtuk át a számokat, így az anyag mindmáig nem jelent meg. Ez lett volna a második nagylemezünk (1981). Maga a „kopaszkutyaság" pedig társadalomkritikájának és éles humorának pozitívumai ellenére csak egy filmszerep és nem több volt számunkra. Bár a film alapját elsősorban a mi korábbi dalaink koncepciója jelentette. - Ki vagyok én?; Édes Otthon, Kőbánya Blues - ezért ez nem volt teljesen idegen, mégis úgy érzem, hogy túl sokáig kellett magunkkal cipelnünk ennek a filmnek az utóhatását. Ugyanis a közönség nagy része azt hitte, hogy a film a HBB történetét mutatja be. A Kopaszkutya nem a mi sztorink. Elfogadottá pedig a közönség kitartó érdeklődése és az a tény tett bennünket, hogy az első két nagylemezünk aranylemez lett. Az említett sikerek ellenére úgy érzem, hogy a HBB harmadik lemeze (Még Élünk!) után mágis, egy válsággal összefüggő váltás volt a zenekar életében. Ez a „válságprobléma” is annyira külsődleges. A HBB rengeteget dolgozott az évek alatt, melynek sajtóvisszhangja nem volt. De az, hogy valakiről ebben a szerencsétlen magyar popsajtóban nem írnak, az nem azt jelenti, hogy nincs. A banda dolgozott, de a bandán belül nem mindenki egyformán. Ez és a siker okozta egyeseknél a problémát. Pénz pedig nem volt. Hét éven át nem kaptunk előadói jogdíjat, külföldre sem mehettünk. A befektetett munka anyagilag nem térült meg, mivel a koncertgázsik nevetségesen alacsonyak voltak. Sokan jöttek és sokan mentek. A „Még Élünk" a legkisebb példányszámban eladott lemezünk. A mindmáig érvényes terjesztési problémákon túl is érthető, miért nem fogyott úgy, ahogy azt vártuk. Túlságosan apokaliptikus és pesszimista dalsorozat ez az album. Annyira, hogy azt alig lehet hallgatva elviselni. Ennek ellenére jó, hogy megcsináltuk. Tükrözi az akkori állapotokat. Persze, ma sem jobb a helyzet, csak akkor már megtanultuk elviselni. A külső és belső világ egyszerre volt fekete, így ez egy fekete lemez lett, ha nem is néger. A HBB közönsége mindig is sokrétű volt de tömegbázisát a „fekete bárány" és a „ kopaszkutya ” időszakban elsősorban tizenévesek adták, akik a felnőtt korba érkezéssel fokozatosan elmaradoztak a zenekar mellől. Én úgy gondolom, hogy a HBB dolgaira mindig is az egykori „beatnemzedék"-nek kellett volna odafigyelni. De hová lett ez a nemzedék, s egyáltalán beszélhetünk-e nemzedékről? Ma is vannak a koncerteken 13-14 évesek is. Ma a Mókus őrs inkább Dolly Rollra jár vagy Első Emeletre, nem a földszintre vagy a föld alá. Az én nemzedékem elsősorban gyermekein keresztül kapcsolódik a műfajhoz, elviszik a kicsiket Koncz Zsuzsához, hogy hallják a Micimackót. A „Mesél az erdő" egy teljesen más világ. Sokuknak a HBB egy „csöveszenekar". Az igazi felnőtt bluesrajongók pedig lenézik a tiniket. „Ugyan, Hobókám, ezek a pisisek mit tudnak a Tobacco Roadról?" - mondják, és csak ritkán jönnek el. Felnőttünk, és mi lett velünk? Nehogy azt higgye valaki, hogy győztünk. Vagy, hogy én győztem. Nemzedékem? Már az is egy nagy dolog, hogy nemzedék voltunk. Gondolom, az utánunk következők is azok. Mi nem akartunk apáinkra hasonlítani, érthető, nem? Azt hiszem, a mi fiaink sem akarnak ránk hasonlítani, remélem megtagadni nem fognak. Egy biztos, mi sem voltunk NAGYOK. És hogy én is egy „nagy öreg" vagyok, vagy az egyik „utolsó mohikán"? Nézz meg engem pénteken délelőtt a nyugdíjasok tévéműsorában! Lassan odavaló vagyok. A hatvanas éveimben presszókban énekelem majd a Közép-európai hobo bluest, vagy a Hajtok dalát. Öllé. Bölcsesség? Türelem? Mi köze ennek a rock and rollhoz? Ennek ellenére elmegyek a nyugdíjasklubba és válaszolok a kérdéseikre. Bárkinek a kérdéseire válaszolok. Ez a dolgom. „ Remélem, a sírban fekszem, Mielőtt még megöregszem." - ezt énekelte a Who 1965-ben, „My Generation" cím alatt. Az én nemzedékem, Pete Townsend (The Who) ma is játszik. Mick Jagger 40 éves korában röhögve énekelte a Satisfaction-t, és már látom magam előtt, ahogy az ezredforduló szilveszteri műsorában 8 milliárd néző előtt rángatja annak az üzekedő szuka, Tina Turner bugyiját. Hát a mi nemzedékünk lerángatja, ha kell. De már nem is nagyon kell. Ezt értük el és ez nem kevés. Ugyanis nem öltünk meg senkit, vért nem ontottunk, mert szerencsére nem kellett. Egyébként bevallom, tartozzom a nemzedékemnek egy könyvvel, ami felnövekedésünkről és a zenével való találkozásunkról szól. Futok is évek óta előre. Szóval nem tartod győztesnek magad? Nem, csupán túlélőnek. És még mindig nem roppantam össze. Nem érinti-e az alkotómunkát a tagcserék sorozata? Nem, 1985-ig a dalokat ketten írtuk Egonnal. Most Fuchs Laci és Tóth Janó is beszállt, olvashatod a borítón. Szegény Döme viszont csak egy dobos. Neki az „előnyös testtartás" marad. De remélem, ő azért marad! Amin keresztülmentünk, nem irányváltoztatás vagy pálfordulás. Erősen kanyarodni csak a „Kopaszkutya" után kellett. Az egész HBB-pályafutás egy olyan folyamatos mozgás, vagy ámokfutás? Most a nyalókák állnak a tetőn, mint azelőtt az őszinte kőkemények. De mi volt, mi van és mi lesz a blues-zal? Nem a néger blues-zal, nem az angol blues-zal, hanem a mi bluesunkkal? Ami rajtunk múlik, megtesszük. Nem a szerző a fontos, hanem a dal. Legyen meg mindenkinek a maga bluesa. A blues olyan, mint Te vagy. Nem Te csinálod a bluest, ha megtaláltad, hanem ő téged. Rohadt dolog. Nincs menekvés. Aki bluest játszik, teljesen kiadja magát. A HBB klubközönsége a 8 év alatt lényegesen többet megtudott a zenekarról, mint amennyit mi szerettünk volna elárulni. Az emberek estéről estére végignézik, hogy megdöglesz. Mert beledöglesz. Vagy abba, hogy összejön, vagy abba, hogy nem. Mint a szerelem. Gyalázatosan nehéz dolog bluest játszani zenekarban. Most öten vagyunk, de hogy mindenki ugyanott kezdje az estét, ahol a másik, és ugyanott fejezze is be, majdnem lehetetlennek látszik hét órakor. Gyere el, nézz meg minket 11 után! Szerintem ezt nem bírták azok a fiúk, akik ma nincsenek velünk. Nem bírták, vagy egyszerűen nem vették észre. És most olyan egyszerű lenne bántani őket. Pedig nem történt semmi más, csak valami nem sikerült. Hogy ki volt a hibás? Nem a blues. Sose játssz együtt olyan emberekkel, akinek nem ismered a feleségét és a gyerekeit! Ezek a népek, akik most a HBB-ben vannak, családos férfiak. Sokat játszunk egymás gyerekeivel. Minden HBB-gyereknek a könyökén jön ki a következő duma: „Nagyon vigyázz, mert felmegyek hozzátok és tisztességesen elkaplak!" Fejből tudom, melyiknek hányasa van magatartásból és oroszból. Középkorú bluesjátékosok bandája vagyunk. A legfiatalabb 33 éves, az agg ripacs 41. Régen is egy kör volt a banda. De az ádlón túl egyedül álltam és mosolyogva néztem át a másik oldalra. Bili, vagy Pálmai Zoli visszanevetett. Szerettük egymást. Bili hogy tudott nevetni a szamócasapkával a fején ... Most is egy körön belül állunk, de nincs középen választóvonal. „Mindenki benn van? Mindenki benn van? Az előadás kezdődik nyomban." .. A suliból kirúgtak, az élet elém állt. Nem került el a baj és senki sem sajnált. A főnököm utált, de a lánya biztatott. Bár ő se nagyon hitte, hogy Mick Jagger vagyok .. MINDENKI SZTÁR- ROCK RÉVKALAUZ