Romániai Magyar Szó, 1952. január (6. évfolyam, 1316-1342. szám)
1952-01-02 / 1316. szám
1952., Január 2. szerda. régi rendben a parasztok egyenként dolgoztak ősapáik módjára, elavult munkaeszközökkel, a földesurak és tőkések, a kulákok és spekulánsok javára, úgy hogy ők maguk éheztek, mások pedig gazdagodtak rajtuk. Az új, a kolhozrendszerben a parasztok közösen dolgoznak, artellmódra, modern szerszámokkal , traktorok és mezőgazdasági gépek segítségével, saját maguknak és saját kolhozaiknak, földesurak és tőkések, kulákok és spekulánsok nélkül, dolgoznak azért, hogy naprólnapra javítsák anyagi és kulturális helyzetüket. Ott, a régi rendben, a kormány burzsoá-kormány, amely a dolgozó parasztokkal szemben a gazdagokat támogatja. Itt, az uj, a kolhozrendben, a kormány munkás- és parasztkormány, amely a munkásokat és parasztokat támogatja a mindenrendű és rangú gazdagokkal szemben. A régi rend a kapitalizmushoz vezet. Az új rend — a szocializmushoz.” SZTÁLIN Nagyszerű, bölcs sztálini tanítás ez, amelynek útján a szovjet kolhozparasztság páratlan eredményt ért el az évek során. Ezt a tanítást követve tudták a szovjet kolhozparasztok napról-napra szebbé, gazdagabbá és virágzóbbá tenni kolhozukat, ezen az úton járva tudták magasabbra emelni életük és kultúrájuk színvonalát. A román dolgozó parasztság számára a Román Munkáspárt is ezt az utat jelölte ki 1949 március 3—5-én. Két év telt el azóta. A két év alatt elért eredmények fényesen bizonyítják ennek a tanításnak, ennek az útnak helyességét. Erről beszél az elmúlt két év folyamán létesült több mint ezer kollektív gazdaság sikerei, az évvégi részesedések, a hektáronkénti 25—28 mázsás búzatermések, a 32—34 mázsás árpatermések, a 680 mázsás répatermések, stb. Ezt a tanítást követve, továbbra is ezen az úton haladva, dolgozó parasztságunk törekedjék arra, hogy új, bőséges életet teremtsen magának, mindennapi alkotó munkájával hozzájáruljon a kollektív gazdaságok szervezeti és gazdasági megszilárdításához s ezáltal mezőgazdaságunk szocialista átalakításához. Évvégi számadás Akkora ünnepségre senki sem emlékszik Botfaluban, mint a „Horia-Closca-Crisan“ kollektív gazdaság évvégi elszámolása volt. Vasárnap virradóra nagy hó esett, fehérbe borította az egész falut. Csak a kollektív gazdaság házán virítottak a zászlók, mintha lángot gyújtottak volna a hó fölött. A gazdaság tagjai, férfiak, asszonyok, fiatalok, de még a gyermekek is talpig ünneplőbe sürögtek-forogtak a nagyteremben, díszítettek, csinosítottak, nehogy szégyenben maradjanak a vendégek előtt. Craciun Ecaterina vörös szalaggal fonta körül Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs képét az emelvény fölött. — Neki köszönhetünk mindent — mondta — és a Pártnak. Kilenc óra tájban gyülekezni kezdtek a vendégek. Szánkók csilingeltek, teherautók zúgtak és egyre-másra érkeztek a környékbeli kollektív gazdaságok küldöttei, a földváriak, hermányiak, vidombákiak, feketehalmiak — mintha az egész Barcaság találkozót adott volna egymásnak. Jól bebugyolálva, meleg prémkucsmákban kászolódtak le a szánokról és jókedvűen kezeltek a botfalusiakkal. Hoszszufaluból huszonöt egyénileg gazdálkodó szegény- és középparaszt jött el közöst látni. Egyikük — nagybajuszos, mosolygós öreg — csodálkozva nézett szét a feldíszített teremben. — Talán csak nem lakzira készültök? — De bizony igen, lakodalmat ünnepelünk — vágta rá nevetve az egyik fiatal kollektivista. —• Csak a lakzinál sohasem tudja az ember, hogy jól választott-e. De itt tudjuk, hogy aki a kollektív gazdaságba házasodott, az jól választott. Nevetés harsant körülöttük. Az öreg tetszéssel pödörgette a bajuszát: — Látom, a szót jól értitek itt a kollektívában. — Értjük mi a munkát is, testvér. Majd meglátod az elszámolásnál! Tíz órára már több mint 300 ember gyűlt össze. A terem zsongott, mint a méhkas rajzáskor. A községek küldöttei ismerkednek egymással és a kollektív gazdaság tagjaival. Kérdéseket tettek fel: hogy fizetett a keresztsoros vetésű búza? Szaporodik-e az állatállomány? Meg egyebeket a közös életre vonatkozóan. Csak akkor csendesültek el, amikor Marjafői Ion, az elnök megnyitotta a gyűlést és elkezdte a beszámolót a kollektív gazdaság munkájáról. Másfél éve, hogy Botfalun végigfutott a hír: 61 család a közös gazdálkodás útján indul. Az emberek úgy megbámulták őket, mintha valami különös néznivaló lett volna rajtuk. A falubeli kulákság uszított, kósza vad hírek keringtek, de a belépőket nem tudták eltántorítani elhatározásuktól. Eleinte nem volt könnyű a közös munka, akadt döccenő éppen elég, de közösen birkóztak a nehézségekkel és így sikerült, ők hatvanegyen keményen megvetették lábukat a közös talajon és úgy dolgoztak, hogy öröm volt nézni. A keresztsoros vetésű búza 28 mázsát adott hektáronként. A környékbeli dolgozó parasztok mindent láttak, nemcsak a termést, de a csoporttagok életét is, ami napról-napra könynyebb, boldogabb lett. Ma nem akad Botfaluban egyetlen becsületes dolgozó paraszt sem, aki nyíltan meg ne mondaná, hogy mennyire tetszik neki a közös gazdálkodás. S most az év végén mindenki láthatja, hogy volt értelme a munkának. Az elnök szétteregette az asztalon az évvégi zárszámolást. — Christoloveanu Gheorghe löszhaju idős paraszt lépett elő. Hatvanhét esztendő és egy nehéz élet súlya nyomja a hátát, de a munkakedve, a jövőbe vetett hite akár egy húszéves fiatalé. Mélyen ülő szeme úgy csillog ősz szemöldöke alatt, mint a tó vize a tavaszi napsütésben. Egyetlen napot sem hiányzott a munkából, ha fújt, ha esett, elsőnek érkezett minden reggel. A fiával és a lányával dolgozott. Összesen 839 munkanapja van a családnak. 38 mázsa búzát, 12 mázsa 90 kiló árpát, 3 mázsa 40 kiló zabot, 54 mázsa burgonyát, 20 mázsa sárgarépát, 380 kiló káposztát, 162 kiló hagymát, 16 mázsa szénát, 45 mázsa szalmát kap a közös termésből, ezenkívül 61.000 lej pénzelőleget és 54 kiló cukrot. Lupu Petrel Gödri B. Dávid! Thont Georg! Craciun Ecaterina! — szólította az elnök egymás után a gazdaság tagjait. A levegőben számok röpködtek. Az egyénileg gazdálkodó parasztok papírt és plajbászt kotortak elő a zsebükből és számolni kezdtek. — Több mint félmillió lej értékű terményt kap egy-egy ember — mondta hangosan az egyik gazda. — Milliomosok lesznek — mondta egy másik. — Mint a Szovjetunióban a milliomos kolhozok tagjai! — Félmillió — teremtem, mekkora pénz! Mi mindent lehet ezen vásárolni. Ezeket nem szorítja többé a kenyérgond, a ruhátlanság. Van mindenük, nem kell félniök a holnaptól, íme, igazuk volt azoknak, akik a Párt szavára hallgattak. Ő kint a gazdaság udvarán fellobogózva vártak a szekerek. A hófelhők mögül kibukkanó nap csillogott a lovak fényesre kefélt szőrén. Sörényükbe piros pántlikát fontak az állatgondozók. A jóvérű lovak izgatottan kaparták patájukkal a fagyos földet, alig bírták tartani őket. De most már jönniök kell. Már az Internacionálét éneklik. A kristályos levegőben úgy szárnyalt az ének, mintha nem is háromszáz, de háromezer ember énekelne. Semmik voltunk s minden leszünk! A teremből kitóduló embertömeg a magtár körül csoportosult. Marjafoi szélesre tárta a magtár ajtaját. A gazdaság tagjai nekigyürköztek és adogatni kezdték a drága kenyérmaggal telt zsákokat, fel az ajtó elé faroló szekerekre. Hatvan-hetven kiló van egy zsákban, mégis olyan könnyedén emelték, mintha súlya sem volna. Az öröm megacélozza, megsokszorozza a kar erejét. Lupu Petre élkollektivista szekere körül nyolc gyermek állt kerekre tágult szemmel. Az anyjuk a kilencedikkel a karján a könnyeit törölgette. Ilyen boldog napja nem volt még a családnak. ★ Este, a műsoros ünnepség után, terített asztal várta a vendégeket. Úgy ültek együtt a Barcaságról összesereglett emberek, mint egy nagy család, összekoccintották a habzó sörrel teli poharakat és az életükről beszélgettek. Lupu Petre — aki két szekér búzát vitt haza — tenyerébe támasztotta a fejét és szótlanul nézett a poharába. — Mire gondolsz, elvtárs — kérdezte tőle Gödri B. Dávid — Arra, ami eltelt, a régi életemre. Hogy soha többé vissza ne jöjjön. — Hát biz az nehéz volt mindnyájunknak. Lupu Petre hátra simította homlokából a botfalusi kollektív szőke haját, aztán nótára gyújtott. Csak úgy csendesen, mintha magának énekelne. Barcasági nagy határon Módos gazda földjét szántom. Kemény a föld, sok a tarack. Kiveti az ekevasat. Hajtsad legény, Szántsad legény, Ez a sorsa aki szegény. A kenyér rajta a másé, Nem is másé, a gazdáé. Az utolsó sort mégegyszer énekelte. Aztán, hogy látta, hogy mindenki feléje néz, a régi életéről kezdett beszélni. — Tizenhat évig kilenc gazdánál szolgáltam én. Húsz évig aludtam az istállóban, szívtam a trágya szagát. Mind a kilenc gazdámnak más-más szokása volt — hogy vigye el őket az ördög — de egyben valamennyi hasonlított egymásra,, hajnalban keltettek és még a kenyeret is sajnálták a munkámért. Közben megházasodtam és napszámba jártunk az asszonnyal. Jöttek a gyermekek, a negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, még a fejünk teteje se látszott ki a nyomorúságból. Hányszor megátkoztuk még a napot is, amikor világra jöttünk. A felszabadulás olyan volt a mi életünkben, mint egy nagy fényesség, öt hektárt kaptam s először életemben szántottam a magam földjén. Voltak az ujgazdák között olyanok, akik húzódoztak a kollektívtól. Azt mondták, hogy miért menjenek ők közösbe, mikor a magukén gazdálkodhatnak? Én csak azt mondhattam nekik, amit magam is éreztem. A Párt adta a földet. A Párt most azt mondja nekünk, dolgozzatok együttesen, hogy könnyebb legyen az életetek — és én úgy teszek, ahogy a Párt mondja. A kilencedik voltam, aki aláírta a belépési nyilatkozatot. Nem bántam meg. Azóta már a kilencedik gyermek is itt van, de egy rongyos sincs közöttük. Nézzétek csak meg őket, új cipő, új ruha mindeniken. A szép szőke, kékszemű gyermekek a fal melletti lócán ültek az anyjuk mellett. Az arcuk mint a rózsa, a kezükben hófehér fonott kalács. — Derék gyermekek, neveld fel őket egészségben, elvtársi — De megnézhetitek a házam táját is. A szekrény tele van uj ruhával, a konyha zománcos edénnyel. Holnap disznót ölök s még kétszer a tél folyamán, mert három disznó hízik még az ólomban. Aztán a gazdálkodásra terelődött a szó. Villiamszról beszéltek, a füves vetésforgóról, Timirjazevról, aki azt mondta, hogy: „az, aki ott, ahol eddig egy kalász termett, két kalászt termel, megérdemli az emberiség háláját“. — A szovjet mezőgazdasági tudományok dolgozói — mondta Martafoi elnök — a kolhozok parasztjai megsokszorozták a régi termésátlagot és újabb ragyogó terméseredményekért küzdenek. Most rajtunk a sor, hogy hasznosítsuk a Micsurin-körben tanultakat és kiérdemeljük népünk háláját. Szavait zugó taps követte. Nicola Joan botfalusi szegényparaszt, aki addig szótlanul figyelve ült közöttük, szólásra nyújtotta a kezét. — Elnök elvtárs, itt a belépési nyilatkozatom! Ceruzával írt kérvényét odatette az elnök elé. — Beleírtam, hogy becsülettel fogok dolgozni. Rajtam kivül még sokan vannak jelentkezők, szegények és középgazdák, akikben már régen érlelődik az elhatározás, akik két kalászt akarnak termelni ott, ahol eddig csak egy termett. SIPOS ANDRÁS gazdaságban SZÉPPÉ VÁLT AZ ÉLETÜNK . HISNEK NEHEZEN SIKERÜLT FELESÉGET RÁBESZÉLNI, hogy lépjen be a kollektív gazdaságba, mert az asszony nagyon ragaszkodott az ökrökhöz. Mindig csak azt hajtogatta: — Nem engedem, hogy beiratkozz a kollektív gazdaságba Nem engedem, hogy elherdáld a két szép ökrünket. Azért dolgoztam, kínlódtam, éheztem, járattam a gyerekeket rongyokban, hogy te csak úgy elajándékozd az ökröket. Azt akarod hogy a fejünkre omoljon ez a rozoga vityiked Miből építel házat, ha az ökröket elajándékozod Miből szerzel pénzt? Jajgatott, sírt egész nap, hogy zengett a ház Hiába csitítgatta Chis. — Ne sírj, értsd meg, hogy nem herdálom el az ökröket, hanem jobb életet akarok magunknak teremteni Eleget voltam mindenki kutyája. Berindánnak is akármennyit dolgoztam, mégis csak nincstelen senki voltam. — Dühösen csillogott a szeme — Vagy azt akarod, hogy örökre a kulákok cselédje maradjak? Hogy életem végéig robotoljak? Nem ... Elegem volt ebből Abból a rongyos kis nadrágszíj földből nem tudunk megélni. A házat sem tudnánk az ökrök árából felépíteni — lecsendesedve szelíden megfogta a felesége kezét — érts meg engem Hidd el, hogy jobb életünk lesz a kollektív gazdaságban. Az asszony csak sírt tovább Chis látva az asszony makacsságát, dühbe gurult — Mióta lettél ilyen értetlen? Biztos valamelyik kulákasszony lelebeszélte a fejed ... Nem veszed észre, hogy csak azóta ilyen mézes a szavuk, mióta kollektív gazdaságot akarunk alapítani? Azelőtt rád se néztek Az asszony csak csökönyösen hallgatott Chis mérgesen kiment Csak estefelé jött be és mindjárt le is feküdt . Az asszony forgolódott, sóhajtozott egész éjszaka. Gondolkozott ,hogy mit is csináljon. Csak reggel felé aludt el, mikor elhatározta, hogy hagyja a férjét, rohanjon a vesztébe. Vigye az ökröket is, aztán lesz ami lesz... Reggeli közben hirtelen megszólalt: — Hát nem bánom, lépjünk be a kollektiv gazdaságba__ Es.... és vigyed az ökröket is . Hirtelen sírva fakadt és beszaladt a nagyszobába 1949 szeptember-én ők is tagjai lettek a madarászi „Vörös Csillag" kollektív gazdaságnak. ELKEZDTÉK AZ ÚJ ÉLETET. Botladozva, akadozva, de ment a munka. Az asszony még sokáig nem felejtette el az ökröket Éjszaka álmában, kétségbeesve rángatta az ökrök kötelét. Chis azonban megszerette a kollektív gazdaságot. Szívvellélekkel dolgozott Eltelt egy év, telve munkával, örömmel, nehézséggel Nyár lett Sárgultak a kalászok. A tűző napfényben csillogtak a kaszapengék. Chis boldog megelégedéssel nézett szét a végtelen búzatáblák fölött, mikor megállt egy-egy pillanatra, hogy megtenje a kasza élét Még soha ilyen kedvvel nem dolgozott, mint ezen a nyáron. Az első évi munkájáért annyi gabonát kapott, hogy megtelt vele az uj ház padlása, csűrje, kamrája Az uj ház. . az ő szép, uj háza, amit a kollektív gazdaság épített fel... Olyan boldog volt akkor, mint addig még soha Nem az ökrök árából épült fel, hanem a kollektív gazdaság építette. Soha nem felejti el a napot, mikor Maghiar Todor meglátogatta a megalakulás első napjaiban . Tudom Chis elvtárs, hogy "nehéz szívvel adtátok be az ökröket a közösbe, — mondta az elnök. — Házat akartatok építeni az ökrök árából. Igaz, hogy az úgysem lett volna elég, de mindegy, nem azért jöttem — vizsgálódó szemmel körülnézett a szobában. — Hát ebben a házban valóban nem lehet lakni. Maholnap a fejetekre dől. Nézd Chis elvtárs, a közösség segíteni akar neked. A kollektivisták kiverik a vályogot és segítenek az építésnél. Az ácsokat pedig fizeti a kollektív gazdaság Új házat építünk neked. Chis örömtől ragyogó arccal szorította meg Maghiar erős, kidolgozott kezét. Nemsokára megkezdték az építkezést. A kollektivisták olyan vidáman, olyan lendülettel dolgoztak, hogy szinte szemlátomást nőtt a ház. Hangos volt az udvar vidám nótázásuktól Chisné mikor látta, milyen szeretettel, milyen szívesen segítenek társai az új ház építésénél, mennyire igyekeznek, hogy minél hamarább fedél alá kerüljenek, szégyenkezve gondolt vissza arra, hogy mennyire nem bízott ő ezekben az emberekben. Nem bízott abban, hogy a közösség segíteni fogja, mikor szüksége lesz rá. Szégyelte, hogy olyan dühösen és kétségbeesetten ragaszkodott az ökrökhöz, hogy bennük látta a jobb élet megteremtésének lehetőségét. Most már belátta, hogy tévedett s a házzal együtt benne is nőtt az új élet boldogsága. KORCHIS A FELESÉGÉRE GONDOL, érzi, hogy melegség önti el a szivét Egészen megváltozott mióta megkezdték a ház építését. Megfiatalította a boldogság. Azelőtt mindig a más cselédje volt és most valósággal kipirult a tudattól, hogy a maga ura. Csak egy bánata van: nincs gyermekotthonuk és így bizony csak keveset járhat el dolgozni a kollektívbe. Az alig másfél éves Gyurikát nem hozhatja ki a mezőre, viszont otthon sem hagyhatja a bátyjára, csak olyankor, mikor az nem kell iskolába menjen No de ez sem tart így sokáig, mert már tervbe van véve a gyermekotthon építése. Akkor aztán nem lesz Jánosnak másra gondja, csak a tanulásra. János... az ő komoly nagy fia, a „mozdonyvezető". Flogg tűzbe jön, hogy lángol az egész gyerek, ha a terveiről beszél. Minden vágya, hogy mozdonyvezető legyen. Hej... voltak Chisnek is vágyai, álmai. Sokszor eszébe jut az a kínzón tehetetlen érzés, amit akkor érzett, mikor néha bement Szalontára és látta a diákokat iskolába menni. Hogy szeretett volna tanulni, kiemelkedni a szolgasorból. Nem jó azokra az időkre még visszagondolni sem. Suhogott a kasza és dőlt a rend Chis kaszája nyomán. Csak akkor hagyta abba a munkát ,mikor már kezdett sötétedni. Akkor aztán megindultak Teofannal hazafelé. Egyfelé volt az útjük. Mikor a faluba értek, Chis boldogan felsóhajtott: — Hallod Teorán, én soha nem gondoltam, hogy egyszer így fordul a világ kereke és mi is emberekhez illően élhetünk. Majd a falu képe is megváltozott. Több új ház épült ebben a másfél évben a faluban, mint egész életem alatt — És mind olyanok építették mint mi: Isai, Hopolan, Crisan, te, én és még sokan mások. Vagy 15—20 ház. És nemcsak házak épültek. A kamránk is tele van, a padlásunk is. ■Az udvar tele majorsággal és tehén kérődzik az istállóban. Chist a felesége a gyerekkel a karján a kapuban várta. Megvacsoráztak és boldog tervezgetésbe merültek. Ezer és ezer tervük volt a ház csinosítására, ruhaneműek kiegészítésére — Neked gyapju pullóvert, meg bakancsot veszünk — mondta az asszony. — Jánoskának téli ruhát meg kabátot Gyurikának mackót... — .. És neked is kabátot meg cipőt — egészítette ki Chis. No de most már ideje is lesz lefeküdni, mert reggel már a munka ETELT EGY ÉV ÉS ÚJRA ŐSZ LETT Csípősen kezdett fújni a szél. Chis a hajnali szürkületben, elgondolkozva baktatott az istállók felé. Már több mint egy hónapja, hogy megválasztották istállójelölészek és azóta minden reggel már szürkületkor ott van a munkahelyén. Gondolatai állandóan az állatok körül forognak. Mert bizony nem kicsi dolog száz lóra, huszonkét tehénre, negyvennégy ökörre gondot viselni. Ahogy megy az utcán, halkan elneveti magát, aztán ijedten néz körül, nem-e hallotta meg valaki, mert még azt hihetnék, hogy eszelős. De olyan élénken jelent meg előtte János boldog ugrándozása, hogy kénytelen volt kacagni Milyen boldog volt a gyerek mikor megtudta, hogy új tétiruhát kap. Ez előtt nem igen futotta ilyen fényűzésre. Az apja régi ruháiból varrogatott neki az anyja. Az előlegosztásnál azonban olyan bőven kaptak mindenből, hogy most már erre is gondolhatnak. Hej... gyönyörű nap is volt az előlegosztás napja.... Tele volt a falu énekkel, kacagással. Végeláthatatlan sorban mentek az utcán a tetejesen megrakott szekerek. Ott volt köztük Chis is. Sugárzott az arca a boldogságtól. Annyi terményt kapott, hogy nyugodtan nézhet a tél elé. A zárszámadásnál még többet fog kapni Hirtelen felijedt. A lába beleakadt valami drótba. Ahogy jobban körülnéz, látja, hogy villanyszerelők dolgoznak az utcában. Vezetik be a fényt a kollektivisták házába — Mind gazdagabbak leszünk — állapítja meg elégedetten Chis. — Az állataink szaporodnak, egyre jobban fejlődik a gazdaság és most a villanyt is bevezetik. Nemsokára a falu minden házában villany ég. Az én házamban is... és a többiekében is. Esténkint villanyfény mellett fannak majd asszonyaink és hallgatják a rádiót. Hatalmas boldogság tölti el a szívét ha a jövőre gondol. Elképzeli, hogy milyen lesz a falu tíz év múlva... Hatalmas istállóik lesznek tele állatokkal, gyönyörűen rendbetartott gazdaságuk .. bőségesen termő földek, dús legelők és mindent beragyog .Iljrcs lámpásának” fénye... A mezőkön kombájnok aratják és csépelik a búzát, kultivátorokkal dolgoznak a rizs- és gyapotföldeken. Gyönyörű szép lesz az élet. Chis felemelt fővel megy be a kollektív gazdaság kapuján. Szeme boldogan fut végig a kút mellett álló kövér teheneken, az embereken, akik az állatokat vezetik ki az istállóból. Hangosan, vidáman belekurjant a hideg reggelbe és megy, hogy segítsen az itatásnál. CSILLAGTALAN SÖTÉT ÉJSZAKA BORULT A FÖLDRE. Az udvart csak a padlásablakon átszűrődő gyér lámpafény világította meg. Chisék rendezik a padláson a gabonát, amit a zárszámadáson kaptak. Úgy el vannak foglalva a nagy munkával, hogy még beszélni is elfelejtenek. Már alig találnak helyet a sok gabonának. Tele van a padlás arányló búzaszemekkel, nagycsövű kukoricával, árpával, rozzsal... Mikor befejezték a munkát, Chis végigsimított keze fejével verejtékes homlokán és elégedetten végignézett a gabonán: — Sohase gondoltam, hogy valamikor is így tele lesz a padlásunk... ilyen boldog, nyugodt lesz az életünk. Most igazán nyugodtan indulhatunk neki a télnek. — Igen — mosolygott boldogan az asszony. — De nem csak mi, hanem a többi kollektivista is, aki dolgozott Éppen a zárszámadás előtt beszéltem Maiei Ravellel. Ragyogott a boldogságtól... Mesélte, hogy az asszony nagy lázban van, hogy hová tegye a sok terményt amit kapnak, mert azon a kicsi padláson nem fér el. Nem számítottak ilyen gazdagságra azok akik építették. — Hát a mi új házunk padlása elég nagy — nevetett Chis —, de jövőre azt hiszem nekünk is gondot fog okozni a hely ... — Jövőre még egyszer ennyit kapunk, mert én is járhatok rendesen dolgozni. A kicsi is óvodába megy. Az idén nem volt hol hagyjam, mert még nincs napközink. Pedig mennyit dolgozhattam volna. — Most már ezen egyet se busulj. A jövő évben együtt dolgozunk. Boldogan, felszabadultan egymásra kacagtak. .. BÚZA ROZÁLIA 3 Romániai Magyar Szó Az évégi részesedés minden öntudatos, szorgalmas dolgozó kollektivista házába bőséget hozott. A dolt tartományi Poiana-Mare községbeli Új Élet kollektív gazdaság tagjai szívvel-lélekkel ünnepüik az évégi terményosztást, életük legboldogabb napját. A BECSÜLETES MUNKA GYÜMÖLCSE Kovács Péter házában a rendes vasárnapinál ünnepibb volt a hangulat. A tiszta szobában a fehérterítős asztal közepén, a porcelántálcán várakozóan állták körül az üveg kétszer égetett szilvapálinkát a poharacskák. Hogy majd jobban csússzon a pár korty, a háziasszony kolbászt is készített egy tányérra. Arrébb, a fehér asztalkendő alól kimosolygott a kenyér kérgének barna zománca. Kovács Veronka csillogó szemekkel próbálta ruháját a tükör előtt. Azonban nemcsak Kovács Péter házában készülődnek. A bócsai dolgozó parasztok mind várták ezt a napot. Úgy Kovácsék és a többi kollektív gazdaságiak, mint a magángazdálkodók. Várják a jövedelemosztást, mert a kollektív gazdaság élete már elszakíthatatlanul egybefonódott a faluéval. Látják a magángazdálkodó kacsai szegény- és középparasztok, hogy a gondtalan élet útja arra visz: a kollektív gazdaság fehértáblás, pirosbetűs kapujához. A kollektivisták között is kitűnik boldog meghatottságával Florea Paulin. Mert ki volt „baba Florea“, mielőtt bevették a kollektív gazdaságba? A falu legszegényebbje, „Kódis“ — csak így nevezték őt a kulákok. Amikor az idős asszony előreköszönt, a zsírosok viszonzásképpen kalapjuk szélét ha megérintették. Pedig az ő szolgálatukban gyűrődött ezer ráncúra fekete arcbőre, az ő hasznukra szikkadt termete csupa csonttá, bőrré. Dehát az régen vett. . . Mikor is? . . Egy esztendővel ezelőtt. Most Florea Paulin más ember, alig lehet ráismerni. Nem hiába szokták a gazdaságbeliek ilyenformán megszólítani: — Egyre fiatalabb leszel, Florea mama ... Ilyenkor jóságos mosolyával felel, mielőtt megszólalna. Rendszerint azután így szól: — Most lett szép az én életem, gyermekem, hogyis ne fiatalodnék meg? Itt 1950 július 12-én, 55 bócsai dolgozó parasztcsalád megalakította a kollektív gazdaságot. Majd másfél esztendő telt el azóta. A tagok száma gyarapodott, a gazdaság megerősödött és a „Párisi Kommün“ gazdaságról egyre szebberedményeket közölhettek az újságok. A sajtó beszámolhatott a gazdaság tagjainak versengéséről a vetési munkában, törekedéseikről, hogy a learatott termést idejében betakarítsák. Megírhatták a lapok, hogy a bacsai kollektív gazdaságban, a legelőrehaladottabb szovjet agrotechnika alkalmazásával példát mutatnak a falu dolgozó parasztjainak és azt is hírül adták, hogy a kacsai kollektív gazdaság tagjai jó hazafiak, akik a titobanda provokációit forró haraggal elutasítják. A megalakulás óta eltelt időszak gazdag az eseményekben, tapasztalatokban. Úgy összeszoktak már, mintha egy egész élet kötné őket össze. Megtanulták szeretni a közös munkát, közös célt. Ma pedig kiosztják egyesült erőfeszítésük gyümölcsét. Két piros zászló lebeg, integet a közeledőknek a gazdaság kapujáról. Tiszta öltözékeikben sorra lépegetnek a tágas udvarra románok, magyarok és szerbek, a kollektív gazdaság tagjai és a gazdaságon kívüli dolgozó parasztok. A férfiak, de leginkább mégis csak az asszonyok viseletén láthatja mindenki hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik. Az őszi napban tompán fénylenek a szövetkezetben vásárolt új cipők. Kovács Péter leánya, Veronka, a kapuban találkozik barátnőjével, Danica Micsinnel. Mindegyik saját nemzeti viseletébe öltözött, de olyan szépen, hogy bárki megnézheti. Tiszta mosolyukkal egymásra virulnak és már kart karba fűzve lépnek az udvarra. Szereti nagyon egymást a két lány. Nem csoda. Barátságuk nem amolyan vasárnapos, trécselő , hanem elvtársi, amely a közösségi munkában, künn a földeken, meg az Ifjúmunkás Szövetségben erősödik. Mire a két lány helyet szerít magának az emberek között, a kollektív gazdaság könyvelője már megkezdte a beszámolót. — Valamivel több mint egy éve, hogy egyesültünk, elvtársak. Kollektív gazdaságunk hombárja ma tele van. Úgy a búza, mint a kukoricatermésünk olyan jó volt, hogy régen az évi munka ilyen eredményére még csak nem is gondolhattunk. Van-e közöttünk olyan, aki azt mondhatja, hogy ezelőtt 20 mázsánál több búzát tudott kicsikarni hektáronként földjéből? Van-e, akinek egy esztendei munkája ezelőtt annyi árpát, rozsot, répát és sok mást adott mint most? Tudjuk mind, hogy egy sincs közöttünk ilyen. Tudjuk, hogy mindezt csakis a kollektív gazdaságban, a közös munkával érhettük el. .. — Úgy bizony! — erősíti meg valaki a könyvelő szavait a körbenállók közül. Helyeselnek mind a többiek is. Van aki fejbólintással, van aki csillogó tekintetével, örömteli mosolyával és végül valamennyien kemény tenyereik felcsattanó viharával. — Azonban vannak olyanok, akiknek nincs kedvére a mi jobb életünk, elvtársak — folytatta kemény, élesedő hangon a szónok. — Vannak ilyen ellenségeink belül az országban és túl hazánk határain. A határon túl, alig néhány kilométerre innen, ott fondorkodik ellenünk az amerikai zsoldos Tito és bandája, akik a jugoszláv dolgozó parasztokról hét bőrt nyúznak le. A jugoszláv dolgozók azonban szembeszállnak a titobandával. Mi , akiknek boldog új életét akarnák megrontani a belgrádi fasiszták — szintén harcolunk ellenük. Kollektív gazdaságunk minden tagja visszaveri a titofasiszták ocsmány hazudozásait és nyitott szemmel ügyel otthonunkra. Ezután sorra felszólaltak Jova Komin, Bárány István, Ecaterina Haidic és mások a kollektivisták közül. Mind arról beszéltek, hogy milyen másféle, mennyivel szebb. Ígéretesebb az életük, amióta együtt dolgoznak a közös gazdaságban. ★: A felszalagozott lovak feszülő inakkal húzzák a teli zsákoktól púposodó szekereket. A bakon ülő kollektivista mosolyog, a megterhelt kerék keserves nyikorgásán. Még rakják a potrohos zsákokat, de már pengetik zeneszerszámaikat a tamburások. A vidám, kiáltozó, nyüzsgő tömeg egyszerre csak elrendeződik valahogy. Az emberek egymásba fogóznak, hatalmas, majd az egész udvart határló körbe. Megkezdődik a lánc. Románok, magyarok, szerbek együtt ropják. Nagy, viharzó boldogságukat a tánc is elárulja. Piros, majd kicsattanó arccal kapaszkodnak egymásba Danica Micsin és Kovács Veronka. Az elsőnek éjfekete, a másiknak gesztenyebarna haja csakúgy úszik táncos gazdája után. Közben Mixics Joan, Olaru Josif és Valimir Micsin szekerei kigördültek. Kovács Péter is viszi családja részesedését. Szekereit többek között 37 mázsa búza, 80 mázsa kukorica van. Joan Mixics 46 mázsa búzát, 08 mázsa kukoricát, 8 mázsa burgonyát visz haza. Danica apja, Velimir Micsin sem panaszkodhat. Jó és leánya munkájuk után 30 mázsa búzát, 85 mázsa kukoricát, 256 kg árpát, 32 kg cukrot, 10 mázsa szénát és még sok mást kaptak. Az idős „Mos“ Costa Ciutura is viszi a részét. Annak idején, amikor elhatározta, hogy belép a kollektív gazdaságba, a kulákok megpróbálták eltántorítani. Mos Ciutura már akkor is nevetett a kulákok buta fondorkodásán, de most aztán szivből, igazán neveti az ocsmányokat. Nevet a mérgükön. „Mérgelődjenek úgy, hogy a szivük szakadjon bele!“ — mondja és sorolja mindenkinek, amit munkája után kapott: 52 mázsa búzát, 1 vagon kukoricát, 670 kg burgonyát, 460 kg rozsot, 5 mázsa árpát, 25 mázsa szénát, 55 kg cukrot kapott Costa Ciutura és családja. Egy évvel ezelőtt földhözragadt, szegény ember volt, most pedig nincs elég helye kamrájában, padlásán, hogy mind e sok jót elhelyezze. Olyan ez az egész, mint valami álom. Látják, két szemükkel láthatják a bócsai dolgozó parasztok, hogy mit jelent a kollektív gazdasági munka, milyen bőséges annak gyümölcse. Látják, tudják, hogy a Párt tanításait kell kövessék ahhoz, hogy emberi, boldog legyen az életük. ★ Vidáman koccannak a poharak Kovács Péter házában. Itt van barátnőjénél Danica is. Úgy mozog, mintha otthon lenne. Később Veronkával majd átsétálnak haza hozzájuk, mert ott is ünnepelnek. Itt most gyűlnek a szomszédok, hogy felköszöntsenek a közös birtok sok gazdái közül kettőt. Kovács Pétert és leányát. Hoszszú életet kívánnak és jövőre még bőségesebb termést a kollektívnek. — Ennél is jobb termést — mondja a magángazdálkodó szomszéd és hozzáteszi —• ... mert abból már én is részesedni akarok. A két leány fiatalos vidámsággal egymásra hunyorít, örülnek az új tagjelöltnek. A kollektív gazdaság győzelme ez is. Ezt érzik mindketten, mert együtt kiáltják: — Éljen a kollektív gazdaság! Éljen Sztálin elvtársi D. I.