Romániai Magyar Szó, 1952. január (6. évfolyam, 1316-1342. szám)

1952-01-02 / 1316. szám

1952., Január 2. szerda. régi rendben a parasztok egyenként dolgoztak ősapáik módjára, elavult mun­kaeszközökkel, a földesurak és tőkések, a kulákok és spekulánsok javára, úgy hogy ők maguk éheztek, mások pedig gazdagod­tak rajtuk. Az új, a kolhozrendszerben a parasztok közösen dolgoznak, artellmód­­ra, modern szerszámokkal , traktorok és mezőgazdasági gépek segítségével, sa­ját maguknak és saját kolhozaiknak, föl­desurak és tőkések, kulákok és spekulán­sok nélkül, dolgoznak azért, hogy napról­­napra javítsák anyagi és kulturális hely­zetüket. Ott, a régi rendben, a kormány burzsoá-kormány, amely a dolgozó pa­rasztokkal szemben a gazdagokat támo­gatja. Itt, az uj, a kolhozrendben, a kormány munkás- és parasztkormány, amely a mun­kásokat és parasztokat támogatja a min­­denrendű és rangú gazdagokkal szem­ben. A régi rend a kapitalizmushoz vezet. Az új rend — a szocializmushoz.” SZTÁLIN Nagyszerű, bölcs sztálini tanítás ez, amelynek útján a szovjet kolhozparasztság páratlan eredményt ért el az évek során. Ezt a tanítást követve tudták a szovjet kolhoz­par­as­ztok napról-napra szebbé, gaz­dagabbá és virágzóbbá tenni kolhozukat, ezen az úton járva tudták magasabbra emelni életük és kultúrájuk színvonalát. A román dolgozó parasztság számára a Román Munkáspárt is ezt az utat jelölte ki 1949 március 3—5-én. Két év telt el azóta. A két év alatt elért eredmények fényesen bizonyítják ennek a tanításnak, ennek az útnak helyességét. Erről beszél az elmúlt két év folyamán létesült több mint ezer kollektív gazdaság sikerei, az évvégi részesedések, a hektáronkénti 25—28 mázsás búzatermések, a 32—34 mázsás árpatermések, a 680 mázsás répa­termések, stb. Ezt a tanítást követve, továbbra is ezen az úton haladva, dolgozó parasztságunk törekedjék arra, hogy új, bőséges életet teremtsen magának, mindennapi alkotó munkájával hozzájáruljon a kollektív gaz­daságok szervezeti és gazdasági megszi­lárdításához s ezáltal mezőgazdaságunk szocialista átalakításához. Évvégi számadás Akkora ünnepségre senki sem emlékszik Botfaluban, mint a „Horia-Closca-Crisan“ kol­­lektív gazdaság évvégi elszámolása volt. Va­sárnap virradóra nagy hó esett, fehérbe bo­rította az egész falut. Csak a kollektív gaz­daság házán virítottak a zászlók, mintha lán­­got gyújtottak volna a hó fölött. A gazdaság tagjai, férfiak, asszonyok, fiatalok, de még a gyermekek is talpig ünneplőbe sürögtek-fo­­rogtak a nagyteremben, díszítettek, csinosí­tottak, nehogy szégyenben maradjanak a ven­dégek előtt. Craciun Ecaterina vörös szalag­gal fonta körül Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs képét az emelvény fölött. — Neki köszönhetünk mindent — mondta — és­ a Pártnak. Kilenc óra tájban gyülekezni kezdtek a vendégek. Szánkók csilingeltek, teherautók zúgtak és egyre-másra érkeztek a környékbeli kollektív gazdaságok küldöttei, a földváriak, hermányiak, vidombákiak, feketehalmiak — mintha az egész Barcaság találkozót adott volna egymásnak. Jól bebugyolálva, meleg prémkucsmákban kászolódtak le a szánokról és jókedvűen kezeltek a botfalusiakkal. Hosz­­szufaluból huszonöt egyénileg gazdálkodó szegény- és középparaszt jött el közöst látni. Egyikük — nagybajuszos, mosolygós öreg — csodálkozva nézett szét a feldíszített terem­ben. — Talán csak nem lakzira készültök? — De bizony igen, lakodalmat ünnepelünk — vágta rá nevetve az egyik fiatal kollekti­vista. —• Csak a lakzinál sohasem tudja az ember, hogy jól választott-e. De itt tudjuk, hogy aki a kollektív gazdaságba házasodott, az jól választott. Nevetés harsant körülöttük. Az öreg tet­széssel pödörgette a bajuszát: — Látom, a szót jól értitek itt a kollektívá­ban. — Értjük mi a munkát is, testvér. Majd meglátod az elszámolásnál! Tíz órára már több mint 300 ember gyűlt össze. A terem zsongott, mint a méhkas raj­záskor. A községek küldöttei ismerkednek egymással és a kollektív gazdaság tagjaival. Kérdéseket tettek fel: hogy fizetett a kereszt­soros vetésű búza? Szaporodik-e az állatállo­mány? Meg egyebeket a közös életre vonat­kozóan. Csak akkor csendesültek el, amikor Marja­­fői Ion, az elnök megnyitotta a gyűlést és el­kezdte a beszámolót a kollektív gazdaság munkájáról. Másfél éve, hogy Botfalun végigfutott a hír: 61 család a közös gazdálkodás útján in­dul. Az emberek úgy megbámulták őket, mint­­ha valami különös néznivaló lett volna raj­tuk. A falubeli kulákság uszított, kósza vad hírek keringtek, de a belépőket nem tudták eltántorítani elhatározásuktól. Eleinte nem volt könnyű a közös munka, akadt döccenő éppen elég, de közösen birkóztak a nehézsé­gekkel és így sikerült, ők hatvanegyen kemé­nyen megvetették lábukat a közös talajon és úgy dolgoztak, hogy öröm volt nézni. A ke­resztsoros vetésű búza 28 mázsát adott hek­táronként. A környékbeli dolgozó parasztok mindent láttak, nemcsak a termést, de a cso­porttagok életét is, ami napról-napra köny­­nyebb, boldogabb lett. Ma nem akad Botfa­luban egyetlen becsületes dolgozó paraszt sem, aki nyíltan meg ne mondaná, hogy mennyire tetszik neki a közös gazdálkodás. S most az év végén mindenki láthatja, hogy volt értelme a munkának. Az elnök szétteregette az asztalon az év­végi zárszámolást. — Christoloveanu Gheorghe l­öszhaju idős paraszt lépett elő. Hatvanhét esztendő és egy nehéz élet súlya nyomja a hátát, de a munkakedve, a jövőbe vetett hite akár egy húszéves fiatalé. Mélyen ülő szeme úgy csillog ősz szemöldöke alatt, mint a tó vize a tavaszi napsütésben. Egyetlen napot sem hiányzott a munkából, ha fújt, ha esett, elsőnek érkezett minden reggel. A fiával és a lányával dolgozott. Összesen 839 munka­napja van a családnak. 38 mázsa búzát, 12 mázsa 90 kiló árpát, 3 mázsa 40 kiló zabot, 54 mázsa burgonyát, 20 mázsa sárgarépát, 380 kiló káposztát, 162 kiló hagymát, 16 mázsa szénát, 45 mázsa szalmát kap a közös ter­mésből, ezenkívül 61.000 lej pénzelőleget és 54 kiló cukrot. Lupu Petrel Gödri B. Dávid! Thont Georg! Craciun Ecaterina! — szólította az elnök egy­más után a gazdaság tagjait. A levegőben számok röpködtek. Az egyénileg gazdálkodó parasztok papírt és plajbászt kotortak elő a zsebükből és számolni kezdtek. — Több mint félmillió lej értékű terményt kap egy-egy ember — mondta hangosan az egyik gazda. — Milliomosok lesznek — mondta egy má­­sik. — Mint a Szovjetunióban a milliomos kolhozok tagjai! — Félmillió — teremtem, mekkora pénz! Mi mindent lehet ezen vásárolni. Ezeket nem szorítja többé a kenyérgond, a ruhátlanság. Van mindenük, nem kell félniök a holnaptól, íme, igazuk volt azoknak, akik a Párt sza­vára hallgattak. Ő k­­int a gazdaság udvarán fellobogózva vár­tak a szekerek. A hófelhők mögül kibukkanó nap csillogott a lovak fényesre kefélt szőrén. Sörényükbe piros pántlikát fontak az állat­­gondozók. A jóvérű lovak izgatottan kapar­ták patájukkal a fagyos földet, alig bírták tartani őket. De most már jönniök kell. Már az Inter­­nacionálét éneklik. A kristályos levegőben úgy szárnyalt az ének, mintha nem is háromszáz, de három­ezer ember énekelne. Semmik voltunk s minden leszünk! A teremből kitóduló embertömeg a magtár körül csoportosult. Marjafoi szélesre tárta a magtár ajtaját. A gazdaság tagjai nekigyür­­köztek és adogatni kezdték a drága kenyér­maggal telt zsákokat, fel az ajtó elé faroló szekerekre. Hatvan-hetven kiló van egy zsákban, mégis olyan könnyedén emelték, mintha súlya sem volna. Az öröm megacéloz­­za, megsokszorozza a kar erejét. Lupu Petre élkollektivista szekere körül nyolc gyermek állt kerekre tágult szemmel. Az anyjuk a kilencedikkel a karján a könnyeit törölgette. Ilyen boldog napja nem volt még a családnak. ★ Este, a műsoros ünnepség után, terített asztal várta a vendégeket. Úgy ültek együtt a Barcaságról összesereglett emberek, mint egy nagy család, összekoccintották a habzó sörrel teli poharakat és az életükről beszél­gettek. Lupu Petre — aki két szekér búzát vitt haza — tenyerébe támasztotta a fejét és szót­lanul nézett a poharába. — Mire gondolsz, elvtárs — kérdezte tőle Gödri B. Dávid — Arra, ami eltelt, a régi életemre. Hogy soha többé vissza ne jöjjön. — Hát biz az nehéz volt mindnyájunknak. Lupu Petre hátra simította homlokából a botfalusi kollektív szőke haját, aztán nótára gyújtott. Csak úgy csendesen, mintha magának énekelne. Barcasági nagy határon Módos gazda földjét szántom. Kemény a föld, sok a tarack. Kiveti az ekevasat. Hajtsad legény, Szántsad legény, Ez a sorsa aki szegény. A kenyér rajta a másé, Nem is másé, a gazdáé. Az utolsó sort mégegyszer énekelte. Aztán, hogy látta, hogy mindenki feléje néz, a régi életéről kezdett beszélni. — Tizenhat évig kilenc gazdánál szolgál­tam én. Húsz évig aludtam az istállóban, szívtam a trágya szagát. Mind a kilenc gaz­dámnak más-más szokása volt — hogy vigye el őket az ördög — de egyben valamennyi ha­sonlított egymásra,, hajnalban keltettek és még a kenyeret is sajnálták a munkámért. Közben megházasodtam és napszámba jártunk az asszonnyal. Jöttek a gyermekek, a negye­dik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, még a fejünk teteje se látszott ki a nyomorúságból. Hányszor megátkoztuk még a napot is, amikor világra jöttünk. A felszabadulás olyan volt a mi életünkben, mint egy nagy fényesség, öt hektárt kaptam s először életemben szán­tottam a magam földjén. Voltak az ujgazdák között olyanok, akik húzódoztak a kollektív­tól. Azt mondták, hogy miért menjenek ők közösbe, mikor a magukén gazdálkodhatnak? Én csak azt mondhattam nekik, amit magam is éreztem. A Párt adta a földet. A Párt most azt mondja nekünk, dolgozzatok együttesen, hogy könnyebb legyen az életetek — és én úgy teszek, ahogy a Párt mondja. A kilence­dik voltam, aki aláírta a belépési nyilatkoza­tot. Nem bántam meg. Azóta már a kilence­dik gyermek is itt van, de egy rongyos sincs közöttük. Nézzétek csak meg őket, új cipő, új ruha mindeniken. A szép szőke, kékszemű gyermekek a fal melletti lócán ültek az anyjuk mellett. Az ar­cuk mint a rózsa, a kezükben hófehér fonott kalács. — Derék gyermekek, neveld fel őket egész­ségben, elvtársi — De megnézhetitek a házam táját is. A szekrény tele van uj ruhával, a konyha zo­­máncos edénnyel. Holnap disznót ölök s még kétszer a tél folyamán, mert három disz­nó hízik még az ólomban. Aztán a gazdálkodásra terelődött a szó. Villiamszról beszéltek, a füves vetésforgóról, Timirjazevról, aki azt mondta, hogy: „az, aki ott, ahol eddig egy kalász termett, két kalászt termel, megérdemli az emberiség háláját“. — A szovjet mezőgazdasági tudományok dolgozói — mondta Martafoi elnök — a kolhozok parasztjai megsokszorozták a régi termésátlagot és újabb ragyogó termésered­ményekért küzdenek. Most rajtunk a sor, hogy hasznosítsuk a Micsurin-körben tanulta­kat és kiérdemeljük népünk háláját. Szavait zugó taps követte. Nicola Joan bot­falusi szegényparaszt, aki addig szótlanul fi­gyelve ült közöttük, szólásra nyújtotta a ke­zét. — Elnök elvtárs, itt a belépési nyilatkoza­tom! Ceruzával írt kérvényét odatette az elnök elé. — Beleírtam, hogy becsülettel fogok dolgozni. Rajtam kivül még sokan vannak je­­­lentkezők, szegények és középgazdák, akik­ben már régen érlelődik az elhatározás, akik két kalászt akarnak termelni ott, ahol eddig csak egy termett. SIPOS ANDRÁS gazdaságban SZÉPPÉ VÁL­T AZ ÉLETÜNK . HISNEK NEHEZEN SIKERÜLT FE­LESÉGET RÁBESZÉLNI, hogy lépjen be a kollektív gazdaságba, mert az asszony nagyon ragaszkodott az ökrökhöz. Mindig csak azt hajtogatta: — Nem engedem, hogy beiratkozz a kollek­tív gazdaságba Nem engedem, hogy elher­dáld a két szép ökrünket. Azért dolgoztam, kínlódtam, éheztem, járattam a gyerekeket rongyokban, hogy te csak úgy elajándékozd az ökröket. Azt akarod hogy a fejünkre omol­jon ez a rozoga vityik­ed Miből építel házat, ha az ökröket elajándékozod Miből szerzel pénzt? Jajgatott, sírt egész nap, hogy zengett a ház Hiába csitítgatta Chis. — Ne sírj, értsd meg, hogy nem herdálom el az ökröket, hanem jobb életet akarok ma­gunknak teremteni Eleget voltam mindenki kutyája. Berindánnak is akármennyit dolgoz­tam, mégis csak nincstelen senki voltam. — Dühösen csillogott a szeme — Vagy azt aka­rod, hogy örökre a kulákok cselédje marad­jak? Hogy életem végéig robotoljak? Nem ... Elegem volt ebből Abból a rongyos kis nad­rágszíj földből nem tudunk megélni. A há­zat sem tudnánk az ökrök árából felépíteni — lecsendesedve szelíden megfogta a fele­sége kezét — érts meg engem Hidd el, hogy jobb életünk lesz a kollektív gazdaságban. Az asszony csak sírt tovább Chis látva az asszony makacsságát, dühbe gurult — Mióta lettél ilyen értetlen? Biztos vala­melyik kulákasszony lelebeszélte a fejed ... Nem veszed észre, hogy csak azóta ilyen mézes a szavuk, mióta kollektív gazdaságot akarunk alapítani? Azelőtt rád se néztek Az asszony csak csökönyösen hallgatott Chis mérgesen kiment Csak estefelé jött be és mindjárt le is feküdt . Az asszony forgolódott, sóhajtozott egész éjszaka. Gondolkozott ,hogy mit is csináljon. Csak reggel felé aludt el, mikor elhatározta, hogy hagyja a férjét, rohanjon a vesztébe. Vigye az ökröket is, aztán lesz ami lesz... Reggeli közben hirtelen megszólalt: — Hát nem bánom, lépjünk be a kollektiv gazdaságba__ Es.... és vigyed az ökröket is . Hirtelen sírva fakadt és beszaladt a nagy­szobába 1949 szeptember­­-én ők is tagjai lettek a madarászi „Vörös Csillag" kollektív gaz­­daságnak. ELKEZDTÉK AZ ÚJ ÉLETET. Botla­dozva, akadozva, de ment a munka. Az asszony még sokáig nem felejtette el az ökröket Éjszaka álmában, kétségbe­esve rángatta az ökrök kötelét. Chis azonban megszerette a kollektív gazdaságot. Szívvel­­lélekkel dolgozott Eltelt egy év, telve munkával, örömmel, nehézséggel Nyár lett Sárgultak a kalászok. A tűző napfényben csillogtak a kaszapengék. Chis boldog megelégedéssel nézett szét a végtelen búzatáblák fölött, mikor megállt egy-egy pillanatra, hogy megtenje a kasza élét Még soha ilyen kedvvel nem dolgozott, mint ezen a nyáron. Az első évi munkájáért annyi gabonát kapott, hogy megtelt vele az uj ház padlása, csűrje, kamrája Az uj ház. . az ő szép, uj háza, amit a kollektív gazdaság épített fel... Olyan boldog volt akkor, mint addig még soha Nem az ökrök árából épült fel, hanem a kollektív gazdaság építette. Soha nem felejti el a napot, mikor Maghiar Todor meglátogatta­ a megalakulás első nap­jaiban . Tudom Chis elvtárs, hogy "nehéz szívvel adtátok be az ökröket a közösbe, — mondta az elnök. — Házat akartatok építeni az ök­rök árából. Igaz, hogy az úgysem lett volna elég, de mindegy, nem azért jöttem — vizs­gálódó szemmel körülnézett a szobában. — Hát ebben a házban valóban nem lehet lakni. Maholnap a fejetekre dől. Nézd Chis elv­társ, a közösség segíteni akar neked. A kol­lektivisták kiverik a vályogot és segítenek az építésnél. Az ácsokat pedig fizeti a kollektív gazdaság Új házat építünk neked. Chis örömtől ragyogó arccal szorította meg Maghiar erős, kidolgozott kezét. Nemso­kára megkezdték az építkezést. A kollektivis­ták olyan vidáman, olyan lendülettel dolgoz­tak, hogy szinte szemlátomást nőtt a ház. Hangos volt az udvar vidám nótázásuktól Chisné mikor látta, milyen szeretettel, mi­lyen szívesen segítenek társai az új ház épí­tésénél, mennyire igyekeznek, hogy minél ha­marább fedél alá kerüljenek, szégyenkezve gondolt vissza arra, hogy mennyire nem bí­zott ő ezekben az emberekben. Nem bízott abban, hogy a közösség segíteni fogja, mi­kor szüksége lesz rá. Szégyelte, hogy olyan dühösen és kétségbe­esetten ragaszkodott az ökrökhöz, hogy ben­nük látta a jobb élet megteremtésének lehe­tőségét. Most már belátta, hogy tévedett s a házzal együtt benne is nőtt az új élet bol­dogsága. KOR­CHIS A FELESÉGÉRE GON­DOL, érzi, hogy melegség önti el a szivét Egészen megváltozott mióta megkezdték a ház építését. Megfiatalította a boldogság. Azelőtt mindig a más cselédje volt és most valósággal kipirult a tudattól, hogy a maga ura. Csak egy bánata van: nincs gyermekotthonuk és így bizony csak keve­set járhat el dolgozni a kollektívbe. Az alig másfél éves Gyurikát nem hozhatja ki a me­zőre, viszont otthon sem hagyhatja a báty­jára, csak olyankor, mikor az nem kell isko­lába menjen No de ez sem tart így sokáig, mert már tervbe van véve a gyermekotthon építése. Akkor aztán nem lesz Jánosnak másra gondja, csak a tanulásra. János... az ő komoly nagy fia, a „moz­donyvezető". Flogg tűzbe jön, hogy lángol az egész gyerek, ha a terveiről beszél. Min­den vágya, hogy mozdonyvezető legyen. Hej... voltak Chisnek is vágyai, álmai. Sokszor eszébe jut az a kínzón tehetetlen ér­zés, amit akkor érzett, mikor néha bement Szalontára és látta a diákokat iskolába men­ni. Hogy szeretett volna tanulni, kiemelkedni a szolgasorból. Nem jó azokra az időkre még visszagondolni sem. Suhogott a kasza és dőlt a rend Chis ka­szája nyomán. Csak akkor hagyta abba a munkát ,mikor már k­ezdett sötétedni. Akkor aztán megindultak Teofannal hazafelé. Egy­­felé volt az útjük. Mikor a faluba értek, Chis boldogan felsóhajtott: — Hallod Teorán, én soha nem gondoltam, hogy egyszer így fordul a világ kereke és mi is emberekhez illően élhetünk. Majd a falu képe is megváltozott. Több új ház épült ebben a másfél évben a faluban, mint egész életem alatt — És mind olyanok építették mint mi: Isai, Hopolan, Crisan, te, én és még sokan mások. Vagy 15—20 ház. És nemcsak házak épül­tek. A kamránk is tele van, a padlásunk is. ■Az udvar tele majorsággal és tehén kérődzik az istállóban. Chist a felesége a gyerekkel a karján a ka­puban várta. Megvacsoráztak és boldog ter­­vezgetésbe merültek. Ezer és ezer tervük volt a ház csinosítására, ruhaneműek kiegé­szítésére — Neked gyapju pullóvert, meg bakancsot veszünk — mondta az asszony. — Jánoskának téli ruhát meg kabátot Gyurikának mackót... — .. És neked is kabátot meg cipőt — egészítette ki Chis. No de most már ideje is lesz lefeküdni, mert reggel már a munka ETELT EGY ÉV ÉS ÚJRA ŐSZ LETT Csípősen kezdett fújni a szél. Chis a hajnali szürkületben, elgondolkozva baktatott az istállók felé. Már több mint egy hónapja, hogy megválasztották istállójelölés­­z­ek és azóta minden reggel már szürkületkor ott van a munkahelyén. Gondolatai állandóan az állatok körül forognak. Mert bizony nem kicsi dolog száz lóra, huszonkét tehénre, negyvennégy ökörre gondot viselni. Ahogy megy az utcán, halkan elneveti ma­gát, aztán ijedten néz körül, nem-e hallotta meg valaki, mert még azt hihetnék, hogy eszelős. De olyan élénken jelent meg előtte János boldog ugrándozása, hogy kénytelen volt kacagni Milyen boldog volt a gyerek mikor megtudta, hogy új tétiruhát kap. Ez előtt nem igen futotta ilyen fényűzésre. Az apja régi ruháiból varrogatott neki az anyja. Az előlegosztásnál azonban olyan bőven kaptak mindenből, hogy most már erre is gon­dolhatnak. Hej... gyönyörű nap is volt az előlegosz­tás napja.... Tele volt a falu énekkel, kaca­gással. Végeláthatatlan sorban mentek az ut­cán a tetejesen megrakott szekerek. Ott volt köztük Chis is. Sugárzott az arca a boldog­ságtól. Annyi terményt kapott, hogy nyugod­tan nézhet a tél elé. A zárszámadásnál még többet fog kapni Hirtelen felijedt. A lába beleakadt valami drótba. Ahogy jobban körülnéz, látja, hogy villanyszerelők dolgoznak az utcában. Veze­tik be a fényt a kollektivisták házába — Mind gazdagabbak leszünk — állapítja meg elégedetten Chis. — Az állataink szaporodnak, egyre jobban fejlődik a gazda­ság és most a villanyt is bevezetik. Nemso­kára a falu minden házában villany ég. Az én házamban is... és a többiekében is. Estén­­kint villanyfény mellett fannak majd asszo­nyaink és hallgatják a rádiót. Hatalmas boldogság tölti el a szívét ha a jövőre gondol. Elképzeli, hogy milyen lesz a falu tíz év múlva... Hatalmas istállóik lesznek tele állatokkal, gyönyörűen rendbetartott gazdaságuk .. bőségesen termő földek, dús legelők és mindent beragyog .Iljrcs lámpásá­nak” fénye... A mezőkön kombájnok aratják és csépelik a búzát, kultivátorokka­l dolgoznak a rizs- és gyapotföldeken. Gyönyörű szép lesz az élet. Chis felemelt fővel megy be a kollektív gazdaság kapuján. Szeme boldogan fut vé­gig a kút mellett álló kövér teheneken, az em­bereken, akik az állatokat vezetik ki az istál­lóból. Hangosan, vidáman belekurjant a hi­deg reggelbe és megy, hogy segítsen az ita­tásnál. C­SILLAGTALAN SÖTÉT ÉJSZAKA BORULT A FÖLDRE. Az udvart csak a padlásablakon átszűrődő gyér lám­pafény világította meg. Chisék rendezik a padláson a gabonát, amit a zárszámadáson kaptak. Úgy el vannak foglalva a nagy mun­kával, hogy még beszélni is elfelejtenek. Már alig találnak helyet a sok gabonának. Tele van a padlás arányló búzaszemekkel, nagycsövű kukoricával, árpával, rozzsal... Mikor befejezték a munkát, Chis végigsi­­mított keze fejével verejtékes homlokán és elégedetten végignézett a gabonán: — Sohase gondoltam, hogy valamikor is így tele lesz a padlásunk... ilyen boldog, nyu­godt lesz az életünk. Most igazán nyugodtan indulhatunk neki a télnek. — Igen — mosolygott boldogan az asszony. — De nem csak mi, hanem a többi kollekti­vista is, aki dolgozott Éppen a zárszámadás előtt beszéltem Maiei Ravellel. Ragyogott a boldogságtól... Mesélte, hogy az asszony nagy lázban van, hogy hová tegye a sok terményt amit kapnak, mert azon a kicsi padláson nem fér el. Nem számítottak ilyen gazdagságra azok akik építették. — Hát a mi új házunk padlása elég nagy — nevetett Chis —, de jövőre azt hiszem ne­künk is gondot fog okozni a hely ... — Jövőre még egyszer ennyit kapunk, mert én is járhatok rendesen dolgozni. A ki­csi is óvodába megy. Az idén nem volt hol hagyjam, mert még nincs napközink. Pedig mennyit dolgozhattam volna. — Most már ezen egyet se busulj. A jövő évben együtt dolgozunk. Boldogan, felszabadultan egymásra kacag­tak. .. BÚZA ROZÁLIA 3 Romániai Magyar Szó Az évégi részesedés minden öntudatos, szorgalmas dolgozó kollektivista házába bőséget hozott. A dolt tartományi Poiana-Mare községbeli Új Élet kollektív gazdaság tagjai szívvel-lélekkel ünnepüik az évégi terményosztást­, életük legboldogabb napját. A BECSÜLETES MUNKA GYÜMÖLCSE Kovács Péter házában a rendes vasárnapi­nál ünnepibb volt a hangulat. A tiszta szobá­ban a fehérterítős asztal közepén, a porce­lántálcán várakozóan állták körül az üveg kétszer égetett szilvapálinkát a poharacskák. Hogy majd jobban csússzon a pár korty, a háziasszony kolbászt is készített egy tányér­ra. Arrébb, a fehér asztalkendő alól kimosoly­gott a kenyér kérgének barna zománca. Kovács Veronka csillogó szemekkel próbál­ta ruháját a tükör előtt. Azonban nemcsak Kovács Péter házában készülődnek. A bócsai dolgozó parasztok mind várták ezt a napot. Úgy Kovácsék és a többi kollektív gazdaságiak, mint a magángazdál­kodók. Várják a jövedelemosztást, mert a kol­­lektív gazdaság élete már elszakíthatatlanul egybefonódott a faluéval. Látják a magángaz­dálkodó kacsai szegény- és középparasztok, hogy a gondtalan élet útja arra visz: a kollek­tív gazdaság fehértáblás, pirosbetűs kapujá­hoz. A kollektivisták között is kitűnik boldog meghatottságával Florea Paulin. Mert ki volt „baba Florea“, mielőtt bevették a kol­lektív gazdaságba? A falu legszegényebbje, „Kódis“ — csak így nevezték őt a kulákok. Amikor az idős asszony előreköszönt, a zsí­rosok viszonzásképpen kalapjuk szélét ha megérintették. Pedig az ő szolgálatukban gyűrődött ezer ráncúra fekete arcbőre, az ő hasznukra szikkadt termete csupa csonttá, bőrré. Dehát az régen vett. . . Mikor is? . . Egy esztendővel ezelőtt. Most Florea Paulin más ember, alig lehet ráismerni. Nem hiába szokták a gazdaságbeliek ilyenformán meg­szólítani: — Egyre fiatalabb leszel, Florea mama ... Ilyenkor jóságos mosolyával felel, mielőtt megszólalna. Rendszerint azután így szól: — Most lett szép az én életem, gyer­mekem, hogyis ne fiatalodnék meg? Itt 1950 július 12-én, 55 bócsai dolgozó paraszt­család megalakította a kollektív gazdaságot. Majd másfél esztendő telt el azóta. A tagok száma gyarapodott, a gazdaság megerősödött és a „Párisi Kommün“ gazdaságról egyre szebb­­eredményeket közölhettek az újságok. A sajtó beszámolhatott a gazdaság tagjainak versengéséről a vetési munkában, törekedé­­seikről, hogy a learatott termést idejében be­takarítsák. Megírhatták a lapok, hogy a ba­csai kollektív gazdaságban, a legelőrehaladot­­tabb szovjet agrotechnika alkalmazásával példát mutatnak a falu dolgozó parasztjainak és azt is hírül adták, hogy a kacsai kollektív gazdaság tagjai jó hazafiak, akik a titobanda provokációit forró haraggal elutasítják. A megalakulás óta eltelt időszak gazdag az eseményekben, tapasztalatokban. Úgy össze­szoktak már, mintha egy egész élet kötné őket össze. Megtanulták szeretni a közös munkát, közös célt. Ma pedig kiosztják egye­sült erőfeszítésük gyümölcsét. Két piros zászló lebeg, integet a közeledők­nek a gazdaság kapujáról. Tiszta öltözékeik­ben sorra lépegetnek a tágas udvarra romá­nok, magyarok és szerbek, a kollektív gazda­ság tagjai és a gazdaságon kívüli dolgozó parasztok. A férfiak, de leginkább mégis csak az asszonyok viseletén láthatja mindenki hogy ki melyik nemzetiséghez tartozik. Az őszi napban tompán fénylenek a szövetke­zetben vásárolt új cipők. Kovács Péter leánya, Veronka, a kapuban találkozik barátnőjével, Danica Micsinnel. Mindegyik saját nemzeti viseletébe öltözött, de olyan szépen, hogy bárki megnézheti. Tisz­ta mosolyukkal egymásra virulnak és már kart karba fűzve lépnek az udvarra. Szereti nagyon egymást a két lány. Nem csoda. Ba­rátságuk nem amolyan vasárnapos, trécselő , hanem elvtársi, amely a közösségi munká­ban, künn a földeken, meg az Ifjúmunkás Szövetségben erősödik. Mire a két lány helyet szerít magának az emberek között, a kollektív gazdaság könyve­lője már megkezdte a beszámolót. — Valamivel több mint egy éve, hogy egyesültünk, elvtársak. Kollektív gazdasá­gunk hombárja ma tele van. Úgy a búza­, mint a kukoricatermésünk olyan jó volt, hogy régen az évi munka ilyen eredményére még csak nem is gondolhattunk. Van-e közöttünk olyan, aki azt mondhatja, hogy ezelőtt 20 má­zsánál több búzát tudott kicsikarni hektáron­ként földjéből? Van-e, akinek egy esztendei munkája ezelőtt annyi árpát, rozsot, répát és sok mást adott mint most? Tudjuk mind, hogy egy sincs közöttünk ilyen. Tudjuk, hogy mindezt csakis a kollektív gazdaságban, a kö­zös munkával érhettük el. .. — Úgy bizony! — erősíti meg valaki a könyvelő szavait a körbenállók közül. Helye­selnek mind a többiek is. Van aki fejbólintás­­sal, van aki csillogó tekintetével, örömteli mosolyával és végül valamennyien kemény tenyereik felcsattanó viharával. — Azonban vannak olyanok, akiknek nincs kedvére a mi jobb életünk, elvtársak — foly­tatta kemény, élesedő hangon a szónok. — Vannak ilyen ellenségeink belül az országban és túl hazánk határain. A határon túl, alig né­hány kilométerre innen, ott fondorkodik elle­nünk az amerikai zsoldos Tito és bandája, akik a jugoszláv dolgozó parasztokról hét bőrt nyúznak le. A jugoszláv dolgozók azon­ban szembeszállnak a titobandával. Mi , akiknek boldog új életét akarnák megrontani a belgrádi fasiszták — szintén harcolunk el­lenük. Kollektív gazdaságunk minden tagja visszaveri a titofasiszták ocsmány hazudozá­­sait és nyitott szemmel ügyel otthonunkra. Ezután sorra felszólaltak Jova Komin, Bá­rány­ István, Ecaterina Haidic és mások a kollektivisták közül. Mind arról beszéltek, hogy milyen másféle, mennyivel szebb. Ígé­retesebb az életük, amióta együtt dolgoznak a közös gazdaságban. ★: A felszalagozott lovak feszülő inakkal húz­zák a teli zsákoktól púposodó szekereket. A bakon ülő kollektivista mosolyog, a megter­helt kerék keserves nyikorgásán. Még rakják a potrohos zsákokat, de már pengetik zene­­szerszámaikat a tamburások. A vidám, kiál­tozó, nyüzsgő tömeg egyszerre csak elrende­ződik valahogy. Az emberek egymásba fogóz­nak, hatalmas, majd az egész udvart határló körbe. Megkezdődik a lánc. Románok, magya­­rok, szerbek együtt ropják. Nagy, viharzó bol­dogságukat a tánc is elárulja. Piros, majd kicsattanó arccal kapaszkodnak egymásba Danica Micsin és Kovács Veronka. Az elsőnek éjfekete, a másiknak gesztenye­barna haja csakúgy úszik táncos gazdája után. Közben Mixics Joan, Olaru Josif és Vali­­mir Micsin szekerei kigördültek. Kovács Pé­ter is viszi családja részesedését. Szekereit többek között 37 mázsa búza, 80 mázsa kuko­rica van. Joan Mixics 46 mázsa búzát, 08 mázsa kukoricát, 8 mázsa burgonyát visz haza. Danica apja, Velimir Micsin sem pa­naszkodhat. Jó és leánya munkájuk után 30 mázsa búzát, 85 mázsa kukoricát, 256 kg ár­pát, 32 kg cukrot, 10 mázsa szénát és még sok mást kaptak. Az idős „Mos“ Costa Ciutura is viszi a ré­szét. Annak idején, amikor elhatározta, hogy belép a kollektív gazdaságba, a kulákok meg­próbálták eltántorítani. Mos Ciutura már ak­kor is nevetett a kulákok buta fondorkodásán, de most aztán szivből, igazán neveti az ocs­­mányokat. Nevet a mérgükön. „Mérgelődje­nek úgy, hogy a szivük szakadjon bele!“ — mondja és sorolja mindenkinek, amit munkája után kapott: 52 mázsa búzát, 1 vagon kukori­cát, 670 kg burgonyát, 460 kg rozsot, 5 má­zsa árpát, 25 mázsa szénát, 55 kg cukrot ka­pott Costa Ciutura és családja. Egy évvel ez­előtt földhözragadt, szegény ember volt, most pedig nincs elég helye kamrájában, padlásán, hogy mind e sok jót elhelyezze. Olyan ez az egész, mint valami álom. Látják, két szemükkel láthatják a bócsai dolgozó parasztok, hogy mit jelent a kollektív gazdasági munka, milyen bőséges annak gyümölcse. Látják, tudják, hogy a Párt taní­tásait kell kövessék ahhoz, hogy emberi, bol­dog legyen az életük. ★ Vidáman koccannak a poharak Kovács Pé­ter házában. Itt van barátnőjénél Danica is. Úgy mozog, mintha otthon lenne. Később Ve­­ronkával majd átsétálnak haza hozzájuk, mert ott is ünnepelnek. Itt most gyűlnek a szomszédok, hogy fel­­köszöntsenek a közös birtok sok gazdái kö­zül kettőt. Kovács Pétert és leányát. Hosz­­szú életet kívánnak és jövőre még bőségesebb termést a kollektívnek. — Ennél is jobb termést — mondja a ma­gángazdálkodó szomszéd és hozzáteszi —• ... mert abból már én is részesedni akarok. A két leány fiatalos vidámsággal egymásra hunyorít, örülnek az új tagjelöltnek. A kol­lektív gazdaság győzelme ez is. Ezt érzik mindketten, mert együtt kiáltják: — Éljen a kollektív gazdaság! Éljen Sztálin elvtársi D. I.

Next